Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
Az út kezdetén Pefrőczi Éva Csigú László felvétele léim bálja címmel, a 1951. április 7-én született, Pécsett. Verseket 14 éves kora óta ír. Első jelentős publikációja a Jelenkorban volt, 1970 márciusában. 1970—75 között a Szegedi József Attila Tudományegyetem magyar—angol, majd angol speciális képzés szakos hallgatójaként tanult, 1976-ban doktorált, költészetelméletből. 1977 óta publikál rendszeresen verseket, műfordításokat (angol, spanyol), és kritikákat. Első kötete, He- közeljövőben jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Ez év januárjától Móricz Zsigmondi irodalmi ösztöndíjas. Tavaly január elseje óta Aszódon él, a nagyközségi tanács közművelődési főelőadója. A Móricz-ösz- töndíj időtartama alatt szeretné összeállítani a Galga-vidék verses képeskönyvét, a legszebb táj- és épületfotókat négysorosokkal, esetleg a lírai próza műfajába tartozó előszóval. írásait lapozgatva, először Petrőczi keresetlen közvetlensége, természetes előadásmódja ötlik az olvasó szemébe. Valóban meglepő, mi mindent képes versbe emelni a költő. Pelenkákból, lábosokból, egy védőoltásból, virágnevekből, félig mondott rigmusokból, bevágott idézetekből, meseelemekből épül a versek nyelvi szövete. A keresetlen egyszerűség, persze, látszólagos. Pontosan, zenei műgonddal választja meg szavait, amelyek külön-külön egy élmény fényképéiességű leírására szolgálnak, egybeolvasva őket különös zenei hatást adnak, tökéletesen rögzítik a hangulatot is. Meglepően gazdag poétikai ismeretanyagra bukkanunk Petrőczi verseiben, de a formai alapszövet tarkasága elszürkül a tartalmi sokrétűséghez képest. Népi és műköltészetből, magyar és európai lírai hagyományból, a régebbi és újabb irodalomból választ kérkedés vagy mesterkéltség nélkül arcokat, sorokat, ihletadó ősöket. Egyik versében Pierre Vidalx, a XII. századi trubadúr szavaiban talál vigasztalást, másutt a pápává lett hírhedt korhelyt, Piccolominit fricskázza, Já- nos-nap reggelén Hans Sachsot, a XVI. századi mesterdalnokot szólítja meg kötekedve. De a felfedezőét talán legértékesebb találmánya a magyar manierizmus költői hagyatékának feltárása. Kalandozó kedvébez valóban illő kalauzok ezek az Európára tekintő, de düledező udvarházakban sorvadó, vijáglátott és korszerű műveltségüket itthon gyü- mölcsöztető magyarok. Petrőczi verseit olvasva újra és újra érezhetjük, mennyire egy gond űzi a mai írástudót és a XVII. századi „garabonciást”, az írónyomdász-prédikátor Misztótfalusi Kis Miklóst, milyen — napjainkban is modernnek ható — szellemi frisseséggel ír Szenczi Molnár Albert, mennyire megrázó és a miénkhez hasonló sors nyomasztja a „borostyánkőbe zárt nagyasszonyt”, Árva Bethlen Katát, vagy éppenséggel Petrőczi Katát. A hagyomány beépítése nem is olyan egyszerű. Idézeteket, szállóigéket bárki beragaszthat költeményeibe, ám ettől még nem asszimilálódik az irodalmi örökség saját versvilágába. Petrőczi találó képei, pontos jelzői és apró utalásai azonban jól mutatják! hogy ismeri a megidézett költőt, valódi rokonságot fedezett fel az elődök és saját sorsa között. Egyszerre két világ vibrál költeményeiben, és ez a kettős ^kötődés megsokszorozza versei jelentéskörét. Petrőczi verseinek sokfélesége egyebek közt azt is bizonyítja, hogy sokféle úton indulhat tovább, de azt is, hogy költői pályájának további alakulására érdemes odafigyelni. BENEDEK MIHÁLY Árva Bethlen Kata Pillangó-nagyasszony borostyánba zárva, sárga borostyánba, tajtékos gyászába. Madár ha zengeni szállott ablakába, cifraság-bolondság — kővel hajigálta. Halálfejes lepke fekete imával fohászkodott sírván örök árvaságban. Árvaság köntösét korán felöltötte, irgalmatlan Isten országolt fölötte. Tükör Nem tóban, folyóban, t.V/laü veg-zöld ben, nézegettem arcod pávaszem-tükörben, pávaszem-tükörben, szivárványos körben. Esőverte lepke megvakult tükrébe hiába bűvöllek: felelj, visszatérsz-e? Végrendelet Nagyapának Poharadban protézis — harapások édes emléke lebegett — már végleg elhagyott az éhség s lassan a szó is. íratlan, kurta végrendelet szerint lettem örökösöd: „A narancsokat... majd ... egye meg... a gyerek.” Bűnbánó mondóka Sötétet hoztam rád, de nézd: tűzpiros gyertyát tartok kezemben. Szemvidítófűvel orvosollak téged, akit szemmel vertem. A lepke és a borostyán Mindennapi koporsó-ágyam megtartó borostyánburok, általad egyszer, __ né lküled százszor széthulló holt vagyok. Kagyló A korongon lelkessé pörgetett agyag dúdol magában valamit: vajsárga-kék kétszólamú zenét sugároz szét a szobában az erdőntúli kagyló — egy köröndi cserép. A nászajándék Keresztem Ágnesnek Gulyásleves, alma, fürdővíz s egy kávésibrik-ráadás: kánai mennyegzőnkhöz valóban méltó ajándék tőled, nővérem a szóban, s tanítóm is, anyás mesternőm, fújom leckédet, melyre mint gyermeket oktattál: tüzeljen bár szíved-fejed, alma, fürdővíz, leves nélkül az ének bennreked. Galga menti táj Pataki Tibor grafikája* * A z asszony a konyhában ült, az asztal mellett. Két kezét az öleben tartotta, összekulcsolva. Nézett kifelé az udvarra. Órája ült már így, szótlanul, csöndben, hallgatva a vekkeróra ketyegését. Arra gondolt, máskor ilyenkor már jönni szokott! Ott fordul be a szövetkezeti bolt mellett. Kezében a kampósbot. Tiszta időben hallatszik is a bot koppa- nása. A botot az ura mindig magával viszi. Megszokta. Nem a kutyák miatt, mert kutyák errefelé nincsenek. A télen pusztították el a Gulyásékét is. Valaki megetette valamivel. Nekik soha nem volt kutyájuk. Az ura nem szerette a kutyát. Aztán, ahogy a gyerekek is elszé- ledtek, így maradtak csak, kettecs- kén. Az ura, meg ő. Meg a bot. Azt el nem hagyta volna az ura a világ minden kincséért sem! Még az ágyhoz is magával viszi mindig. Odatámasztja az ágy végéhez. Az a jobb keze! Mert, hogy a jobb keze nem valami tökéletes. Még az első világháborúban kapott valami szilánkot. Srapnel, ahogy mondta. A piavei cécónál történt, amikor a folyón átkeltek. Sokszor elmesélte. Ügy jött haza, sebesülten. Felkötött karral. De nem volt miatta szomorú soha. Bezzeg, annál többet ette magát ő egész életében. Ideges természetű volt mindig. Az orvos is mondta, amikor Jani született. De a legtöbbet akkor idegeskedett, amikor Janit vitték a frontra Az ura azt mondta, nem is ember, aki nem volt katona! Nagyra volt mindig a huszárságával. Janit nem huszárnak vitték. Bakának. Közönséges bakának. A faluból senkiből se lett huszár. De azért elvitték mind! Többet sírtak az asszonyok, mint az első világháborúban. Ez más háború volt! A Jani áldott jó kisgyerek volt. Most se rossz. Nincs olyan ünnep, hogy haza ne szaladna. A megyénél dolgozik, az építőknél. Legutóbb is fejkendőt hozott, meg réklit, Jani blúznak mondta. De csak rékli az! De hát, mondja csak a Jani blúznak! Az utcaajtó mintha nyikordulna? A székről föltápászkodik és odacsoszog az ablakhoz. A félig elhúzott függönyrésen kiles az utcára. Nem az ura! Jöhetne már! Meg van vetve neki az ágy is. Az ennivaló is egészen el- possad. Mi a nyavalyát tud csinálni ilyenkor is még ott a tsz-irodán? A szolgálatnak vége. Leadja a kulcsot az irodába, aztán máris jöhetne! Csak nem történt vele valami baj ? A gondolatra végigsimította az arcát. Ritkás, fehér haját idegesen tűrte be a kendő alá. Máskor ilyenkor már itthon szokott lenni. Nyolcra, legkésőbb kilencre. ani azt mondta, legutóbb, mikor idehaza volt: „Nincs már magának szüksége, édesapám, arra, hogy éjjeliőrködjék! Én is adok haza, a Teriék is, és ha még Imre is adna? Igaz, az Imre a Dunántúlon él. De lehetne neki írni levelet?” A Terit hiába mondja a Jani. A Teri, az fukar. De az Imrére is alig lehet ráismerni. Jól járt vele a felesége, a Maris. Az a gazda a háznál, az viseli a kalapot, nem az Imre! A vekkeróra hangosan ketyeg a sublódon. Idegesíti a ketyegése. Igazában az bosszantja, hogy nem jön az ura. Már kilenc is régen elmúlt. Az ételt félrehúzza a sparhelton. Biztosan valami baja eshetett! A gondolattól egészen megrémül. Odacsoszog a szekrényhez. Magára kanja a kopott berlinerkendőt. A konyháSzűts Dénes: Csak butaság Kóbor Angelika egy napja: — Csak! Egy hete: — Csak, csak, csak, csak, csak, csak, csak. Egy hónapja: harminc csak. A Televízió XIII. csatornája vetélkedőt hirdetett; ki tud a leglényegesebb dologról leglényegtelenebbet mondani. Kóbor Angelika földközi-tengeri hajóutat nyert. — Szeretsz? — kérdezte a fekete, őrjöngő viharban az első matróz, aki tíz napja ostromolta Angelikát. — Szeretlek. — Miért? ban áll. Azzal nyugtatja magát, ha valami bája esett volna, biztosan futott volna már valaki. A nyáron is, amikor a rakodásnál odaszorulta falhoz. Mert ott lábatlankodik mindig a fogatok körül. Mert neki mindent látni kell! A papucsot lerúgja a lábáról. Fűzi a magasszárú cipőt. Szuszogva, nehézkesen. Koppan a bot az ajtóban. Nyílik az ajtó. Betoppan a2 ura. — Már éppen menni akartam! — néz rá ijedten. — Hová? — Hová, hová, hát maga elé! — Elém? Hazatalálok én egyedül is. — Látszik! — Hát nem? Itt vagyok. A félig befűzött cipőt mérgesen lerúgja. Az ura a sarokba állítja a kampósbotot. Komótosan leveti a nagykabátját. Odadobja a székre. — Ezt majd reperáld meg. Elfeslődött. F él szemmel az urára pislant. Nem lát az arcán semmi különöset. Ez megnyugtatja. Habár? Valami oka csak lehetett, hogy így elmaradt? Kocsmában lett volna? Nem az ura nem szokott kocsmába járni. Még vasárnap is otthon ül. Olvassa az újságot. A kocsmáról különben is az a véleménye, gyönge embereknek való az! Vagy vénség- re megváltozott volna? A tányérba meri a levest. Csöndben megszólal; — Hogy elmaradt máma? — El. — Aztán magának ez csak ennyi? — Másnak se több. — De nekem több! — pattan a hangja mérgesen. — Mert én várom magát, esz a fene, hogy valami baja eshetett, maga meg csak így? Érzi, elönti arcát a pirosság. Máris többet mondott, mint amire készült, a türelmetlen várakozás ideje alatt. Az ura a levest kanalazza szótlanul. Aztán, látva az asszony sürgető pillantását, két fújás közt megszólal. — Dolgom volt! • rf.-»-1 — Menjen mán! Mi dolga lehet magának már ilyenkor, reggel? Leadja a kulcsokat, aztán jó. Legfeljebb vált egy-két szót az elnökkel, vagy mással. De az se tart ennyi ideig! — Más is volt. — Mi más? — Kisasszony volt a dologban! — Ugyan már, maga vénség. Kell magának már ebben a korban kisasszony? Csak nem bolondul meg vénségire? — Azt nem, abban igazad van. De hát jött, ott volt, parancsolt! — Magának, mi? — Nekem is. A bakancsát veti le a szobában. Onnét beszél kifelé, jó hangosan, mert az ajtó becsukódott utána. — Jött egy autó! No, mondom, miféle lehet ez? Én még ilyet errefelé nem láttam. Kereszt van rajta. Nagy, piros kereszt. A sofőr, ahogy kikászálódik, azt mondja: „Tüdőszűrés!” No, mondom magamnak, ha már itt vagyok, hát odaállok én is. De amíg összeszerelték a masinájikat, idő az. Várni kellett, A dunnát igazgatja. Bebújik alá és a fejére húzza. Onnét szól ki: — Ne félj, nincs a tüdőmnek semmi baja! B ecsoszog az asszony a szobába. Megigazítja rajta a dunnát. Mert a nagy, bütykös ujj, a visszeres láb állandóan kívül van rajta. Megsimogatja az arcát is. Betakarja. Aztán óvatosan behúzza maga után az ajtót. < Leül a konyhaasztalhoz. És kezdi varrni a nagykabátot. — Csak. A hajó imbolygott, a matróz a nőt nehezen tudta átpréselni a kajütablakon, de végre megvolt vele, s bekattintotta az ablak vörösréz kampóját. Whiskyt töltött magának, megkönnyebbülve ivott. Angelikát egy hét múlva kifogták a tengerből. Ázott, fázott, sírt, nedvesen csöpögött, éhes és szomjas volt. Rögtön egy kajütbe kísérték. Azt mondta, nem megy. — Miért? — húzta föl szemöldökét a kapitány. — Csak — mondta Kóbor Angelika boldogan. / Kopré Józsefi • 9 a Öregek
