Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

1979. MÁJUS 27., VASÁRNAP Árak és bérek ' A fölszeletelt Igazság? áruknak húsz százalélca ve­szendőbe — magyarán: a szemétbe, jobb esetben álla­tok takarmányozására — megy. Holott az alapvető élelmisze­reknél az átlagos támogatás a termelőnek fizetett állami ár- kiegészítés — 26 százalék. Továbbá: a tíz forint értékű mosatáshoz az állam tizenné­gyet ad, a távfűtésnél — ami egyre örvendetesebb jellemző­je a megye városaiban épülő lakótelepeknek — a száz fo­rintnyi díjhoz 168 forintot mel­lékel. Nem az állami támogatás té­nye mellé kerül kérdőjel több alapvető élelmiszer, a lakbér, a különféle kommunális szol­gáltatások, a személyszállítás stb. esetében, hanem annak mértéke a megfontolásra érett;' egy bizonyos határ után a tá­mogatás — a támogatással fönntartott irreálisan alacsony árszínvonal — szinte ösztön­zője a pazarlásnak, a célszerűt­len felhasználásnak, a fogyasz­tási szerkezet torzulásainak. S bármennyire is többszörösen fölszeletelt az igazság, bár­mennyire is hozzászoktunk eh­hez, egyszer meg kell kezdeni a szeletek összeillesztését, hogy világosan láthassuk, mit ér az, amit teljesítünk. Ma ugyanis, éppen az eltorzult árarányok miatt, ez szinte a lehetetlen­séggel egyenlő. Belenézve a tükörbe Tavaly az egy keresőre ju­tó nominálbér nyolc százalék­kal, a fogyasztói árszínvonal 4,6 százalékkal emelkedett. So­kak vélekedésével ellentétben „legalább” az áremelkedés mértékéig sem „jár” minden­kinek automatikusan a bér- növekedés. Azaz: nem csu­pán a keresetnövekedéssel szükséges differenciálni, ön­magában a keresetnek is ösz­tönzőnek kell (kellene) len­nie a teljesítménykülönbségek kifejezésével. Ez sajnos meg­lehetősen szokatlanul hangzik, sőt, némelyek számára ki­mondottan ellenszenvesen, ám a társadalom eljutott ahhoz a határhoz, ahol a bérnövek­ményt szorosan teljesítmény­növekményhez kell kötnie, mert a további haladás alap­jait csakis így teremtheti meg. A helyes ár: tükör; a jól differenciált kereset is az. Ebben a kettős tükörben lát­hatjuk csak valósan minden­napjainkat — azaz teljesítmé­nyeink és fogyasztásunk vi­szonyát —,-ám igaz: ehhez be­le kell néznünk e tükörbe. Egyénileg és társadalmi ösz- szességben egyaránt. Mészáros Ottó A kényszerből erényt kovácsolva Beszélgetés Ihász! Józseffel, az MSZMP Bahas! Járási Bizottságának első titkárával Pest megye közismerten ar­ról is nevezetes, hogy mező- gazdasági nagyüzemei kiemel- kedőek. Országos hírű terme­lőszövetkezetei közül jó né­hány — például az ócsai Vö­rös Október, a Szabadság, a hernádi Március 15. — a da- basi járás területén találha­tó. Érdeklődésre tarthat te­hát számot, hogyan jutottak el idáig ezek a nagyüzemek, milyen politikailag is hasz­nosítható tanulságok fedezhe­tők fel az imponáló gazdasági mutatók tükrében ? Hogyan valósul meg a gazdasági élet pártirányítása, s milyen el­képzelésekkel készülnek a já­rás gazdaságai a VI. ötéves tervre? Fenti kérdésekről beszélget­tünk Ihászi Józseffel, az MSZMP dabasi járási bizott­ságának első titkárával. — Először arra kérem, Álta­lánosságban jellemezze a járáa gazdasági életét. — Tevékenységünket min­den szempontból a mezőgaz­daság határozza meg. A 6,7 milliárd forint termelési ér­tékből 5,5 milliárd származik a mezőgazdaságból — annak ellenére, hogy az adottságok meglehetősen kedvezőtlenek. Végtelenül gyenge homokta­laj, melynek hektáronkénti aranykorona értéke csak 10,14; csapadékban szegény időjárás jellemzik a járás területét. A termelés kisebbik hánya­dát, 1,2 milliárd forintot az ipari üzemek adják — a Te­lefongyár bugyi gyáregysége, a Dabasi Nyomda, valamint a 30 egyéb ipari és szövetke­zeti telep. Mezőgazdaságunk általános fejlődését példázza, hogy míg 10—15 évvel ezelőtt 17 szak- szövetkezet és mezőgazdasági termelőszövetkezet működött a járás területén, addig mg. ösz- szesen 8 termelő- és 1 szak- szövetkezet tevékenykedik, a korábbiaknál lényegesen jobb eredményeket elérve. Külön szeretném kiemelni, hogy az 1968-ban megindult egyesüléseket konfliktusok nélkül sikerült lebonyolítani. — Az egyesülések azonban nyilvánvalóan nem befolyá­adottságoknak megfelelő tér. mékszerkezetet. Ennek értel­mében az állattenyésztésben kiválasztottuk azokat a faj­tákat, amelyek egyrészt jó jövedelmezőséggel kecsegtet­tek, másrészt hagyománya volt a tenyésztésüknek, szíve­sen foglalkoztak velük az em­berek. Így született meg az a döntés, amely szerint először a nagyüzemi baromfitenyész­tést fejlesztettük ki. Az itt élő emberek ugyanis korábban zömmel csirkét-tyúkot tartot­tak otthon, a ház körül, tehát könnyebb volt a megszokottal kezdeni. Ezt követően hono­sítottuk meg a korszerű ser­téstenyésztési technológiát, s most van napirenden a szarvasmarha-program megva­lósítása. Ezt a sorrendet pénz­ügyi meggondolások is indo­kolták: míg a baromfival évente 2—3 alkalommal is meg lehet forgatni a pénzt, addig ez a forgási idő sertés­nél 2 év, szarvasmarhánál pe­dig 3 év felett van. — A következő kérdés a sí­kerek titkát kutatja. Hogyan tudták elérni, hogy a járás gazdaságai sok tekintetben az országos átlagot meghaladó eredményeket tudnak felmu­polták a föld minőségét, nem javítottak a külső körülménye­ken. Hogyan képzelték el ak­kor a fejlődés útját? — A járás mezőgazdaságá­nak általános fejlesztési kon-' cepcióját 1968-ban dolgoztuk ki. Meghatároztuk a természeti Időszerű munkák I szükséges. Ha ugyanis az á nem fejezi ki a valós érték viszonyokat, nem ösztönöz fo kozódó teljesítményekre sem Jelentős társadalmi érdekelt ség fűződik tehát ahhoz, hogj az árrendszer, az árpolitika befolyásoló — orientáló — sze­repe erősödjék. Visszatérő gondokat oko; Vác város tanácsának hétköz­napjaink egyre kevésbé meg­kerülhető kísérője, a hulladék A költségvetésből folyamato­san növekvő összegeket kell er­re — a gyűjtésre, az elhelye­zésre, a környezetvédelemmel összehangolt új telepek kije­lölésére stb. — fordítani Ugyanakkor a lakosság fizette díj a szemétszállítás költségei­nek csupán negyven százalé­kát fedezi, a többi állami hoz­zájárulás. A panaszok mégis Így hangzanak: nem azért fi­zetünk... Az állami lakások bére a megyében az egysze­rű ún. állagmegóvás költ­ségeit sem fedezi, ámde a me­gyében élő munkásoknak a hetvenöt százaléka a saját tu­lajdonában levő házban lakik. A lakbért kiegészítő, s leg­alább a fenntartást fedező ál­lami hozzájárulás összege vi­szont évről-évre nagyobb. Van tehát egy csoport, amelynek tagjai élvezik az állami szo­ciálpolitika e forrásának elő­nyeit, s van egy másik cso­port, az előbbinek a három­szorosa, amelynek egy fillért sem ad hozzájárulásként ilyen célra a társadalmi pénztár. Azaz: akarva, akaratlanul, máris jelentősen eltávolította egymástól a saját házban élő. s az állami bérlakásban levő családok életszínvonalát, bár föltételezhető, mindkét család­típus a társadalmi össztermék­hez azonos mértékben járul hozzá. Közelítés a valósághoz Általános fogyasztói árre­formra valójában még egyetlen esetben sem került sor, az árak döntően a belföldi ter­melési költségekre alapozód­tak — figyelmen kívül hagy­va a külpiaci értékítéleteket —, majd azoktól is elszakad­tak, eltorzították