Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-07 / 5. szám
t'vM1 M'IÄvX M AG AZIN 1979. 31 Kunszabo Ferenc; Mélymerülés Nagy hátrányom: apám vezető emiber, és anyám is. Ne tessék nevetni. Ez nekem több ízben jelentett (hátrányt, már eddigi rövid pályafutásom alatt is, és nem tudom, sikerül-e ledolgoznom valaha? Persze, tudom, a közvéleményben más van, az, hogy, ha valakinek fejes az őse, mindent tálcán hoznak eléje. (Márpedig a közvéleménnyel nem fogok szembeszállni, mert nem tudok: nem ismerem az általános helyzetet. Csak azt tudom, hogy apám például reggelenként villamoson megy hivatalba. Vidékre is vonaton szokott utazni, ha csak teheti. Ha ■nem kell nagyon sietni, és nem kell reprezentálnia Azt mondja egy személyvonat másodosztály Budapest—Debrecen között olyan betekintést ad a társadalomba, amilyet semmilyen hangulatjelentés. Többször megpróbált már egyik helységből gyalog átmenni a másikba, de ez eddig sohasem sikerült, mert útközben az autókból felismerik, megállnak, és beinvitálják, aggodalmas arccal. Egy ilyen eset után egyszer már be is hivatták illetékes helyre, és megkérdezték tőle, nincs-e valami problémája, és nem akar-e kivizsgálásra menni, de legalább Sopronba, pihenni ?... Az egészet csak azért mondom el, hogy érthető legyen: valószínűleg apámra ütöttem. Mikor az iskoláimmal végeztem, nem fogadtam el a kérés nélkül fölajánlott, kitűnőnél kitűnőbb állásokat, hanem lejöttem ide tanítani. Eleinte nem akartak kinevezni, talán mert nem értették, hogy egy „nagy ember” lánya miért ilyen eldugott helyre jön, aztán mégis sikerült — szüleim protekciójával. Ez a negyedik évem, most fogom átadni az első csoportot a felsőtagozatnak. Sokat írnak például a tanyákról, és bizonyosan joggal, de azt mondom, jöjjön el velem egy tipikusan régi munkásnegyedbe! A folyóvíz, a szennycsatoma, sokszor még a villany is hiányzik! A házak vizes-roggyant falai, a rozoga ablakok és ajtók, a zsúfoltság!... Igaz, a körzeti orvost hamarább elérik, mint a tanyaiak, s az utcákon van járda, többnyire, de azt akarom kifejezni, hogy egy város, vagy akár Budapest peremkerületeiben lehet legalább olyan civilizálatlanul és kultúrálatlanul élni, mint akármelyik tanyán. Hány öreget találtam például elhagyatottságban, pénztelenül .tengődve! Mikor a csoportom második osztályos volt, úgynevezett szociometriái felmérést végeztem közöttük. Ez így persze igen komolyan hangzik, de tulajdonképpen arról volt szó, hogy minden gyerekkel fölirat- tam: az osztályban kivel szimpatizál, kivel nem, és miért? Akinek a felelete hiányos vagy zavaros volt, azzal külön is elbeszélgettem, s mondhatom, izgalmas dolgok derültek ki. Már önmagában az is érdekes volt, hogy azok a hétéves emberkék, akiket annyira gyerekeknek tartunk — hogy azok milyen komolyan és pontosan még tudták indokolni választásaikat. Többnyire. Elemzés közben arra jutottam, hogy a választások indoklásait két nagy csoportra oszthatom. Az egyik, ahol a bizonyítás közvetlenül a gyerek fogalomvilágából való („Pistának vagyok a barátja, mert erős, és szépen tud énekelni!”), a másik pedig, ahol inkább a felnőttek értékrendjét tükrözik: „Beátát nem szeretem, mert az apukájának Zsigája van!” Eleinte azonban ennek a felosztásnak nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, egészen addig, amíg a soros évi családlátogatást el nem kezdtem. Több mint harminc gyerek, és egyharmada már az itt húzódó új lakótelepen él. A látogatásokat mindig előre megüzentem, vagyis mindenütt tiszta lakás fogadott, kóla, sör, bor, néha pálinka — és a papírszalvéta nylonbori- tóját előttem tépték föl. Általában nagyón illedelmesen elbeszélgettünk az időjárásról, a villamosforgalomról, a Közértről, az iskoláról és a gyermek magatartásáról — de ha véletlenül a felméréseim adatait érintettem, akkor elzárkóztak, kitértek a felelet elől, vagy úgy tettek, mintha nem is értenék a kérdésemet Tulajdonképpen ez kezdett Izgatni: mire tapintok ilyenkor? Milyen titok lappang itt?!... Később rájöttem: nem a titok súlyos, hanem rosszul irányítom a beszélgetést. Mert például arra a kérdésre, hogy „kivel játszik Péterke az iskola után?”, a legkönnyebb azt felelni: honnan tudjuk mi azt aranyos tanító néni? Arra jutottam: azért sem felelnek, mert ez már nem tartozik rám, ezzel már a család magánéletébe avatkoznék be. Szerintük. Talán szerintem is, de éppen ekkoriban jöttem rá, hogy az iskolai és az otthoni élet mennyire összefügg. Ezért elhatároztam, hogy konkrét és szemtelen leszek: Beáta apukája tényleg olyan felvágós? Féltem, hogy megharagusznak, de éppen ellenkezőleg: a legtöbb helyen az ilyen egyenes kérdésekre nyíltak meg a zsilipek, és elkezdték ám mondani, hogy bizony felvágós, mert nem elég, hogy az órabére kettő tízzel magasabb, és a műhelyben a legjobb melókat kapja, hanem még a kocsmában is lefanyalogja a kőbányait, azt mondja, a Rocky, az az igazi!... Hát rendes ember az ilyen?... Viszont Beáta apukájához is ilyen pletykaszöveggel mentem, mire elmondta ám, hogy az őt ócsárolók nem szeretnek dolgozni, de ha szeretnének is, nem tudnak, mert nem értenek a szakmához; hiába, akinek nem megy, az ne erőltesse, megmondta ezt már Lenin elvtárs is; és a kocsmában literszám vedelik a sört, utána pedig jár a szájuk, hogy nekik milyen nehéz! így eveztem tova az apró ellentétek és nagy gyűlölködések nehéz vizein. Attól kezdve, hogy az első értő és bennfentes kérdést föltettem, hire terjedt a kolónián, hogy én milyen helyes, rendes, munkáspárti tanító vagyok, velem kibeszélheti ' magát az ember. Mikor pedig kiderült, hogy néhány ügyben eljártam, akkor már meg is kerestek, az iskolában, az utcán. Tetszett ez nekem, hazudnék, ha tagadnám. Éreztem benne a bizalmat, és jólesett a tudat, hogy szinte mindent elintézhetek: vezető tisztviselő lánya vagyok, s nem mer elutasítani sem a gyár, sem a tanács. Tavaszi szünetben szólt az anyám, hogy mibe keveredtem? Panaszokkal jártak nála, legutoljára és legkisebb személyként az iskola igazgatója, hogy én különös érzékkel választom ki a lump, kétes elemeket, folyton azokkal bratyizok, azok lehetetlen és jogtalan kéréseivel erőszakoskodom a különböző fórumokon !... Mondom: ezek szerint az osztálylétszám szülőinek legalább a fele kétes elem, és nekem távol kellene magam tartani tőlük?! De ha ez igaz, akkor az egész munkásság fele is kétes elem, mert milyen alapon gondolhatnám, hogy éppen az én osztályomban sűrűsödtek a lump elemek gyerekei? Azt mondja anyám: kijön velem. Jó! — Autóval akart, mert úgy könnyebb és gyorsabb, többet tudunk végezni. Kértem, HÉV-vel menjünk, mert nem elég, hogy egy „tekintélyes elvtársnőt” viszek magammal, hanem ráadásul sétahajó nagyságú kocsival jelenünk meg: egy mukk nem sok, annyit sem fognak szólni! Anyám nevetett, hogy a munkás már nem ilyen elmaradott, de azért rámhagyta. Ekkor kezdtem úgy érezni, hogy apám és anyám, legyenek bármilyen egyszerűek és jóindulatúak, a fizikai dolgozók lelkivilágának, gondolkodásának megítélésében jócskán idealisták, Ez az érzésem aztán tovább erősödött, mikor, vagy öt látogatás után, anyám kijelentette, hogy ezek kivételes esetek, semmiképpen sem jellemzőek, de még pontosabb úgy fogalmazni, hogy én a rosszabb énjüket hoztam felszínre, hiszen ugyanezek az emberek a gyárban egészen másképpen nyilatkoznak!... Mondom: ide figyelj, anyám, amíg az elképzelt tudatúk felöl közelítettem meg őket, addig nem tudtam meg semmit Nem sejtettem, hogy ezek az emberek annyira bizonytalanok, hogy az első jöttment tenyerére teszik a lelkűket, ha az hajlandó kinyithi. Nem tudtam, hogy szigorú dühök szaggatják őket csoportokra. Nem sejtettem, hogy rétegeiket vízszintes vonalakkal lehet elválasztani, mégpedig elsősorban a havi kereset és a gyári munkabeosztás szerint!... Ha komolyan gondolod, hogy-mindez nem létező, hogy csak a gyári, hivatalos nyilatkozataik az igazak, s hogy eddig tulajdonképpen nem is voltak sérelmeik, akkor én hogyan, honnan fakasztottam föl mindezt? Elgondolkodott, és azt mondta, másnap kimegyünk az új lakásokba. Hát valóban, ott nem oly bő- beszédúen pletykásak, és talán nem olyan kicsinyesek az emberek. A lakások tisztábbak, a bútorok újabbak, az emberek jobban öltözöttek és a gyerekek illedelmesebbek. Általában. De talán azért támadt ilyen benyomásom, mert anyámmal mentem, s mert itt már nem akartam a tanító-szülői viszonyt pletykaszintre helyezni. Mert pletyka az új lakótelepen is van, s mindig létezni fog, míg ember lesz, hiszen például annak segítségével könnyebben szövődnek az emberi szálak. Ha tehát itt sablon-hivatalos stílusban látogatom a családokat, akkor semmitmondó információkat fogok kapni. Es akkor hogyan kerülünk közel egymáshoz. Tasriádi Varga Éva Kaland A fák az égig nyúltak, a járda ezüst kő volt, táncoló rőt zsinóron lángolt, repült az újhold. A házak hóban álltak, .fekete varjak szálltak, s én tovább mentem újra, éjszakának. Itt-ott egy szelíd kémény füstölt kéken pörögve, a Gadga jég-ruháján tündérek hulló könnye. A gyermekkori erdőn ezer csengő csilingelt, — jaj — esendő az ember, hogy elfelejtett mindent! Fekete varjak szálltak a régi szánkóútra, és tovább bandukoltam, és fájt a szívem újra. Nem volt a régi ház sem, nem volt a kút, a hársfa, olajfa ága sem hajlott ifjú anyám hajára. Fiatal, édes arca most világít az éjben, kontyának arany szála átfonódott a réten. Fekete varjak szálltak, és árnyék-szánkók jöttek, és rossz, felnőtt szívemnek bólogatva köszöntek. í-’.w:1 Vörös Ferenc rajza Barnóth Zoltán metszete Besze Imre-Tél Tanyák ölében fagy vicsorít, fogai tépik a kertek föld alá rejtett magvait, s a lámpák halkan énekelnek. Sötét szemekben fergeteg, s a bőr alá rohan az álom. Szerelmet kérő, vad kezek markolják meg az éjszakákon születő, új szerelmeket. Földig hajol a téli csend, hajára tollpihék ragadtak — fent napfény-sejtés dereng, súlyuk van boros szavaknak, pincék teteje belereng, komák vastorka belefájduL Disznók sikolya fagyba rándul — tűzről dalol a szalma szála, felhőt ereszt a böllér szája. Halál folyik a téli tájra. Hunyadi István-Az első csalódás H a kitekintek a mozdulatlannak tűnő folyóra, a visegrádi lámpák piros meg sárga szerpentinjei táncolnak a víztükrön. Ilyen volt a folyó diákidőmben is, de akkor a túlsó partról gyönyörködtem a Duna tűzijátékában. D községben nyaraltunk, a „hegyi-faluban”, ahogyan apám elnevezte. öten voltunk ml örömkergető játszópajtások. Három nagyobbacska csitri, Gréte, Olga és Amálka és a két kamaszodó fiú, Amálka bátyja, a lomha mozgású, mackós Anti-gyerek, meg jómagam. Antiból híres Wágner-énekes lett később. Pintérék nadrágszíj-kertjében rendeztük be a gyerekszínpadot, négy, szilvafához kötözött madzag segítségével. Rövid jeleneteket rögtönöztünk, afféle esztrádmúsort, én vetettem papírra a mondókákat, de fütyültünk a kiosztott szerepekre. Mindenki a magáét mondta, ahogy eszébe jutott. Szülőkből és közeli ismerősökből verbuváltunk közönséget. Viharos tetszést arattunk a jószándékú hallgatóság soraiban, szüléink büszkélkedtek velünk, mint akiket hájjal kenegetnek. A nagy Pataki Kálmán jelentette az elsöprő sikert, őt meglepetésképp a produkció végére tartogattuk. Az énekes a fiatal mamák körül forgolódott. A belépők illő díjszabásával se fukarkodtunk. Amálka világszép anyukája kísért át minket Nagymarosra propelleren, öt bámultam kizárólag, a kislányok végképp nem érdekeltek. Egyenest a cukrászdába vonultunk, a tripla- adag fagylaltok és a békebeli torták gyűjtőhelyére, hogy elverjük színészi, keresetünket. A kamaszosan formásodó, kurta szoknyáját libbentgető Amálkától kaptam a legelső igazi csókot. A kert végében történt ez a forró megnyilatkozás, vigaszdíjként, mert éppen megmosták a fejemet a szülők valami gazságomért. Rám emelte tükrös szemét és megkérdezte: — Kit akarsz feleségül venni, Péter, Grétét vagy engem? Kertelés nélkül vallottam be, mivel régen fúrta az oldalamat. — Az édesanyádat. Ö tetszik nekem legjobban. — Ostobaság — felelte 5 bágyadtan —, hiszen öregebb nálad legalább húsz esztendővel. — Nem baj. Ha megnövök, éppen összeillünk. — Bolond jószág. Anyámnak van már férje... Unokája lehetnél akár. — Nem szoroz ilyesmi felnőttek közt. ha szeretik egymást. Amálka csúfolkodva öltötte ráma nyelvét, nagyot kacagott és befutott a házba. Első dolga volt, hogy anyjának beszámoljon a történtekről. Vidám bécsi nő volt ez a nagydarab, asszonyi bájakkal megrakott fehérnép, és a hasát fogta viharos jókedvében. Mindezt Amálkától tudom, alaposan meg akart leckéztetni. Nem volt erős oldala a diszkréció. — Ha Péterhez mennék feleségül — fordult az anya Amálkához —, ő lesz a te édes mostohád. Elvállalod? A kislány nem lelkesedett túlzottan az effajta családi fordulatért. Ennyit tudott kinyögni: — Ezt nem teheted velem, Anyu. Magadba szédítetted ezt a hiszékeny fiút. Fülig szerelmes beléd. A szüleim mesélték ezt a szópárbajt az anya s a jogait védelmező csemetéje között. Amálka anyja újságolta a nem is közönséges epizódot, népesebb társaság jelenlétében. Ilyen gonoszak tudnak lenni a felnőtték! Kirakatba tették legtitkosabb érzéseimet, mindenki rajtam köszörülte a nyelvét. — Hallom, nősülni akarsz, Péter. Az első keserű tapasztalatom volt ez a kis kaland asszonydologban. Minden kétszínű, neveletlen csit- rit messze kikerültem ezentúl. Rá. juk se tudtam nézni. i i Város Durkó Gábor rajza
