Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-31 / 307. szám
PEST MEGYEI VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! AZ MSZMP PEST MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XXII. ÉVFOLYAM. 3G7. SZÁM ÄRA I FORINT 1978. DECEMBER 31.. VASÁRNAP M ozit játszik velünk az időjárás. Hol a zord tél sűrű ködét, ko- tnor egét, lépést akasztó jegét s havát tolja elénk, hol az illékony tavasz-illúziót, kék égbolttal, napsütéssel, csapadékot szürcsö- ló földdel. Eltűntek az első havak idején emelt hóemberek; lesznek majd újak. S elolvadnak azok is; hóembersors. Mégis, a játék kedves ingere fölállíttatja velünk — nekünk, gyermekeinknek — a múlandóság e vidám, semmit nem érő, mégis mindig újraalkotott szobrait. S mert játék, tréfa, semmi több a pihe-pelyhek halommá gyúrása, a rossz fazék, lábos fejre illesztése, a répa-orr, a szén- vagy krumpliszem, a hóemberrel semmi gondunk. Kedvünk töltésének tárgya és célja, eszköze és eredménye, egyike a soknak a múltból örökölt hagyományok közül, amit minden nemzedék úgy alkot újra, hogy eredeti, valamikori tényleges szerepét, jelentését már nem tudja, nem ismeri. Nem a maradandóság igézete emelteti velünk a hóembereket, hanem éppen a múlandóságnak vágott grimasz, annak tudata, hogy télre tavasz, s tavaszra nyár jön, s nyaranta ki emlékezik a hóemberekre? Régen elolvadtak már, hónedvük növények szárába szívódott fel, termést táplál, virágot nyittat, fák, szőlőtövek gyümölcsét növeszti. Holnapját senki sem rakja hóemberek vállaira. Mégis, másfajta hóembereinknek olykor ilyen feladatot szánunk. Hóember; kellő vizsgálódás, előkészítés nélkül megkezdett beruházás. Hóember: nagyobb jövedelem változatlan teljesítmény. Hóember: a már-már alig eladható termék előállításának erőltetése. S az a gazdaságtalan kivitel, a növekvő de egyre gyatrábban hasznosított állóeszköz-állomány, az anyagfelhasználás szemszögéből nem mérlegelt termelés bővítése, a sorozatgyártásig hat év alatt eljutó új áru, bár mindezek mellett vagy mögött ott állhat a nyereség, a bevétel. Könnyed fajsúlyú a képletesség a gondok tényleges terhéhez mérten? Meglehet: ámde: szemléletes. Mert hiszen a valódi hóemberről az ök- lömnyi gyermek is tudja:, napjai végesek, létezése átmeneti. Miért, hogy ugyan képletes, de minden más tekintetben nagyon is valóságos hóembereinkkel megkíséreljük a lehetetlen játékot, a fönnmaradást?! Talán csak nem azért, mert némely dolgunkban, feladatunkban még gyermekek, kevésbé nyersen, nem eléggé felnőttek vagyunk? U j esztendőt írunk holnap, s amit magunk mögött hagyunk, nem mindenben sikerült úgy, ahogyan kezdetekor terveztük, szerettük volna. Ezen nincs mit szépíteni. Csakhogy egy-egy év napjai nem fémek bele ugyanabba a csomagba; sokban különböznek. Nincs mindenben rossz vagy jó esztendő, csak siker, csak kudarc. Pontosan a kettő aránya, elegye mutatja, egy-egy évünk hová sorolható. S mert hosszabb ideje valahogy megszoktuk, eredményeinkkel többet törődjünk, azokról gyakrabban beszéljünk, mint gondjainkkal, gondjainkról, most nyugtalanul kapkodjuk a fejünket, szinte értetlenül, miért szakad ennyi minden egyszerre a nyakunkba?! Tévedésünk legfőbb forrása ez. Gondjaink, s velük keményebb, több próbát tartogató feladataink nem most, nem rövid idő alatt torlódtak fel, zúdultak nyakunkba, sőt, fejünkre is, hogy olykor már alig látszunk ki közülük. Jó ideje gyűjtögettük, gyűjtögettük a kisebb s nagyobb valóságdarabokat a majd holnap elővesszük elnevezésű zsákba. S tettük e gyűjtögetést úgy, hogy közben némely cselekedetünk nem többön, csupán hóemberek vállán nyugodott; halogattuk a termékváltást, zsákba lökve annak gondját, ámde a folyó termelés hasznossága hóember vállán pihent, s ahogy töppedt, zsugorodott a tartó, úgy kisebbedett a haszon is, míg elfogyott, ahogy tavaszi verőfényben sóhajt búcsút a télnek a pillékből gyúrt alak. Évek óta az országos átlagot meghaladó mértékben növekedett a megye iparának és mezőgazdaságának termelése, ez történt 1978-ban is. Mégis, valahogy nem tulajdonítottunk elegendő fontosságot annak, a megyében levő iparvállalatok egyharmada kétszer, négyszer annyi munkaráfordítással állít elő egységnyi tiszta jövedelmet, mint az élen álló egyharmad. Ez utóbbi egy- harmad megkapta a figyelmet, az elismerést, a nyilvánosságot, az előbbi egyharmad viszont szemérmes csöndbe burkolózhatott, természetessé téve a természetellenest, azt, hogy itt többet vetnek, mint amennyit aratnak, azaz amennyit elvisznek, annak a töredékét hozzáír csak vissza. S ha némi kísérleti történt arra, hogy e nagy csöndet a gazdasági valóság fújta riadó megtörje, bizony sokféle jajszó, sziszegés, méltatlankodás volt a válasz. S nem okvetlen ezt kell kárhoztatni, hanem azt, e jajszavak, sziszegések, méltatlankodások fölerősödhettek a közvélemény különféle fórumai, nem egyszer a társadalmi szervek segítségével, s már-már azt mutatták, rosszat akar az, aki jót akart. R itkán, a kelleténél, a szükségesnél sokkal ritkábban’ sikerült ezt az jót elfogadtatni, érvényesíttetni és érvényesíteni. Vigyázzunk: nem okvetlen, nem elsősorban azért, mert az érintett termelőhelyeken olyan vezetők ültek, akik imádtak hóembereket építeni, akiknek ez a legfőbb kedvtelése. Akad, akadt ilyen is, de szabályt erősítő kivételként, nem jellemzőként, nem általánosként. A jellemző, az általános az volt — s napjainkig maradt —, hogy a gazdálkodás közege kedvezett a hóember építésének, az illékony eredmények fölmutatásának, a gazdálkodás időjárásváltozások mellőzésének s mellőztetésé- nek. Amikor tehát hóemberekről beszélünk akkor súlyos tévedés lenne kizárólag a vállalati körben kutatni építésünk anyagát, akaratát. Ott volt ez az anyag, akarat más körökben is, a gazdaság minden részterepén, s bár a legutóbbi években fújtuk a nótát, hogy a hóember elolvad, valójában nem hittük, nem akartuk hinni. Bíztunk abban, hátha ezek a hóemberek különlegesek, hiszen olyan hosszú ideig megmaradtak, talán most is átvészelik a forróbb időszakot, az égető teendők fuvallatát. Amit átvészeltek, mesterséges hűtéssel tették, tehették, csalás úgy bírták. Be kell látnunk: a gazdálkodási időjárás egyszer és mindenkorra megváltozott, más lett, nem hajlandó visszatérni a régi ritmusra, nap- és évszakváltozásra. S ezért, hogy most már hóembereink véglegesen olvadni kezdenek. Hihetjük: nem tudunk jó hóembereket formálni? Jó hóember nincsen. Létezése időhöz kötött, fönnmaradása tényezők tucatjának függvénye; egyetlen nap alatt a legnagyobb hóember is semmivé lehet. Mással kell tehát törődnünk, s nem azzal, miként lennénk képesek tartósabb hóembereket kifundálni. Van ennek jele, bizonyítéka, mármint a mással törődésnek, sokfelé és sokféle a megye gazdaságában. Pusztán apró tényt kiemelve: a legutóbbi két esztendőben megnőtt azok tábora, akik teljesítménybérben dolgoznak. Akik tehát tényleges munkájukkal arányban számíthatnak a javadalmazásra. Ez társadalmi érdekekkel esik egybe; jó dolog. S jó dolog, hogy sikerült bővíteni a dollár elszámolású kivitelt, túlnyomó részt olyan gépipari, vegyipari cikkekből, melyek gazdaságosan állíthatók elő, azaz amelyek nem pusztán a devizabevételeket gyarapítják, hanem a társadalmi tiszta jövedelmet úgyszintén. Igenám, de az ilyen meg a hasonló jó dolgainkkal ott állnak szembe rossz dolgaink; az idő- és költségtúllépések a beruházásoknál, az új termelőegységeknél a teljesítmények lassú növekedése, a munkaerő-gazdálkodás gyengesége, a szervezés alacsony színvonala. S ha csak ennyi rossz dolgunk lenne! Igaz, jó dolgunk is több az említetteknél. Egy jó nem közömbösít egy rosszat, hanem éppen azt teszi nyilvánvalóvá, ott, abban nem tartunk lépést a lehetőségekkel, s a követelményekkel. Erre sokféle figyelmeztető jel sorakozik már szemünk előtt, mégis, könnyedén játszadozunk még mindig a hóember- építgetéssel; mentek a népes küldöttségek az év utolsó napjaiban erre meg arra, felügyeleti szervekhez, társadalmi testületekhez, megkíséreljék a mentesítést, cégük számára, a csak holnaptól érvényes szigorúbb szabályozók alól. Lelkűk rajta? Ne mondjuk ezt! Hiszen korábban, évekkel ezelőtt elhatározott — s ma is helyesnek tartandó — teendőink, feladataink, intézkedéseink éppen azon feneklettek meg, hogy a szabályt azonnal követték a kivételezések, az egyedi elbírálások, s végül a szabály csak elvben vonatkozott mindenkire, a valóságban már nem volt érvényes szinte senkire. Kívántuk a rendet, a tisztázottabb gazdálkodási körülményeket és feltételeket, de úgy, hogy kezdjék másutt a rendcsinálást. Ennek tudható be, hogy míg alig-alig eredményes cégek a megyében — s nemcsak az iparban — újra meg újra elérték — hóembereikkel! — a holnapot, a hol- naputánt, a fejlesztési lehetőséget, az értékesítésnél az állami támogatást, valóban eredményes termelőhelyek futkoshattak hét határba, hogy a felszínen maradhassanak. Az értékrend abban a pillanatban fölborul, esetlegessé, tetszőlegessé válik, ha nem az objektív teljesítményt mérlegeli, ha nem a társadalmi hatékonyság oldaláról közelíti a gazdálkodást. Az értékrend olykor bizony ilyenné vált, s nem meglepő nehéz tiszta képet alkotni arról, melyik tevékenység gazdaságos, s melyik ráfizetéses, melyik cég szükséges a társadalomnak, s melyik fölösleges. D adogva hirdettük, szünetekkel érvényesítettük a már megváltozott világgazdasági feltételeket, körülményeket, és követelményeket, s mert mindig akadnak, most is voltak, akik csak a dadogásra, csak a szünetekre figyeltek. Leírjuk: túl nagy kényelem közepette dolgoztunk. Elhittük: majd kiegyenesedik a kanyargós út, amire rákényszerültünk. Bíztunk abban, ha mindenki fölmutathat egy keveset, akkor ez úgy összegeződik, hogy egyben megsokszorozódik. Magunkban bízzunk, s ne a körülmények szerencsés összejátszásában, ne a hóembereknek megkegyelmező vé- ' letlenekben. Persze, mint minden új esztendőt, ezt is nagy elszánásokkal kezdjük. Ismeretes a népgazdasági feladatokat összefogó terv, a megyei pártbizottság gazdaságpolitikai cselekvési programja, a megyei tanács, a helyi tanácsok költségvetése, fejlesztési alapterve. Az útmutatók a helyükön vannak, ámde értelmezésük, egységes értelmezésük az, ami döntő elemmé lép elő, mert csakis akkor lehet célrafogott, a leghatásosabb a cselekvés. Mozit játszik velünk az időjárás. Mi a magunk valóságával, mindennapjaival nem tehetjük ezt, nem cserélhetjük ki a filmet, mert éppen nem tetszik az, ami a szemünk előtt pereg. Nem válogathatunk úgy feladataink között, mint a mozi- vagy a televízió műsorban, mert ami nem tetszik, ami nehéz, ami már-már unalmasan ismétlődő, az is ránk vár, annak is a végére kell jutnunk. N e mondjuk azt, hogy keményebb napok jönnek. Sokkal igazabban hangzik, ha úgy fogalmazunk: szembenéztünk helyzetünkkel és teendőinkkel, s végre úgy szabjuk meg lépteinket, ahogyan már évekkel korábban kellett volna. Illetve: évekkel korábban is így szabtuk meg, csak azután nem úgy lépkedtünk. Hanem hol erre, hol arra kitérve, fölállítva hóembereinkét, hiszen olyan vidámak, nevetésre ingerlőek, játékosak. Azok. Ha tényleg a havas udvaron, a tág mezőn álló hóemberek. Ott, a helyükön vannak, s ha elolvadnak, nedvük növények szárába szívódik fel, termést táplál, virágot nyittat, fák, szőlőtövek gyümölcsét növeszti. Másfajta hóembereink olvadó levét azonban nekünk kell vödrökkel, dézsákkal eltakarítani. Mészáros Ottó . 1979 — A GYERMEKEK EVE Bare™ Zsolt felvétele töltaälSi Boldog új évet A hóember elolvad