az értékviszo­nyokat, s végül a termelői árak meghaladták a fogyasztói árszínvonalat. Az értékarányos árak kialakítása ezért nap­jainkra meghatározó eleme lett a hatékonyság javításának, de ez természetesen csak fokoza­tosan mehet végbe, az élet­színvonal-politikai célok mér­legelésével. A világpiaci ár­változások éppúgy, mint bel­ső gondjaink, egy irányba ha­tottak: az árreform szükséges­ségét erősítették. Olyan felada­tok megoldását sürgetik, mint az árak külkereskedelmi érzé­kenységének fokozása, az anya­gok és a késztermékek kö­zötti árkülönbözet növelése, a jól értékesíthető és az elavult termékek milyenségének kife­jezése az árban stb. Azaz: mind a termelői, mind a fo­gyasztói árakban közelítés a valós értékekhez. S ez nem egyszerű, mert ugyan annak igazságával összebékült a köz- gondolkodás, hogy az árakkal sok minden nincs rendben, ám ez az igazság szeletekben áll tudatunk vetítővásznán, s nem leljük — sokszor: keresni sem keressük — az összefüg­géseket. Másfél évtized alatt az egy lakosra jutó villamosenergia­felhasználás a hétszeresére, a fűtőolajé pedig a százhatvan- szorosára (!) nőtt; kétszázezer olajkályha van jelenleg a me­gye lakosságának tulajdonában. Propán-bután gázt használ 240 ezer család a megyében, s ta­valy több, mint 2300 háztartást kapcsoltak be a vezetékes gázszolgáltatásba. Ha most a népgazdaságnak drága ener­giahordozók — illetve: ener­gia — a fogyasztásban olcsón kerülnek forgalomba, elvárha­tó-e, hogy takarékosan bán­nak azokkal? Tavaly 77 ezer tonna kenyeret és 240 millió péksüteményt állítottak elő a megyei sütőipari vállalatok, ez utóbbiból fejenként ötven da­rabbal több fogyott, mint 1975- ben. Szakemberek számításai és vizsgálatai szerint e pék­időszerű mezőgazdasági munkák a vasadi Kossuth Mező­gazdasági Szakszövetkezetben. Az idén harminc hektáron ültetnek étkezési tököt. Vetés előtt az árkolt földbe szerves- trágyát szórnak. tatni? — A már említett kedvezőt­len adottságok arra kényszerí­tettek bennünket, hogy min­dig újabb és újabb ötleteken törjük a fejünket, s ezeket — megszületésük után — azon­nal meg is valósítsuk. Az 1970-es évek elején na­gyon sok szakembert sikerült megnyerni gazdaságainknak, s ennek eredményeképpen ma már több mint ötszáz felső- és középfokú végzettségű ál­lattenyésztő, mezőgazdász, közgazdász dolgozik a járás­ban. Szerencsére sok olyan van közöttük, aki tud gondolkod­ni, mer vállalkozni. A mi titkunk pedig talán abban rejlik, hogy az ilyen válialko- zókedvet határozottan támo­gatjuk, a gyors döntés, gyors megvalósítás elvének jegyé­ben. Ezt a dinamizmust a vezetők életkora is mutatja: kettő ki­vételével valamennyi tsz-el- nök ötven év alatt van, a se­gítségükre levő szakembergár­da pedig lényegesen fiatalabb. Vállalkozásaink gyors át­futási idejére hadd mondjak el két példát. A dabasi Fehér Akác Tsz 1972-ben dolgozta ki a nagyüzemi sertéstenyésztésre az elképzelést, s 1973-ban már részlegesen üzemelt is a telep. Vagy itt a legújabb: a hernádi Március 15. szövet­kezet 1977 végén látott hozzá ahhoz a beruházáshoz, mely­nek keretében csirkékéi tetőt, baromfinevelőt, takarmányke­verőt építenek. A munkák ér­téke 462 millió forint s ez a takarmánykeverő például jö­vőre már dolgozik. — Kérem, beszéljen arről, milyen módszerekkel irányítja és ellenőrzi a pártbizottság a Járás gazdasági tevékenységét. — Elsősórban természetesen a hosszútávú fejlesztési elkép­zelések kidolgozásával. A már említett 1968-as fejlesztési koncepció például pártbizottsá­gi döntésként született. Rövid távon a munkakap­csolatok és összejövetelek ki­alakult rendszerében dolgo­zunk. Havonta tartunk titkári értekezleteket, amelyeken az egész járást érintő, átfogó kér-' déseket vitatjuk meg, negyed­évenként pedig a gazdasági vezetőket is meghívjuk, hogy a gazdálkodás mindennapjairól tudjunk szót váltani. Ilyen­kor aztán olyan részletkérdé­sekre is kitérünk, hogy’ pél­dául magas az egyik nagy­üzemben a tej önköltsége, vagy miért nem használják ki a másiknál megfelelően, a gé­peket. Mindereken túlmenően pe­dig az apparátus munkatár­sai és vezetői egyrészt járják a területet, s az operatív ügy­intézésből is kiveszik a részü­ket. Ez utóbbi azonban né­hány gondra is felhívja a fi­gyelmet. Gyakran fordul elő, hogy a dolgok normális me­nete megakad valahol. Nincs anyag, hiányzik a gép, késle­kedik az ügyintézés, s ilyen­kor gyakran kérik a pártbi­zottság közbelépését. így az­tán hol cement után szalad­gálunk, vagy országos válla­latokkal vitatkozunk — mint például most az Aforral, miért szüntette meg január elsejé­vel a mezőgazdaság ellátását szolgáló Diesel olajkutat. Mindezt nem panaszképpen mondom, de arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a pártszervezetek ilyen kénysze­rű beavatkozása az operatív ügyintézésbe, a szakirányításba azt is jelenti, hogy ilyenkor tisztázatlan lesz a felelősség. Meddig tart az egyik fél il­letékessége, s hol kezdődik a másiké? Ez később kibúvókat jelenthet a felelősöknek, mond­ván, a pártbizottság intézke. dett, nem mi... — Befejezésül kérem, foglal, ja össze milyen elképzelések­kel várják a VI. ötéves tér* vet. — Fejlesztési elképzeléseinké nél abból indultunk ki, hogy1' a jelenlegi közgazdasági sza­bályozók nem változnak lénye­gesen, tehát az egyes termé­kek jövedelmezősége meg fog egyezni a jelenleg ismer­tekkel. Ennek figyelembevételével a járás állattenyésztésére a ba­romfi és sertéstenyésztés te­rületén a technológiai fej­lesztés és felújítás lesz a jel­lemző, a mennyiségi felfutás befejeződik. Ez a felújítás azonban annyiba fog kerülni, mint az eredeti beruházás. A szarvasmarha-ágazat viszont a nyolcvanas évek elején alakul ki véglegesen, elsősorban a Fehér Akácban, az ócsai Vö­rös Októberben és az Örkényi Béke tsz-ben. Ugyancsak felújításra, re­konstrukcióra szorul a zöld­ségtartósító üzem, hogy a piac és a feldolgozás ingadozásai­tól függetlenül, biztonságosan folytathassuk a zöldségter­mesztést. Végül, de nem utolsósorban meg szeretnénk valósítani a járásban egy nagy hűtő-táro­ló üzemet, de ez nem lesz egyszerű, tekintettel az 1 milliárd forint körüli beruhá­zási összegre. S bár az egész beszélgetés során a mezőgaz­daságról volt szó, ne feled­kezzünk meg arról sem, hogy szükség lesz ipari telepítésre is a járásban. A szövetkezet melléküzem­ágaiban még sok helyen vé­geznek könnyen automatizál­ható munkát az asszonyok, te­hát ez jelentős tartalék, s van még egyáltalán nem hasznosí­tott munkaerő is. Ezzel együtt a járás jövőjét természetesen a mezőgazdaság jelenti. Weyer Béla A fűtermés hasznosítása A növekvő állatállomány ta­karmányellátásának javítására jó lehetőség az árokpartok, árvízvédelmi töltések és egyéb kihasználatlan belterületek fű- termése. A kaszálás ország- szerte megkezdődött és a ren­delkezéseknek megfelelően a helyi tanácsok is számba vet­ték a lehetőségeket A MÉM idén szigorúan ellenőrizteti, valójában felhasználták-e á megtermelt fűtakarmányt. A rendelkezések szerint a tanácsoknak kell gondoskod­niuk arról, hogy a kihaszná­latlan gyepterületek fűtermé­sét hasznosítsák, illetve — amenyiben ez a tulajdonos ré­széről nem lehetséges — úgy a szarvasmarhatartók között ingyenesen szétosszák. t Vannak megválaszolhatatlan kérdések, így például ez: mi az, hogy olcsó, mi az, hogy drága? A bor a tejhez képest, a szekrénysor a téli ruházat­tal összevetve? Avagy a jöve­delmek és az árak — leg­többször: egyéni ízlés alapján történő — összehasonlítása mondaná meg, hogy valami ol­csó éppen vagy drága? Tavaly a megye lakossága havonta több mint nyolcvanmillió fo­rintot — egy év alatt egymil- liárdot — helyezett el takarék- betétbe. A betétállomány az esztendő végére túlhaladta a 6.5 milliárd forintot; követ­keztessünk ebből — ebből is — az előbbiekre? Vagy inkább az kínál alapot a gondolat- menethez, hogy a megye kis­kereskedelmi boltjai összesen 19 milliárd forint értékű for­galmat bonyolítottak le, ösz- szehasonlítható árakon szá­molva 4,8 százalékkal töb­bet az 1977. évinél? Tehát is­mételten: mi az, hogy olcsó, mi az, hogy drága? Gyatrán működő ehm Ha összesítjük energia- és energiahordozó behozatalun­kat, akkor azt kell megállapí­tanunk, hogy árszínvonaluk a három és félszerese az 1973 előttinek. Ezt a fogyasztó va­lamelyest érzékeli, ha például Zsigulijával a benzinkúthoz »tégy — s másfajta, másra utaló mérce: 1970-ben 16 ezer, tavaly hetvenezer személygép­kocsi volt a megyében ma­gántulajdonban —, de akkor már nem, ha fölkattintja a villanykapcsolót; 1970-ben egy kilowattóra villamosenergia éves átlagára 91 fillér volt, tavaly 77 fillér. S ugyancsak ismeretlen az utazó előtt az energiaárak változása, hiszen 1970-ben és 1978-ban is 25.40 forintért tehetett meg személy­vonattal száz kilométert. Az ár érdek- és értékvi­szonyokat tükröz, illetve be­folyásol, azaz maga is szabá­lyozó-elem a szabályozórend­szeren belül. Jelenleg azonban, mint előbbi, szándékosan ösz- sze-vissza választott példáink kifejezték, az úgynevezett ve­gyes árrendszer — rögzített, hatósági előírások alapján ki­alakított megállapodásos, va­lamint szabad árak összefog­lalója — rendkívül bonyolult elvonási és támogatási rend­szerrel társul, s ennek gazda­sági hátrányai egyre súlyo­sabbak. A termelői és a fo­gyasztói árak ugyanis nem tükrözik a valóságos ráfordí­tásokat, ez nehezíti, több te­rületen lehetetlenné teszi a tisztánlátást, a termékszerke­zet átalakítását, azaz a helyes gazdaságpolitikai —■ s azon belül: életszínvonal-politikai — célok — mielőbbi elérését. Tavaly a megyében az al­máért negyvennégy százalék­kal többet fizettünk vásárló­ként, mint a megelőző eszten­dőben. Tudatosan kerültük a drágább kifejezés használatát, hiszen 1977-ben, a nagy ter­més következtében olcsó volt az alma, a tavalyi árnövekedés nem okvetlen annak bizonyíté­ka, hogy drága lett. S ha — megengedve a meg nem en_ gedhetőt — hatósági intézke­désekkel megszabják, mennyi lehet egy kilogramm alma ára, nem bízzák azt a kereslet—kí­nálat alakulására? Akkor a termés egy le nem becsülen­dő része ott pusztul el a fá­kon, a fák alatt, mert nem ki­fizetődő leszedni, még kevésbé kifizetődő telepítéssel, met­széssel, permetezéssel baj­lódni akár a kiskertekben, * akár a nagyüzemi ültetvénye­ken! Gyakorlati tapasztalat: erő­forrásainkat nem használjuk ésszerűen, ha azokat más­ként minősítjük a fogyasztás­ban, mint a termelésben, s a termelésben is eltérően ítélke­zünk attól, mint amit a rá­fordítások — a költségek — követelnének. Ha azt akarjuk- márpedig akarjuk —, hogy bérrendszer következetesen ismerje a tényleges teljesít- ényeket — a munka társadal- i hasznosságát —. akkor ké­mfekvő: ezt az elvet az ár- endszerben is érvényesíteni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents