Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-05 / 262. szám
»re irr »978. NOVEMBER 5., VASÄRNAP Pótolhatatlan a helytörténeti kutatás AMÍG EGY MONOGRÁFIA ELJUT A KÖNYVESPOLCUNKRA Lapunk hasábjain nemrég méltattuk a százéves Kőcser történetéről írott nagy monográfiát, de két szempontból is érdemes újra visszatérni rá. A könyvből ugyanis nem derült ki, inkább csak sejthető volt, hogy milyen szorgos műhelymunka van mögötte. A másik pedig, hogy a szerzőnek, Antal Domokosné tanárnőnek és munkatársának, Utassy Miklósnak mi a szerepük e mű megírásában. Ez utóbbira azonnal válaszolok is: pontatlanságot követtem el, amikor e két illusztris szerzőt úgy tüntettem fel, mintha egyenlő részt vettek volna a nagy mű megírásában: holott, ha jól számolom, a 454 oldalból bizony 398 megírása Antal Domokosné és a 125—142., valamint a 337—414. közötti fejezet pedig Utassy Miklós érdeme. Az arányok magukért beszélnek, úgyhogy meg is hívtam Antalnét egy kis beszélgetésre, hadd lássuk, hogyan születik az efféle könyv. Hát nagyon lassan és nehezen. Ilyenkor látom csak, hogy nekünk félig vagy egészen függetlenített kutatóknak milyen kedvező és könnyű helyzetünk van, mégha azt sokan nehéznek is képzelik! A tanítás mellett Antalné tanítónőként indult, már érett fővel, 1964—65-ben egyéni levelező hallgatóként szerezte meg Szegeden a történelem—magyar szakos tanári oklevelet. Jászapáti szülötté, ahonnan községe, Kőcser is annak idején települt, és ahol ez a szülőföldje sze- retetétől átitatott tanárnő máig tanít és megpróbál próféta is lenni saját hazájában. Másfél évtizede kutatja községe múltját, jelenét, közben tanít és legfeljebb,héti egy kutató- napot mondhatott magáénak, utóbb azt is visszavonták, és amíg a nagy monográfia készült, havi 400 forint támogatást is kapott (kiküldetésekre, gépeltetésre és egyéb költségekre). Alaposan megdolgozott és másokat is megdolgoztatott érte. A tanteremből, az óráról ki- jövet természetesen nem lehet csak úgy az íróasztalhoz ülni és megírni Kocsér történetét, hanem előbb fel kell kutatni a sokfelé szétszórt (levéltári és szóbeli) forrásokat. Ha pedig valaki minden előkészület nélkül beül egy levéltárba, könnyen úgy járhat' mint a mesebeli Bohóka: a szalmakazalban nem találja meg a tűt! Mindezt Antalné természetesen elkerülte. Másfél évtized óta nemcsak kutat, hanem rendszeresen képezi is magát; eddig 27 olyan előadáson vett részt, melyet a különféle nelyi, járási, megyei vagy országos honismereti és helytörténeti bizottságok rendeztek. Részben egyénileg, részben másokkal együtt 6 év alatt 5 kisebb pályamunkát készített. Közülük mindegyik az 1—3. díj valamelyikét nyerte el a megfelelő szintű (járási, megyei vagy országos) versenyeken. A színvonal és a teljesítmény is emelkedő, és most tetőzött Kocsér történetében! (Hogy a verseny nagyságát érzékelhessük, csak azt említem, hogy pl. 1970-ben az országos krónikaíró versenyen szerzőnk Utassy Miklóssal megosztva a második helyen végzett! Pedig e versenyen 113 mű szerepelt és indult a mezőnyben!) Hányattatás, küzdelem Könnyen azt hihetnénk, hogy teljes támogatás, ennek megfelelően nagy elismerés és felfelé ívelő kutatói pálya az eddigi eredmény. Ámde korántsem ilyen egyszerű a helyzet, bár erről Antalné nem beszél. De a sorok mögött vagy között, olykor pedig egy-egy mellékhangsúlyából is érzem, hogy a miénknél mennyivel nehezebb a helyzete! Néhány évvel korábbi, 1976-os jelentésében pl. még így ír: „Valamennyi helytörténeti munka és kutatás eredménye azok előtt ismeretlen marad, akiknek és akikről szól. Nem mondja senki a megírt munkáról, hogy jó, azt sem, hogy rossz. Nem ismeri senki.” Jószerével sokáig valóban csak a szakemberek ismerték. Köztük is elsősorban dr. Lakatos Ernő, a Pest megyei Levéltár igazgatója, vagy az ún. „illetékesek”, mint pl. Bodor Zoltán, a Hazafias Népfront Pest megyei bizottságán a helytörténeti munka istápolója, s mellettük kevesen tudtak erről a hangyaszorgalmú munkáról. Most végre mindnyájan! Nem is csoda, ha ismertetésemre a szerző oly gyorsan reagált, köszönte a részletes bemutatást és még nálam is jobban hangsúlyozta: „Szinte megmérhetetlen a belefektetett munka és az a sok hányattatás, küzdelem, amelyet átvészelnem és megvívnom kellett.” Mondtam is neki, ne veszítse el a kedvét! Aki ilyen színvonalra jutott, nem teheti le a lantot, további munkákat várunk tőle. Miért érzi egy vidéken élő kutató, hogy a kétségtelen támogatás, anyagi és erkölcsi megbecsülés ellenére is nehéz és hálátlan a szerepe? Ennek sok oka lehet, az egyik és talán a legfőbb, hogy a hivatása vonalán ugyanolyan jó eredményt várnak tőle, mint ahogyan mi is „bevasaljuk” rajta a kellő tudományos színvonalat. Ez bizony 2 embert kíván! Iskola és levéltár, az utóbbi nem is helyben, és még a heti egy nap alatt is nehezen egyeztethető össze. Aki ilyennel nem foglalkozik, az egy-egy esetleg nem mindig szerencsés megjegyzésével könnyen tüskét szúrhat a kutató leikébe, a vezetők pedig az elvi támogatás mellett nem mindig tudnak minden részletében gyakorlati segítséget is adni. Amíg a munka nem ölt testet, sokan el sem hiszik lassú készülését, ha pedig már napvilágot látott, nem tudják, mennyi fáradság van mögötte, hiszen a legtöbben ilyennel nem foglalkoztak! Magam is ha hazamegyek szülővárosomba, Csongrádra. helyi vonatkozású témákban gyakran kapok segítséget, olykor kioktatást is, de helyettem földijeim valahogy nem nagyon írják meg ezeket, a végén mégis csak nekem kell. A saját gyakorlatomból ismerem tehát a buktatókat, pedig én a helyiektől egyáltalán nem függök! Lélektani csend Miért mondom el mindezeket? Mert nem egyedi, elszigetelt esetről van szó. Nem is csak Antalné és társai munkálkodásáról, hanem e „nehéz emberek” szélesebb köréről. ök és a feltalálók azok, akiknek igenis külön elbírálás jár, ha eredményeikkel bizonyítani tudnak, mert ők viszik előbbre az életet. Szok- juk meg, hogy az alkotáshoz nemcsak fizikai, hanem lélektani csend is kell! A tudománynak nagy szüksége van e vidéki munkásokra, hiszen kies hazánk mind a 3000 (!) helységébe mi sohasem jutunk el, hogy életét és múltját megismerjük. A hazaszeretet pedig elvonttá, kissé sablonossá válhat a szűkebb haza, a lakóhely, a szülőföld megismerése nélkül. Ahhoz, hogy ezt kellő színvonalon megismertessék és megszerettessék, mi szakemberek minden segítséget megadunk, hasonlóképpen a mozgalmi szervek is. Hátra van még a legfontosabb: a munkahely és a mindennapos kartársak, kollégák, rajtuk is múlik a siker! Ne hagyják szétgurulni és eltaposni e gyöngyszemeket! Rajtunk, de rajtuk is múlik! Katona Imre, az Eötvös Loránd Tudományegyetem docense KIÁLLÍTÁS VÁCOTT ÉS SZIGETSZENTMIKLŐSON Klasszikus és mai politikai plakátok s Novemberben láthatják az ér= deklodök az 1919-es Tanács- 5 köztársaság plakátjait a Csepel E Autógyár Művelődési Házában. 5 Ugyancsak novemberben te- = kiüthetik meg a látogatók Ré- = nyi Katalin és Ozeglédi István Z politikai plakátjait a váci Ma- 5 dách Imre Munkás és Ifjúsági = Művelődési Központban. A piakát múltja és öröksége Már Athénban és Rómában is vörös, fekete feliratok közvetítették a közhíreket egyszerű rajzok kíséretében, de a plakát együtt született a nyomdatechnikával. Igazi önállóságát 1890 közül érte el, művészi rangját Toulouse- Lautrec közreműködésével. Régebben a rajzos jelleg dominált, ma már a fotómontázs is a plakát új eszköze, s főleg a szín, mely a kezdetben alkalmazott fekete-fehér lapok helyébe lépett. Így vált a képi hír egyre inkább szemet gyönyörködtető pillanattá — így térebélyesült a plakát vizuális közmondása városkéCzeglédi István és Rényi Katalin plakátjai szültségét. Egyénisége abban is megnyilvánul, hogy saját érzelmeit és felismeréseit is pet növelő színes részletté. A műfaj 1919-ben érte el igazán európai minőségét a Magyar Tanácsköztársaság plakátművészete révén, melyet Berény Róbert, Pór Bertalan, Bíró Mihály, Uitz Béla lapjai reprezentálnak. Értékük ma is meg nem haladott világ- színvonalat jelent; mérték. Rényi Katalin neológ törekvései Nyilvánvaló, hogy megváltozott a kor, megváltozott az ember; életünk nyugodtabb, csöndesebb, harmonikusabb áramlás, mint a múlt. Ebből a tényből logikusan következik, hogy a plakát a maga közvetlen tükrözésével a felkiáltó, harsány hangvételből egyre többet elhagyott, és összegezett népi közmondásai a megszólítás bensőségével válnak társunkká. Rényi Katalin messzemenően érzékeli ezt a változást. Ehhez a tudati felismeréshez társítja találékony és kulturált rajzi felké A LENGYEL DRAMA HÓNAPJÁN Operett Gombrowicz-bemutató a Vígszínházban Csak alca a cím, bár az első felvonás „szabályos” operett, amely egy „szabályos” operettországban, Himaláj hercegségben játszódik, és „szabályos” operettfigurái vannak, mint például a bonviván — itt kettő is —, meg a primadonna és a naiva, s a tánc- és énekkar is „szabályos” nagykeringőt lejt és danász. De aztán valami egészen más kezdődik el, és mire a harmadik felvonás végén lemegy a függöny, a szerző, Witold Gombrowicz által „isteni bárgyúságú”-nak és „mennyeien szenilis”-nek nevezett operett kötelezően negédes, boldog vége helyett eny szétdúlt világ romjain tengődő szét- hullt személyiségű emberektől búcsúzunk. Keserű, kiábrándult búcsút vesz tőlünk Gombrowicz, s csak egyvalamit hagy meg halvány reményként: az örök ifjúság, az örök szépség szimbólumaként elénk tárt szép, meztelen női test korokon, történelmi zivatarokon, emberi és társadalmi elaljasulásokon is átívelő varázsát. Álarcok és álarcként i viselt arcok, kosztümök, ruhák cs jelmezek után marad a pőre emberi test, amely nem hazug, nem elálcázott, nem manipulált. Remény ez a jövőre, remény a továbbélés lehetőségére, remény a megtisztulásra, remény arra, hogy bőrünkig vetkőzve talán meg tudunk szabadulni mindattól a rossztól, amit ez a néha az operettek isteni bár- gvúságán és mennyei szenilitásán is túl tevő élet ránk rétegzett. Először került magyar színpad -a a hányatott sorsú, sokáig emigrációban élt lengyel író, Witold Gombrowicz műve. Tegyük hozzá: híres műve, mely 1969-es párizsi ősbemutatója óta — ahogy mondani szokás — alapművé vált. Gombrowicz olyan nagyszerű keverékét hozta létre ebben a műben az operettnek, az operett persziflázsának, az abszurd dráma és a groteszk vígjáték elemeinek, amelyet már nyugodtan nevezhetünk vegyületnek is. Szervültek a különböző alkatrészek, elemek, s kialakult valami sajátos drámatechnika és drámastílus, melyben az abszurd humornak vagy a dalszövegeknek egyformán jelentős szerepük van, s melyben tulajdonképpen mindenféle színpadi effektus, hatáskeltési fogás — és mindezek paródiája is jelen van. Mivel ennek a stílusnak nálunk színpadi előzményei és példái nincsenek, a Vígszínház társulatának, Valló Péter rendező vezetésével, meg kellett teremtenie ezt az előadási stílust. Rettenetesen nehéz feladat lehetett, s nem mondhatunk nagyobb dicséretet a társulatra, mint, hogy rövid időn belül immár másodszor (először Ljubimov, Bűn és bűnhődés rendezésekor) volt hajlandó minden energiáját bevetni valami új, valami nálunk szokatlan, ismeretlen megvalósításába. De ez a vállalkozó kedv önmagában még nem lenne elegendő egy emlékezetes színházi este létrehozásához. Szerencsére nem csak a szándék dicsérhető, hanem az eredmény is. Amit a színpadon látunk, az izgalmas, figyelmet lekötő, feszülten gondolati színház, ugyanakkor hallatlanul mulatságos és groteszk is. Gombrowicz szövege és szituációi mintha egyszerre több síkban lennének képesek megszólalni. Ez a többrétűség, ez a minden mondat, gesztus mögé odasejlő mélyebb, tágabb értelem, ez az örökös villódzás és váltás igen jól „lejön” a színpadról. Valló és színészeinek legtöbbje rqegérzi-megtanqlja ezt a stílust, és a darab túlnyomó részében jól is játssza el. Az már a szerző hibája, hogy a bevezető felvonás kissé túlméretezett, s hogy végül is az a félig narrátor-félig rezonőr figura, Fior divat- diktátor, aki egyben az események szervezője, mozgatója is, némiképp háttérbe szorul. A szereplőket tekintve azért is lehet ez, mert az előadásban két egészen ragyogó színészi teljesítmény található, s ezek jószerivel mindenki mást elhomályosítanak. Az egyiket Szombathy Gyula produkálja, az ütő- dött operettgróf, Charme szerepében, egyszerre mutatva meg ennek a figurának konvenciózus blődségét és e blőd- ség paródiáját, meg az operettsablon mögött is ott lévő élő emberi vonásait. Mindezt hallatlanul mulatságosan, bravúros mozgáskészséggel és kellemes énekhanggal tetézve. Társa, Balázs Péter, úgy fordítja ki a másik bonvivánparódia, Firulet báró figuráját, hogy megmutatja, belül csak kóc és rongy van, de talán e limlom között azért megbúvik és időnként megdobban a szív is. Fior mestert Tahi Tói., i László játssza — kissé meglepő, hogy leginkább ő az, aki nem érez rá Gombrowicz és az Operett stílusvilágára. Himaláj hercegnéként — és libuska primadonnaként — Halász Judit jeleskedik, eljátszva azt a tökéletes értetlenséget, melyet ez a kötelezően szőke baba tanúsít az eseményekkel szemben. Himaláj herceg Bárdy György; elegánsan ostoba és szellemesen fantáziátlan. Hegedűs D. Géza kettős figurát alakít: egy lóbolond grófot — és egy „forradalmár” lakájt, akik tulajdonképpen egyazon személy. Peremartoni Kriszti- na Albertinát, a naivát játssza; őlesz az előadás végén a szimbólummá magasztosuló szép meztelenség. A népes szereplőgárdából meg kell említeni Szatmári Lizát (Albertina anyja), Miklósij Györgyöt (Plébános) és Egri Mártát (Márkinő). Fehér Milclós „operett”- díszlete kitűnő, a II. és III. felvonásé már kevésbé. Jánoskuti Márta jelmezei jól funkcionálnak. Hidas Frigyes zenéje elsősorban az „operett”-felvonásban jó; pontosan idézi az operett dallam- és formai-tempóbeli konvencióit, s kellően gúnyoros is. (A bemutatóra a lengyel dráma hónapja alkalmából került sor.) Takács István elhelyezi szinte észrevétlenül a látványban. A Rényi-plakát jel és kép egyszerre, a motívum általános igazságot fejez ki. A chilei tragédiát fekete vércsurgással idézi, a nemzetközi gyermeknapot színes labdák ujjongásával. Képzelőereje dús. Az egykori inflációt a millpengős emberi arc jeleníti, a bankókból összállított fej, s a tűzijáték aranyszikrái értelmezik alkotmányunk ünnepét. Kiemelkedő műve az Anyák napja, ahol a gyermek; jövendő, embrionális előfor- mája a szív medrében lüktet. Rajzi ötletei mély humánumból röptéznek, és mindig eszmét jelölnek erős sűrítéssel. Czeglédi István képi publicisztikája A plakát vizuális újságírás. Gyorsan reagál az élet jelenségeire, közvetít társadalom és egyén között. Igényli azt a sokrétű egyszerűséget, a kép köznyelvét, mely azonnal eljut a tudat különböző szintjén álló sokasághoz. A jó plakát felfogható, tartalmazza nemcsak az eszme képi öltözetét, hanem az alkotó állásfoglalását is, nem tűri a semlegességet. Czeglédi István megfelel a műfaj ezen külön követelményeinek is. Ezért szerepelt sikerrel a varsói, brünni, bukaresti, berlini, stockholmi nemzetközi plakátkiállításokon, ezért kapott VIT-díjat, SZOT-ezüstérmet és Milánóban oklevelet. Fő motívuma a zászló és a galamb, ez a nemzetköziség és a béke emblémája. Hatásosan használja. A nők napját, a gyermeknapot egyaránt nemzeti zászlók sokaságával jeleníti úgy, hogy fejjé tömörül a sok trikolór. Az átírt homokóra a sok zászlós jellel, sokasodó csillaggal a történelem élő metamorfózisát ábrázolja; szellemesen. Plakátbiennálé Vácott Hamarosan új városrész épül Vácott. Az egyik nagy méretű tűzfal adhatna helyet annak a természetes plakátgalériának, mely az ország első utcamúzeumaként bemutathatná hazai, később nemzetközi biennálé keretében az év legjobb plakátjait. Ebből az alkalomból a legsikerültebb lapok monumentális méretben és ex libris arányban jelenhetnének meg —- módosítva Vác városképét és belső környezetünket. A mai plakát középméretének nagyítása, kicsinyítése — egyedivé szigorítása és sokszorosítása a jövő, mely évi seregszemléivel a képzőművészet publicisztikájának új távlata, különösen akkor, ha Vác vállalja a gazda szerepét, és várja, fogadja, rendezi a műfaj nemzetközivé szélesedő szim- pozionját. Losonci Miklós
