Pest Megyi Hírlap, 1979. május (23. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-13 / 110. szám

Szergei Ivanov: A levél A tavasz utójától a nyár derekáig nem voltunk a nyaralóban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meglepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, vala­hogy idegen, vad lett... Az eper- ágyas fölött itt is, olt is magas dud- vabugák lengtek. A paradicsom és az uborka csaknem teljesen elveszett a sűrű gyom között. És maga a házunk is szinte fel­isme rhetetlenné vált. A veranda padlójának résein át valamiféle sá­padt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hangya- út húzódott, az üres szobákban ege­rek garázdálkodtak. De a legvárat­lanabb dologra a levélszekrényben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik oldalával a láda bádogfalának támaszkodott, a má­sikkal egy levélnek. És látszott, hogy ez a levél már rég vár itt bennün­ket. Vita támadt, mit tegyünk. — Ki kell venni a levelet! — mondta Vovka. — Ha kiveszed a levelet, tönkre­teszed a fészket — felelte Tanya. Vovkának is igaza volt. Tanyának is. Egyébként én csaknem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tánya egyelőre még nem­igen kap'levelet. — Még ha legalább méhek volná­nak, de — darazsak! — mondta Vov­ka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek! — „Hasznot, hasznot!” — Tánya haragra gerjedt. — Mi az. nekünk mindent meg szabad rongálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked? Így hát nem tudtuk, hogy végül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké álltak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levél- szekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kjs füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki s be. Július végén váratlanul nyirkosra fordult az idő, ritka nap múlt el eső nélkül. Így hát minden arra val­lott, hogy levelünk az utolsó betűig teljesen átnedvesedik. — A levél persze nem az enyém — szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizo­nyára minden szó elmosódott. — Ha fontosat írtak volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tánya. — De hát semmi különös nem történt!... Augusztus végén hirtelen eltűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhö a moz­dony kéményéből, talán egyenként — hosszú-hosszú láncban, talán va­lahogy másképp... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fészek. — No, ezek elrepültek — mondta Tánya —. még el se búcsúztak! Vovka meg máris futott a levél- szekrényhez. Kivette a fészket, amely igen silány szürke papírból csavart tölcsérhez hasonlított. — Ne törd szét! — kiáltotta a ve­randáról Tánya. — Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka. A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vovkának, nem Tányának szólt, hanem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy valamikor a nyár elején betért volna hozzánk, de vem talált itthon senkit. így aztán a tomáclép- cső alatt hagyott egy doboz cseresz­nyebefőttet. Benéztünk a lépcső alá. Csakugyan ott volt a doboz. Teljesen megrozs­dásodott, a befőtt pedig megsava- nyodott. — Eh! — mondta legyintve Vov­ka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem! Az igazat megvallva, nekem is. Makai Imre fordítása Bartis Ferenc-* v- CAt ' - * A-*!, v'ti >C íWiv/v Ének a Dunáról Láttam a Dunát nyolc hídövvcl a derekán Lánykarcsúságát éppen filmezték a japánok Budapesten Egyik kezén Pozsony-karkötő díszlett A másik betakarta Bécs szerelmeseit Hajfürtjei között Wagnert idézték a német fenyvesek Szoknyájában román és délszláv népi varrottasok ölelkeztek össze Európa Vigyázz lányaid legszebbikére Védd meg őt a rettegett-nagy orgiától Belepusztulnának a megbecstelenítők S ő a megbecstelenített is Akinek nem cédasorsot szánt a történelem Emlékezz vissza arra a Dunára Akinek gránátok zilálták szét haját Aknák roncsolták szilánkhalmazzá karkötőjét Akinek tenyerébe csonka és bonka élőket földeltek el Akinek derekáról bombazáporral oldották le a hídőveke* Akinek szoknyáját szuronyseregek tépték cafatra A történelem legártatlanabb cédája volt ft S mégis hű maradt hozzánk •Romániai (marosvásárhelyi) magyar költs, aki gyarországon tartózkodik. e hó második felében Ma­G. Szabó László ■ Tristant hallgatva Hegedűk zokogása, kürtök, oboák fülledt bánata, hcrvatag, jajongó szépség révedő röpte — sziklán szétporló vízesés utolsó bágyadt cseppjeiről, tépőűő lelkek tükréről visszaverődő napsugarak — hangok tornáca végtelenbe könyöklő oszlopaival, szívben a vérrögöt alattomosan megakasztó, szűkített futamok, lengő-Iobogó haj ködből bontakozása, fejjel a falnak feszülő nagy akarás, beíele-kirobbant vágyak síri kudarca s újra-éledezése. fátylakon átsejlő színek-vonalak szalaga szüntelenül viszi-hordja a hangok keserű igazát: nincs nélküled élet, Izolda! Házak, falak Vörös Ferenc linómetszete Zelei Miklós: Menjünk hát! E zt mondta Zoltán és csuklón ragadta félórás felesé­get, de Étiké néni Sződiigeiről még egyszer vissza­rángatja. Átadja a kávéfőzőt, a kávéfőzőt, ami az általa ismert kávéfőzők közül a legkávéízűbb kávét főzi, ami a Cafe de Brasil értelemszerű adagolásából: a nem agyontömködésből és a nem túl laza belehelyezés- ből adódik. De az istenért, nehogy megvárjátok, amíg a kávé felforr! Mihelyt kifolyt, azonnal vegyétek le a gázról, nehogy kifőjenek belőle az illóolajok. De itt még csak kezdődik a kávéivás technikája. Mielőtt kitölte- nétek a kávát, a csészébe feltétlenül előre tegyétek bele a cukrot. És porcukrot ám! Az gyorsan olvad. De na­gyon keveset, mert egyébként csak édes kávé lesz, nem kávéízű kávé. Keverjetek a cukorhoz két-három kávés­kanál tejport, s csak ezután töltsétek rá a kávét. Töltés közben kavargatni kell. Ezzel kész a kávé, de még min­dig nem fogyasztható. A kávé szürcsölése közben fel­tétlenül tartsatok a szájpadlásotokon keserű csokoládét. Így kell! És megint jön a postás, ragyog a boldogságtól. „Utazzatok az eelet tengereen sok oeroemoet kivaanok een, akkorfordul minden joora, ha -kisfiút hoz a gólya' féri, vigyaazz, hogy a szaad ne taaitsd ki, ezt uezeni miska baacsi, suerue elfoglaltsaagom miatt nem utazha­tok, de leelekben veletek vagyok jozsef, sohase hagy- jaatok abba nagyon oeruel kata, elveszteel, de van meeg remeeny beelus.” Vonuljunk hát oda, vidáman és jókedvűen, autón, taxin, gyalog, villamoson, buszon, mindegy, amibe fé­rünk, menjünk, ahagy illik, felvirágozva, most aztán kifényesítve és csillogó fogakkal essünk neki az életünk­nek. Nem kell megrémülni: süketnéma pincérek hordják el előlünk folyamatosan a mosatlant. A süke.néma pin­cérek máskor egészen olyanok, mint mi vagyunk ilyen­kor, de most ők vannak szolgálatban, máskor mi va­gyunk — és a szolgálat az szolgálat. Utána nekünk is ugyanilyen jópofán nyomják a kezünkbe a baksist, hi­szen semmit sem vettünk észre, amit nem kell, de mindenre figyeltünk, amire illik. Mindenki ragyog a boldogságtól. Zoltán kicsit inger­lékeny, de ezt most nem veszi észre senki. Ö meg nem mondja, betömik a száját a papírok, első oldalukon hal­ványkék vőlegény a menyasszonnyal, s az erre nagyot fogok inni, dini, üdvözlő szöveggel a másikon. Pedig hát milyen jópofa az élet. Csak úgy jönnek-mennek a legkülönbözőbb menetek. Most például egy esküvői me­net Zoltánnal az élen, aki most ingerlékeny egy kicsit. Sőt, ingerült. Régóta ingerült már. Az unokatestvérének, aki most a menet végén kanyarog, egyszer elmondta egy kocsmában, hogy tudod, nekem is volt egy első szerelmem. Az első szerelem ... folytatta volna, de az elfogyasztott sörmennyiség elálmosította, s inkább me­gint egy kortyot ivott, nehogy elaludjon. Falnám az izzó port a flaszterről, hogy egy ilyet ki tudjak bulizni magamnak. Akkor engem úttörőzenekar kísérne az állomásra, zsugorodnátok és döngölnétek a parkettát előttem. Ilyeneket gondolt az unokaöcsi a fé­nyes menet végén, Zoltán meg azt. hogy ezt még ki kell bírni, miért ne lehetne épp ezt kibírni, aztán úgyis úgy csinálja, ahogy ő akarja. Nem úgy csinálja. Most is itt áll a fényes menet élén, lám a kocsmában, hogy elakadt a hangja, talán nem is az elfogyasztott sörmennyiségtől, hanem már akkor tudta, hogy ide fog állni a fényes menet élére, felvirágozva, kifényesítve, s azt fogja majd mondani magának, hogy aztán úgyis azt csinálom, amit én akarok. Pedig az unokaöcsi a sor végén, már hogy kigondolta, hogy kimondta magában: ha egy ilyet ki tudnék bulizni magamnak. Az unokaöcsi már tudja, és Zoltán is tudja, hisz nem esett a fejére, csak még hite­geti magát, hogy aztán úgyis, de aztán nincs, mindig csak most van, a pillanatnak élj öregem, mondta neki egyszer a kocsmában egy öreg csavargó, s ő akkor nem fogta fel e mondat mély értelmét, mindig csak most van, s Zoltán már tudja, hogy egyre ritkábban lesz in­gerlékeny. ö lesz mindnyájunk megismétlődése — nem fog messzi esni a fától. — Ö lesz a kiköpött ők, hisz már elindult a fényes menet élén. mostantól kezdve tulajdonképpen ő is szolgálatban van, nemcsak a pincé­rek, de a pincéreknek majdcsak letelik a műszak, Zol­tánnak mikor? Sejde ő lesz a mi fiúnk, mondja a Laci bácsi, és va­lami csomagot gyömöszöl a markába, még mindig tart az adakozás, pedig már indulni kéne. De azért kicsoma­golja, Laci bácsi segít neki kicsomagolni, segít ennek a fiatalembernek, hiszen a mi fiúnk, nem különbözik tő­lünk, segítsünk neki. Na, mi kell? Ja persze, hisz éppen most telefonáltak, kérem, ne várakoztassa ezt a fiatal­embert! Ö lesz a kiköpött ők, az éppen olyan, a te is úgy, ahogy mi szoktuk, fiam. Belerózsaszínedve a körbe, már most is bújik a fogpaszta-mosoly mögé, jól látják, hogy sejde ő lesz a mi fiúnk! Nahát, fiam, nézd csak, nem olyan ez, mint egy ócska magyar gyártmány, amelyik kilövi a pirítóst az ablakon. Valódi angol. En hoztam, direkt ezért küldtem ki ma­gam. Ide kell helyezni a kenyérszeletet, jó, ha egy kicsit száraz. Ez nem égeti meg a kenyérszeletet, ha kész, ma­gától kikapcsol. Es nem sárgul meg, mert speciális angol krómozása van. Én, fiam, el sem tudom képzelni a reg­gelit pirítós nélkül, mondja Laci bácsi, én se, mondja Zoltán, és nem tudja, hogy ilyen apróságokkal kezdőd­nek a dolgok. Én se! Én se, Laci bácsi, kérem. Laői, bácsi nélkül sem tudom elképzelni a reggelit. Milyen 3 humora van ennek a gyereknek, és Zoltán nyugtázhat magában egy sikeres beilleszkedést, fojtogatja félórás felesége csuklóját, odakint már csapódnak a kocsiajtók, csattognak, sűrűn, mint nyári zivatarban a ménkű. Sietni kell, már rég elmúlt a reggel, magasan ragyog a pirítós az égen, a speciális krómozású angol pirítós-sütő lom­hán úszkál alatta, mint valami eltévedt űrhajó. Én bi­zonyisten fel se kelnék, de lehet, hogy meg se születtem volna, ha nem lenne pirítós. Bruhaha, mondja Zoltán, második beilleszkedés. Két gól és milyen könnyen. Fog ez menni. Most a Laci bácsi mondja, hogy bruhaha. Zoltánban újjászületik a Laci bácsi röhögése. Teljesen olyan lesz, mint a Laci bácsi röhögése, és ezt Laci bácsi érzi, és ettől — ezen? vág ám az esze, mint a borotva! — még jobban röhög. Ettől Zoltánt elkapja a görcs, és egymást licitálják túl a Laci bácsival a Laci bácsi szerű röhögésben. Szervusz, Laci bácsi! (Belecsap­hat.) Ez is jó, de nem ez a fontos, hanem hogy röhö­günk, röhögünk bele a világba, egy bolyból kiszakadt, bolyszerű röhögéssel. Csökken közöttünk a távolság, egé­szen összeérünk, egymásba folyunk, eggyé válunk, egy darab nagy röhögéssé, ami rózsaszín nyelvén egészen enyhén megvajazott pirítóst egyensúlyoz. D e ez még mind semmi, hiszen ezek csak apróságok, hátra van még a kulcsátadás. A fényes menet kés­lekedik, de nem baj, késlekedhet, meg van fizetve, melegen tartják g hét fogást. Az étteremből Zoltán és négy-ötórás felesége az ajtó mögé bújik, az ajtó mögé, amit ez a ritka fényes kulcs nyit. Mert van itt minden. Jó itt, nagyon jó itt, és tudja ezt Zoltán, hisz élére állt a fényes menetnek pünkösdi királyság, holnap mehet a sor végére, valahová az unokaöcsi elé. Nem úgy van az, ahogy az iskolában tanítják, mennek a dolgok maguktól, csak beléjük kell kapaszkodni, meg kell fogódzni bennük, hogy te is velük mehess. Nem azt mondom én, hogy nincsenek csetepaték. Vannak. De vannak várak is. És a lövöldözés a várak között? Menet- rendszerű lövöldözések azok, fiam. Csak azért kellenek, hogy mindenki, annál biztonságosabbnak érezze a maga várát. Kis csetepaték, sosincs halottjuk. Vár a fejünk fölött a fedél, a kenyér is vár, s az ebéded is fiam. az is a vár. Meg az ebéd utáni feketéd is. A csészében a kiskanál. az is a var, el kell bújni benne. Aki pedig a kis csetepatékba belehal, az vagy komolyan vette őket, vagy nagyon ügyetlen. Te nem leszel az, fiam. És meg­történik a kulcsátadás, és Lojzi néni tipeg oda, kezében takaros kis csomag, megint valami apróság. Ahol ablak van, oda függöny is kell, mondja Lojzi néni, és leteszi a kis csomagot. Valaki megint rátesz valami kis apró­ságot, már a mennyezetig érnek az apróságok, kitöltik az életünket, már nyugodtak lehetünk, gondolja. Zoltán a fényes menet élén, ami végre elindul a zöld étterembe, a sárga színű nagy ebédhez. Éppen olyan, amilyet ilyen alkalomra elképzel az ember. Amilyet el kell képzelni. Illetve már el sem kell képzelni, csak rágon­dolni, és bemondani a számát, ahogy az lenni szokott, ahogy ezúttal is kijár a mi fiúnknak, mi lányunknak, ahogy azelőtt is kellett, ahogy illik, a nagy, sárga ebéd, essünk neki, sohasem ér véget. t

Next

/
Thumbnails
Contents