Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-25 / 71. szám

Hunyadi István’ Hegyimádók Nemes György: A csodálatos keki ruha------—----------- világító nyarai I I fjúságom I bukkannak fel az ........................... emlékek sűrű­jéből most, hogy visszatértem a Du­nakanyarba. Nem egy kép élesedik meg apámról. A visegrádi várrom kitekintőjén álltunk egyik reggel, amikor ez a különös ötlete támadt: — A Dobogókő alatt kell lennie annak a hegynek^ ami az Urak-aszta­la nevét viseli. Feltehetően Mátyás király egyik vadászatára utal ez az elnevezés. Itt étkezhetett baráti urak társaságában. Vágjunk neki, Péter, délig biztosan odaérünk. Megmutatta azt az alacsony fel­hőkbe mosódó magaslatot Nem le­hetett messzebb pár órás gyaloglás­nál, toronyiránt. Tekintélyes hegy­tömb volt az Urak-asztala, vékony párafüggönyök és rétegfelhők szom­szédságában. Éles szeme volt apám­nak akkoriban, megbízhatóbb, mint az enyém. A fölfedezés láza ösztö­kélt minket, amikor megindultunk apámmal, ketten. Üttalan utakon bolyongtunk, vízmosásos bevágások­ban, meredek völgyeken átevickélve. Üj és új magaslatok keresztezték utunkat, anélkül, hogy sejtelmünk lett volna, hova keveredtünk. Egy kivénült csertölgy mohos gyökere mellé hevert le apám, fújtatott, zi­hált és kijelentette: — Az a hegy távolodik tőlünk. Mintha csúfot űzne makacs és el­szánt igyekeztünkből. Nem hiszem, hogy alkonyat előtt odaérünk. — Forduljunk vissza — javasol­tam. — Nem szeretnék tapogatózva bukdácsolni ismeretlen sűrűségben. Valamirevaló botlámpánk sincs. Hogyan vergődünk vissza Dömösre? Apám tetőtől talpig végigmért és rámpirított: — Visszafordulni ? Nem, fiam, az lehetetlen. Amit megcéloz a turista, el is kell érnie. Bíznunk kell a lá­bainkban. Nem akartam vitába elegyedni apámmal, mivel ismertem makacssá­gát. Már abban se voltam biztos, célba érünk-e egyáltalán. Bizonytalanul állt fel, elnyúzott, fakó voltíaz arca, de hegygerincek magasságába nézett. Rá se érzett, hogy a térde rogyadozik s a szíve figyelmeztetően kalimpál. Loholt, előre sietett, a szokása szerint, ke­reste az átjárót a bozótosban. — Elbújt az a csúcs — dünnyögte maga elé —■, pedig itt járhatunk a tövében. Sehol egy tábla vagy útjel­ző, de nem kell lógatnod az orrod, egykettőre megérkezünk — próbált lelket verni belém. Mert, mint a megszállott, hátra se nézett, ha lemaradtam. Patakzott a veríték rólunk, csata­kos volt az ingünk, tüzelt a lábam a szoros bakancsban. Arcunkba csaptak az ágak, fölvéreztek a go­romba tüskék, sajgott, sokszorosan fölhorzsolt térdkalácsom. Apám megszaporázta lépteit, szinte futott, nem érdekelte sebesülés, se fájda­lom. Kiálló gyökerekbe kapaszkod­tunk a meredek kaptatókon. Jócskán a Prédikálószék alá bu­kott a naptányér, kékesen villogott a Vénusz az égbolton, amikorra fölér­tünk az Urak-asztala lapos teraszá­ra. Apám arcbőre fonnyadt őszi le­vélre hasonlított, csak a szemei vi­lágítottak sötét üregeikben. Miképp keveredtünk haza, a sízál- lásunkra, alig emlékszem rá, de gon­dolni se szeretek bukdácsolásunkra a csúszós csapásokon, mert nya­kunkba szakadt az eső. Apám szinte beesett az ajtón, annyi ereje maradt, hogy a legelső székig vánszorgott. Csapzott, beteg madárra emlékezte­tett. Napokon át őrizte az ágyat az én öregem, ez a csavargásunk váltotta ki ideges szívgyengeségét. Elégedett volt az arca mégis, hogy nem riadt vissza az átkozottul nehéz út ember­telen próbáitól. Az orvosi tanács hangolta le kissé, fel kellett hagynia a hegymászással. Utolsó kujtorgá- sunk volt ez a Pilisben. Mint aki mentséget keres ballépé­sére, ezzel fordult hozzám: — Örülök, Péter, hogy végig kitar-' tottál. A férfi nem adja föl a célt. [ Akkor is megkísérli, ha belepusztul. Nem fordul vissza. 6 emléke­| így maradt meg | zetemben.----------------------------------- Ilyen volt a katedrán is, kemény, meg nem al­kuvó. Ma is látom az Urak-asztalán a túlparti Nagymarosról. Leginkább csak sejtem, melyik az a csúcs, mi­vel belemosódik a messzeségbe. Ala­csony ködök árnyékolják a tetejét, de nekem jelkép. Mint azon az augusztusi délutánon, fél évszázad ssok mindent elnyelő mélységében. ■ Tavalyelőttig nem volt semmi baj ' anyuval. Pedig akkor már három i éve éltünk együtt ketten. Eleinte úgy látszott: nem nyugszik bele, hogy apu elment egy ócska nővél. Mindenfelé nyomozgatott utána, s jóidéig azt sem tudtuk, hol van apu. Aztán előkerült, anyu megtalálta egy másik városban, a bíróság rá­sózta a gyerektartást, mert akkor én még csak tizenkét éves voltam, Fer_ kó meg pláne csak tizenegy. Apu­nak fizetnie kellett. De ez nem vi­gasztalta meg anyut. Teri néni, anyu nővére elvállalta F^rkót. At­tól kezdve élünk kettesben, s nyu­godtan mondhatom, nagy békesség­ben. Ö hajnalban kel, mert fősza­kácsnő a vállalati üzemi konyhán, ahová engem is beszervezett fölszoL gálónak. Az isit ugyanis tizennégy éves koromban abbahagytam — ele­gem volt a tanulásból. Azt, úgy lát­szik, nem nekem találták ki. Az iro­dalom meg a nyelv — nahát, mind­kettővel a világból ki lehet kergetni. Nem mondom: amit csinálok, nem a legfrankóbb, de el tudok rósz- szabhat i.s képzelni. Én csak nyolc­ra járok be, addig egyedül vagyok a lakásban. Anyu már elment, én fekszem az ágyban, mindenfélére gondolok, fiúkra, szerelemre, klassz ruhákra, SÍ Délelőtt a konyhán segítek, anyageiőkészítás, krumplihámjzás, babtisztítás, ez-az, mire tizenkettő, már kész az ebéd. Négyen vagyunk lányok, mi visszük ki a leveses tá­lakat, kiadjuk a húsételt meg a tésztát is, mert nálunk nincs tál­cás önkiszolgálás. Addigra már át­öltöztünk csinos kék szoknyába és fehér blúzba, a felünkön fehér sza­lag, mintha főkötőt utánozna. Sze­retem riszálni magam, mert látom, hogy a férfiaknak is örömet szerez, ha rámnéznek. Míg viszem a tálcát, itt is, ott is megjegyzéseket tesznek, egy ilyen fiatal lányra, akinek min­dene jól feszül, nem is lehet nem megjegyzést tenni. Akad férfi, az üzemvezető főmérhők például ilyen, aki alig tudja megállni, hogy ne paskoljon a fenekemre, de persze türtőzteti magát. Pedig olyan édes a pofája, mint Belmondónak. Ebéd után leszedés, mosogatás, rend­Kiss Attila grafikája Nagy Lajos'­Razzia ■ — Razzia lesz! — mondta a barátom. ; Én még sohasem láttam razziát. Csali az újságokban ol­■ vasiam róla. Homályos képek úsztak az emlékezetem ■ mélyen. „Százhúsz detektívból álló kordon fogta kö­• rül a Városligetet, s a rendőrség emberei pontban éjfél­■ kor megindultak minden irányban a Liget belseje felé. ■ A kör egyre szűkült. A detektívek minden gyanús ala­S kot igazoltattak, összeterelték a csavargókat, rongyos em­S bereket, pádon alvókat, s a bokrok sűrűjéből fölvert haj­5 léktalanokat. \ Mint hallucináció zendült sorra a fülembe: ■ „Igazolja magát.!** • „Agyag Pál**. ■ „Iratokat! Gyorsabban, gyorsabban! Mióta nincs mun* Z kában?’* „Egy esztendeje**. „Lesz az kettő is. Miből él?*» „Hol ebből, hol abból, ami éppen akad’9. „No, álljon be a sorba”. „De, kérem, én nem csináltam semmit*9. Ekkor valaki közbe bődül: „Ne pofázz, az anyád keserves...” — és úgy vágja mellbe Agyag Pált, hogy az nekiesik a falnak, f.. .7 Megsimítottam a homlokomat. A barátom unszolt: — Na, menjünk el! Egyszer ezt is meg kell nézni. Egye­dül megúnnám. — Jól van, nem bánom! — Majd beszélek az egyik kapitánnyal. Beállunk a de­tektívek közé, mintha hírlapírók lennénk, f. . . 