Pest Megyi Hírlap, 1979. február (23. évfolyam, 39-49. szám)

1979-02-25 / 47. szám

1!M a g a z i n||1Í1||1!;|w

;!v.

!:Í::í|:wlwx:Íí

1IIISI1I

pi^. 1979. FEBRUAR 25., VASÁRNAP

j|

lliiiilii

Vardi Anna:

VÖRÖS FERENC MON OTlPI A J A

Egy nap hajnala

Ha elhagynám »agam,

elhagynám az emberi reménységet is.

Napsütött mérgeket Iélegzek be majd. Folytatódik összes valószínűtlenségem.

Csak tudnád, terheid mi módon

szállhatnának el.

A mélységes csendű invázió, a robotgépek pusztított rétjein.

Kopár vagy, mint a hajnali szürkület,

ha alvókhoz ér ideges széllel,

és senki nem felel,

csak az élő föld önmagára maradt

eszméletlensége.

A szentéletű természet

pazarol rám még fényt,

s a kvantumelméletből egy rezgésnyi imát.

fis sírhatok, mint az áldozatok:.

egy sekélyes korban

minden mélyen hat rám.

Takács Imre'

Megismétlődő ünnep

A gyémántfényű Nap ideragyog.

Elúsztak a hab-felhő-komondorok.

A Napba belenézni most veszélyes.

Lett a tél az ünnepek után fényes.

Átkelek a félkész lakótelepen toronyiránt.

Olyan az ég, mint nyáron.

A hideg szál olyan, mint februárban.

A magas házak között az éles árnyékok őrzik a föld fagyát. A napos részeken pedig a cipőm talpára ragad az ujjnyi sár.

Itt jég a tócsán, itt fehér zúzmara a drótszálon, az elhagyott betonvas-darabokon, a tört deszkákon, a széllel idevándorolt hulladékon — ott pedig a föltúrt kertföldek tavaszi csillogása.

Kinyitnak egy ablakot, és a Nap tükörfénye átcikkan a majdani parkok térségein.

Az építőipar tatárjárása után majd kinő a fű, de először is a gaz, ha tavaszodik.

Apám, néhai Takács József: Ha valamit csinálni akarunk, először rontani kell.

(Nem szépen szétszedegetni, de rontani.)

Az emeleteken kisbabák játszogatnak a meleg padlón. Majd este — a világító ablakaival — szép lesz a

szikla-szurdok.

A gyerekek máris humanizálják a beton-szögleteket: rendeznek a magasságból ledobált fákból új karácsonyt.

Varga S. József:

Majd máskor

Az öregasszony számára Kovács István háza jelentette a legtöbb gondot. Pontosabban a kapu. Gazdája a téesz-szervezők miatt készítette ilyen magasra, hogy portájára ne lássanak be, ne tudják, él-e, hal-e.

örzse néni jobb kezében görbe botot fog, s áll a kapu előtt.

— István, István! — kiáltja többször is, és hogy nem jön válasz, botjával döngeti a kapudeszkát.

Bentről köhécselés, krákogás hallatszik, lépések zajával keveredve.

— Maga az, örzse néni? Éppen-fejek. Rosszkor hozta a szél.

— Engem rosszkor, te gyerek? így fogadsz, pedig hányszor öntöttem gyertyát, amikor nagybeteg voltál.

A férfi hallgat.

Az öregasszony fogja magát, s megy befelé.

Kovács István gondosan becsukja a kaput, s lépdel örzse néni után.

— Hol járt ma? — kérdezi.

— Sokfelé. Amerre a lábam vitt — mondja az öregasszony. — Hanem ehetném, ihatnám, de nem kínálsz. Szívtelen vagy te is, mint a többi ember.

A férfi elmosolyodik.

— Sosem békül az emberekkel? — kérdez vissza, s azzal indul, hátramegy az istállóba, kezében horpadt bádogbögrét lóbálva.

Kisvártatva előjön újból, s habzó tejjel kínálja a tornác szélére telepedett Öregasszonyt.

— Mégis más vagy, mint a többi... — nyúl bütykös, eres ujjaival örzse néni a tejért.

Kovács István nem szól rá, mosolyog, de mielőtt a másik észrevehetné, sarkon fordul, s indul az istállóba fejni.

Szép, nyári este van. Felvillannak az első csillagok. Tüdőt frissítő levegő vegyül a parasztudvarok jellegzetes szagaival, a tehenekével, a trágyadombéval. A csendben pontosan felismerhető a sajtárba surrogó tej hangja, amelyet időnként

szocialista forradalom szellemiségének legjobb magyar hirdetői.

Ahogy részt vesz az 1905-ös szervezésében, ugyanúgy verseivel, novelláival, publicisztikájával előkészítője annak a társadalmi erjedésnek, amely előbb a világháborúban természetesen létrejövő antimilitariz- musban, majd a világ forradalmi megváltoztatásában kapja meg társadalmi feladatait. Ez a magatartás a megvalósult forradalom napjaiban ugyan a művészetet az élet felé akarja emelni, de ehhez már erőtlen, és csak ott hatékony, ahol aktívan politizál, és a polgári demokratikus forradalom felemásságait leleplezve a szocialista forradalom irányába hajtja azt. Ma cimű folyóiratában röplapszerű világ szemléleti különszámok magyarázzák, hogy ■ a polgári kormány politikája nem hozhat a proletár tömegek számára igaz szabadságot, és már 1918. novemberében kiadott Kiáltványában kommunista köztársaságot követel. Amikor azonban létrejön, amellett, hogy elismeri a kommunista párt vezető szerepét az új világért folyó küzdelemben —, féltve a művészi szabadságot a pártfegyelem kötelmeitől —, csak kívülről támogatja a kommunista pártot, és fellép az ellen, hogy a művészek párttagok legyenek. Álláspontja körül országos vita lángol fel, s a Tanácsköztársaság vezetői is elítélik a minden pártpolitikán felülemelkedő magatartást. Ez az ellentét mélyül el a hét évig tartó emigrációban, s válik a máig is megoldatlan Kassák-életmű kérdéseinek alapjává.

A Kassák-probléma tehát a költő társadalmi magatartása kapcsán éleződött irodalmunk kérdésévé, holott az csak az életmű egy részére' jellemző, és semmiképpen sem a teljes életműre. Ez a gazdag, regényekkel, szépprózával, publicisztikával, verssel, absztrakt táblaképekkel építkező életmű a XX. századi, szocialista magyar művészet legfontosabb forrásvidéké, melynek legszebb korszaka a magyar polgári forradalom, a Tanácsköztársaság előkészítésének kora. Ebből a korszakból való a Fia\ Kassák Lajos■

Fiatal munkás

kevesebb nálam, s hetenként hat

Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy akit embernek mintázlak, bár értelmetlenül duzzogsz, napra felismerhetétlenné mázol a gyárak piszka.

Kidolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe.

Testvér!

Mi az erő fiai vagyunk.

Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az úrben, mint a vándorló meteorok

és a kicsépelt búzaszemek.

A lávázó vér kovácsol minket össze.

Sohse kérdeztem, hány éves vagy, mi a neved, honnan gombolyítod a sorsod? Ha összebukkanunk, sohse csodálkozom, hogy szőke vagy barna a színed. Ö, mi értjük egymást rettenetesen.

Véletlenek és évszázadok hiába spekulálnak velük.

A hidak alánk hevernek.

Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk* s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája,

és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk.

De mi hiszünk a ftfúsított kapukban és a szabad utak lehetős égében a szabad mezőkön.

Az utcák keresztjein ismertelek meg.

A kidobottság nyirkos ege alatt, az idétlen szeretkezéseknél, a kenyértelenségben, az iskolakerülésnél, az olcsó tolvajkodásoknál,

amiknek rádkovászolódott az árnya

s most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron indulni akarsz.

Indulni akarunk a magas töltésen.

Lent eszelősen összemosakodtak a partok.

De mi ismerjük a célt.

Hhek máglyáznak.

Máglvák énekelnek.

Cél! Cél!

Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában, ó, megtalált fiatal testvérem.

tál munkás című jellegzetes műve is.

A kassáki vers a whitmanni szabadverset magyarítja teljesen önálló prózaverssé, ahol a vers kötőanyaga nem az üres rím, nem is a kötött belső ritmus, hanem a szabadon áramló és a korabeli szavalókórus lélegzet-ütemével összhangban levő dikció. Nyilvánvaló, hogy agitatív versek egyedi, kassáki formavilága azért teremti meg a maga lírai világképét így, hogy az indulat — a kenyérharc hőseinek lírai jelentkezése — természetes és tökéletes legyen. A társadalmi valóság érzékeléséből születtek ezek a versek. A részletek lényegtelenek, a világ him- nikus hangvételű egészét énekli meg,

melyben természet van, katonák, munkások, a többes szám vagy az egyes szám személytelenségében, arc nélkül, vonalaként, színfoltokként összemosódva milliókéval. A Fiatal munkás-hoz beszél az első sorokban, de azonnal az abszurdumig tágítja az azonosítást, teljes történelmi-társadalmi körképet ad és a végtelenbe vetül a vers vége, hol Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. Ez a háborúellenes, a forradalomra mozgósító, oz aktivista kassáki vers szerkezete, mely az igék fokozott felhasználásával a keletkező pillanatot tekinti a költői kifejezőeszköz legfontosabbjának.

SZALONTAY MIHÁLY

megszakítanak a tehenet nyugtató

kiáltások.

Az udvar túlsó oldalán csak egy

törpekakas kószál, s időnként vékony, érces hangján kukorékolásba kezd. Az öregasszony nézi. Vérágas szemével a parányi kakas nyomá- - ban jár, s figyeli az udvari hős min- 1 den mozdulatát.

örzse néniben melegen árad szét \ a tej, ez megnyugtatja, teret en.

* ged az emlékeknek, gondolatoknak. ! Kovács István előjön az istálló- 1 ból. Kezében a sajtár. A kiskonyha előtti fedett térre lép. Ott sorjáznak a tejeskannák, s az első száján vászon fehérük.

örzse néni cihelődik, s a tejet méricskélő férfihez megy. Görbe botjával roegkoccantja a földet:

— Jól tejelnek? — kérdezi.

— Jól. A fiatalabb hat litert, az öregebb meg hetet adott •

— Az jó. Biztos pénz.

— Az. Meg a fizetés a téeszből.

— Jól forgolódol.

— Maga is tehette volna, ahelyett, hogy koldulászott

— Ne vesd a szememre! Ha én meghatók, több koldust úgysem látsz. Nyolcvan esztendős vagyok, hosszú szoknyában jártam, amikor anyád világra pottyantott. Inkább azt mondd, növöget-e a Miska bika?

A férfi elneveti magát.

— Maga mindent tud. Még azt is, hogy Miskának hívom a bikát. Szép állat, közel az öt mázsához. Lassacskán leadom azt is.

— Megy a többi után — teszi hozzá az öregasszony, s nevetéskor fogatlan szája elé teszi a kezét

A férfi a kiskonyhából előhozza a csamokos könyvet, s a trágyafoltos papucsát durva szíjakból készült szandálra váltja fel.

— Elmennék — mondja zavartan.

— Menj.

— Maga?

— Tegnap ismertél meg? Pihenek kicsit

— Maradjon.

A férfi elmegy. Az öregasszony utánanéz. A férfiak — gondolja hirtelen. Ugyan, hol vannak mar a hajdan volt legények, az egykori széptevők? Hol vannak, hová tűntek? Szeme elhomályosul, gondolataiban a múltba réveid, ahol a megtörtént és az álmodott, vagy csak hallott történetek összemosódnak, s egymáshoz hasonlókká, már-már átélt élményekké formálódnak.

Valamilyen belső parancsra átlépi a kiskonyha küszöbét. Bemegy. Meglepődik, mert az agglegénységéről, magánakvalóságá- ról faluszerte ismert férfi konyhájában rendet, tisztaságot talál. A falakon tányérok, a sta- lázsin lábasok, fazekak.

Mintha kínálná magát: krumpli az asztal alatti fonott kosárban. Krumpli és hagyma vegyesen, itt-ott fokhagymák fehérlő girizdje villan. Jár-kel, mintha örökké itt élt volna, s az első lépések után — nincs megállás.

Sürög-forog, tesz-vesz. Az udvarról rozsét hoz, s begyújt a sparhertbe, pedig ott a gáztűzhely is. Hasznosságát, előnyét nem tudja.

Fellobban a tűz. Hagymát pucol, vízzel felereszti, később zsírt tesz egy piros lábosba, majd paprikát, s fel a kályhára. Később krumplit hámoz, s azt is beleteszi a pirosló lébe.

Amikor mindezzel elkészül, kilép a kiskonyhából. Kezében kés, a kamra felé tart. Elfordítja a mindig zárva tartott kamra kulcsát, vár, hogy a sötétben meg tudja különböztetni a tárgyakat. A kamra hátuljában szalonna, sonka, kolbász. Odamegy, s a falhoz támasztott kettes létra fokán fellép egyet, hogy a kolbászból jókorát vágjon.

Visszabiceg a konyhába. Az illatozó kolbászt a krumpli közé szeli. Megterít, a tányérokat, kanalakat, a nagy bögrében friss vizet tesz az asztalra, s nylonzsákból előveszi a kenyeret.

A tűzhely elé ül, kezében tartja a fakanalat. A kályhaajtó lyukain kiáramló fény furcsán játszik ráncokkal szabdalt arcán.

így találja a visszatérő gazda.

— Ez mi? — kérdezi a férfi csodálkozva.

— Főzök. Mikor vártak téged főtt étellel, te?

A férfi tágra nyílt szemmel nézi az öregasszonyt és hirtelen lobbant mérge gyorsan párolog. Az orrát megcsapják a régen érzett illatok.

Szájában összefut a nyál.

— Szereted a .krumplipaprikást?

— Attól függ, hogyan főzték.

A férfi a tűzhelyen duruzsoló vízből önt a lavórba, s megmossa a kezét Az öregasszony figyeli, s amint végzett, kezére adja a törölközőt.

— Ügy, mint hajdan nagyanyám. Az volt ilyen. Itt állt készenlétben a törölközővel, s várta, amíg befejeztük a mosdózást

— Isten nyugtassa szegényt! — így Örzse néni, s kezét mellén ösz- szekulcsolva figyel.

Kész a vacsora. Az öregasszony az asztal közepére teszi a gőzölgő lábast

— Vegyél — adja a merítőkanalat a férfinak.

Kovács István szed magának, majd örzse nénit kínálja.

Eszik.

— Jó — mondja később —, ez jó.

Falja az ételt. Az öregasszony nézi, s mint egy madár, csak csipeget s parányi falatokat rak fogatlan szájába.

Vacsora után a férfi kimegy, s jókora szalonnával, kolbásszal tér vissza.

— Vigye haza, megszolgálta — mondja.

Az öregasszony nemet int a fejével.

— Majd máskor, ha megélem — hárítja el a kínálást.

Fogja a görbe botját kifelé indul.

A férfi nem kíséri. A kutyát hívja. örzse néni maradékételét a bozontos állat elé teszi.

— Egyél Bundás, ritkán eszel főt. tét

Id. Szabó István faszobra