Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
Szergei Ivanov: A levél A tavasz utójától a nyár derekáig nem voltunk a nyaralóban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meglepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, valahogy idegen, vad lett... Az eper- ágyas fölött itt is, olt is magas dud- vabugák lengtek. A paradicsom és az uborka csaknem teljesen elveszett a sűrű gyom között. És maga a házunk is szinte felisme rhetetlenné vált. A veranda padlójának résein át valamiféle sápadt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hangya- út húzódott, az üres szobákban egerek garázdálkodtak. De a legváratlanabb dologra a levélszekrényben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik oldalával a láda bádogfalának támaszkodott, a másikkal egy levélnek. És látszott, hogy ez a levél már rég vár itt bennünket. Vita támadt, mit tegyünk. — Ki kell venni a levelet! — mondta Vovka. — Ha kiveszed a levelet, tönkreteszed a fészket — felelte Tanya. Vovkának is igaza volt. Tanyának is. Egyébként én csaknem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tánya egyelőre még nemigen kap'levelet. — Még ha legalább méhek volnának, de — darazsak! — mondta Vovka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek! — „Hasznot, hasznot!” — Tánya haragra gerjedt. — Mi az. nekünk mindent meg szabad rongálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked? Így hát nem tudtuk, hogy végül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké álltak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levél- szekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kjs füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki s be. Július végén váratlanul nyirkosra fordult az idő, ritka nap múlt el eső nélkül. Így hát minden arra vallott, hogy levelünk az utolsó betűig teljesen átnedvesedik. — A levél persze nem az enyém — szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizonyára minden szó elmosódott. — Ha fontosat írtak volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tánya. — De hát semmi különös nem történt!... Augusztus végén hirtelen eltűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhö a mozdony kéményéből, talán egyenként — hosszú-hosszú láncban, talán valahogy másképp... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fészek. — No, ezek elrepültek — mondta Tánya —. még el se búcsúztak! Vovka meg máris futott a levél- szekrényhez. Kivette a fészket, amely igen silány szürke papírból csavart tölcsérhez hasonlított. — Ne törd szét! — kiáltotta a verandáról Tánya. — Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka. A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vovkának, nem Tányának szólt, hanem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy valamikor a nyár elején betért volna hozzánk, de vem talált itthon senkit. így aztán a tomáclép- cső alatt hagyott egy doboz cseresznyebefőttet. Benéztünk a lépcső alá. Csakugyan ott volt a doboz. Teljesen megrozsdásodott, a befőtt pedig megsava- nyodott. — Eh! — mondta legyintve Vovka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem! Az igazat megvallva, nekem is. Makai Imre fordítása Bartis Ferenc-* v- CAt ' - * A-*!, v'ti >C íWiv/v Ének a Dunáról Láttam a Dunát nyolc hídövvcl a derekán Lánykarcsúságát éppen filmezték a japánok Budapesten Egyik kezén Pozsony-karkötő díszlett A másik betakarta Bécs szerelmeseit Hajfürtjei között Wagnert idézték a német fenyvesek Szoknyájában román és délszláv népi varrottasok ölelkeztek össze Európa Vigyázz lányaid legszebbikére Védd meg őt a rettegett-nagy orgiától Belepusztulnának a megbecstelenítők S ő a megbecstelenített is Akinek nem cédasorsot szánt a történelem Emlékezz vissza arra a Dunára Akinek gránátok zilálták szét haját Aknák roncsolták szilánkhalmazzá karkötőjét Akinek tenyerébe csonka és bonka élőket földeltek el Akinek derekáról bombazáporral oldották le a hídőveke* Akinek szoknyáját szuronyseregek tépték cafatra A történelem legártatlanabb cédája volt ft S mégis hű maradt hozzánk •Romániai (marosvásárhelyi) magyar költs, aki gyarországon tartózkodik. e hó második felében MaG. Szabó László ■ Tristant hallgatva Hegedűk zokogása, kürtök, oboák fülledt bánata, hcrvatag, jajongó szépség révedő röpte — sziklán szétporló vízesés utolsó bágyadt cseppjeiről, tépőűő lelkek tükréről visszaverődő napsugarak — hangok tornáca végtelenbe könyöklő oszlopaival, szívben a vérrögöt alattomosan megakasztó, szűkített futamok, lengő-Iobogó haj ködből bontakozása, fejjel a falnak feszülő nagy akarás, beíele-kirobbant vágyak síri kudarca s újra-éledezése. fátylakon átsejlő színek-vonalak szalaga szüntelenül viszi-hordja a hangok keserű igazát: nincs nélküled élet, Izolda! Házak, falak Vörös Ferenc linómetszete Zelei Miklós: Menjünk hát! E zt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás feleséget, de Étiké néni Sződiigeiről még egyszer visszarángatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ami az általa ismert kávéfőzők közül a legkávéízűbb kávét főzi, ami a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyontömködésből és a nem túl laza belehelyezés- ből adódik. De az istenért, nehogy megvárjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azonnal vegyétek le a gázról, nehogy kifőjenek belőle az illóolajok. De itt még csak kezdődik a kávéivás technikája. Mielőtt kitölte- nétek a kávát, a csészébe feltétlenül előre tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyorsan olvad. De nagyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz, nem kávéízű kávé. Keverjetek a cukorhoz két-három kávéskanál tejport, s csak ezután töltsétek rá a kávét. Töltés közben kavargatni kell. Ezzel kész a kávé, de még mindig nem fogyasztható. A kávé szürcsölése közben feltétlenül tartsatok a szájpadlásotokon keserű csokoládét. Így kell! És megint jön a postás, ragyog a boldogságtól. „Utazzatok az eelet tengereen sok oeroemoet kivaanok een, akkorfordul minden joora, ha -kisfiút hoz a gólya' féri, vigyaazz, hogy a szaad ne taaitsd ki, ezt uezeni miska baacsi, suerue elfoglaltsaagom miatt nem utazhatok, de leelekben veletek vagyok jozsef, sohase hagy- jaatok abba nagyon oeruel kata, elveszteel, de van meeg remeeny beelus.” Vonuljunk hát oda, vidáman és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, buszon, mindegy, amibe férünk, menjünk, ahagy illik, felvirágozva, most aztán kifényesítve és csillogó fogakkal essünk neki az életünknek. Nem kell megrémülni: süketnéma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mosatlant. A süke.néma pincérek máskor egészen olyanok, mint mi vagyunk ilyenkor, de most ők vannak szolgálatban, máskor mi vagyunk — és a szolgálat az szolgálat. Utána nekünk is ugyanilyen jópofán nyomják a kezünkbe a baksist, hiszen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, amire illik. Mindenki ragyog a boldogságtól. Zoltán kicsit ingerlékeny, de ezt most nem veszi észre senki. Ö meg nem mondja, betömik a száját a papírok, első oldalukon halványkék vőlegény a menyasszonnyal, s az erre nagyot fogok inni, dini, üdvözlő szöveggel a másikon. Pedig hát milyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-mennek a legkülönbözőbb menetek. Most például egy esküvői menet Zoltánnal az élen, aki most ingerlékeny egy kicsit. Sőt, ingerült. Régóta ingerült már. Az unokatestvérének, aki most a menet végén kanyarog, egyszer elmondta egy kocsmában, hogy tudod, nekem is volt egy első szerelmem. Az első szerelem ... folytatta volna, de az elfogyasztott sörmennyiség elálmosította, s inkább megint egy kortyot ivott, nehogy elaludjon. Falnám az izzó port a flaszterről, hogy egy ilyet ki tudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugorodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fényes menet végén, Zoltán meg azt. hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgyis úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az elfogyasztott sörmennyiségtől, hanem már akkor tudta, hogy ide fog állni a fényes menet élére, felvirágozva, kifényesítve, s azt fogja majd mondani magának, hogy aztán úgyis azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unokaöcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unokaöcsi már tudja, és Zoltán is tudja, hisz nem esett a fejére, csak még hitegeti magát, hogy aztán úgyis, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egyszer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fogta fel e mondat mély értelmét, mindig csak most van, s Zoltán már tudja, hogy egyre ritkábban lesz ingerlékeny. ö lesz mindnyájunk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — Ö lesz a kiköpött ők, hisz már elindult a fényes menet élén. mostantól kezdve tulajdonképpen ő is szolgálatban van, nemcsak a pincérek, de a pincéreknek majdcsak letelik a műszak, Zoltánnak mikor? Sejde ő lesz a mi fiúnk, mondja a Laci bácsi, és valami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsomagolja, Laci bácsi segít neki kicsomagolni, segít ennek a fiatalembernek, hiszen a mi fiúnk, nem különbözik tőlünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak, kérem, ne várakoztassa ezt a fiatalembert! Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Belerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpaszta-mosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiúnk! Nahát, fiam, nézd csak, nem olyan ez, mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a pirítóst az ablakon. Valódi angol. En hoztam, direkt ezért küldtem ki magam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, magától kikapcsol. Es nem sárgul meg, mert speciális angol krómozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reggelit pirítós nélkül, mondja Laci bácsi, én se, mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apróságokkal kezdődnek a dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem. Laői, bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reggelit. Milyen 3 humora van ennek a gyereknek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojtogatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári zivatarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pirítós az égen, a speciális krómozású angol pirítós-sütő lomhán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. Én bizonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg se születtem volna, ha nem lenne pirítós. Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsi szerű röhögésben. Szervusz, Laci bácsi! (Belecsaphat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhögünk, röhögünk bele a világba, egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken közöttünk a távolság, egészen összeérünk, egymásba folyunk, eggyé válunk, egy darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítóst egyensúlyoz. D e ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet késlekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják g hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás felesége az ajtó mögé bújik, az ajtó mögé, amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt, nagyon jó itt, és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, mennek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én, hogy nincsenek csetepaték. Vannak. De vannak várak is. És a lövöldözés a várak között? Menet- rendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál biztonságosabbnak érezze a maga várát. Kis csetepaték, sosincs halottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is fiam. az is a vár. Meg az ebéd utáni feketéd is. A csészében a kiskanál. az is a var, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket, vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az, fiam. És megtörténik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell, mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apróságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életünket, már nyugodtak lehetünk, gondolja. Zoltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe, a sárga színű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágondolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiúnknak, mi lányunknak, ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, sohasem ér véget. t