7 Éjfél után fél egykor már várt rám a barátom, az Igazság út és a Rend utca sarkán, az öreg bronz sárkány alatt. Nyirkos, novemberi idő volt, a járda feketén fénylett, az ég tompán szürke. Vártunk kettesben, f.. .7 — Talán nem is jönnek. Elmarad a razzia. Azt hal­lottam, hogy rejtelmes gyilkosság történt ma estefelé. Talán azért. — Ott jönnek! — kiáltottam én, mert embercsapatot lát­tam feketéllni az Igazság úton. De meg is döbbentem. Különös. Már néhány perce abba az irányba bámultam és — puszta volt az út véges-végig, senkit és semmit nem láttam rajta járni. Most meg, íme, egy csapat jön, ötvenen is lehetnek, százan is, vagy még többen. Érthetetlen. Kívülről, a város széle felől jönnek. Mintha a föld jflól bukkantak volna föl, vagy az égből hulltak volna alá. f.. .7 — Eh, ne beszélj ostobaságot! — mordult rám a bará­tom. — Ez nem a rendőrség. Azoknak innen a Rend utcán kell érkezniük, f. .. 7 A csaoat gyorsan közeledett. Már élénk beszéd moraját is hallottuk. De hát kik és mik lehetnek? f. ..7 Szürke, egyforma, testben és arcban uniformizált ala­kok, mint valami gondolat megtestesülései! Vállasak cs domború mellűek ugyan, de arcuk komoly és komor, sőt régi szomorúságok emléKeit hordozó; kissé sápadtak is, kissé a pusztulás széléről újjá elevenedettek, és a sze­mük jóságosán szelíd. Egy a csapatból megállóit előttünk, ránk nézett, éppen az en szemembe. Egy másik megfegta a karját: — Ugyan! Hiszen csak ismered őt? — Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni? — Hová? —* Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót. — Derék fiú — magyaráztam —, bár a szemét még ezután kell felnyitni, f.. .7 És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állí­tottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire odaértem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bun- d&s férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiáját, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!” — mondhatná büszkén. — De hát mi a foglalkozása? — faggatta az egyik külö­nös detektív. — Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez? — Munkát én egyáltalában nem végzek! — jelentette ki a márki-imitátor öntudatosan. ■— Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük — hangzott az utasítás. — Fogjuk közre. Előre! f. ..7 Indultunk és vittük magunkkal a ,,márki”-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem hallott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az „Előkelők Klub- já”-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjú­ságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. El­fogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, ré­szint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pil­lanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboy-kalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit ciszta művészet címén árusítja, f. . .7 ö, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megáll­tunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott — ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt, hosszú sorban, a járda mellett autók várakoztak, so­főrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak. — Húszán itt maradtok a kanu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijárót! ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel. — Senki se mozduljon, föl a kezekkel! — kiáltott har­sány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. ismertebb közülük a Képtelen ter­mészetrajz ciklusa. E közírói munka, amely többek Között Bálint György fegyvertársává teszi Nagy Lajost, tovább érleli, fejleszti a prózaírói képességeit is. Ha teljességgel el nem is maradnak, mind jobban eltűnnek Nagy Lajos világszemléletéből az ösztönösség, az anarchikus indulatos­ság elemei. Az illegális kommunista párttal való kapcsolata, a fiatal Jó­zsef Attilához fűződő barátsága, a baloldali sajtóorgánumokban meg­nyíló publikációs lehetőség fokoza­tosan letisztítják gondolkodásmód­ját, eszmeiségét. 1927—28-tól kezd­ve már a pályája csúcsára ért, a kommunista gondolatot átértő, elkö­telezett író adja közre munkáit. E korszak legkiemelkedőbb da­rabja közé sorolódik — A lecke, a Bérház, az 1919 Május mellett — a Razzia című novella is. A győztes forradalom reménye és víziója ez — egy évtizeddel a proletárforrada­lom eltiprása után. A Razzia forradalmi bátorságú és eszmeiségű mű — tíz évvel a for­radalom bukása után. Nemes és el­kötelezett emberi tette, maradandó műve egy, az igazsághoz rendíthetet­lenül hűséges írónak. TARJÄN tamás csinálás, délután ötre már otthon is vagyok. Akkor átöltözöm, megyek Bandival randizni. Este tévé, egy ideig anyu is ve­lünk ül, Bandi titokban mindenhová nyúlkál, én hol engedem, hol elve­rem a kezét, tudom, hogy ettől még nem lesz gyerek, de azért jó lesz vigyázni. Anyu — egészen tavaly­előttig — mindig korán fölszedte magát, s ment lefeküdni. Aztán ta­valyelőtt egyszer, mikor öt tájban hazaértem, egy magas pasast talál­tam otthon. Anyu ugyanis mindig hamarabb végez, mint én, bevásá­rol, már fél négykor leteszi a lan­tot __ Hát ez a pasas bemutatkozik, hogy ő Flucker Olivér, anyagbeszerző a Fémmegmunkálóban, de csak szólíts, kislány, Öli papának, montjja.( Mért szólítsam én Öli papának ezt a magas ürgét, gondolom, hiszen nincs több negyven évesnél, fiata­labb mint apu, és akkor bácsizzam? De nem akartam arénázni, mert egy­kettőre fölplankoltam, hogy anyu nagyon bírja Öli bácsit. A konyhá­ról addig is hozott haza ezt-azt. Aztán, hogy Öli bácsi mindennapos vendég lett nálunk, megkezdődött az otthoni nagy főzicskélés, s Öli bácsi mindig fülig zsírosán, feszülő pocakkal állt föl a vacsorától. A lakásunk egy leválasztott egyszoba- komfprt, de van egy valahai cse­lédszoba is, amiben én alszom. Öli bácsi nemsokára odaköltözött hoz­zánk. Egy délután, mikor már atöltöz- ködtünk, hát látom, hogy Kriszti egy frankó kekiszínű ruhát húz ma­gára. Nocsak, mondom, hová törtél be vagy kivel feküdtél le, hogy ilyen marha jó rucit szereztél, amivel mindenkit versz? Semmi hisztizés, mondja, te is vehetsz az áruházban, négyszáznyolcvanhat forintért vesz­tegetik. De nekem nincs négyszáz­nyolcvanhat froncsim ilyen célra. Tudod, hogy amit keresek, odaadom anyunak, s csak százötven zseb­pénzt kapok havonta. Hát kérj tőle egy ötszázast, legfeljebb letöriesz- ted neki, mondja Kriszti. B Otthon nagy vidámság fogadott. Ügy láttam, Öli bácsi már áldomást ihatott valahol, virágos jókedve volt, hangoskodott, s amit _ külön­ben sose szokott, a jelenlétemben fogdosta anyut. Anyu meg csak vihogott, mint egy leitatott tyúk, s ez nagyon fájt nekem. Mert hirte­len arra gondoltam: amíg nem jött Öli bácsi, nekem anyu a mindenein volt, én is neki, szerettük egymást, elmondhattam neki, ami a bögvö- met nyomta, meghallgatott, tanácso­kat adott, mint egy tapasztalt nő, megvigasztalt, úgy voltunk, mint két barátnő. Gondoltam: hát így vagyunk, anyu, akkor én se leszek hozzád kíméletes. Vetkőzni kezdtem, mintha Öli bácsi ott se lenne. Mit csinálsz, Ica? csattant föl anyu. Menj a szobádba vet­kőzni. Anvu, kéne ötszáz forint, mondom válaszként, mintha nagyot­hallanék vagy süsü lennék. Mit be­szélsz? mondja anyu. ötszáz forint? Mire? És honnan vegyek én ötszáz forintot? Megálltam a vetkőzésben, s azt mondom: megláttam egy ke- kiruhát, vállpántja van, meg min­denféle színes csík és bigyó a mel- lerészen, marha szép, azt szeretném megvenni. Elment az eszed, mond­ja anyu. Van csinos munkaruhád, amit az üzem ad, meg van két nad­rágod, az egyik farmer, amit úgy imádsz, és van kimenő ruhád is, ha vendégségbe megyünk. Miért kelle­ne nekéd egy olyan francos keKi ru­ha? Mert perpillanat nagyon szeret­nék egy olyan ruhát, mondom. Ne­kem pedig nincs ötszáz forintom, s ha volna, se adnék, mondja anyu. Adjál, nagyon kérlek, mondom. Le is vonhatod, például havi százfo­rintos részletekben. Megelégszem ha­vonta ötven forint költőpénzzel. Er­re beleszól a kettőnk beszélgetésé­be, s szerintem teljesen illetéktele­nül, Öli bácsi. Egy tizenhét eves lány ne flancoljpn kekiruhával, mondja. Maga ehhez nem ért, mon­dom neki. A kekiruha nem fianc. Anyuhoz fordultam: könyörgök, anyukám, összetett kézzel, adjál öt­száz frÓncsit, megszakad a szívem egy kekiruháért. Véletlenül észre­vetted, hogy Öli bácsi, félig a báb tam mögött, int anyunak, hogy ne adjon. Erre nagyon begurultam: mit avatkozik bele ez a pasas egy anya és a leánya vitájába? S amikor anyu kijelentette, hogy hagyjam abba a kunyerálást, mert esze ágá­ban sincs nekem ötszáz forintot ad­ni, közöltem vele: Jól van, anyu, ha ilyen szívtelen vagy, akkor én most elmegyek, s megszerzem az ötszá­zat. Hogy hogyan, még nem tudom. A ház előtt már sírtam, hogy így tönkrement az életem, s elvesztet­tem az anyámat. Egy ideig kódorog- tam a sötétedő utcákon, gondoltam fölkeresem Bandit, de aztán más jutott eszembe, s egyszercsak Krisz­táik háza előtt találtam magam. Kriszta beengedett, nagyon jó ba­rátnő ő. A szüleivel él, apja is, anyja is az üzemben dolgozik. El­mondtam, hogy miért hagytam ott az anyámat. Megengedték. hogy náluk szundíthassak éjszaka. B Reggel, mielőtt munkába mentem, Kriszta anyukája kezembe nyomott ötszáz forintot. Kislányom, én meg­értem, hogy mennyire fájhat a szí­ved. Ezt a pénzt majd részletek­ben visszaadod, ahogy mondtad. És akkor megveheted a kekiruhát. Megöleltem, megcsókoltam Kriszta anyukáját, és azt gondoltam: lám csak, ez egy idegen anyuka, és jobb mint az én anyám, aki nem értette mag egy fiatal lány szive vá­gyát. Krisztával együtt rohantam munkába, de amikor az áruházhoz értünk, azt mondtam neki: Te csalt menj, de ne szólj senkinek, hogy találkoztál velem. Főként anyunak ne szólj. Én itt parkolok. Sajnos, az áruház ilyen korán még zárva volt, de elhatároztam, hogy addig nem megyek el innen, míg ki nem nyit. B Az új ruciban mentem be az üze­mi konyhára. Anyu kisírt szemmel rohant elém. Hol jártál az éjszaka, te cafka? kiáltott rám. És ilyenkor kell munkába jönni? És mi van raj­tad? Csak a második kérdésre vála­szoltam. A kekiruha. amiről be­széltem, mondtam. Szóval megsze­rezted az ötszáz forintot, anogy azt a makacs fejedbe vetted? Igen, meg­szereztem. És megmondanád, ho­gyan? Nem mondom meg. Lefeküd­tél valakivel, mi? Igen, lefeküdtem. Anyu félelmetes pofont kevert le. Még a kezének a zsírszagát is érez­tem. A hajam összekuszálódott, a szemem megtelt könnyel, s arra gondoltam: szegény anyu, úgy lát­szik, egész éjjel izgult értem, ha így föl van srófolva. Lehet, hogy még szeret?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents