Pest Megyi Hírlap, 1978. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-10 / 291. szám

Takacs Tibor' Bölények rengetegében Milyen Milyen madár Ä7 it lem Alekszej Alekszejevics Kulikov, moszkvai újságíró barátom, miköz­ben Bresztet magunk mögött hagyva elindultunk északnak, Kamenec fe­lé. Szerencsére tudtam a szojkáról, feleltem hát: — Olyan, mint a szajkó! Ennek aztán örültünk, hogy egy­képpen nevezhetjük e madarat, még akkor is örvendeztünk, ha mi tanul­tuk el a szlávoktól, mint ahogy még oly sok madárnevet tőlük örököl­tünk. Hogy mikor? Hazánkba térő útjaink során, vagy már itt, letele­pülve? Oly mindegy. De bizony ami­kor a csalogány, vagy a csíz neve került szóba, még hangtani, vagy betűeltérés sem mutatkozott, egy­képpen tudtuk, milyen madarat fo­gunk a szavak hálójával. Aztán a halakat vadásztuk, mindkét nyelven csuka a csuka, kárász a kárász. De ekkor már előttünk volt Kame­nec vára. Pártadíszes lakótorony, kerek er­dőség, honnan messze lát a szem. Kik ellen emelték, oly mindegy már, de hiszen járt erre ellenség renge­teg: a tatárok kezdték a sort, s utá­na folytatták litvánok, németek. Egyébként idáig terjedt régen a be- lovezsi rengeteg, a bölények hazája. Innen indultak vidám vadászkürtök hangjára, hallalit fúvó vadászok után az uraságok, mert a belovezsi ren­geteg az urak erdeje volt. Belovezsszkaja Pusa, így hívják ma belorusz nyelven a bölények ren­getegét, hová elláttunk a kameneci várból, a fehér toronyból, s ahová már nagyon vágyódtunk. De hát ki ne vágyódna a bölények rengetegé­be? Ki ne szeretné szemtől szembe látni a lengyel és a belorusz erdő csodálatos állatát, az erdők fejedel­mét? Sötétlett a rengeteg, hívott, hívogatott, s mi indultunk látására. Találkoztam már bölényekkel né­hányszor: állatkertek nemes lakói, fiaimmal mindig áhítattal néztük ezt a furcsa, busafejű, különös, fejedelmi állatot, s aztán Vajdahunyad alatt, a nagy rezervátumban is láttam bö­lényeket, tudom, hogy ma már sok helyen élnek Európában, védett te­rületen, körülkerített rezervátumok­ban. Megtalálhatók ma már Angliá­ban, Ausztriában, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Dániában, Hollandiá­ban, Romániában, Belgiumban, Svéd­országban, a Német Szövetségi Köz­társaságban, igen ez eddig tíz or­szág és ahonnan elterjedtek: a len­gyel föld és a belorusz föld közös nagy rengetege is otthona a bö­lénynek. Vérről írfálr a bölények kró­Vériéi lltaK nikáját. Felje­gyezték, hogy milyen szenvedéllyel pusztították e fejedelmi vadat, év­századokon keresztül. Mert vadász­ták litván fejedelmek, lengyel kirá­lyok, közöttük a nagy Báthori Ist­ván, s 1795-től, hogy Oroszországhoz csatolták, jöttek a cárok. Ez a föld, ez az erdő, ez a ren­geteg, ahová most utazunk, ez a bö­lények igazi hazája. Az utolsó folt­ja völt Európának, ahol még a szá­zad elején szabadon éltek. 1860-ban még 1575 bölényt számláltak a va­dászok, 1890-ben már csak 403-an voltak 1910-ben már újra 600 bö­lény élt szabadon, de az első világ­háború végén már hírmondó is alig akadt. Kipusztította a háború, s ek­kor a lengyel tudósok kutatómunká­ba kezdtek, hogy megmentsék a bö­lényt. Olyan tenyésztő munka követ­kezett, aminek eredményeképpen a bölény, ez a már-már kipusztult eu­rópai bölény újra élni kezdett; féltő gonddal kezelték azt a néhány meg­maradt egyedet, amiből újra élni kezdett a faj. De ezt már a Termé­szettudományi Múzeumban mondta el vezetőnk, házigazdánk a kedves Maria Antoncsenkó, aki készséges kalauznak bizonyult. A természet befogadott bennün­ket: fehértörzsű nyírfák között ho­zott az út, azután fenyők álltak glé- dába, mint a bölények testőrei, a fákon szajkók, csízek, csalogányok. De ki figyel a madarak énekére, amikor a bölények sorsa annyi érde­kességet kínál. A két háború között lengyel földön létesítették a rezervá­tumot, de mire gyarapodtak, szapo­rodtak volna, mire újra megszokták a szabad életet, az újabb háború megint véres pusztítást vitt végbe a bölények között is. Mindössze 17 bö­lény maradt a rengetegben, amely most már két részre oszlik: a len­gyel és a belorusz rengetegre. Kö­zépen a határ, de nevetve mondták el vadászok és kutatók, erdészekés tudományos munkatársak, a bölény nem tiszteli a határokat, ha kell, két méter magasra is felszökken, ez a hatalmas, súlyos, több mázsás test, olyan könnyedén ugrik, amit nem is lehetne feltételezni róla. Vi­szont az is igaz, hogy a bölény hely­hez kötődik, 20—30 kilométeres kör­zete van, s nemigen lépi át a maga szabta határokat. De a rengeteg a bölényeknek ter­mett, kaptak is a belorusz te­nyésztők ötöt, 1946-ban 4 nőstényt és egy bikát. S a bikával csakhamar szemközt álltunk, mert ott áll őkel- me a múzeumban, a bejárati csar­nokban, 21 éves korában pusztult el, 1200 kilós volt, azt mondják, s mi is megállapíthattuk, hogy szép pél­dány volt. Még nevet is adtak ne­ki: Puhinál. Négy év múlva már 14 bölény sé­tált belorusz földön, 1960-ban már 45-en voltak, 1970-re 66-ra nőtt a számuk és 1977-ben lépték túl a százat, ekkor már 103 bölény lakott a rezervátumban. Az idei adat pe­dig 112. Ha valakinek esetleg las­súnak tűnik a gyarapodás, annak az az oka, hogy 118 elkerült innen, egy részük exportra, más részük Litvá­. . .—1- .V _ ...ii — I ■ ■ Sebesült bölény niába, Ukrajnába, de élnek Lenin- grád környékén, s a voronyezsi re­zervátumban is. Összesen 14 helyre telepítették őket a Szovjetunióban. |)p in vnlna azt írni: bejártuk l/C JU VUINa a rengeteget, de ez nem igaz. Nemcsak azért nem, mert turistának, alkalmi vendégnek egy­szerűen lehetetlen. Már csak a tá­volságok miatt is. Íme: a rezervá­tum hossza 70 kilométer, szélessége 14—40 kilométer köpött váltakozik, s összesen 87 ezer hektárt ölel fel. Útjait csak az erdők emberei isme­rik, vadászok, erdészek, kutatók. S hogy mekkora ez a rengeteg, ve­gyük még hozzá, hogy Lengyelor­szágban is van 55 ezer hektárnyi re­zervátum, s ott több mint 200 bö­lény él. Nem szégyen az, hogy nem jutot­tam el a rengeteg szívébe, hanem csu­pán a szélén sétáltunk egyet: vezet­tek az utak, fenyők, nyírfák között. E két fa mellé még egy harmadik is társul: ez a tölgy, de persze van még itt 26 különféle fafaj, 800-féle fű, ebből készítik a zsubrovkát, a bölényfű vodkát. Azaz, legyünk csak pontosak. Amikor ünnepi asztalt te­rítettek, természetesen belovezsi vod­kával mondtunk pohárköszöntőt a házigazdákra, az erdők munkásaira Akár a hegyet is Az idén február utolsó napján az utasok végleg elbúcsúztak a Cegléd— Hantháza között közlekedő szárny­vonal sok-sok éven át megszokott szerelvényétől. Megszüntették a kisvasutat, mert üzemeltetése gazda­ságtalan volt. S a vonal történetének új fejeze­te március elsején megkezdődött. A környékbeliek a megszokott vonat­fütty helyett nemcsak az autóbusz- motorok hangjával barátkoztak. Fia­talok népes csoportja érkezett a hantházi végállomásra, társadalmi munkában a sínek bontásához láttak. A szárnyvonal huszonegy kilométer hosszúságú vágányait ugyanis a ké­sőbbiek során o börzsönyi úttörőva- sút pályájának újjáépítéséhez hasz­nálják fel. A sínbontás kezdete óta nyolc hó­nap telt el. Több mint hétezer Pest megyei ifjúkommunista állta a sza­vát: lapunkban is beszámoltunk ar­ról, hogy november utolsó napján elérték a végcélt: a ceglédi Gerje állomást. A szűkszavú híradás mö­gött azonban a megye minden ré­széből — üzemekből, termelőszövet­kezetekből, középiskolákból — ér­kező KISZ-fiatalok lelkesedése, ál­dozatvállalása rejlik. Teljesítették vállalásukat. Mindezt azért érdemes különösképpen hangsúlyozni, mert most, a nyolc hónappal ezelőtti két­kedők is egyértelműen elismerik a teljesítményt. A sínbontó akcióról rendszeresen beszámoltunk olvasóinknak. Az if­júkommunisták akkor is kezükbe vették a csákányt, lapátot, síncsavar­kulcsot, és a betonaljfogót, ha ezer­ágra sütött a nap, fújt a szél, esett az eső. Ezúttal két olyan embert mu­tatunk be olvasóinknak, akik az első sínszál vagonbaemelésétől helyszínen voltak. Közös vonásuk, az is, hogy Gábor Józseftől és Szűcs Lászlótól egyaránt jó ismerősként, barátként búcsúztak a fiatalok. Együtt a vicinálissal Kezdjük a sort Gábor Józseffel. Pontosan azon a r.apon ment nyug­díjba, az idén, 36 év szolgálat után, amikor február utolsó napján végleg pihenni tért a hantházi vicinális. Híres-nevezetes ember a környéken: csakúgy, mint korábban hosszú évti­zedekig, természetesen utolsó al­kalommal is ő vezette a szerelvényt. Ügy gondolta, nem unatkozik, majd, mert most végre több ideje lesz ház körüli teendőinek ellátására. Ám egyszer csak váratlan vendégek ko­pogtattak az ajtaján __ Az eseményeket így elevenítette fel Gábor József: — Az Ipolyvidéki Erdő- és Fafel­dolgozó Gazdaság, valamint a MÁV illetékesei jöttek el hozzám, s arra kértek, vállaljam el a munkavezetői posztot a fiatalok sínbontásánál. Megvallom őszintén, először megle­pődtem az ajánlaton, mert 1942. szeptemberében pontosan Hantházán kezdtem a vasutas szolgálatot — mégpedig pályamunkásként. Több nehéz sorsú társammal együtt rak­tuk le e szárnyvonalon a síneket, s itt lettem vonatvezető is. Most meg egyszerre csak a bontásnál kell se­gédkeznem. És hogyan értek majd szót a fiatalokkal? Némi töprengés után elvállaltam a feladatot. S az egykori vonatvezető meg­ható szavakkal beszélt a KISZ-esek önzetlen munkájáról. A nyári káni­kulában éppen úgy fegyelmezetten tették a dolgukat, mint akkor, ami­kor mostoha volt az időjárás. S rá­adásul azok szedték fel a súlyos sín­darabokat, akik életükben akkor láttak először síncsavarkulcsot. A balesetveszély végig nagy volt, ám senkinek nem történt baja. A jó munkaszervezés, s az ifjak lelkese­dése megtette a magáét. — Eleinte magam is a balesettől tartottam a legjobban — folytatta mondókáját Gábor József. A fiata­lok azonban végig jókedvűen dol­goztak, s az első pillanattól kezdve éreztem, ha vigyázunk egymásra, nem lehet különösebb baj. Nem va­gyok már ifjú ember, de nyolc hó­nap alatt gazdagabb lettem sok hasznos tapasztalaitól. Ezek a mai gyerekek, ha látják munkájuk értel­mét, akár a hegyet is elhordják pusz­ta kézzel... A KISZ Pest megyei bizottságá­Egykor ezt a vasútvonalat építette Gábor József, s most a bontásnál segéd­kezett: a fiatalok munkáját irányította — nagy szakértelemmel, hozzáértéssel. Halmágyl Péter felvétele nak megbízásából, a harminchárom esztendős Szűcs László irányította a sínbontást. A ceglédi posta híradás- technikai műszerészét az elmúlt nyolc hónapban bizony csak rövid órákig látta a felesége és kilencéves kislánya. Idejének java részét — be­leértve az éjszakákat is — a hanthá­zi vonal mentén töltötte. Honnan ered ez az önzetlen tenniakarás? Meghívás hangversenyre — Szeretem a nehéz feladatokat. A lányomat is mindig arra taní­tom, hogy két lehetőség közül soha ne a könnyebbet válassza. Lehet, hogy a végső cél elérése így hosz- szadalmasabb, de úgy hiszem, azt senki nem vitatja, hogy az ember­nek mindig ez az út ad többet... Szűcs Lászlónak nem volt köny- nyű dolga. Ennek magam is több­ször lehettem szemtanúja. Egy ér­tekezleten például szenvedélyesen verte az asztalt, s határozottan ér­velve bizonyította a fiatalok válla­lásának jelentőségét, azoknak is, akik néhány perccel korábban egy kézlegyintéssel elintézettnek vélték e nemes tettet. A nyár az építőtá- borozóké volt. Ekkor még azért futkosott, hogy az érkező fiúknak vaságyakat szerezzen. S hallottam, amint az esti takarodó előtt egy vi­tában szemléletesen bizonyította középiskolásoknak, hogy a társadaL" mi munka nem azonos az ingyen­és szerelmeseire. S ez a vodka nem hasonlítható semmi más vodkához, nekem ez volt a legjobb utam során, s amikor elmondták, hogy több mint 100 féle fűből, növényből készül, ál­dottam azt, aki először összeszedte az erdők növényeit, s pálinkát ízesí­tett velük. Bölényvadászat. “Ti más képzetek ragadnak hozzá. Igen, izgalmas lehetett az 1200-as, 1500-as években a bölényvadászat, de a múlt században? A múzeumban aranyo­zott emlékmű áll, az emlékművön egy bölény. S alatta a felírás, hogy ezt az emlékművet emelték II. Sán­dor cár tiszteletére, aki 1860-ban, október 6-án és 7-én 28 bölényt lőtt le. Pusztították az úri vadászok, nem hitték, hogy egyszer a bölény is elfogyhat a rengetegből. Mi csak fényképezőgéppel kíván­tunk vadászni rájuk, találkoztam is bölénnyel a sétautak végén. Be- csurgó fényben jártuk az erdőt, fe­hértörzsű nyírfák kísértek, szálas fe­nyők őrködtek fölöttünk. És amikor már nem hittük, hogy bölényt is láthatunk, megjelent egy, s utána még egy. Fájdalom, drótkerítés mö­gött voltak, mert őriznek itt néhá­nyat a látogatók, a turisták kedvéért. Búslakodott az, amelyik előbbre merészkedett, amelyik kíváncsi volt reánk. Jött szelíden, nagy busa fejét hozzádörzsölte a kerítés oszlopához, jó lett volna megvakargatni a há­tát, fejét, de csak soká jött elő a mersz. Hanem bent, ahol az erdő kincsei­től roskadtak az asztalok, a belove­zsi vodka után vaddisznó kolbászt ettünk, szarvas pecsenyét tűztünk villánkra, s csodálatos erdei gombát ízlelgettünk. És tósztot mondtunk a vendéglátókra, akik úgy szeretik ezt a rengeteget, hogy soha el nem hagynák. S ehhez a nagy területhez elég 700 állandó munkás, pedig az erdő sok munkát ad, hiszen él még benne ezer szarvas, 1800 vaddisznó, 212-féle madár, s hogy teljes le­gyen a felsorolás eljön évente ide legalább 200 ezer látogató is, bö­lény gyönyörködésre. Nő-e még a bölények száma? Igen, 155 bölénynek adhat nyugal­mas otthont a rengeteg, még soka­sodhatnak, gyarapodhatnak. S az­tán szétrajzanak majd más rezervá­tumokba, szerte a világban, hogy mindenütt lássák: ilyen az európai bölény, amely még szabadon él ősi földjén. Jó lett volna bemerészkedni iga­zából a rengeteg szívébe, de hát él bent vagy 20 farkas, 30 hiúz, s a rengeteg azért rengeteg, hogy csak az ismeri útjait, ösvényeit, nyiladé­kait, aki itt született. Szép ez az er­dő. Szép a széle, a fák suttogó csönd­je, a magasban ingó koronák, a sze­lek járása, a levelek hullása, s a fe­nyők zöldje, a nyírfák fehérsége. Megszerettem 3“"S-£ ha majd kiviszem az unokáimat az állatkertbe — meséltem ott pohár­köszöntőt mondva — akkor elmesé­lem, hogy a nagypapa járt ám a bölények igazi hazájában. S hogy ne legyen nagyon szomorú a búcsúzás, hoztam haza magammal ott termett, ott főzött vodkát, amivel majd itt­hon mondok pohárköszöntőt. A búcsú nehéz volt. De hát elraktároztuk szánkban az erdő ízeit, szívünkben a rengeteg színeit, pompáját, s megrakodva jöttünk el a bölények rengetegéből. Utánunk nevetett a csíz, dalolt a csalogány, kiáltozott a szajkó. Csak mi szomorkodtunk, úirakelők. munkával. S ha a napi bontás vé­geztével maradt egy kis szabadideje, szívesen beállt a tizenévesek közé focizni. Fáradhatatlanul szervezett, irá­nyított, s meghatottan beszélt a fóti Gyermekvárosból, érkezett ön­kéntes munkavállalókról, akik a ná­luk három-négy évvel idősebbeknél is jóval többet teljesítettek. Persze, az utóbbi rokonszenv kölcsönös volt. Amikor a fótiak — a Gyer­mekváros fúvószenekarának tagjai — búcsút vettek az építőtábortól, az egyik vékonydongájú legény beszélt társai nevében is: — Laci bácsi, szeretnénk meghív­ni a legközelebbi hangversenyünk­re ... Szűcs László életének ez egy olyan pillanata volt, amikor önkéntelenül is úgy érezte: mégiscsak megérte ... — Számomra az egész hantházi sínbontásban az a legörvendetesebb, hogy sikerült bebizonyítani: nem ígértünk felelőtlenül. A teljes képhez még csak annyit: Szűcs László immár tíz esztendeje szolgálati lakásban él feleségével. Családi házát Csemőn saját erőből kezdte el építeni — a jó barátok se­gítségével. Az idén nyáron egyetlen téglát sem tudott felrakni: még a hétvégeket is a társadalmi munká­sok között töltötte. Most azt mondja, folytatja az építkezést. Jövő nyáron lesz a la­kásavató. FALUS GABOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents