Pest Megyi Hírlap, 1979. április (23. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-30 / 100. szám
Weöres Sándor: Az erő A nyugvás, mely kész a lendületre, változékony izmokban pihen. Egy parancs az agyból, s hirtelen dermedt kövek épülnek kövekre, s emelkedik Cordoba mecsetje, vagy Siena dómja ékesen. Más parancs, és engedelmesen cmlik minden, törmelékbe veszve. Erő hatja át mind e világot, erő, mely sok építésért áldott, erő, mely bontásért átkozott. A lány, ki egy korty vizet hozott, a jót s rosszat egyként megitatja, mert kedvese, testvére vagy atyja. Csatai Varga László: Dózsa kaszája mire az aratás elérkezett parasztok lapockáiból kinőtt s hordták mint angyalszárnyat hátukon kéklett íényesedett keserűség kövén élesedett mikor suhintottak fácánriasztón siklott mérges acél s a hullámzó határ fölé vetve magát eget hasított csattogott viilámlott hogy kettészelje a rosszul-forrt időt B encze József: Utam világ járás Ezt az emeletet járó életet, kúszó zenét, dzsesszt a kocsma kövén, ezt a rövid utcát juharfáival, ezt a rövid életet, sok panaszt, ezt a fuilánkos, félszeg féltést, ezt a rendet és zűrzavart adta tisztító tüzemnek a sors. Itt kell sóvárgó füttyömben s haris tüdőmben bíznom. Itt lakom, ahol a házak égig érnek. Utam a gyárkapuig: világjárás. Barcs János: Tízágú csillag Nézd ezt a kezet, az én dolgos kezem, simogatja a világot. Nézd ezt a kezet, holtaltat és élőket simogat egyszerre, mert bögyében tíz szív dobog világiéit« lüktetéssel. Tisztaszivű lüktetésem, két ötágú csillagom, öleld át hitvesem vállát, jövőről álmodozók tízágú boldogságával, az örökéletért élők tízágú csillagával tartsd kézben a világot. Tóth-Máté Miklós: A lapát Az öreg ott állt az építkezést elválasztó kerítés előtt, háttal a tízemeletes panelháznak és nézte az árokban lapátolgató két embert. A napfény már tavaszt ígért, de az öreg még a télnek öltiMködött. Viseltes nagy csizma, igazi sárdagasztó, fekete bekecs, kucsma. A két ember lapátolt a gödörben. Hányták ki a földet a markológép után, és közben odapillantottak az öregre is. Aztán az egyik, a nehezebb mozgású, vállasabb, nem bírta megállni, hogy évődve oda ne szóljon: — Papa, nem jönne segíteni? Az öreg elmosolyodott, közelebb lépett a kerítéshez, halkan beszélt, mintha tartana attól, hogy valaki meghallja: — Hát van lapát? A munkás nem erre a feleleletre számított. Kicsit jobban szemügyre vette az öreget, aztán még mindig tréfásan ezt mondta: — Az éppen még akadhat valahol, dehát az erőt kitől kapja...? Azt nem tudunk vételezni, bátyám. — No, tudom én azt — bólintott az öreg —, de azért jöjjön csak az a lapát. A többi meg már az én dolgom. — Csak tréfált a Béla — szólalt meg a másik, komolyabb, kicsit talán morcosabb is a társánál. — Ne szívja már mellre, öreg. Megbirkózunk mi itt ezzel, maga meg csak nézze, ha jólesik. — Hiszen éppen ez az — lökte fejtetőre kucsmáját az öregember —, hogy csak nézhetem ... Pedig nem szeretem én ezt nézni... nem szoktam én az ilyesmihez... Nem voltam én soha olyan ember, nekem eihihetik... Na, hol van már az a lapát! Az utolsó szavakat szinte követelőén mondta. A két ember egymásra nézett. Faluról való volt mind a kettő. Megértették. — Ott jöjjön be, azon a résen — mondta neki az egyik, aztán amikor az öreg átbújt a két oszlop közötti nyíláson, maga mellé segítette a gödörbe. Kezébe nyomott egy lapátot. — No, ilyenre gondolt? Az öreg csak bólintott. Végigsimogatta vagy kétszer a lapát nyelét, majd megfogta jó erősen, és beleszalajtotta a földbe. — Jó szaga van ennek — mondta, és nagy ívben dobta fel oldalra. — Tavaszi szaga. Meg jó is ez a föld. Zsíros, jól táplált. Megterem ebben akármi. — Papa! — egy asszony kiáltott le a negyedik emeleti erkélyről. — Hol a csudába van már? Hallja! Jöjjön fel ebédelni! Bosszúsan csóválta meg a fejét az öregember, és hányta tovább a földet. Csak miután már harmadszor kiabált le neki az asszony, állt meg a munkában, és erélyes hangon visszaszólt. — Ne kiabálj, te! Van szemed, láthatod, hogy dolgom van! Majd megyek, ha