Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-17 / 297. szám

9 Mosberg er György; Egyedül ■-------------------——* szegélyező I Az országutat | nyárfák ke- ----------------------------- rítésként foly­tak össze a szeme előtt. A tűző nap égette a lomlokát, nem is figyelte az utat, gépiesen taposta a pedált. Már csak négy kilométer volt hátra. A kerékpározó mezőny messze le­maradt mögötte, csak a kísérő, el­lenőrző autó halk dobogását hal­lotta maga mögött. Nem is igyeke­zett erősíteni, nyugodt tempót dik­tált. Alsó karján az erek, a vékony kivágott bőrkesztyűben izzadt a keze. Már csak két kilométer. A ki- sérökocsi elvágott és elhúzott előre. Feltűntek a kis Pécs aljai falu tor­nyai, szélső házai, az országúti ver­seny végcélja. Hu szonhat évesen országos baj­noknak lenni, olimpiai kerettagság, válogatott kondíciópénz, másodállás, szép feleség, nagy lakás, autó — úgy tervezte, s mindent elért. Mire felkapta fejét és kinézett a sapka simlije mögül, már szabad­szemmel is olvasható volt a CÉL felirat, hallatszott a várakozók kia­bálása. Szája kiszáradt, a homloká­ról lecsurgó izzadságcsöppek csíp­ték a szemét. A szájába begördült verejtékcseppek sósak voltak. A monoton kerekezésből az éljen­zés rázta fel. Nyertem! Gépiesen csatolta le cipőjét a pedálról, törölte le homlokát és nyakát a sapkával. Nem fáradt el. A holnapi csapat- versenyre tartalékolta magát. Ed­zője rázott először kezet vele. Leült a kerékpár mellé és lazította iz­mait. Közben hazatévedtek gondo­latai. Az asszonyra gondolt, a kicsi kuckóra. Arra, hogy a nagyszobába kéne venni egy könyvespolcot, ta­lán még a serlegek, díjak, medálok is helyet kapnának ott. Pont az ab­lakkal szemben. De feleségét nem találta otthon gondolataival, hiszen tudta: kirándulni ment a munka­társaival a Bükkbe. össze is vitat­koztak miatta, de nem haraggal. ' " négynapos volt, | A verseny | csütörtök este ln­------------------------ dúlt le Pécsre a kis Fiattal, kedd reggelre ígérkezett haza. Meg is beszélték, hogy szabit vesz ki az asszony és kimennek a Palatínusra pihenni. A kirándulás csak kétnapos, szombat—vasárnap. Jenő bácsi az edző felsegítette ül­téből és a kerékpárt vette a gond­jaiba. Mire a versenybírósághoz ért, már az utolsó befutó is beérkezett s összeállt a befutólista. A dobogón állni isteni dolog, kü­lönösen a legmagasabb fokán. Ha­talmába kerítette a kéjes öröm, szinte nem is érezte a sok gratuláló kézfogást. Megint otthon járt az esze. És pont Jutka nincs itt, pont ilyenkor nincs itt. Minden ember alatta áll. A filmhíradó operatőre furakodott közelébe. A kamerának külön mosolyt dobott. Jenő bácsi kemény keze szorította meg karját hátúról. — Gyuszikám! Holnap-holnap- után elmarad a csapatverseny! — mondta. . — A versenybíróság most közölte, hogy valami, technikai zűr jött közbe és egy hét múlva rendezik! Szombat volt, ráért reggel vissza­indulni! Kényelmesen zuhanyozott a szállodában, utána meztelenül he­vert az ágyon. Elszundított, csak va­csoraidőre ébredt. Nem ízlett az étel, igaz a fáradtság is gátolta az inge­rek szabad áramlásában. Átsétált a bárba. Unta magát. Egyedül nem szívesen szórakozott. A haverokkal is csak a versenyről tudtak beszélni. Valósággal menekült, mikor észre­vették. Amikor lefeküdt, nehezen aludt el, már éjfél is elmúlt', mikor minden izma elemvedt. Kora reggel kocsiba vágta magát. Indította a motort s már fel is ráz­kódott álmából a kis 126-os. Meg­rázta magát s kigördült a szálló parkolójából. Ez á száguldás egészen más mint a kerékpáré. Kényelmes tempóban, fejét a feltámaszon tartva lazán ve­zetett. Fel sem tűnt a kilométerek fogyása. Mint egy tévé képernyőn úgy vál­togatták egymást a képek, hegyek, völgyek, falvak, városok. Kora délután érkezett haza. mének: Jutka egy fiatal sráccal ér­kezett. A döbbent csendből az ide­gen szakította ki magát először. Ki­nyitotta az ajtót, halk köszönéssel, de gyorsan távozott. Gyuszi is ki­lépett a függőfolyosóra és hosszan nézett a lépcsőház felé. Sokáig hal­lotta lefelé távozó lépteinek koppa- nását, még késő éjjel a fülében csen­gett. Jutka a szobában ült, lehajtott fejjel, de nem mint vesztes, csak gondolkodott. Gyuszi maga alá hú­zott egy széket. — Gyula, beadtam a válópert! — mondta Jutka, és elétette az ügy­véd felhatalmazását. Gyula ránézett a gyűrött papírra, a dátum már há­romhetes volt. Felhúzta farmerét, zakójából kivette a kocsikulcsot. r~ , , . indult. végig a I Vác fele | váci úton. A Me­—----------------- gyeri csárdánál la ssított, de nem állt meg. Dunake­szinél fékezett, beállt az útszéli kocsma elé. Két nagyfröccsöt kért. Most egyedül szórakozott, nem ép­pen vidáman. Az egyiket lehajtotta, nagyon savanyú volt. A pohár alján fehér golyócskák kószáltak, tartósí­tószer. A másikat csak félig itta meg. Beült, indított és Pest felé in­dult. Megyeren egy rendőr állította meg. Megijedt. A rendőr megkér­dezte merre megy. majd megkérte vigye el az Árpád-hídig, most megy szolgálatba a Teve utcába. Megnyugodott, de kicsit leeresz­tette az ablakot, hogy a rendőr ne érezze a borszagot. Az meg mesélt egészen a hídig. A családjáról, az asszonyról, akit az ágyban kellett hagynia. A hídnál kezetfogtak és hazaindult. Jenő bácsi csodálkozott milyen formában van Gyula. Olyan inten­zitással taposta a pedált, hogy tár­sait több száz méterrel elhagyta. — Szombaton Pécs — kiabált rá az öreg. Gyuszi nem is hallotta, örült erő­vel szorította a kormányt, ujjai elfe- héredtek, fogai majd kipattantak úgy szorította össze. Nézett a sem­mibe, de nem látott semmit, csak sötét foltokat és benne Jutkát, a fe­leségét. Erejét megsokszorozta a düh, a méreg, a félelem az egyedül­léttől. Szét akarta szakítani a ke­rékpár láncát. Tiporta a pedált. ■-------------- minden estéjén vitat­I A hét I koztak, durván, kemé­---------------- nyen. Visszapergették há roméves házasságuk minden film­kockáját. Gyula szombaton nem in­dult. Idegösszeroppanással feküdt otthon. Jutka a rokonait látogatta meg. Baranyi Ferenc Utószó egy szerelemhez Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, azt nem folytathatod, szemed jégvirág borítja — már beléd nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosán viselt magánynak dupla súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom. Én már többé nem kereslek: rádtalálnom nem öröm. Te is engem csak — kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny? Válni kell. Kölönc kölöncöt nem visel, önvédelemből hagylak el, s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek — te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el. Dobrovits Ferenc grafikája 'tj’gy elővárosi villa mögött albé- reltem havi hatszázért. Nyáron kellemesek az elővárosi ólak: nem fázik az ember, jó a levegő, néha a fejére esik egy-egy körte, vagy ba­rack, s az én ólamat még kutyával sem kellett megosztanom. Igaz, be se fért volna. Sok könyv sem fért be, azt az egyet is a zsebemben tartot­tam. Mindenki mindent tud az előváro­si családi utcákban. A lakosok fele nemrég költözött fel engedély nélkül, a másik fele nyugdíjas. Mivel az utóbbiaknak évi két százalékkal emelkedik és sokkal többel értékte­lenedik a nyugdíjuk, irigy tekintet­tel követik, hogy ki, mit szerez. Kerekes bácsi rézsűt szemben la­kott. Ismertem a történetét: min­dennap számtalan gyalázkodást, rá­galmat hallottam az egymással szomszédos kertekből, ha pöszmétét dugtam is a fülembe. Ezek szerint Kerekes bácsi 1945-ben kilenc fo­rintért vette a telket, negyvenhat­Kuru.cz Gyula■ Pénz " megint megta- A lakásban I lálta az egyedül­lét. Kivette kulcsot a zárból és ledőlt a belső szobában. Már sötét volt, mikor fel­ébredt, iszonyú görcsöt kapott a lába. Az álom is kiszaladt a sze­méből, míg fájdalmas arccal masz- szírozta lábát. Fordult a kulcs a zárban. Nagy- nehezen talpraállt, öröm töltötte el. Lenyomta az előszoba kilincsét. A villanykörte fénye egy pillanatra el­vakította. Nem akart hinni a sze­Aforizmák Az emlékezés akkor is lehet szép, ha soha nem történt az, amit szeret­tünk volna, hogy meg­történjen. ★ A kést általában ke­nyérszeletelésre használ­ják, de öltek már vele embert is. Vigyázzunk, hogy az atom csak bé­kés eszközöket szolgál­jon! ★ Az ember kollektív lény. Ez abból is kitű­nik, hogy százan hoznak határozatot, amit azután egyvalaki végrehajt. ★ Azért, mert szereted a rózsákat, még nem kell eltűrnöd a töviseit. ★ Azt, hogy tiszteletben álló öreg lehess, máf fia­talkorodban kell kiér­demelned. ★ A másokról alkotott véleményünk, gyakran saját tükörképünk. ★ Aki többször dalol, mint ahányszor harag­szik, az szereti igazán az életet. ★ Legszebb gondolata­ink gyakran álmaink- bap születnek és tet­teinkben halnak meg. ★ Amikor villanyt gyúj­tasz, az éjszakát lopod meg, amikor tüzet raksz a telet J" v'ádat hiába állító 1 az időt kép­telen vagy meglopni. Leginkább akkor né­zünk vissza a múltba, amikor nincs miért a jö­vőbe vetni tekintetün­ket. ★ Az idők múltával sok igazság hazugsággá és sok hazugság igazsággá válik. ★ Egyesek szerint van új a nap alatt; csak ne­vezd a régit másként mint eddig nevezted és máris újat mondasz. ★ Akinek nincs önkriti­kája, annak nincs ítélő­képessége. ★ Jó barátot nehezebb megtartani, mint az el­lenségtől megszabadul­Bürokrácia addig lesz, amíg irodákba hivatal­nokok és ügyfelek jár­nak; nem pedig ügyin­tézők és emberek. ★ Az emberi nagyság mértéke sem a bölcső, sem a koporsó, hanem a munkapad. ★ Ahol a társadalom fegyverünk muníciója a munka, ott nem a Ha­lál a tábornok, hanem az Élet. ★ Azok a dolgok a leg­becsesebbek. melyek ké­pesek az örökkévalósá­got bizonyítani. ★ Engedékenység nem Adj tiszteletet annak, akitől tiszteletet vársz, csak így tudsz tisztelet­ben élni. ★ Azok a legártatlanabb hazugságok, amelyeket magunknak is jólesik elhinni. ★ Nem jó olyan ered­ményekre büszkének lenni, amelyekkel nem lehetünk megelégedve. ★ Rendezői intézkedés: a reflektor csak a szó­nokot világítsa meg, a hallgatók maradjanak a sötétben. ★ Az ártás szándéka nélkül is ölhet a közöny. ★ Hős is kerülhet olyan helyzetbe, amikor má­sok bátorságára van szüksége. ★ Nagy tömegben is le­het az ember egyedül. ★ Az a jó főnök, akinél a parancs is a jó példá­ból fakad. ★ A győzelemhez az Is szükséges, hogy olykor a vereséget is el tudjuk viselni. ★ Sietni csak annyira szabad, hogy az ne kés­leltesse az előrehala­dást. ★ Bölcselkedéssel is le­het ostobaságokat elkö­vetni. MISON GUSZTÁV ban kiásta a halottakat, negyven­hétben szőlőt és gyümölcsfát tele­pített a helyükre, negyvennyolcban ribizlit és kecskét, negyvenkilenc­ben barackot, ötvenben egy tör­vénytelenül együttélő párt telepített ki a sufniból, ötvenegyben megala­pozta a nyúl- és galambtenyészetét, és így tovább máig, mikor ő sem tudja, mit tenyészt, és tévedésből megeteti a hangyákat is. A háború óta Monorról járt be, volt éjszakás, délutános, reggelis, ebédes — minden volt azóta egy építőipari vállalatnál. Kerekes bá­csi szakszervezeti tag volt, segítő­kész, pokolian hangos, és születé­sétől elképesztően szerény képessé­gű. Volt egy elhízott fia, egy elfo- ' gyott lánya, és egy tátottszájú me- ! nye. 1972-re épült fel a ház: emeletes, ! elől nagyon színes cserépekkel dí- ; szített, alul-felül három-három szo- ! bás csoda, egy tornyocskával a sar­kán. Mesélték, hogy a vállalat mun- ' kásái körülbelül egy időben építették , fel a családi házukat, s azóta kezd nyereséges lenni a cég. IT erekes bácsi volt szememben az az ember, akinél többet kétlá­bú nem dolgozhat. Két-három órát ! aludt naponta, munka után utcát sepert, vagont rakott ki, krampácsolt, kopácsolt, csomagot hordott, és még leállt beszélgetni a szomszédokkal is: örökké a kecskékről, a galambok­ról, a lugasról, meg, hogy mennyire örül a házának. Nem volt időnk be­szélgetni, mert én is sokat dolgoz­tam, istállóra, vagy mellékhelyiség­re cseréltem volna az ólat, hogy még egy könyv beférjen a zsebem­be — ám minden találkozáskor sze­retettel összemosolyogtunk, köszön­tünk, megkérdeztem: — Hogy van Kerekes bácsi? Alakul a palota? — De mire eszébe jutott volna a válasz, én már messze loholtam az utcán. Kész lett a ház, eladták a vidékit, és maradt százezer forint adósságuk. Kerekes bácsi tovább hajtotta ma­gát, a felesége pedig teljes erejével a pletykának szentelte az idejét. Az utca nem szívelte az asszonyt (hal­lottam a kertben), mert mindent ki­fogásolt, szidta a fiatalokat, az öre­geket, és többször kijelentette — természetesen átvitt értelemben, hi­szen szervezett férje mellett szóba se jöhetett az egyház —, hogy az ő háza szent. Különösen akkor hang­súlyozta ezt, mikor Jackie Kennedy- féle ezüstkarimás strandkalapban, papucsban krumpliért ment. Így telt el az év, mindenkit el­foglalt a más baja. Megvoltak a napkeleti, napnyugati és más válsá­gaink: az asztalos szülei leringyózták a menyüket, azok szülei az utcán igazolták magukat, és lemocskolták a család másik felét, aztán elvált a fodrász, teherbe esett a szövőnő lánya, összeverekedtek a tizenötben, satöbbi, satöbbi. Kerekesné pedig minden alkalommal erkölcsileg e&- ítélt mindenkit. D erendezték és kiadták a föld­szintet. Gyári munkások vet­ték ki. Keveset láttuk őket, mert szent, életet kellett volna élniük, a kocsmában ittak, vagy moziba jár­tak. Fél évig bírták. Ezután arab egyetemisták tűntek fel, szobán­ként már ezerért. Néha eljöttek a csoporttársaik, egy-két lány is, Ke­rekesné húszpercenként ellenőrizte őket, és málnaszörpöt kínált körbe. De utálta a bérlőit, mert nem akar­tak beszélgetni. Egy év múlva feltűntek apró jár­műveikkel az olaszok. Kocsinként egy-két bőrönd gurult utánuk kere­keken, periszkóppal pillantottak visz- sza, mert a bőröndök magasabbak voltak. Kerekes néni napi száz fo­rintot kért szobánként. Gyanútlanul feküdtem vasárnap a fűben, mikor Kerekes bácsi üvölte- ni kezdett: — Micsodaaa! E meg micsodaa! Hát, hogy micsoda e, mi? — Grazie della visita! — Hát hogy gondolja eztet! E nem vót benne az árban! Kis szünet után: — Az én házamba ilyesmiiit!? Há mit képzel, mi!? — Quanto costa? — Semmi kantó, tessék kimenni, maga pucér nőszemély! — Sprechen deutsch? — Mondtam, hogy kifele! — Hier hundert forint. — Nemhundert forint! — bicsak- lott meg az öreg hangja. — Hundert forint! — Nem hundert forint! — ezt már majdnem sírva mondta. — Prego! Prego! Csapódott egy ajtó! Vz volt a kezdet. Az asszony egész héten feldúltan magya­rázkodott egyik kaputól a másikig. Eleinte talán meggyőződésből nyi­tottak be minden nőnél, ám az új konyhabútor után már inkább ru­tinból. Később már csak azért, ne­hogy egyszerre két nőt használjon valamelyik apró olasz, mert akkor az kéthundert forint. Kerekesék mind az öten egy szobába költöz­tek. Virágzott az ipar. Két évre feltörtem egy romlakás­ba, de összedőlt, mielőtt lebontották volna, így visszaköltöztem a kutya­ólba. Százzal többért, mert közben megszegezlék. Ekkor már az én há­zigazdám is nekilátott — ő lengye­lekben utazott. Egy délután hallot­tam — épp kétszázhúsz lengyel pok­rócot adtak el a kerület lakosainak —, amint Kerekesné tizet vásárol a tíz ágyra, és megjegyzi: Inkább ezt dobom el évente, minthogy min­dig újra kárpitoztassam a díványo­kat. Aznap délután azt suttogták a ke­rítésnél, hogy Kerekesék Zaporozse- cet vesznek. emberség, gorombaság nem erély.

Next

/
Thumbnails
Contents