Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-21 / 67. szám
Szerkesztőségünk vendége volt Hunya István Aki megtalálta az igazi forradalmat... Évfordulókból sok jutott az utóbbi hónapokra. Kerek és kevésbé nevezetes számok ürügyén kerestük a múltat, hogy a jelent mérjük hozzá; a hajdan, hőseit mai közkatonák hallgatták. S a dicső napok mellett szerényen, már-már szégyenlősen nem dicsekedtünk látványosságban szűkölködőbb valóságunkkal. Barikádokon megharcolt dicsőséges időszakokat idéztek, idéznek újsághasábokon a veteránok, miközben mi a tudást és a hitet aprópénzre váltjuk. De hogyan születtek az egyenlők között az elsők? Hogyan támadt a szellőből orkán? Aznap másodszor láttam Hunya Istvánt, a Mezőgazdasági és Erdészeti Dolgozók Szak- szervezetének elnökét. Előbb egy képen, a Pest megyei Munkásmozgalmi Múzeumban, az internacionalistákat bemutató — akkor még csak formálódó — kiállítás tablóján. Tudtam: néhány órával később személyesen is találkozunk a szerkesztőségben, amelynek meghívott vendége volt. Ismételtem a történelmi leckét: 1894-ben született Endrődön, az első világháborúban orosz fogságba került, részt vett a Nagy Október győzelméért vívott harcban, vöröskatona, lapszerkesztő volt, a Magyarok Világszövetsége elnökségének, s húsz éve pedig az MSZMP Pest megyei bizottságának is tagja. »» »» »» »» >»> »» »»»»»»»»»» Beszél. A kérdésekre nem közvetlenül válaszolva, maga szabja meg saját történetének medrét. Kezdésnek nagyapásan megjegyzi: Aki nem ismeri a múltat, az nem értékelheti helyesen a jelent. Fanyarkásan megmosolyogja a közbevetést, hogy nem születik a forradalmár, a környezet, a történelem formálja azzá. S dehogyis elég, ha a Viharsarok felől fúj a szél az endrődi puszták fölött, és a világháború örvénye az Amuron túlra, á Japán-tengerig sodor egy embert. — Gyermekkoromnál kezdem, de .nagy léptekkel haladok, nem minden mezsgyekarónál megállva, csak ahol fontosak történtek. Nyolcéves koromban kondás voltam, aztán ahogy nőttem, nehezedtek a dolgok: egészemberként már béreskedtem az első világháborúig. Amikor berukkoltam, a keresztanyám nyakamba akasztott egy Mária-érmet, zubbonyzsebembe dugott egy imakönyvet. S bizony imádkoztam a fronton, ha hóban, hidegben őrséget álltam. El is fagyott a lábam. Talán annak köszönhetem az életemet, hogy már 1915 februárjában fogságba kerültem Ki- jev körzetében. — Hogyan látja az akkori önmagát: földtől, mezőtől elszakított kiskatonát. Milyen képzetei voltak az oroszokról? — Bizony nem sokat tudtam... Hogy az oroszokról? Amiket nekünk, újoncoknak akkor mondtak; elég az hozzá, hogy összebarátkoztunk a kísérőinkkel, cserélgettünk, kinek mi volt, kinek mi kellett. Én meg kórházba kerültem a fagyott lábammal, ott egy kis ápolónő kezdett tanítgatni oroszul. Azután tovább vittek Irkutszkon át Vlagyivosztokig. Az elsők között jelentkeztem dolgozni, így szerencsésen visszakerültem Moszkva körzetébe, valamilyen tanyára Süvegessel, a földimmel együtt. »» »» »» »» »» »» »» »» »» »»»» — Ez már a forradalom éve? — Igen, 1917, a Kerenszkij-forradalom után. Jött arra egyszer két katona, ők meséltek nekünk először a forradalomról. De az öreg Süvegesnek nem tetszett a dolog: milyen forradalom az, ahol nem égnek az úri kastélyok? Hát rövidesen hallottuk, hogy égnek, megindultak Pétervárott és Moszkvában a bolsevikok. Süveges meg biztatott: keressük meg a forradalmat. Elindultunk gyalog, erdőn, mezőn, aszerint, ahogy kondás koromban a csillagok állását megtanultam. De elfogtak bennünket és én egy másik tanyán találtam magam. — Biztos volt abban, hogy ez már az igazi forradalom? — Pásztorkodtam ott a tanyán, egyszer kint vagyok az állatokkal, üldögéltem a kövön és látom, hogy jön egy felkötött karú katona, de ennek már vágott, rövid köpenye volt. Beszéltünk néhány szót, látta: idegen vagyok. Leült mellém, elmondta, hogy ouj- dosik, ha Kerenszkijék elkapják, akkor vége Többször is megkeresett a mezőn, együtt ettünk és sok mindenre megtanított: nekem akkor tűnt el a túlvilág, s megmaradt a valóság, amely a szegény parasztnak egyformán kemény, akár magyar, akár orosz. És ez érdekes. Amikor leesett a hó, nem lehetett legeltetni: bementem a közeli kisvárosba, gyűléseket hallgattam. Akkor nemcsak a nyelvek pörögtek, az öklök is, kérdezgették, ki men- sevik, ki eszer, vagy bolsevik. Én mint hadifogoly, mentem volna kifelé, mikor elkapott egy nagy darab ember, megfogta azt a rossz' ingemet, azt hittem, hogy mind összeszakad .. Odajött két katona, az egyik jól megnézett, aztán azt kérdezte: Nem te voltál a pásztor Szárovóban? Hát így. Velük mentem, vörösgárdistának. Történet pátosz nélkül. A Máfia-érmes parasztfiút a köznapi tapasztalás vitte a csillagos katonák közé, az imádságok helyett sós izzadságot morzsolt egy-egy ütközetben. A tisztek, burzsujok kimenekültek a városokból a nyaralóvillákba, s ott fegyverrel szereztek meg maguknak mindent — hallom az öreges ritmusú szavakat — rajtaütöttünk a burzsujvillákon, szabályos csaták voltak. Ugyanolyan golyók röpködtek, mint a Téli palotánál, s ugyanolyan halált halt, aki ott maradt a villák kertjében, egy vasútállomás védelménél, egy utcai harcban. És újra megtanult hinni a katona. »» »» »» »» »» »» »» »» »» ’jj^’»»»» S amikor 1918 végén hazaindult, ellátták tanáccsal: vigyázz, lehet, hogy kivallatnak, óvatosan cselekedj, amit tenni kell, már látod. Hunya István még azon a télen létrehozott Endrődön két kommunista pártszervezetet, agitált a parasztok, a kubikosok között. — Hittel csordultig tele voltam, de rájöttem, hogy kevés a hit, tudni kell. Találkoztam egy régi falumbeli emberrel, úgy hívták: Szőrös Hunya Jóska, az istentagadó, ez elvitt magához és adott egy csomó könyvet, a Szabó Ervin által szerkesztett Marx—Engels válogatott műveit, egyet Darwintól, meg egy Engels-ta- nulmányt, ilyeneket. Elkezdtem tanulni, hogy taníthassam elvtársaimat. Nem sokáig viselt civil ruhát: 1919 tavaszán ismét vöröskatona volt, a Tanácsköztársaság 6. hadosztályának 23-as r vadászzászlóaljában teljesített szolgálatot Szamuely Tibor és Münnich Ferenc parancsnoksága alatt. Csaták emlékét őrzi meg az asztalon pörgő magnetofon: csongrádi és békési harcokat, Szolnok, Hatvan a hadak útja, s aztán a győzelmes északi hadjárat. Hunya István — sok társával együtt — ma sem érzi gazoltnak a Clemenceau-diktátum elfogadását, lehetőségeket, részleteket latolgat, ki tudja hányadszor gondolva végig mindent. Csupán egy félmondat jut arra, hogy a tanácskormány leverése után internálták, öklével kétfelé törli bajuszát, elnéz a hosszú asztal fölött: Megismerkedtem a csendőrpofonokkal — mondja. — Mégis 1922-ben már a második szervezetet hoztam létre Endrődön, a földmunkások szövetségében. Feljártam Pestre, tagja voltam az országos vezetőségnek, otthon agitáltam, meg dolgoztam, dehát — ismét legyint egyet —, hol dolgoztam, hol meg börtönben ültem, így ment ez 1932-ig. »»»»»» »» »» »»»»»»»»»»>>» Ha ír az ember, egy kicsit mindig önmagát írja. Hunya István első könyve 1934-ben jelent meg Moszkvában, talán két tucat novellát gyűjtött csokorba. Az egyik szereplője Vadász Márton, a kisemmizett paraszt, aki az éhhalál elől menekítve gyermekeit, rákényszerül, hogy saját eldobolt földjéről kukoricát lopjon. Vadász Márton a csendőrpoíon után öklével kétfelé törölte bajuszát .11 A másik Mécs Dani, az alföldi kommunista, felbolydítja a falu lakéit: mert enni kell, követeljenek úri-gabonaosztást. S ott van mellette Talyigás Tamás, aki a népbutító korteskedést zátonyra futtatja. Hunya Istvánt a bíróság 1932-ben három és fél évi börtönre ítélte. A büntetés elől Moszkvába szökött, s csak 1945 nyarán tért haza. Néhány évig a Dózsa Népe című lapot szerkesztette... könyvtáros lett... nevét sem lehetett hallani... nem keresték ... nem jelentkezett ... pedig nemcsak hittel volt teli, tapasztalással és tudással is... aztán ismét meghívták egy díszünnepségre, az elnökségbe ültették ... újra kérték a segítségét, számoltak munkájával és 1958 óta alig engedélyezve szabadságot magának: dolgozik. — Aki alaposan rászolgált a pihenésre, miért ül mégis mindennap reggel nyolc órakor az íróasztala mögött? — Saját, önmagam forradalmának akarok eleget tenni, ez is tizenhétben kezdődött: a való világot megismerve határoztam el, nogy amíg élek, addig az emberek sorsának megkönnyítésén, szebbé tételén fogok dolgozni. És erről nem mondhatok le, nem lehetek hűtlen a fogadalmamhoz, nem tagadhatom meg önmagamat. Mert akkor hogy néz rám, aki ismer. Amíg mozogni tudok, addig nekem valamit tenni kell, mondani kell. Hát eddig még mindig voltak meghallgatóim. — A beszélgetés elején mondott egy történetet: Süveges bácsival elindultak meg- . keresni a forradalmat. Megtalálta? — Ha bármerre -tekintek, a gyökeresen megváltozott valóságot látom, az új világot, aminek bölcsőjét 1917-ben a csillagos katonák ringatták, akarásuk már 1919-ben eljutott hozzánk is. Az a forradalom folytatódott. Minek soroljam az eredményeit? De nem lehet pihenni, itt még annyi mindent kell még jobbá tenni, hogy a munkából mindenkinek kijut bőven. S ami nekem nem tetszik, azt mindenütt megmondom, nem törődöm, hogy ki mit szól hozzá. — Mit üzen a maiaknak, akik unokái, gyerekei lehetnének, tizenöt ’fc^Jiatvan év között? Egy költőien szép élet csúcsán miről agitál? — Amiről a rövid köpenyes katona beszélt, amit megértettem és úgy véltem olyan egyszerű, csak oda kell figyelni. És azt is üzenem: nem elég hinni, tudni is kell. Hát mit például? Azt is, hogy a mi államunknak csak annyi pénze van, amit a népünk megtermel és csak attól függően léphetünk tovább, csak azt követelhetjük egyénileg és közösen is, amit az asztalra tettünk. »» »» »» »» »» »» »» »» »»»»»» Történelmi lecke? Ezerszer hallott szavak? De aki mondja, egy élet tartalmát teszi mellé fedezetül: négyelemis, kubikos történelmi útja, az endrődi pusztáról fújta a Viharsarok szele, dagasztva vitorláit a nép szószólójává. Mert kevés volt pokolra menni, megjárni a hadak útját, megérteni a kor legfőbb tartalmát, új hitet tanulni. Ez még kevés, hiszen mindez csupa elfogadás és befogadás. Súlya a tettnek van, a cselekvésnek, magával vinni az ijedezésre rákapatott népet, kezdeményezni akkor, amikor senki sem biztat. Süveges bácsi kimarad Hunya István hivatalos életrajzából, a rövid köpenyes is, meg a könyveket juttató istentagadó is, pedig nagyot mozdítottak példájukkal. Ha a magunk sorsát hétköznapjainkkal írjuk, tetteink mögé valahová be kell sorolnunk egy paraszt embert, amint öklével kétfelé törli a bajuszát és sorsa példáját csöndesen leteszi asztalunkra. KRISZT GYÖRGY k
