Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

,..•. .......... Tá ncosok Tóth Béla:­Mohácsi-Regős Ferenc rajza Az exkocsis Weöres Sándor: Rapszódia Behajtom éjre ablakom és egy kopott bérházról álmodom, lehet Kőbányán vagy Cjpesten vagy sehol sincs talán csak álmomba bújva testtelen-resten. De fölremeg belőlem, hintázik, meleg életek hajtják, lehelletek ringatják az éjfél ágbogán. Ébrenlétek és álmok szuszogása feszíti a tetőgerendát s nyög mintha értené,, fáradtak öntudatlan hangja gondok szünetlen vészharangja vágyakozók szerelmes kínja reménykedők kék baldahinja hintázik gödrök közt az ég felé. Hajléktalannak még itt sincs lakása ahol a lakó befalazva tombol, ahol rossz csapok s vécék csobogása kíséri örök zenével a hintát, zuhog a tenger a falból. Valaki mondja: — Istenem segíts legyőzni végzetem — Valaki súgja: — Kedvesem ne hagyj el, csak te vagy velem — Valaki sírja: — Jaj nekem most rázza ki a láz az életem — Valaki káromkodik: — Istenem hát öld meg minden gyermekem — és nem tudják meg sohasem hogy mind e fuldokló meleg beszédes éhes életek egy nagy palotát építenek; lesz annyi szobás mint a bérház és mégse lesz szegényház: aki most éhes, ajakán tiszta méz lesz, fagyos szerető csókja méz lesz, káromló nyelve is csupa méz lesz — mily messzi cél, mégis közel! Már labdázhatnak gyümölcseivel. . z öreg brigadéros azon a napon A kitartóan ásott az én gödröm- Smk ben. Nem volt nagybeszédű az * ' öreg, és nem is volt feladata, hogy egész nap mellettem nyomja az ásó rugóját. De hát tett már ilyet máskor is Pista bácsi. Nem is tűnt fel. Bizonyosan siettetni akarja a dolgot, hogy mielőbb földbe kerül­jenek a venyigék. Vagy mit tudni, miért? Hanem, ahogy a szél elől az árokba húzódunk rágyújtani, azt mondja: — Nyilván nekem már ez az utolsó vermelésem. — Ide jutunk mindannyian, ha megérjük. — Nem is erről van szó. Mert aki nem akar megöregedni, annak fiata­lon kell meghalnia. így aztán válo­gathatunk a van ban. De mondom, nekem január elsejével kitellett. Mit mondhatok én erre? Nekünk is kitelik, ha kitelik. Ilyenkor meg­próbál okosan hümmögni az ember, és aztán döfjük az ásót, mert na­gyon sok venyige megfázhat, ha el- lustáljuk a dolgot. December elején már olyan csalfa az idő, hogy egy éjszaka megfordítja a szelet. Az pe­dig, ha elkezd dudálni, elfagy a száz­ezernyi bujtás. De az öreg nem mozdult. Elszáradt ágdarabbal pisz­kálta kiszolgált csizmája talpát Látszatra minden gondjával mozdu­latait kísérte, aztán, mintha meg sem állt volna a beszédben, foly­tatta: — Tudod, hogy nekem kitellett, terád gondoltam. Már hogy legyél te a brigádvezető. A vezetőség is meg­mondta, hogy úgy válasszak embert a bandámból, hogy lyuk ne marad­jon utánam. Tégedet figyellek régen. Nyolc esztendeje együtt öltögetjük a földet. Rád gondoltam. Ismered már itt a rögöt, a fákat is mind kitanul­tad, a munkát nem féled, hát azt gondoltam ... Hát mit szólnál te ehhez...? * n erről sem szóltam semmit, L mert egyszeriben kékítős lett [ előttem a világ. De nem . az örömtől. Mert azt még az én feleségem sem tudja, hogy én ... én... Én arra kelek, fekszek, hogy én nem vagyok ura a betűnek. De ezt az asszonynak sem kell tudni, mert kiutálná magát belőlem. A ke­rek világon senki sem tudja. De mi­nem mondjam? Nem jártam iskolá­ba. Hol tanultam volna? Amikor éreztem, hogy tudnom kellene, ak­kor már késő volt. Akkor már szé­gyelltem... Kinevetnek! Másra nem is volt gondom egész életemben. És más takargatni valóm sem volt egész életemben. Csak az, hogy az embe­rek meg ne tudják. Énraj tam ne kacagjanak, énrám ne mutogassa­nak, hogy analfabéta! Én előttem — többek között Oláh Gábor, Schöpflin Aladár, Bibó Lajos mellett — a lap szorgalmas cikkírói közé tartozott. Petőfi öröksége és költé­szete természetes módon igen fontos része volt a polgári demokratikus és különösen a proletárforradalom idő­szakának. Számos verse jelent meg falragaszokon, versek és cikkek sora idézte szellemét, sorait, példa-ér­vénnyel idézték a forradalmak fiatal, alakuló irodalmának lelkes poétái. Juhász Gyula már a 48-as hagyo­mányt lankadatlanul ápoló család­ban, gyerekként lett Petőfi-rajongó — s nyilvánvaló, hogy a Petőfi iránti elmélyült szeretete, a költő verseinek átélése is jelentékenyen segítette a forradalomhoz való köze­ledésében. Cikkel, emlékbeszéddel búcsúzott 1919 januárjában és februárjában Juhász az alig pár napja elhunyt költőtársától, Ady Endrétől. Az egy­kori piarista diák, ki világi tanár­ként oktatott is piarista gimnázium­ban, a kegyesrendiek szegedi iskolá­jának önképző körében is tartott előadást Adyról. Ady és Juhász vi­szonya, kapcsolata nem volt ellent­mondásoktól, viszályoktól mentes, de a költő nagyságát Juhász az elsők közt látta, értette meg, s Ady for- radalmisága is hozzájárulhatott vi­lágképének alakulásához. A Tanácsköztársaság kikiáltásának híre március 22-én jutott el Szeged­re, s három nappal később Juhász Gyula már közzé is teszi egyik leg­fontosabb publicisztikai írását, a Forradalmi Kis Kátét. A Káté 15 pontja aláírás nélkül jelent meg a Délmagyarország első oldalán — Pé­ter László tartalmi és stilisztikai jegyek alapján valószínűsítette Ju­hász szerzőségét. „Milyen a magyar- országi proletárdiktatúra?” — teszi fel a kérdést az 5. pont. „A magyar- országi proletárdiktatúra békés, vér- telen és végső győzelme minden le­hetőségével biztató önvédelmi intéz­ez a szó majd olyan fekete, mint az, hogy rablógyilkos. És Pista bácsi sem tudja, hogy én csak a nevem rajzolgatom alá a papíroknak. Szá­molni azért tudok, mert azt megta­nulja az ember akkor is, ha bújócs­kát játszik gyerekkorában. De a bri- gadérosnak írnia kell! Meg néha felolvasni a vezetőség intézkedéseit. És' én inkább megszökök innét, de nem mondom meg, hogy nem va­gyok ura a betűnek. Kinevetnek! Nyolc év után kell elmeneküljek in­nét, mert nem tudom betűre kormá­nyozni a ceruzát! B etyárul tekertem az eszem, hogy most ebből hogy másszak ki. Mert ha azt mondom, hogy nem, a vezetőség megkérdi, hogy miért? Kényszerüljek hazug­ságra? Vagy nevettessem ki magam? Inkább húzzanak föl! Hogy énrám ujjal ... Hát mindenki azt hiszi, hogy egy harminckilenc éves em­ber ... Hát manapság az a ritka, ha valaki nem tud biciklizni. Azt is ki­nevetik. Pedig soha életemben nem volt egyéb takargatni valóm. Fájlal­tam, meg fájlalom is én. De hát hol tanuljam meg? A feleségem is tud olvasni. No, nem nagyon töri vele magát, mert van egyéb gondja is. Ügy kerültünk össze, mint az ujjam. En harminc­egy éves koromig kocsis voltam. Olyan kocsis, aki más kocsiját üli, más lovát hajtja. Koplalós kocsis voltam, mióta a disznópásztorságot kinőttem. Hol tanultam volna? Pista bácsi meg azt mondja, hogy legyek utána a brigadéros. De hogy legyek én brigadéros, amikor sem az írásnak, sem az olvasásnak nem vagyok tudója? Hogy ez milyen be­tegség, azt manapság kevesen tud­ják. Csak a rádióból hallom, hogy vannak még áz országban, akik eb­ben a bajban hemperégnek. Mert a rádiót megfülelem erősen. Nékem abból kell megtudnom mindent. Meg észnél is kell lennem, hogy azért a rakétakorban el ne adjam magam a butaságommal, amit na­gyon szégyenek. Amúgy nem felej­tek én el semmit, amit egyszer meg­fog a fülem. Sokszor felmérgesedek, mert az emberek mindent lefirkál­nak. Amerre néz az ember, minde­nütt betűk. Plakátok, táblák, köny­vek, újságok. Nekem fejből kell tud­nom az utcaneveket, mert tábláról nem tudpm lebűvölni, hogy merre is járok. És a buszokra is írás után tud az ember felszállni. A lakásunkról nem tudja meg senki, hogy itt a bajszos analfabéta. Üj konyhabútorunk van. Meg re- kamién hálunk. Világít a fölseje. Az emberek szeretnek mindent le- irkálni és elolvasni. Mintha minden- ■ ki az ellenségem lenne. Mintha a há­tam mögött sugdosnának. Mintha minden titokban menne. Azért dol­goztam, mint az állat, hogy szép la­kásom legyen, hogy különb lakásom legyen, mint száz olvasni tudónak. A nevemet megtanultam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet. Lerajzoltam a nevét. Azt behunyt szemmel is akármi alá odarajzolom. Mert száz könyvbe is belelestem, de csak mérgesebb le^z tőle az em­ber, mert annyi betű van a világon, hogy az nem is igaz, hogy az olvas­ni tudók azt mind ismerik. És Pista bácsi azt mondja, hogy legyek én a brigádvezető. De hogy legyek én brigádvezető, amikor én nem tudom kormányozni a ceruzát, hogy vala­kinek a nevét meg a normáját be­írjam. Milyen brigádvezető az? A fákat ismerem, a dolgot nem félem, de hát... nem elég az! Nem, nem maradhatok itt a gaz­daságban. Ügy néznének rám, mint az állatkerti apamajomra, amikor éppen veri a feleségét. És kacagná­nak. Nini, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a másik szám­lájára röhögni. Pénzbe nem kerül. Január elsejével én is leszámolok, aztán valamerre átteszem a posztot. Nehéz lett. Itt már tudtam, kitől kell tartsak, kinek mit mondhatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a brigadéros utána, úgy rágom magamat éjszakánként, mintha öltem volna. Miért van az, hogy ebben a betűtudó világban ki­reked az ember, akárha falakkal lenne körülrakva? Analfabéta va­gyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. És december 9-én, soha nem fe­lejtem el azt a napot, már nem tud­tunk a földben dolgozni. A szerszá­mokat istápoltuk, én meg egyre né­zegettem a szépen alvó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekülnöm kell. Pedig szeretíerp ezt a munkát, értettem is. Azért akarnak brigádvezetőnek. Menekül­nöm kell, utolsó módon, mint a sváb- bogárnak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell, hogy úgy érezzem ma­gam? Miért nincs, aki felírná a ba­jomat,-mint a receptet, és kész? Sor­ra szedtem ismerőseimet. Kinek mondhatnám meg... Senkinek. Min­denki kacagna. Azt mondaná, hogy nahát. Pedig nekem senki se mond­ja, hogy n-ahát, még ilyet! Az asz- szonynak is pengettem, hogy elpárto­lok a gazdaságtól. Nem nagyon ta­pogatta az qkát. Mert mondom, na­gyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az ember. Elme­gyek már tető alá, valahová.. Muszáj nékem örökké á földet nyögetni, áz- ni-fázni? Kocsis koromban éveken át hord­tam a tüzelőt egy öreg tanítónak. Annak a képe is az eszembe szök­kent egy ilyen álmatlan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magá­nyos. Soha nem érezhette velem, hogy én kocsis vagyok. Mindig megkínált valamivel. Le is ültetett, és nem félt, hogy ruhámtól piszkos lesz a huzatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki beszédéből, amikor a lovak rángatták unalmuk­ban a kocsit. Soha nem ütött vállon, és nem mondott kedveseket, de érez­tem, hogy ez az ember valamiért szível engem. Annak elmondanám, ha még él! Az nem nevet ki! Meg az ki is nevethet. Ö egyedül, kine­vethet. De ő megárt engem. „anuár másodikén zsinórírással | szedtem sorba a bandatagok ne- J veit. Kicsit remegett a kezem, de hát harminckilenc éves ember keze re­meghet az ásó nyelétől is. Nem? Alvaró de Laiglesiai Beteg a férjecském Juhász Gyula (jobboldalt) a Délmagyarország szerkesztőségében kedése a magyar dolgozók összessé­gének, amely a történelem szükség- szerű következménye és logikusan kapcsolódik bele abba a diadalmas világforradalomba, amely Európa keletéről 1917 tavaszán elindult, és amelyhez fogható eseménye az em­beriségnek nem volt eddig a keresz­ténység elterjedése óta” — hangzik a felelet. Valóban jellemző itt Ju­hászra a kereszténység é$ kommu­nizmus összevetése, a békeszeretet és -féltés, a világforradalom, üdvöz­lése. A Káté utolsó pontja a forra­dalom jelszavát adja meg: „Rend, munka, fegyelem és kitartás a vég­ső győzelemig, amely az emberiség legnagyobb szabadságharcát befeje­zi, s ezzel megszüntet minden kül­ső és belső szolgaságot és elnyoma­tást. Éljen a proletárok világforra­dalma!” A forradalmi proletariátus meg­mozdulása lehetett volna Szegeden a május 1-i felvonulás, erre azonban a francia katonaság megszállta vá­rosban már nem kerülhetett sor. A Tanácsköztársaság az országban hő­siesen tartotta magát, Szegeden azonban májustól, már az ellenfor­radalom az úr. A felvonulás helyett a Berlini körúton épített, egyemele­tes Munkásotthon avatásával ünne­pel május 1-én a proletariátus. A munka és a munkások otthonát, „a jövő nagy menedékét” július 15-én újra, új ünnepséggel nyitják meg, s itt már elhangzik az ugyanazon a napon újságban is kinyomtatott Ju­hász Gyula-vers, A munkásotthon homlokára. „A munka, a rend és a béke” — írja a költő, s szavai mintha csak a Káté utolsó pont­ját ismételnék: a forradalom jel­szavát a forradalom bukása után is. „Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt” — ez annak a poétának a hitvallása,. aki a munkásosztály érdekeivel és vi­lágtörténelmi hivatásával végképpen azonosult, s aki — noha az elkövet­kező esztendőkben mind sötétebb peszsimizmusba zuhant — soha nem tagadta meg a forradalmak alatti tetteit és nézeteit. Aki — törvény­szerűen és jelképesen — a légna- gyobb magyar proletárköltőnek, az induló fiatal József Attilának nyújt kezet. TARJÄN TAMÁS ELSŐ NAP Rosszul vagy, drága kincsem? Jaj, 38 fok a lázad? Ó, szentsé- ges Szűz Mária! Mi­csoda szörnyűség! Semmi szín alatt ne kelj fel, kihívom az orvost és éjjel-nap­pal az ágyad mellett maradok. MÁSODIK NAP Hogy érzed magad, szerelmem? Micsoda, megint 38 fok a lá­zad? O Istenem! Ülj föl egy pillanatra, megigazítom a lepe­dődet, mert egészen összegyűrted ... HARMADIK NAP Hát hogy vagy, Pepe? Mennyi a lá­zad? Még mindig 38? Ö, mennyire unom már! Az orvos azt mondja, hogy egyál­talán nem veszélyes. Apropó, nem kelnél fel és mennél ki egy kis időre a szobából? Hiszen legfőbb ideje, hogy egy kicsit kita­karítsak, mert már valóságos korházat rendeztél be itt­hon ... Igaz is, ami­kor befejezem, akkor egy-két órára átme­gyek Matildához, persze, ha nem el- lenzed... NEGYEDIK NAP Hát már megint 38 fok a hőmérsékle­ted?! Mi öröm van abban, ha valaki ilyen sokáig lázas? Az orvos persze könnyen beszél. Hát persze! Nem neki kell ápolni téged és el­tűrni az összes rigo­lyádat. Jó kis húsle­vesre fáj a foga a betegnek, kérem szé­pen-! Amikor valaki­nek magas láza van, akkor egyáltalán nincs étvágya, neked pedig hol ez kell, hol az, én meg alig állok a lábamon ... ÖTÖDIK NAP Szervusz, te anya- szomorító. Már me­gint a hónod al: dugtad a hőmérőt hogy bosszants en gém? Micsoda-a Megint 38 fok a Iá zad? Nyilván a fe jedbe vetted, hog kitolsz velem. No: jegyezd meg, hog: már torkig vágyói ■ veled. Hajlandó vág; meggyógyulni, vág: továbbra is naphosz szat így fogsz heve részni? Az orvosnak mellesleg szólva minden vizitért fi zetni kell. Igaz is mára meghívtam né hány barátnőmet úgyhogy fel kell kel ned. Semmi vész, k hallott ilyet — csu pán 38 fok a lázad Ha én is megmér ném a hőmérséklete met, nekem talál még több volna.. Micsoda-a ? Ügy ám Ahhoz persze vai erőd, hogy gorombás. kodj velem.., Fordította: Gellért György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents