Pest Megyi Hírlap, 1979. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-28 / 23. szám
»Sä&sssä! Vár nay Dea; Jeltelen Kik szerettek messze menteik jelüket betemette a homok fogyó árnyékommal magamra maradtam a Tej úton vánszorgak, mint beteg bogár az Ür tenyerén. Saint Sándor: Mert Mert valami Értelmeset akarsz csinálni, tudom, komám, s ez nagy dolog. Az atom alkotó-részét felfedezni, vagy — egy csoda-képet megfesteni; a vers is halhatatlanná avat. Azt mondom én mégis: — csináljuk csak a hétköznapokat. Weöres Sándorrr Őszi séta Hullt lomb illatával esti szellő játszik. Fenyőág-Íveken egy csillag átlátszik. Föntebb a hegykúpok párát eregetnek, földig ereszkedő ködöt teregetnek. A csillag eltűnik, fehér lepedőben, tán ki se villan már az óesztendőben. A nagy nyirkosságot holdsarló hasítja, majd a viharfelhő azt is beborítja. Erdő sűrűjében vaksötétben állunk, elindulunk lassan, tán utat találunk. Fázunk, a közelgő mennydörgésbe veszve —• itt az ismert ösvény, nem megyünk már messze. Nagy Laszß: Himnusz Minden Időben Te szivárvány-szemöldökű, Napvilág lánya, lángölű, Dárdának gyémánt-köszörű, Gyönyörűm, te segíts engem! Te fülemülék pásztora, Sugarak déli lantosa, Legelső márvány-palota, Gyönyörűm, te segíts engem! Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templom arany-kupola. Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó. Gyönyörűm, te segíts engem! Harctéri sebek doktora, Hazátlanok otthona, Mézes bor, édes babona, Gyönyörűm, te segíts engem! Piaci csarnok álmosa, Nyomorúságnak táncosa, Szilveszter-éji harsona, Gyönyörűm, te segíts engem! Béta-sugárban reszkető, Sok-fejű kölyket elvető, Tengerek habján csörtető, Gyönyörűm, te segíts engem! Minden időben ismerős, Mindig reménnyel viselős, Báj okkal isteni erős, Gyönyörűm, te segíts engem! Öröktől belémkaroló, Vánkosra velem hajoló, Varjakat döggé daloló, Gyönyörűm, te segíts engem! Iszonyattól, ha szédülök, Ha a pimaszság rámdönög, önmagámmal ha küszködök, Gyönyörűm, te segíts engem! Jog hogyha van: az én jogom, Enyém itt minden hatalom, Fölveszem kardom, sisakom! Gyönyörűm, te segíts engem! Felragyog az én udvarom, Megdicsőül a vér, s korom, Galambok búgnak vállamon, Gyönyörűm, ha segítsz engem! M <5zes Lajos; Hétvégi történet Xron szeretett kerthelyiségekben üldögélni: ott nyíltan figyelhette az emberek arcát De legjobban a^ utcára kinyúló teraszos kávézókat szerette. Az a nap nyugodt sokatígérő nap volt Áron szinte bódultán iszogatta sörét A szomszéd asztalnál pedig negyvenévesek konyakoztak. Keményen ittak. Nem engedték elvinni a kiürült poharakat a pincérlánynak, inkább halomba rakták maguk előtt az asztalon. Mind a négy férfinak vastag, arany pecsétgyűrű fény. lett a kezén, Áron elgondolta, valószínűleg osztály- vezetők vagy üzletkötők lehetnek valami igen elegáns helyen. A járókelők kavargásából kivált egy középkorú házaspár, tízévesforma, nagyfülű gyerekükkel, és beléptek a teraszra. A bejárat melletti legelső asztalhoz ültek le. A pincérlány már elindult feléjük, a férfi két kávét és egy jaffát rendelt. Hátradőlt a székes, és mint a széken, és mint aki finom csemegét kapott, úgy várta Áron, hogy a nagyfülű kisfiú mikor kapja meg az első pofonját. Nem kellett sokáig várnia. Mire a pincérlány kihozta a rendelést, a csemete már megdorgáltatok;. A pofont természetesen a mamától kapta. A papa egyelőre a tekintetével fegyelmezett. De érezhető volt, hogy a komolyabb veréseket ő szokta adni. A kisfiú itta a jaffáját, rugdosta sebhelyes lábával az asztalt, és szemlátomást készen állt bármi, korához illő rosszaság elkövetésére. Arcra nagyon hasonlított az apjára. Hirtelen az ütemes jövés-menés elakadt az utcán. Odafordult. Fehér kisautóban szőke kisfiú zakatolt elő. A járókelők utat engedtek neki, és megcsodálták. Ügyesen bepedálozott a teraszra, kiszállt az autójából, alaposan körülnézett, és nem messze Áron asztalától, helyetfoglalt, A hozzá tartozó két szülő is megérkezett Mindhárman egyforma színű és szabású farmeröltönyt viseltek. Áron elgondolkodott azon, vajon van-e olyan dolog a világon, amiért ez a kisfiú nyaklevest kaphat. Vagy hátbavágást, mint a nagyfülű az imént, amit azzal érdemelt ki, hogy nyilvánvalóan és egészen megfordulva bámulta a kisautót, valamint az újonnan jöttek minden mozdulatát A kisautó a maga nemében tökéletes volt. Ezt Áron is kénytelen volt elismerni. Minden volt rajta, ami a felnőtt kocsikon megtalálható. Egyébként vakítóan fehér volt, látszott rajta, gyakran mossák. Biztosan, amikor a papa is a sajátját. A szép combú pincérlány hamar kihozta a három dzsúszt nekik, és iszogatták. Áron Is kortyolgatta a sörét Jól érezte magát Figyelhette az embereket sütött rá a kora délután} nap. Egy idő után a kisfiú (jó egyetértésben a szüleivel) kipedálozott a kávézó elé. Ügyesen vezetett Körbe- körbe pedálozott, időnként összenevetett a szüleivel. A nagyfülű kisfiú Is izgatott lett — Néni mész sehova! — hallatszott fojtottan, szenvedélyesen. A kávézó minden vendége az autóró kisfiút figyelte. A negyvenévesek jóindulatúan mosolyogtak, a kávéfőzőnő is kiszaladt egy percre — olyan cuki! — mondta érzéssel, nyújtottam aztán erőt vett magán és visszament a félhomályba. A magányos, Turf-lapot böngésző öregember, az addig ösz- szeborult és hevesen csókolódró fiatal párocska, a pincérlány, szóval mindenki csali őt nézte. A közös jókedv és jóakarat kiült az arcukra. „Ha most vetődne erre egy kolduló cigánygyerek, milyen jó fogást csinálhatna” — tűnődött Áron. Ds nem jött senki, aid a szép alkalmat leszüretelte volna. A nagyfülű megszökött. Édesanyja sem tudta megakadályozni, pedig utánakapott. Az apa csak der- medten ült. A kisfiú kirohant a kávézóból, ott termett a járdán, szaladt a kiskocsi mellett, körbe-körbe, ahogy az haladt. Nevetetj. és ugrándozott. Áron mély részvétet érzett a döbbenten és vörösen kuporgó szülök iránt Igazolva látta előbbi sejtését: ez a kisfiú tényleg verni fogja az apját. A mamán látszott, hogy majd elsüllyed a szégyentől, de legalábbis jó néven venné, ha ez bekövetkezhetne. A másik papa azonban igazi kis cserkész volt Felállt (és mint áld éppen arra sétál), azt mondta: hadd játsszanak a gyerekek, ugye? Kedvesen mosolygott, ellenállhatatlanul. A fiatal apuka kisétált a kávézó elé. A kisautó megállt előtte. — Add át egy kicsit, kisfiam — mondta szelíden. Megsimogatta a fejét. A kisfiú kiszállt. Egy cseppet sem látszott irigynek. Amikor végre beülhetett, azonnal pedálozni kezdett. A, járókelők előle is kitértek. A papa, kézenfogva kisfiát, visszaindult az asztalukhoz. Pár perc múlva, amikor megitta a dzsúszt, a szőke gyerek felállt és nyugodtan kisétált a kávézó elé. A másik fiú szemlátomást önként megállt, átadta a kocsit. Miután elindult, akkor látszott, mennyire ért a vezetéshez. Nyolcasokat csinált, és kis kerülőket. Pedig néha csak félkézzel fogta a volánt. Arcát nézve Áron megértette: ez hasznos dolog. Hiszen ha most jól megtanul vezetni, akkor később kevesebb esélye lesz annak, hogy tapasztalatlanságból elüsse Áront valahol, valamikor tíz év múlva. A mutatványok nagyon jól sikerültek. Ismét mindenki őket nézte. Mert a nagyfülű nem ment vissza a szüleihez, ott maradt, sót ismét futott a kocsi mellett, lelkesedve, nevetve, gesztikulálva. Aztán a kocsi elé került hirtelen, és az összeütközés erejétől a járdára zuhant. A két apa felugrott a helyéről. Az autós kisfiú is kinn termett a kocsiból. Lehajolt hozzá. Az megmozdult, nehezen bár, de felállt. Nézték egymást. Es hirtelen mindketten bőgni kezdtek. Hangosan, keservesen, igazán. Visszarohamtak, ki-ki a maga asztalához, Áron felállt és kifelé indult. Nem baj, majd megszokjátok, majd tíz év múlva nem lesz ekkora tragédia — gondolta, míg elsétált az elárvult fehér kiskocsi mellett. — Pedig milyen jó reklámfilm lehetett volna, ha nem rontják el a végét... Könyörgés esőért Varga Hajdú István tollrajza Ez a barátság úgy nagyjából 1908- ból datálódik. Az 1905—1906-os kormányválság idején a munkásmozgalom bebizonyította, hogy Magyar- országon egyedüli erő, amely képes tömegeket megmozgatni Ez az, ami lenyűgözte Adyt, s még egy felismerés segítette közeledését a munkásmozgalomhoz — olyan felismerés, amely ezidőtájt Európa egészében is csak kevés látónak adatott meg: az imperializmus kora polgári demokratikus forradalmainak proletár-vezetéséről szóló lenini tételre ismerhetünk a következő sorokban: Nincs polgárságunk. A gyönge és a töredékes, is, ami volna, keresi a közös paplant a lateiner néppel, a birtoktalan vagy eladósodott dzsentrivel, a mindenféle gyülevésszel, mely azután magát együtt vagy külön- külön középosztálynak címezi. Ez ország penészes, feudális, tarthatatlan romlottságát talán legjobban polgárságának szörnyű, silány gyávasága mutatja. Egy zagyva, kevés polgárság, amelynek élelmesei sietnek felkapaszkodni az uralkodó osztály pódiumára, s mely a polgár címet szégyenli... Magyarországon ... a proletárságnak kell elvégeznie, betöltenie a polgárság szerepét a polgár helyett, s minden szabadság kérdését úgyszólván a szociáldemokráciának kell megoldania. Tévedés ne essék, Ady nem volt szocialista. Polgári radikálisnak nevezhetnék inkább. Mégis, a korabeli progresszió jelesebb gondolkodóival egvetemben. makacsul hitt egy elképzelt rendteremtő szocializmusban. Ez a szocializmus nem a marxi értelemben vett tudományos elmélet volt, s nem is a századelő rosszsütetű «ermanizält szociáldemokratizmusa. Olyan tudatos forradalmár elkötelezett érzelme volt ez, aki külföldi útjain rádöbbent a sokáig példának tekintett nagy kapitalista demokráciák valóságos arcára, s itthoni csatározásaiban megértette a hazai fiók-polgárságunk igazi jellegét: képtelenségét saját osztályérdéke!- nek tudatosítására és kiharcolására. T artozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Ady nem volt teljesen egyedül ezzel a felismerésével. Itt nem elemezhető történelmi körülmények folytán találtatott nálunk ezidőben egy olyan színvonalas, ám szűkkörű értelmiségi elit, amely Adytól függetlenül és egymást kölcsönösen befolyásolva, fogékonyságot mutatott a társadalmi korproblémák iránt, s a szocializmus elméletével való ismerkedésig is eljutott. A Társadalomtudományi Társaságban, a Huszadik Század című folyóirat körül, a Galilei Körben, a Thalia Társaságban, a Vasárnapi Társaságban, a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájában tömörült gondolkodók, publicisták és szociológusok megnyilatkozásaiban az Adyéhoz hasonló gondolatok visszhangoznak. Nem volt véletlen tehát az a szoros elvbaráti kapcsolat, amely a szellemileg rokonokat, Ady Endrét és a radikális Jászi Oszkárt egymáshoz fűzte. A költő a tőle ugyancsak megtisztelő vezérem kitétellel illette a politikus szociológust, a legnevesebb harcosok közül valónak nevezte. Kötete versciklusát, azt a ciklust, amelyben a Rohanunk a forradalomba című vers is található, Jászi Oszkárnak, vezérem és testvéremnek ajánlotta. A verset magát pedig a Szociáldemokrata Párt egyik vezetőjének, Garami Ernőnek küldötte. A vers két héttel a 23-i események után született. Ekkor már Budapestnek futás utcáin / S falvak csöndjén dühök remegnek — írhatta a költő, utalván a nem teljesülő várakozásokból táplálkozó elfojtott indulatokra. A két versszak nyugodt szigora, ténymegállapító ökonómiája volt az utolsó vereség. S ha most támadnak, le nem vernek. Miért? A forradalomnak minden feltétele adott: az objektív / ...a Duna-tájon / Legbujább a harag vetése / és a szubjektív is / Már összefogva az új itt áll / Glóriásan és fölkészülve. / Sőt. a következő versszak Tisza Ist- ván-parafrázisa is az utóbbi felvétel meglétét húzza alá:- az uralkodó réteg vaksága maga is hozzájárul Hunnia úri trágyadombjá-nak. elkerülhetetlen elhamvadásához. Figyeljük meg az ötödik versszak figyelmeztetését az ekkoriban inkább még haladó polgári oldalról sürgetett szövetségi politikára: Ma még tán egymást összetévesztjük, / Holnap egy leszünk, észre se vesz- szük. Ez a két sor egyben finom utalás Ady és a munkásmozgalom csak kiemeli a dühök és a csönd , odáig nem tartható ellentétét: ez i nehezen született testvéresülésére. A Csizmadia-ügyre, s arra a bizalmatlanságra, amellyel őt, a másik oldalról jöttét, a dzsentri-lateiner-for- maújító költő-publicistát a mozgalom fogadta. A május 23-i eseményekből, és szocialista eszmék általa megismert erejéből, radikális értelmiségi barátaival való intenzív kapcsolataiból levont következtetést egyidős publicisztikájában így fejezte ki: Az új Magyarország emberei annyi gyalázatos és szégyenes alku után meg fogják csinálni a nagy söprést ebben a nagy, sokszemetű pitvarban. A nagy demokráciák fanatikus szerelme, bámulata, hite és ereje él bennük, s az új, robbanó Magyarország minden derék elégedetlenében. DERER MIKLÓS
