Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-15 / 111. szám

*%rn -fßs V "cHmav 1979. MÁJUS 15., KEDD Ahol tettekkel emlékeznek SZÉKELY BERTALAN-ÜNNEPSÉG SZADÁN — Öregapám mesélte, hogy amikor 1910-ben Székely Ber­talant eltemették, a gyászo­lók sora szinte a temetőtől a műteremig ért. A búcsúzók között ott lépdeltek a szadaiak is. Emlékeztek és csodálkoz­tak, mert addig alig láttak autót. A temetésre pedig Pest­ről nem is egy érkezett —, a szadai népfronttitkár, Petrák János emlékezett így vasár­nap délután, a községi Székely Bertalan-emlékünnepségen. — Körösfői Kriesch Aladár fes­tőművész a temetés után így írt: „Hát nem mi, művészek, temettük el Székely Bertalant, öt a magyar nép temette el. S ezzel ... felemelte ama ... nagy igazság szférájába, aho­vá ő tulajdonképpen mindig is tartozott." Ä hagyományok előtérben . Székely Bertalan emléke hol halványabban, hol élénkeb­ben, de mindig élt a szadaiak- ban. Az egykori népoktatás­nak köszönhetően éppen a ha-< lála után felnövekedő generá­ciók tudtak igen keveset ró­la, egészen addig, amíg a hú­szas-harmincas években Tóth Rezső el nem kezdte a külön­böző dokumentumok gyűjtését, 8 a szervezést az egykori is­pánlak és a Schulek Frigyes által tervezett műteremház megmentéséért. Azóta vallja talán igazán magáénak Szada a festőt, aki majd két évtize­den keresztül járt ide pihen­ni — és dolgozni. Hogy mennyire él, s meny­nyire természetes módon él az ember és a művész a maiak­ban, arról meggyőzően beszélt a külsőségektől mentes kaszo- rúzási ünnepség: a veresegy­házi művelődési ház énekka­rának műsora és Petrák Já­nos meghatott szavai után. a helyi úttörőcsapat, KISZ­szervezet, tanács, a jászjákó­halmai honismereti kör. Bag— Hévízgyörk lakóinak képvise­lői helyeztek „el koszorút a síremlék — Bori Imre 1956- ban felállított Székely-mell­szobra — elé. Az ünnepségre eljöttek azokból a községek­ből is, amelyekkel a szadaiak- nak a „versengő falvak” moz­galom keretében tartalmas, egymást kölcsönösen gazdagító kapcsolata alakúit ki. Eszmék és színek A szomszédoló községek ve­zetői megbeszélést is tartot­tak ezen a délutánon, a ven­dégek kiállítási anyagot is hoztak magukkal, hogy saját településük történetével, ha­gyományaival megismertessék a vendéglátókat, A nagy történelmi festmé­nyek — például az Egri nők, II. Lajos holttestének megta­lálása, Zrínyi kirohanása — al­kotóját az elmúlt esztendőig, a kisebb, Szadán készült, mű­vekkel mutatták be a műte­remházban. Tavaly azonban kirabolták a múzeumot, így a vasárnap megnyílt kiállítást, a könyvtár anyagából: eredeti dokumentumokból, újságokból, a festővel foglalkozó irodalom­ból, illusztrációkból, vázlatok­ból rendezték. Hogy a részt­vevők valóban áttekintést kap­janak Székely Bertalan festé­szetéről, azokról a vonásokról, amelyek művészetét ma is élővé teszik, a művelődén ház­ban vetítettképes előadásra is sor került. Dr. Maksay Lász­ló művészettörténész A XX. század Székely Bertalanja címmel nem elsősorban a ro­mantikához kapcsolódó, a nem­zeti érzéseket ápoló festőről, hanem a modem művészi áramlatokat is jól ismerő mű­vészről beszélt. í — Tudatunkban szinte min­den történelmi eseményről az A műteremház a parkban. a kép él — mondta Maksay László —, amelyet ő fogalma­zott meg. Élete vége felé azon­ban, ahogyan szadai képei mutatják, feltűnnek nála az impresszionizmus jegyei. Ö tudatosan nem akart „a pil­lanatnyi látvány festőjévé” válni, hiszen a nemzeti esz­méket kívánta kifejezni. Sza­dai művei kitűnően festett impresszionista képek. A kor­ból, a hazai viszonyokból adó­dó feladatokat vállalta — nyomtatásban megjelent' írá­saiban is azoknak a színvona­lához alkalmazkodott, akiknek szükségük volt a műre. , Kéz­iratban maradt írásai igen magas színvonalúak, mintaho­gyan előremutatóak a szadai képek, vagy a Vajdahunyad- vár, Halászbástya falképeihez készített vázlatok. Székely mű­vészetének egésze pedig azért maradt élő, mert, ahogyan naplójában írta: „az igazi nagy dolgok soha nincsenek divat­ban, s éppen ezért soha nem is mennek ki a divatból". Gyerekek a kertben Valóban nem mennek ki a divatból Székely Bertalan fes­tészetének értékei, különösen akkor, ha — ahogyan Szadán folyamatosan teszik — az ál­talános iskolásoknak és szo­cialista brigádtagoknak ismer­tető füzetet adnak, foglalko­zást tartanak. Míg a fiatal, tiszteletdíjas könyvtárossal, Illés Sándorral, és az általá­nos iskola igazgatójával, No- vák Lászlónéval az esztétikai nevelés eredményeiről és le­hetőségeiről beszélgetünk, az emlékmúzeum kertjében ifjú népművészek vezetésével kis­iskolások fonják a gyékényt, készítik a stilizált figurákat. A művelődési házban a zsámboki és a helyi felnőtt népi együttes már az esti fel­lépésre készül. Lassan véget ér a nap, s vele a rokonszenvesen szerényen, mégis tartalmasán rendezett emlékünnepség. A cselekvő emlékezés azonban az egész évi munkát jellemzi: tovább gyarapítják a könyvtár Székely Bertalan-gyűjtemé- nyét, ettől az évtől újra ren­deznek a múzeumnál nyári al­kotótábort úttörők, középisko­lások. az új tantervre készülő tanítók, valamint naoközis ne­velők és népművelők részvé­telével. Ha a Megyei Múzeumok Igazgatósága felsze-eli a mű- teremhézra a megfelelő biz­tonsági berendezéseket — így tervezgetnek Szadán — újra méltó művek várhatják majd a látogatókat a Székely Berta­lan Emlékmúzeumban. P. Szabó Ernő GALGAVÓLGYE TAVASZ ’79 Az első lépések sikerültek Nem mernék megesküdni rá, hogy kedvező és hasznos jelenség az úgynevezett mű­vészeti, közművelődési hetek, napok elszaporodása. Nagyobb településeken, ahol a tárgyi, személyi, pénzügyi feltételek lehetővé teszik az egész évi színvonalas, hatékony mun­kát, azt hiszem, helytelen hosz. szú ideig néhány, időben ősz- szesűrített rendezvényre ké­szülni. Más a helyzet természetesen a nagy idegenforgalmú váró- sokban — és ismét más az egé­szen kis községekben, ahol a közművelődés tárgyi és szemé­lyi feltételei korábban mini­málisak voltak. Ez utóbbi he­lyeken egy-sgy rendezvényso­rozat sokat tehet azért, hogy a kezdeti lépések sikeresek le­gyenek, hogy az emberek meg­ismerjék és a jövőben folya­matosan látogassák a művelő­dési intézményeket. Ezért ér­zem hasznosnak a Galgavöl- gye tavasz ’79 eseménysoroza­tot, amely a közös tanácsú Ácsán, Püspökhatvanban, Cső­váron, Galgagyörkön április 29-én kezdődött.. ★ A különböző programok — A munkás-paraszt szövetség dokumentumai községeinkben című kiállítás és a dunakeszi MÁV férfikar estje Püspök­hatvanban, az öntevékeny mű­vészeti csoportok bemutatója Galgagyörkön, Csőváron, Ácsán — a települések lakos­ságának több mint egynegye­dét megmozgatták — mozgat­ják. A föntebb említett kezdeti lépésekhez visszatérve: Galga­györkön, ha nem is azóta, amióta világ a világ, de az elmúlt évig bizonyosan nem volt képzőművészeti kiállítás. Az idei, immár második be-’ mutatón elgondolkodunk: amennyire sajnálatos, hogy a felszabadulás után 33 . évig nem jutott energia a művésze­ti nevelést hatásosan segítő ki­állítások rendezésére, éppen annyira örvendetes, hogy a mintegy 1200 lakosú kisiköz- ségben megindult ez a folya­mat. Mégpedig két hazai, szlo­vák nemzetiségű művész mun káinak bemutatásával. Kevésbé fontos most Evils' György és Lukoviczky Endre műveinek részletes elemzése. Ezüst alföldi tájakat ábrázoló festményeinek értékelése. Lu­koviczky konstruktív ihleté­sű grafikáinak, faliszőnysgei- nak minősítése. A látogató bő­ven találhat értékeket, a fes­tőnél abban a lírai szemlélet­| ben, amellyel felfedezi és I megmutatja az elhagyott régi tanya lakóit, tárgyait. A gra­fikus-iparművésznél pedig a szigorú képi rend kialakításá- .ra való törekvésben. Az elem­zés persze Ezüst György né­hány képénél a nem eléggé feldolgozott Kohán György- vagy (a Körhintánál) Aba- Novák-hatást is megmutathat­ná, Lukoviczkynél pedig a kompozíció néha már-már el­idegenítő merevségét, vagy, a Rohamra című lapnál, a nagy geometrikus felületek és az emberalak szervetlen kapcso­latát is felvethetné. Fontosabb most azzal foly­tatni, hogy a műveket igen szép környezetben, a tanácsi kirendeltség boltíves termei­ben mutatták be. Az épület olyan helyen áll, hogy igen sok átutazó, a munkahelyéről ha­zafelé tartó dolgozó is belép az ajtón. ★ Még nem Is ért véget a gal­gagyörki bemutató, s a csővá­ri művelődési házban már újabb kiállítást nyitottak. Má­jus 12. óta a „helyi népi mű­vi észkedők” hímzéseit, tányér- festéseit, faragásait, népvise­letbe öltöztetett babáit láthat­ják itt az érdeklődők. Ilye­nek, reméljük sokan vannak, fiatalok, idősek, vegyesen. Utóbbiak nyilván ráismernék a népművészeti hagyományok­ban igen gazdag táj értékeire, formáira, a fiatalok, az iskolá­sok pedig — reméljük — a püspökhatvani, a rendezvény- sorozatot záró aszfaltrajzver­senyen idézik fel a színeket, motívumokat. Persze itt nem a ' kovácsoltvas lámpák, szarvasos hímzések, a gyufa­szálból épült ház, az olajfes­tékkel „díszített” tányérok, lopótök mintáira gondolok — a válogatók sajnos ilyen íz­lésromboló „műveket” is kiál­lítottak —, hanem a hépvise- letes babák, néhány textília és a régi használati eszközök ki­csinyített másának hiteles, őszinte formáira. P. Sz, E. TV FIGYELŐ Fogadtatás. Amilyen az ad­jonisten — olyan a fogadjis- ten, tartja az ősi tapasztalato­kon alapuló mondás, amely­nek érvényén máig nem esett csorba. S hogy mennyire nem, azt kitűnően példázta a vasár­nap esti Hétnek egyik, a pá­lyakezdő szakmunkásokról szpló híradása: Balogh Má­ria tudakozódása afelől, mi­képpen is telnek el azok az első, gép- és szerszámközeli napok. Ahol szíves szóval, netalán vezérigazgatói kézfogással — mert még ilyesmire is akad példa, Győrött, a Rába Va­gon- és Gépgyárban tisztelik meg így az újonnan belépő­ket — üdvözöltetik az a kezdő esztergályos vagy marós, ott e< rangos tisztelgésnek megfe­lelő munkakedvvel lát dolog­hoz minden volt diák. Ám ahol csak úgy foghegyről fo­gadják bátortalan köszönésü­ket, s unottan, dühösen elmo­rogják, na, ezt csináld — hát ott nemigen lehet számítani sem a nagyobb igyekezetre, sem a hosszabb ott maradás­ra. Jólesően vehettük tudomá­sul, hogy mind több termelői helyen honosodnak meg a jö­vendő mesterek beiktatásának — nem túlzás így fogalmazni! — szertartásai. Itt díszes ava­tóünnepélyen fogadják őket, SZÍNHÁZI EST ÉK Gábriel és Gabriella, valamint a Vendégek Két kisopera a Budapesti Gycrmckszínházban / MOSOLYOGNUNK KELL. ha disszonáns-magasat rikolt a trombita, ha fuvolahangon szólal meg az énekesmadár, esetleg a mély bukdácsoló ak­kordok közben meg-megcsú- szik a hegedű. hangja, s mi felfedezzük ebben egy kapa­tos erdész barangolását. A felismerés öröme nagyobb, mintha képen látnánk, vagy olvasnánk egy hasonló, apró jelenetet, mert a zene nem­csak a látható valóságot képes megmutatni. A hangszerek meséjében ott vannak a ma­gukkal ragadó érzések, és han­gulati karaktert kapnak a tár­gyak, az állatok, az emberek­kel együtt. Erre a felismerésre tanít, miközben kitűnően szórakoz­tat, a Budapesti Gyermek­színház legutóbbi bemutatója. A két kisopera előadásával nagy feladatra vállalkozott a társulat: egy klasszikus és egy modern zenére énekelnek a prózai színészek. El kell is­merni: meglepően jól. A vál­lalkozás elérte a célját, mert a tizenéves közönség élvezi az előadást, felismeri, érti a ze<- nei karaktereket, így a szín­ház a jövő operakedvelőit ne­veli a kellemes élményt adó produkciókkal. Egységes be­nyomást kelt az opera, pedig zenében két külön világ. GÁBRIEL ÉS GABRIELLA címet kapta Róna Frigyes fel­dolgozásában Mozart elsőnek bemutatott (1768) színpadi műve: a Bastien és Bastienne. Mindössze tizenkét éves volt a szerző, amikor ezt a darabot komponálta, most tehát a sa­ját korosztályának, a gyerme­keknek szól zenéje. És Mozart zsenit választott librettistá- nak is: Jean-Jacques Rousseau^ A falusi jós című meséjére ír­ta dalművét. A barokkos Ihle­tésű történet egyszerűbb már nem is lehetne: Gábriel és Gabriella szeretik egymást, s • amint az lenni szokott, nagy féltésükben és érzékenységük­ben összekapnak, aztán a jós — csupán önmaga szórakozta­tására — kibékíti a fiatalokat. A mesét bájos, népiesen egyszerű muzsikába öltözteti a szerző, a zenei konfliktusok is mély belső harmóniára épül­nek. Mindössze három köny- nyű, de nagyon hatásos szere­pe van a daljátékban, de már miniatűr nyitánya is a klasz- szikus komponistára vall. A kis létszámú zenekarra írott műben csaknem minden hangszer — szóló — főszere­pet kap. S a gyermekszínház muzsikusai érezhető kedvvel valósítják meg Mozart humo­rát Németh László karnagy irányításával. Hűvösvölgyi Ildikó (Gábriel- la), már korábban is bizonyí­totta énekesi készségeit. Most azonban többet ad az eddigiek­nél: harmonikusan építi fel a népies ihletésű dalokból össze­álló szerepet, ugyanakkor szí- nészileg is jó teljesítményt nyújt. Sipeki Tibor (Gábriel), méltó partnere Hűvösvölgyi­nek, bár nála elsősorban a játék dominál, mintha egy kicsit fölébe kerekedne a partitúrában megírt humor­nak. Perlaky István (Colas, a jós) meglepő könnyedséggel énekel és ügyel a szöveg ért­hetőségére is, az ő általa lét­rehozott karakter a legegysé­gesebb. VENDÉGEK címmel Ta- mássy Zdenkó már 1975-ben írt egyfelvonásos operát — Sarkadi Imre novellájából — a televíziónak. . A színpadi változat még fergetegesebb. A történet ebben is csaknem olyan egyszerű, mint a Mo- zart-kisoperában, csupán a több szereplő miatt érezzük szövevényesebbnek. A Sarka­di—Tamássy mű kényelmetlen szituációt bont ki: egy család­hoz váratlan vendégek érkez­nek, ráadásul hónap végén, amikor teljesen üres a kam­ra és a családi kassza. A megszokott udvariassági for­mulák még üresebbnek hat­nak, végül a kínos helyzetet a vidéki vendégek elemózsiako­sara oldja fel. Az előadás nagy erénye a díszlet: Ré- pánszky Ernő a lakás négy helyiségét engedi látszani egyszerre, így a játék folya­matos lehet, s az egymásra épülő jelenetek töretlenül ívelnek végig. Tamássy muzsikája tovább fokozza a történetben megle­vő humort, iróniát. Karakte­rei kevéssé árnyaltak, s a ma­ga diktálta ritmus a figurák zenei kibontását nehézzé teszi, ezzel is összefügg, hogy az énekes-színészek nem tudják tartani folyamatosan az elő­adás ritmusát. A házigazdát Bíró József alakítja, megfe­lelve az éneklés, a színészi játék, a sok színpadi (fizikai) akció egyidejűleg kívánta kö­vetelményeknek. Feleségét Kopetty Lívia játssza bő hu­morral és szerény énekkész­séggel. Szeretni való öreg pa­rasztembert alakít Cs. Szabó István, a vendég-családfő fi­gurájában, a feleségét életre- keltő Szécsi Vilmának viszont nem sikerült egyeztetni önma­gában a színészt és az énekest. Nagy sikert arat viszont Sá- rosi Gábor, a társbérlő alak­jában. A RENDEZÉS, Nyilassy Ju­dit munlcája: mindkét kisope­rát kiválóan állította színpad­ra, s mindkettőhöz volt egy- egy alapötlete, amellyel egyé­ni hangvételűvé tudta tenni a produkciókat. A Mozart-mű- nél — az amúgy sem nagy színpadot — még összébb húz­ta, egyetlen kis dobogón zajlik a játék, akár egy zenélő ék­szerdoboz fedelén. Tamássy operájában viszont nagyszerű érzékkel keverte a szinte na­turális eszközöket a jelzett já­tékelemekkel. Mindezeknél is lényegesebb, hogy sikerült megvalósítani elképzelését: pontosan és tisztán tette át a zenében megfogalmazott kül­ső és belső történéseket a lát­vány, a színpad formanyel­vére. Mindkét darabban egyéb­ként dicsérhető a mértéktar­tás, a művészi mércéhez iga­zodás. De a kisoperák létre­hozói pedagógusként is jól vizsgáztak: rövid prózai jele­netek beiktatásával mintegy magukkal hozták a zenéhez keveset értő gyerekeket, újra és újra átbillentették a holt­ponton a csökkenő figyelmet. Aligha akadt unatkozó gyerek a nézőtéren. Kriszt György amott meg afféle vadász mód­szerrel csapatnak meg az il­letékes ülepek. De akár nyak- kendősen, akár olajos zsávo- lyokban zajlik le az avatás, így is, úgy is azt jelzi: kell az a tizenvalahány éves. Az imént elmondottakból immár kitűnhetett, hogy nagy öröm volt látni ezt a képsort, amiként ugyancsak nagy örö­münkre szolgálna megtudni egyszer azt is, hogy ugyan mily kedves formaságok köze­pette zajlik le az a kebelre ölelés. Látványos esemény le­het, ezért hát — fölbuzdulva az elénk tártakon —, nem ha­ragudna a néző, ha egyszer azt is rögzítenék, amiről most inkább csak szó esett. Gogol. Több mint tíz esz­tendeje tart Darvas Iván si­kerszériája a Pesti Színház Gogol, Egy örült naplója című monodrámájában. (Egészen pontosan 1967. szeptemberé­ben hangzottak föl először Popriscsin szavai.) Ilyen sokáig éltetni egy színpadi játékot — nagy-nagy ritkaság, s ezért hát igencsak természetesnek tetszik, hogy azt a tv-nézők számára is megörökítették, és vasárnap este — hála a. műsorszerkesz­tésnek, a legfőbb főidőben — az előfizetők elé tárták. De miket is beszélünk: ter­mészetes dolog az ilyesmi? Sajnos, sajnos, éppen nem az, mert hasonló tv-s vállalkozás­ra nemigen tud példát a még­oly gondosan raktározó emlé­kezet serp. Sokkal Inkább ar­ra, hogy — raktározási gon­dokra, elévülési határidőkre hivatkozva — egyszerűen megsemmisítenek olyan fel­vételeket, amelyek legalább így megérdemelnék az újra meg újra láthatást. (Ha nem tévedünk, legiitóbb éppen a Vígszínház — a Pesti anya­színháza — Ványa bácsijának elpusztításán kesergett Horvai István, aki abban a darabban Latinovics Zoltán szerepfor­málását irányította. Nem mel­lesleg, hanem a korrektség kedvéért: ugyanő rendezte a tv-n is már-már színházi ha­tású Gogol-művet is.) Bárha reménykedhetnénk, miszerint nem annyira a tör­lés, mint inkább a megőrzés válik szokássá képsugarazóink háza táján ... Pingpong. Mert azt, hogy al­kalomadtán a Szabadság téri rendszabályok merev keretei meglazulhatnak, több példa is bizonyítja. Az olyasmi, mint a vasárnap délutáni műsorvál­toztatás, amikor soron kívül iktatták be a Phenjanban oly dicsőségesen szereplő magyar asztaliteniszezők ütögetésének felvételeit. Igazi sportcsemege volt ez, s — akik végigélvez­ték, bizonyíthatják — szinte a helyszíni közvetítések izgal­ma sugárzott belőle. A hoz­zája mellékelt szakértői meg* jegyzésekért kii^n kös-önet! Akácz László A t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents