Pest Megyi Hírlap, 1979. március (23. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-11 / 59. szám
Szilágyi Domokos'Szemből, Halál öt óra. Itt a végső pillanat. Héjjasfalva felé szaladva szalad ki lovon, ki az apostolokén — mint e huszonhat és fél éves legény. — Potomság! — mondja. — Vagy talán nem is az? Hisz fut bálványa, az öreg Bem is, aki szíve felől hordotta volt, bár nem értett egy sort se soha, sort, verssort, amelyet „oh, mon fils” rovott — nem harci dobot helyettesítőt — éppen csak a tett válott igévé. S elvégeztetett. Mert tett a szó, ó, tett, igen, csak orra bukik macskaköveken, s nem fegyver, csak fegyvemyi gondolat buktatja orra jobb egek alatt S akkor a fiú hirtelen megáll (a civil őrnagy) —: Hát szemből, Halál! Kiskun Farkas LászlóArany tanár ár Nagykőrösön, óravázlat helyett, a költő életrajzának tanításakor. Itt járt. A temetőt nagyon szerette. Fáradt szeme oly mély és réveteg, konok fejfájás csüggesztette egyre, örök erő volt, mégis bús, beteg. Diáklegénykék gondja volt a gondja. Írják, szerették mind a gyerekek. Belevirrasztott kéklő hajnalokba, javítva folyton a füzeteket. Agg Toldiként várt egy hírnökre titkon: hátha lehetne újból kezdeni ... Eltétovázott keze a papíron, s húrba kaptak Wales énekeset És merengett az odalett barátról, kivel belőle a jobb rész kihalt, kiszökkent néha egy sóhaja — százból: hivalkodó kín lenni nem akart. Itt járt. A temetőt nagyon szerette, ő, ki sugárzott örök életet. — Holnapra nincs a könyvből semmi lecke. Lélegezzetek mélyet, gyerekek! Holdi János'• Tavaszi rapszódia Szeretem a tavaszt. Szeretem a nagy kenyeret, szalonnát, kolbászt, tavaszhozta, új, friss illatokat, a langyos szél simogatását, a harmatos, madárdalos hajnalokat. Szeretem a Nap milliónyi meleg sugarát, melyre megmozdul bennem is az élet. Szeretem a földanya párolgását, amely ilyenkor, tavasszal, új lelket lehel belém, s nedvdús vízér emlőiből gazdagon táplál. Szeretem a tavasz csicsergő madarait, mert megtisztítják testemet a kártékony pusztító férgektől, és szeretem a gazdát, aki beteges, öreg kora ellenére minden tavasszal védőoldattal permetez be, hogy soká éljek. Diófa vagyok. Egy a sok ezer közül. Törzsem több. mint harminc évgyűrűt rejt magában, sok mindent láttam, átéltem, tapasztaltam. Legtöbbet természetesen a gazdáról és családjáról tu. dók, az ő életüket figyelhettem meg, hiszen itt élek közöttük. Ahogy már emlitettem, a gazdát nagyon szeretem, bár nem neki köszönhetem az életemet. Aki elültetett ide, a gazda udvarának közepébe, nem e haza szülötte. Távoli országból jött, fiatal, szőke óriás volt, és Pétyának hívták. Nagyon jól emlékszem rá, nevére, roppant markának szorítására, ahogv vékony gallytestemet átfogva, fütyörészve jött keresztül-kasul a gőzölgő, üres telkeken, 1945 tavaszán. Akkor még kietlen, beépítetlen volt az egész rész, csupán imitt-amott szomor- kodott néhány, a gazdáéhoz hasonló, vályogból és sárból épített vityilló. A gazda vityillója is dü- ledező volt, és hiányos sövénykerítés fogta körül az udvart. Pétya minden érdeklődés nélkül lépte át, s vékony gallytestemet lóbálva, megállt a gazda előtt. Furcsán beszélt, de hangja kellemes, melegen zengő volt, s a gazda szeme is felcsillant, megismerve vidám vendégét. — Isten hozott Pétya — mondta a gazda. — Ugyan mi jjót hoztál megint, testvér? — Draszvuj, papa — lengette meg kerek, csillagos szőrkucsmáját Pétya. — Hozni neked fa. Fácska, és ezt elültetni, papa, ide az udvar, aztán majd eljönni sok-sok idő és akkor lenni nagy-nagy