fájront lesz! No, nézzék már — fordult megbotránkoz- va a többiekhez —, a menyem képes lenne hazaráncigálni a munkából. Hát ki hallott már ilyet...! Az emberek nevettek, és ahogy az öreget figyelték, azt vették észre, mintha könnyebb lenne kezükben a lapát. Könnyebb, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Fekete Gyula: Egy zászló rövid életrajza Megszületett: 1919. május elsejére. Vörös molinóból szabták, s a gondosan rajzolt betűket aranyos festékkel festették ki rajta: 19. KISALFÖLDI VÖRÖS EZRED GYŐR, GYÁRVÁROS 1919. MÁJUS 1. A gyárvárosi lányok, asszonyok kigondolták, hogy úgy lesz jó, ha minél többen rajta hagyják a kezük nyomát. Hímeznek rá vörös selyemszalagot, amelyet fölül, a zászlórúd hegyén csokorba lehet kötni, s minden katonának, ha csak ránéz, eszébe jutnak az otthoniak. Aranyfonállal szegték be a szalagot, azzal hímezték ki a szöveget is:’ Nem lesz a tőke úr mirajtunk Pelyhénére az ő betű jutott. Még azt sem egyedül hímezte, mert a kislánya, Rozika, addig rimánkodott, míg rábízta az ő betű két vesszőjét. Május elsején az ünnepi felvonuláson a katonák már az új, íelsza- lagozotlt zászlóval meneteltek a Czi- ráky térre. Nemcsak a zászló volt új, a toborzó nóta is; visszhangzottak tőle a szűk győri utcák. Érződik is rajta: maszülött katonanóta, melyet nem csiszolt még ki a használat: Állj be, testvér, katonának, itt a helyed közöttünk. Tulipánt és piros rózsát a kalapodra tűzünk. Gyertek közénk, nem siratnak majd a győri leányok; dicsőség lesz, ha a Vörös Hadseregbe beálltok! Alkonyaikor idegen repülők jöttek. és gépfegyverrel lőtték a várost. Nem sokkal később elterjedt a dermesztő hír: a komáromi hídfőhöz felvonult munkászászlóaljakat kelepcébe csalták, s lemészárolták a cseh fehérek. Pelyhe György, a Rozika nagybátyja, éjfél körül érkezett haza, lucskosan, fülig sárosán. Nagykabátját a hídon hagyta, mikor a gyilkos gépfegyvertűz elől a Dunába ugrott. Csúnyán átfázott reggel, óta, A körhinta előtt Roman. György olajfestménye RADÖCZY MÁRIA GRAFIKÁJA egész nap vizes ruhában; szidta, átkozta a fehér cseheket, s mihelyt kiheverte a náthát, beöltözött vörös- kaitonánaik. □ Ezekben a napokban kezdődtek a sorozások városszerte. Az ágyúgyáriak bejelentették, hogy nem tartanak igényt a hadiüzemnek kijáró mentesítésre. Az olajgyár termelési biztosa Ponciustól Pilátusig szaladozott: nem lehet így dolgozni, ha a munkásság javát elviszik katonának. Végül is tíz felmentésre kapott engedélyt. Épp a fogadalomtételre készülődtek a besorozottak a selyemszalagos vörös zászló előtt, amikor a termelési biztos visszaérkezett a papírral. Tartott a oivakodástól. hiszen ötvenketten váltak be és csak tíz kaphatott felmentést, hát politikusán kezdte: — Elvtársak, lépjenek ki azok a nagycsaládosok, öt gyereken felül, akik felmentést kémek! Valaki a sor közepén előremozdult. De aztán visszalépett az is. Másodszorra már azzal szólította őket a termelési biztos: bárki kérhet felmentést, akinek családja van. Semmi mozgás. — Elvtársaik, az egyedülállók is kérhetik!... Nem mozdul senki. — Hagyja már őket, elvtárs, hát dolgozunk mink — sírta el magát a nézelődök közt egy fiatalásszony. Pelyhe Rozika kikísérte a nagybátyját az állomásra, a katonavonathoz. A zászló miatt is, mert a zászlót még egyszer látni akarta, induláskor. Mondani nem mondta akkor Gyuri bátyjának, de később eszébe jutott, hátha nem is tud róla, és megírta, neki: a selyemszalagon az ő betű a Pelyhe család keze munkája, s azon is a két vessző az övé, Rozikáé. A zászló először Hajmáskérre kísérte el a győri újoncokat. Rövid kiképzés után onnan indultak tovább, egyenesen az északi frontra. Kegyetlen háború dúlt; véresebb, mint az addigiak. A fehérek nem csupán győzni akartak; ők tűzre szántak minden vörös zászlót és halálra minden vöröskatonát. Fegyverszünetet kértek, s akkor robbantották fel a hidat; szűk kis szobákba zsúfolták össze a foglyokat és kézigránátot dobáltak közéjük. Azt vallották: vörösök ellen nem kötelező a nemzetközi jog. A győriek a Bükk borzas csúcsai közt bontották ki a zászlójukat, és az elkövetkező hetekben sok-sok főutcán hordozták végig, mindig csak előre, a fehér csehek nyomában. Bélapátfalva—Szilvásvárad—Bánréve—Sajókaza—Rudabánya—Szilice —Krasznahorka—Rozsnyó — ezen az útvonalon sokan megörültek a selyemszalagos vörös zászlónak. Sokan elolvasták rajta a gyárvárosi asszonyok aranyos hímzését. Roísnyón valóságos népünnepély fogadta a győri ezredet. A viharzó nép betört a börtönbe, és kiszabadította a politikai foglyokat. A nőtársadalom sátrakat állított a főutcán, asztalokat hordtak alájuk, s megrakták rogyásig étellel, itallal. A népünnepély lázában kavargott a felszabadított város. Négynapos pihenőt engedélyezett a parancsnokság Rozsnyón, örültek a megérdemelt pihenőnek a katonák — nem fogtak gyanút Jutott idő komázásira, beszélgetésre; megtárgyalták az otthoni híreket. Miért ízléstelen szórakozás a körhinta, minek azt eltiltani; az ilyen tilalmakkal csak a nénet bosz- szantják. Igaz, hogy a győri öregasszonyok azt követelték; nyilvánít-P.Hsák ünnepnappá áldozócsütörtököt? Megkapja a család a hősi halottak után is korábbi keresetüket? Nem fér a bőrébe a klérus: Fetser püspök fegyverraktárt tartott a fertő- rákosi kastélyban; Pannonhalmán vagonszámra rejtegették a füstölt húst. Valakinek azt írta a felesége: a Kuffer-íéle uradalomban borsót etetnek a marhákkal, disznók elé öntözik a túrót. Különösen a jancsifalusi felderítők tartottak össze a pihenőnapokon, akár, mint a harcokban idáig; nagy híre volt merész vállalkozásaiknak. Szaporodtak ekkoriban már a baljós jelek is. Gyanús lett a négynapos pihenő: miért várják meg. míg a megfutamított ellenség összeszedi magát? A negyedik napon kiderült, miért: az ezredparancsnok, fehér érzelmű tisztjeivel együtt, átszököít az ellenséghez. □ A rozsnyói pihenő után már csak néhány napig verekedtek a győriek. Minden irányból rohamozták már akkor a fiatal Tanácsköztársaságot az antant fehér hadseregei, s a szorító ostromgyűrűben elfulladt a magyar forradalom. Aznap, amikor kihirdették a vö- roskátónáknak az általános „oszolj’’-1, egy falusi iskolában volt elszállásolva az ezredparancsnokság. Szétszéledt az északi front győzelmes hadserege a maradék tisztikarral együtt. Az elárvult tanteremben, a fekete tábla mellett, a falnak támasztva, ott maradt két vörös zászló. Áz ezredzászlióból, melyet a győri asszonyok oly gonddal hímeztek, már ki volt vágva egy darabka, s hiányzott róla a selyem- szalag is, bizonyára emléknek vitte el valaki. Elindultak, vissza a Dunántúlra, a jancsifalusi szakasz katonái, csak egy Kudor nevű vagongyári munkás nem tartott velük. Visszalopód- zott az elhagyott tanterembe, bajo- nettjával lehasította a zászlókat a rúdról, összehajtogatta őket, s bedugta hátul az inge alá mind a kettőt. Kudor Tokajnak vette az irányt. Egy zempléni faluban — Mezőzom- boron — kivetkőzött, elállt etetőnek egy cséplőgéphez; ott várta meg a fehér románokat. Folytatta az útját Erdély felé, inge alatt a vörös zászlókkal. Tudta, ha megtalálják nála a zászlókat, agyonlövik a románok. A tokaji hídnál megmotozták. Be- letúrkáltak a hátizsákjába, s kiforgatták a zsebeit. Egész úton le sem vethette a kabátját; szakadt róla a víz a nyári nagy forróságban. Igen hosszú hét telt el, míg gyalogosan eljutott Szászrégenbe, a rokonaihoz. Nyugalmasabb helyre került a két vörös zászló, egy szalmazsák szúrós sötétjébe. , Kudor előszedte néha a zászlókat, leginkább a fénytelen május elsejéken, kiterítette az asztalra, és szótlanul nézegette, asszonyával együtt. így teltek-múltak a hosszú esztendők. □ Kerek huszonöt év múltán újra előkerültek a vörös zászlók. Már nem a zárt ajtók mögött: szabadon csattogtak-lobogtak a ház ormán, a reggeli szélben. Fakuló vásznuk repkedve üdvözölte a Szászrégen utcáin vonuló tankokat. Később az egyik zászló a bukaresti pártmúzeumba került. A másik pedig a kisalföldi vörös ezred zászlója,/melyre a gyárvárosi asszonyok selyemszalagot hímeztek, aranyos fonállal, Budapestre, a Munkásmozgalmi Múzeumba. Bárki megnézheti, ha arra jár.
