Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
Szakid Maria:Megőrzött birodalom A bérházban, ahol élek, olykor frissen sült tészta Illata lopózik a lépcsőházba, s felidézi a nagyszüleim házában töltött gyermekkorom ünnepnapjait. Karácsonykor az ünnep közeledtén nagyanyám kalácsot sütött kemencében. Unokatestvéreimmel ► szára* csutkát, szalmát gyűjtöttünk a kertben, befűteni a kemencét. Ilyenkor a ház olyan illatos volt, akár a pékmester műhelye. ahová a falubeli asszonyok vitték a maguk dagasztotta kenyértésztát süttetni. Türelmetlen, izgatott várakozással, sündörögtünk a kemence szája körül, amíg sikerült elcsenni az első sütésből egy-egy foszlós kalácsot. Aztán föl a padkára, s a kemence forró oldalához támasztott háttal, gyönyörűséggel majszoltuk. Akkor még nem tudtam, hogy a szegénység in gyen koszt os_ nak szegődött a házunkhoz. A postás minden hónapban két piros bankjegyet számolt le a nagyasztal szélére — nagyanya nyugdíját. A papírpénz láttán csokoládés és bambiízű ábrándok, régről dédelgetett kívánságok zsongtak képzeletünkben. Nagyanyám estefelé egy bögre zsírt és kis darab szalonnát hozott a napszámból haza. Leült egy sóhajtásnyira a kanapéra, agyondolgozott tenyerébe hajtottam az arcom és hallgattunk... Kukoricamorzsoláskor bukkantam a padláson a gyöngyházas citerára, amit még nagyapám készített. Nagyapám ősztől búza- érésig kubikos volt, aratás idején együtt dolgozott a falubeliek- ' kel. Hét elején pirkadatkor vitte el a munkásvonat, s csak szombat délután hozta haza. Az állomáson lestük érkezését, ujjongva csimpaszkodtunk a nyakába, öleltük, ahol értük. Kopottas, öreg kofferjából mindig került elő vásárfia — pénz híján —, maga fabrikálta ajándék. Két feleséget vitt‘el a betegség mellőle. Négy gyerek cseperedett fel a szoba-konyha-kamrás hajlékban, s hamarosan ott volt ráadásnak mi, az unokák. A gyöngyházas citera volt az egyetlen fényűzés ezen a portán. Esténként hallgattuk nagyapám muzsikáját. A kertkapun beszállingóztak a szomszédok, komák, hozták ők is a dalokat, ki ne fogyjunk belőlük. Nagyapám szeretett mulatni, szerette a bort, jobban a kelleténél. Egy nyári estén csendesedett el, s véle a gyöngyházas citera is... Gyakran álmodom a tapasztottfalú vályogházról. Amikor betolakszik az alkonyat az ablakokon, hozzáfoghatunk a lámpagyújtás szertartásához. Megtörölgetem az üveget egy puha kendővel, Bandi bátyám petróleumot tölt a tartályba — vigyázva minden cseppre —, meggyújtjuk a kanócot és helyére illesztjük az üvegburát. Pislogva küszködik a csepp lobogás a fényoltogató alföldi estével. Vacsoránál nagyanyám ünnepi mozdulattal megszegi a kenyeret, a boltból valót. Csöndes áhítattal figyeljük amint kiosztja a leszelt karéjokat Őrökül hagyott törvény, hogy morzsája sem mehet veszendőbe. Az ablak fölött barna fadobozban vezetékes rádió. Hallgatjuk a híreket és az asztalnál hozzátesszük a magunkét. Innen, az alföldi falunk széléről sajátos szemszögből vizsgálhatjuk napi dolgainkat. Nem sok olvasnivaló akad nálunk az unokanővérem gimnáziumi tankönyvein kívül. Kincseskalendárium, egy megfakult biblia és különös kontrasztként — ki tudja, honnan került ide — egy könyvecske Bocaccio novelláival. Napközben megsérült az ujjam, a seb estére elmérgesedett. Nagyanyám régi recept szerint a nyúlhájat és vöröshagymalevelet köt rá — így eltart egy ideig, míg begyógyul. Lefekvéskor azon versengünk, ki fújja el a lámpát. Az ablakokra szögezett kékpapíron átdereng az utcai oszlopról szűrődő fény és a csillagvilág. Búcsúzóul a szél is bezörget A kemencesutban alszom. Nagyapám viseltes kabátja a takaróm, mióta nincs szüksége kabátra. Hallgatom a csöndet, az alvók szuszogását. Falrepedésekből, megvénült bútorok zizzenései tudatják jelenlétüket. Teli velük a kuckó, ráülnek a takarómra, s én kalimpáló lélegzettel küszködök a szorongás ellen — lidércekkej, boszorkányokkal, valami megne- vezhetetlennel, ami egyre közelít szempilláimra nehezül... míg nem az álom kioltja eszméletem szentjános-lámpásait... A szorongófélsz máig megmaradt éjszakáimban, s a csöndet éppoly kitárult szívvel, feszült figyelemmel hallgatom. Sok éve nem jártam otthon, nem tudom, van-e még a régi ismerőseim közül, ki megállítana a mosolytkeltő kérdéssel ha végigballagnék a Fő utcán az állomás felől: „Hát megjöttél, kislányom?”. A lámpaoszlopokról beköltözött a villanyfény a házunkba, s a mázolt földre szőnyeg, kékpapír helyett színes függöny került az ablakokra. Tizennégy éve az ünnepekre küldött üdvözlő sorok, megannyi szótlan szemrehányás. Halogatom a visszatérést oda, ahol mezítlábas, szurtosképű királykisasszonyként uralkodtam ■ sárral tapasztott birodalmam kincsei közt. Nánasi Zsolt Nagyanyám egy napja A hajnali nap harsonát fújt, serkentve hívta dologra a szél: Ébredj I És kelt. Karján kosár, A piacon várták a kofák. Paprika, gyümölcs, Kotlós, hús, Tojás. öt óra. Visít a malac, szárnycsapkodás. Tűzhely, tányér, kanál, Eszem — eszel — eszik.. 1 A macska szürcsöl, Tejet iszik, S várja a kutya a Delet. Ebéd. Csont, Mosogatóié, felmosás, Éhes állatricsaj. Délután Horgolás, kötés, Szomszédolás. Dolgozz ráncos kéz, Feszüljetek, inak, Szív, dobogj! Hisz’ bírod. Este A nap sem süt. Feküdj le, későre jár! Reggel kezdheted...! RadöCZl Maria ÍO/ZO ?átkai Tivadar: Tatának szárnyai nőttek Mégiscsak más az, másként telik a szolgálat, ha az ember zubbonya zsebében ott lapul az eltávozási papír. Nem is beszélve arról, hogy holnap karácsony. Néhol derékig ér a hó. Hirtelen jött és sok. Mióta kint vagyunk, legalább harminc centivel nőtt. — A kutyát sem verik ki ilyen moslék időben! — így Királyszéki őrvezető, kétszeres élenjáró katona, este kilenckor a huszonkettes határőrizeti ponton. Pedig velünk együtt kiverték, pontosabban; szolgálatba vezényelték Tatárt, őrsünk egyetlen valamirevaló szimatját is. Hogy a Tatár nevet ki, mikor és mirt ragasztotta rá, azt már nem tudni. Am Tata, mert így becéztük, inkább hasonlított Mona Lisára, semmint Dzsingisz kán valamelyik ősére. Mintha varázsütésre, elvágja valaki a hóförgeteget. Királyszéki őr- vezető nagy nehezen előkotorássza eltávozási papírját Cirógatja, csókolgatja, aztán odatartja a kutya orra elé, olyasfajta mozdulattal, mintha kérdezné: Na, kispajti, neked is kellene? Nemsokára kibuknak a csillagok is, és a határmenti csatorna két partja úgy rajzolódik ki, akár a tepsibe rakott, frissen kelt kalácstészta. Egyszerre kalácsillattal telik meg a levegő. Anyám ilyenkor dupla adagot szokott sütni mákosból meg mézesből. Hej, de belakom belőlük holnap, ha...! — örvezető, te szereted a kalácsot? — Hát ez meg hogy a francba jutott most az eszedbe? — Mert olyan... kalácsillat van — szippantok bele hallhatóan a levegőbe. — Bolond vagy, katona, ez a dög talán összecsinálta magát! — Tévedsz: Ideérzik a hazai illata (Pedig nem tévedett.) — Hát, ha ideérzik valaminek az illata, az ... az csak az édesapám főzte barackpálinkáé lehet, Na, majd holnap; az lesz az első, adok a torkomnak, adok a gégölömnek bőven. (Valahogy így múlattuk a perceket, s nem fáztunk, mint máskor. Melegíthetett bennünket a másnapi barackpálinka, a kalács. Ott ültünk már valahol messze a karácsonyfák körül, hallgatva az Ave Mariát, a mendikás gyerekeket.) — Szegény Tata! Te aztán megint kimaradsz a buliból — incselkedik vele az őrvezető, mintha az én gondolatomba is beleolvasna. (Azt hiszem, sohasem olvasott két ember egymás gondolatában köny- nyebben, mint mi, ott.) — Szerintem neki is járhatna valamilyen szabadság. Mondjuk, kutyaszabadság. — Vagy kutyakarácsonyfát állíthatnánk neki a Főólban. — Hatalmas kutyakarácsonyfát, roskadásig szaloncsülkökkel. Határtalan nagyokat mulattunk ötleteinken. Tata meg úgy figyel bennünket, mintha mindent értene. Igenlően bólogat a fejével, talán még sóhajtozik is. Egyre hidegül, érezzük a körmeinken, a „gépcsúzli” csövén. Az éjfél már csikorog. — Na. Mostantól ketyeg a papírunk. — Ez a fél óra igazán nem szoroz — dugja vissza Királyszéki a kölcsönzsebórát szolgálati táskájába. Most kezdünk csak igazán fázni. Tudjuk, hogy nem szabad ilyenkor egy millimétert sem mozdulni, nemhogy fészkelődni. Tatárnak úgy látszik, mindegy, vagy ő okosabb nálunk. Régóta pöffeszkedik, de lehet, hogy alszik is. Mit törődik egy kutya a szolgálati szabályzattal? — El kellene indulni befelé. 1. — jelenti ki az őrvezető a parancsnok jogán —, mert nehéz lesz bejutni időre ezzel a döggel. — Azám! Erre, látod, nem is gondoltunk. Hogyan jön Tata a derékig érő hóban? Egy szaros nyomvonal sincs! Gyorsan kapkodjuk össze szerelvényünket, elindulunk. Már ami Királyszékit és engem illet. Tatár bezzeg megmakacsolja magát. Vagy a hótengerrel nem szándékozik megbirkózni, vagy eszébe jutott a szolgálati szabályzat, s tudja, hogy még nincs itt az idő. Pár métert éviekéi ugyan, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszaül a helyére. — Ennek fele sem frankó — mondom az őrvezetőnek. Simogatjuk. Csalogatjuk. Végül már lökdössük is, ám Tatárnak se ez, se az nem használ. — Az ilyet agyon kéne ütni! — dühöng Királyszéki. — Agyon bizony.' — Mit képzel ez?! Majd talán miatta késsük le a vonatot! — Hát... lábmosásra már biztos, hogy nem marad időnk. Tatár csak nem mozdul. Fülét, farkát egyre idegesebben csóválva kotorássza a havat. — Aztán, el is kéne tüntetni. — El is... tie hová? — A csatorna! — vágom rá kínomban, mégis diadalmasan. Esünk- kelünk, úgy cibáljuk egészen a csatorna partjáig. Nem tudom; mi izzadunk-e jobban vagy Tatár. — Hááát... Te vagy a parancsnok ... — De mit mondunk az öregnek? Megfagyott? Aztán beledobtuk a...? — Hmm! — Áááá, az nem Jó, mert:;: — Majd csak lesz valahogy! Na! Ne húzzad az időt! Királyszéki őrvezető, kétszeres élenjáró katona, csövénél fogva a géppisztolyát, hirtelen a feje fölé lendíti, aztán... Aztán lassan, majdhogynem sírva; visszaengedi a lába elé. Alig hallhatóan teszi hozzá: — Már minden mindegy...', úgysem érnénk el. Vállunkra vesszük hát Tatárt, azaz csak vennénk, ha ki nem rántaná kezünkből a szíjat, és el nem iramodnék hatalmas felhőket rúgva a porhóból. Mi pedig temetői csöndben vonszoljuk magunkat az őrs bejáratáig, hogy jelenthessük: „A szolgálat ideje alatt különös esemény nem történt.” Kellemes karácsonyt kívánva lerakjuk szerelvényeinket. Jó forró vízben áztatjuk ki lábainkat, hisz időnk az van bőven. Két vagy három héttel történt az eltávozás után? Reggelihez sorakoztunk, amikor nagy-nagy csörömpöléssel vágódik ki a tiszti étkezde ablaka. Tatár inaszakadtából menekült, át az alakuló téren; éppen a jeges betonúton beforduló tehergépkocsi első kereke alá. Emlékszem, a zökkenésre kikászálódott a pilóta, és megtörölte a homlokát, majd egy ronggyal a gumiabroncsot. Tatának azóta szárnyai nőttek. Eljön hozzánk minden karácsonykor. A hátsó udvarban földíszítve várja egy hatalmas szaloncsülkös kutyakarácsonyfa, még a kalácsból is jut neki. H. Barta LajosSakk At arfitla felugrott a csflMZ. dl 11310 lárra? három fordszaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Amikor felállt, azt mondta: — Formában vagyok. — Óriási formában vagy — mondta az asszony, és megcsókolta, és hozzásimult. Imádta a férjét. Az artista felöltözött, kalapot vett, és elindult a felvételi irodába. Amikor bement a nagykapun, levette a kalapját, amikor bement a kis ajtón, köszönt és meghajolt: — Kérem szépen... az igazgató... úgy tudom, a következő produkció ... A titkárnő, aki valamikor lovarnő volt, egy párnázott ajtóra mutatott. — Bent — mondta, aztán felugrott az aktatömegre, ami olyan magas volt, mint egy ló. Az artista megkopogtatta a párnázott ajtót, de a párna nem kopogott. Illetlen dolognak tartotta, hogy az ajtón kopogás nélkül lépjen be, kiment az utcára, és beugrott az ablakon. Amikor talpra esett és mosolygott, látta, hogy az igazgató egy nagy asztalnál egy kis, karikalábú emberrel sakkozik. — Jó napot — mondta halkan az artista, és meghajolt, és meghajblva maradt. Az Igazgató nem látta, nem hallotta az artistát, csak a bástyája mögött sakkozott. Az artista csendben kiegyenesedett, és leült a sarokba. Másfél óra múlva felugrott az igazgató, röhögve MIKÖ F. LÄSZLÖ RAJZA osszedontötte a sakkfigurákat, örömében a karikalábú mellét bokszolta, és kiabált: — Elvesztette, barátocskám... hahá!... elvesztette, barátocskám, hoz egy üveg konyakot! A görbe lábú ember elment, hozott egy üveg konyakot. Amikor ittak, és az igazgató a sarokba, a szemétkosárba akarta dobni az üres üveget, meglátta, hogy a szemétkosáron az artista ül. — Maga mit akar?! — kérdezte. Az artista felállt, meghajolt, úgy maradt, és azt mondta: — Kérem szépen, én szeretnék ... a következő produkció ... Az igazgató felugrott egy falóra: — Mit tud? Az igazgató a falovon elhúzta a száját: — Magasabbra nem tud? Az artista összeszorította a száját, hogy ne sírjon, hóna alá csapta a ruháját, és elment. Sietett haza, gasabbra tudjon ugrani. Amikor már a csilláron is túlug- rott, egészen a plafonig, és lefelé négy ford-szaltót csinált, azt mondta a feleségének: — Cseréljük el a lakást. Tudom, hogy anyagi áldozat, de nekem magasabb mennyezet kill. A felesége megértette a kérést, megcsókolta az artistát, hozzásimult, és elcserélte a lakást. Az artista mosolygott, felegyenesedett, ledobta felsőruháját, felugrott a csillárra, három ford-szaltót csinált, aztán spárgába lezuhant. Az artista szorgalmasan gyakorolt, már az öt métert is megugrottá, amikor megint kéréssel fordult a feleségéhez: t