fa. És akkor megiszunk, te meg én, egy vodkát, a fa alatt. No, harasó? így kerültem én a gazda udvarára 1945 tavaszán. Amikor Pétya elültetett, bizony, nagyon fáztam, de a napisten megkönyörült rajtam és bőségesen körülölelt sugaraival. Dermedt ereimbe egyre több nedvet adott a földanya, és én néhány hét alatt gyökeret vertem. A gazda a gyárban dolgozott. Kora reggel ment és késő délután jött. valamilyen iskolába, kollégiumba került. Már hullajtottam a leveleimet, amikor hazajött. Egyenruhában feszített és nagyon büszke volt. Hogy megváltozott ez a gyerek! Ám megváltozott a gazda is. Megváltozott az egész család. Karácsonyikor disznót ölt a gazda. Hatalmas nagy állat volt, egész nap bajlódtak vele. A disznóölést követő második ta- . vaszra eltűnt Karcsi. KoU légiumba került ő is. A gazda fürgébb lett, és nem sóhajtozott annyit. Az asz- szony szeméből is elapadtak a könnyek. Marika ismét új cipőben parádézott előttem. Magam is megnőttem, megnyúltam, már láttam a gazda gyárának magasba törő kéményét, amely szüntelen füstöt lehel, s láttam hogy nem messze tőlünk rengeteg ember dolgozik. A gazda szavaiból megtudtam, hogy bérházat építenek. Esténként levélszemeimmel jól láttam azt is, hogy a gazda pénzt számol, és elégedetten dörmögi: — Kevés, kevés, de majd csak meglesz. Valamit tervezett a gazda, de hogy mit, arra nem tudtam rájönni. Bizonyára bútorvásárlásra gondolt, hiszen egyetlen szobácskájuk- ban alig akadt néhány darab. Persze, kevés volt a pénze, és talán azért történt meg a következő tavaszon, hogy a felesége is dolgozni ment. Reggel együtt távoztak a gazdával, és délután együtt jöttek haza. Ezekben az időkben csupán Marika foglalkozott velem. Bólogattam, hogy bíz’ ezt én sem értem. De hát ki érti az embereket? Miért kell nekik annyi emeletes épület, mint amennyit felépítettek itt, előttem. Eltűntek a nagy, sivár telkek, eltűntek a kertészetek, a paradicsom, a paprika, a hajladozó napszámoslányok, eltűnt a szép kilátás, minden mozgásban volt körülöttem. És egyszer csak itt, az udvaron kezdtek ásni. Ha jól emlékszem, 1956. tavaszán volt. Egy ballonkabátos ember minduntalan rám mutogatott és azt mondta: — Ki kell vágni. Károly bácsi. Mit akar ettől a fától. Jobb lesz, ha nem árnyékol, és különben is útban van. A gazda mérges lett, kiabált: — Tízéves elmúlt már ez a fa, uram! Vihar megtépázhatja, letördelheti gallyait, de a törzsével nem fog bírni. Millió és millió gyökerével kapaszkodik már a földbe és esküszöm, hogy még unokáim is élvezni fogják gyümölcsét, oltalmat találnak lombsátora alatt nyári zivatarok idején. Megmaradtam. Kora őszre pedig felépült a ház. Az évek peregnek, akár téli álmom előtt, ősszel a leveleim. Üjabb évgyűrűkkel gazdagodtam, sokkal, nagyon sokkal. Hatalmas, nagy lombú fa lettem, a földanya, napistenem, a cirógató szellők és jó illatú, hűvös esők jóvoltából. Már nem ko- saracskába, hanem zsákba szedik a termésem, amit örömmel adok a gazdának. A gazda nyugdíjas és nagyon szereti az unokáit, különösen az asz- szony Marika kis Marikáját, aki már tizenkét évgyűrűt számlál. Ök itt laknak a gazda házában, amit szép vaskerítés vesz körül, ezen már nem lehet csak úgy egyszerűen keresztülugrálni. A Pista rendőr őrnagy, a Karcsi gyerek, a mérnök, egy gyáregység vezetője, a nagy Marika a férjével együtt szintén ott dolgoznak, esztergályosok. Ma, hóval vegyes eső esik és minden sejtemben, rügyeimben érzem a tavaszt. A havas eső elállt. Gallyaim fázósan borzonganak és vágyó áhítattal várják a napistenem meleg csókjait. Testem minden sejtje mozgásban van és eddig soha nem tapasztalt erőt érzek magamban. Gyökereim biztosan, erősen tartják törzsem, rostjaim telítve vannak a földanya, az élet csodálatos nedveivel. Nagyon szép akarok lenni e Ravaszon! Ki tudja, hátha az életemet adó Petya is eljön... Március Krúdy Gyula'Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hideg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öregember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastély! nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkívánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éjjelente senki sem hallgatja a fiilemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondterhelt, bajjal, mindennapi élettel álmodó, szegény emberek hallgatják a „kastélyban” a nagy fák melankolikus zúgását, az esti szél ajtó-dörömbözését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog, és benéz az ablakon. A szo- morgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a lemondók háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt helye, magányos helyen vándorlók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatával foglalatoskodók, lábujjhegyen Járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyílt a pókhálós ablak az udvarházon, meghökkent a kapu, varjúkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámultak odvas kérgükből, a vijjogó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás, után, még tán a rom-fal is nagyot nézett, pedig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, rózsákat, harcos apácákat, mogorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket ... Víg gyermek-csapat özönlötte el az udvarház környékét. Mindennap vígabb, bátrabb, hangosabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyomán, mint a réteken a virágok, a fákon a csodálatos gyöngédségü levelek, a Iehelct-üdeségű_ orgonák. Valamely varázslat történt itt; a mesés-könyv megelevenedett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld ködében állott a szegény gyermekek képzeletében, megállón; a farkas-szakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őrházikójába; a partokról és messziségekből látott szoknyás, nagy fák, fénylő keretek lelett borongó, vén házak, visszhangot, hajókürtöt, városi lármát ' gurgulázva elnyelő romok, a mesékbe kanyargó árnyékos sétautak, a fehérlovacskás omnibuszok, hanyagul ásító pázsitok, fehér lócák és székek; megindultak ... szárnyaikat kiterjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó angol-park, bakkecske módjára szökdécseltek a padok, döcögve jöttek a vén romok, gyík-gyorsan siklottak a gyalogutak a pesti szegény gyermekek felé. A gyermek álmodott valamely kedveset éjszaka, amely után kinyújtotta a kezét. A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az iskola porában elhervadt, külváros füstjében elsápadt gyermek álmában a tündérkertben járt, és reggelre megtalálta a kertet, nem osont az tova, mire felébredt. A leányocskák körbe állnak és úgy énekelnek, mintha a virágok énekelnének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszemü pázsit, ezerkedvü élet fakadt a szigeten a régi varjú-károgásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már koradélután bátran elindult nesztelen útjára a romladékokból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemon- dásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal _ a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmögő kast. Jóba Éva rajza cegek voltak Magyarországon. És kik előtt nyílt meg a Kastély abla- ka-ajtaja a melankolikus, titokzatos szigeten? Azok előtt, akik addig csak a távoli rakpartról nézegethették sóvárogva az ismeretlen birodalmat: proletárgyerekek víg csapata özönlötte el az udvarház környékét. A rendkívüli eseményről Krúdy az Érdekes Üjság május elsejei számában ír. Nem keres blickfangos címet, ezt írja a tudósítás fölé: Szegény gyerekek a szigeten. Tudja: az életunt szigetre, és hangos hajrával felborították a vidáman zümmö-' gő kast. S szinte magunk előtt látjuk, amint a tegnapok ködlovagjait oly sokszor megidéző, borongós tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s' szivarjának kékesszürke füstjébe! burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a nehéz álmokat szétfoszlató felszabadult gyermeki zsivajgást. GÖMÖRY ALBERT Rongyos, olajos zubbonyt és nadrágot viselt, ócska, foltozott bakancsot. Három gyerekük volt. Pista, Karcsi éá a Marika. A Marikával —aki három évgyűrűt számlált — kötöttem leghamarább barátságot. O állt legtöbbet alám, meg-megrázogatott, és csilingelő hangon beszélt hozzám, mintha en lennék Pétya. — Péta bácsi — selypítette —, mikor jössz el mán hozzánk? Te- nyéj teli a Majitának, meg cutoj. Cuna vad, Péta, méj nem jött Majitához. Hanem bizony Pétya csak késő ősszel jött megint erre. Nagy szegénységben éltek a gazdáék. A gyerekek lábán nem volt cipő, testüket csak gyér ruházat fedte, a kukoricamáié mindennapos vendég volt az asztalukon. Soványak is voltak, az asszony szeme könnyes és a gazda is alaposan lefogyott. Komor, gondterhes arccal járt-kelt az udvaron, s az oklével fenyegette az eget.. Pétyát is ímmel-ámmal fogadta, aki most is víg, jókedvű, fürge volt. Kitüntetései össze-összecsörrentek. amikor sorban ölelgetett mindenkit és hátizsákjából csodálatos dolgokat varázsolt elő. Egymás után szedte ki a nagy kenyeret, szalonnát, kolbászt, cigarettát, egy kis cipellőt Marikának. Mekkora volt az öröme! Bár hideg maró szél hajlítgatott és fáztam, mégis melegem lett ekkora öröm láttán. Hogy felvidultak, az arcok! Még a gazda is nevetett. Hanem azért csak megkérdezte Pétyától: — Osztán mondd csak, tovaris, soká kell még így szegénykednünk? Mert iszonyúan nehéz most nekünk, Pétya beletúrt szőke hajába és elkomolyodva válaszolt: — Ez tőletek is függni, papa! Ezt hozni a vojna! Muszáj robota. Nem csüggedni, kell akkarni jót, tied lenni haza, te lenni úr! Egy év, kettő év, három év, lenni minden, csak dolgozni, csak dolgozni... Ma ismét száz rügybimbó kelt életre testemben, úgy érzem, sosem voltam még ilyen szép, mint most leszek, tavasszal. A gazda is egész nap az udvaron totyog, tesz-vesz, rendezkedik. Örömet látok az arcán — épp olyat, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor egy forró nyári délutánon berohant a kapun és elkiáltotta magát: — Ide nézz, Marika! Forint! Talán, talán, már jobb lesz! Nagyon tetszett, hogy én az egész családnak Pétya voltam. Hálámat csupán egy év múlva mutathattam ki, amikor szültem testemből. Nagyon kértem a napistent, hogy magzataimat megtarthassam. Elmékszem a nagyobbik fiú, a Pista akkoriban Magyarország ezeréves történelmének egyik legblickfangosiabb címadója a proíetárforradalom, amelynek szinte minden egyes napján olyan sosem látott, sosem hallott dolgok történnek, amelyek mellett elhalványulnak a múlt kísérteiéi. Az író lenyűgözve figyeli a szigeten váratlanul felpezsdülő életet, játékos örömmel írja le az utolsó mondatot: Pajkos, rongyos kisfiúk egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin
