Pest Megyi Hírlap, 1978. november (22. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-21 / 274. szám

8 *Wrfap 1978. NOVEMBER 21., KEDD Emberek, korok, krónikák TALLÓZÁS PEST MEGYEI PÁLYAMUNKÁKBAN yl középfokú oktatás teljessé válik hazánkban Magyar drámafesztivál a Szovjetunióban Hogyan fejlődött egy-egy község az utóbbi időben, milyen eredményeket értek el a gaz­dasági, kulturális élet, az egészségügy területén, milyen sikereket hozott a társadal­mi összefogás, a feladatok kö­zös vállalása? — ilyen kérdé­sekre adnak választ azok a dolgozatok, amelyek a Haza­fias Népfront Pest megyei bi­zottsága, a megyei levéltár, a megyei tanács művelődésügyi osztálya és a megyei művelő­dési központ és könyvtár kró­nikaíró pályázatára érkeztek. Változatos témák A helytörténészek, akik el­múlt korszakok történetével, a hatvanas évek elejével lezárt időszakkal foglalkoztak, a leg­változatosabb témaköröket dol­gozták fel. Az amatőr kuta­tók egyike a ceglédi virilis­ta polgárok életével, más az acsai cigány lakos ság történe­tével, szokásaival foglalkozott. A szovjet nagykövetség Gödön — valaki ezt választotta té­májául, más pedig a budai szandzsák területén élő rác martalócok tevékenységét vizs­gálta. A pályázatra 58 szer­ző hetven műve érkezett be, harminckét krónika és har­mincnyolc helytörténeti dol­gozat. Az idei helytörténeti és kró­nikaíró pályázat igen sike­res volt — állapítja meg dr. Lakatos Ernő, a megyei levél­tár igazgatója, tízéves tapasz­talat alapján. — A dolgozatok száma is több, a megye mind több területéről kapunk pon­tos, részletes adatokat. A kró­nikaírók saját községük törté­netét írják, a közösséggel köz­vetlen kapcsolatban élnek. Munkájuk az önismeret, ön­vizsgálat szempontjából is je­lentős. A helytörténészek más jellegű munkájuk mellett, vagy nyugdíjban foglalkoznak kutatással. Hogy milyen szín­vonalat érhet el a tevékeny­ség, azt például Antal Domo­kosnál Kocsér története című műve bizonyítja, amelyet a helyi termelőszövetkezet könyv alakban jelentetett meg, vagy Horváth Lajos Veresegyház című munkája — ezt a helyi tanács adta ki. A megyei levéltár — illetve a pályázat meghirdetői — mindkét kötetből ajándékoz­tak egyet-egyet az idei pályá­zat résztvevőinek, Pest me­gye sajtóbibliográfiájának egy példányával együtt, amely ösz­tönzést, de nélkülözhetetlen segítséget is ad a helytörténet iránt érdeklődőknek. Hét település jobbágyai Az érdekes dolgozatok, a szép teljesítmények nem hiá­nyoznak azok közül a pálya­művek közül sem, amelyek az elmúlt hónapban kerültek a bíráló bizottság elé. A dolgo­zatokból, ha mozaikszerűen is, de kirajzolódik a tájegység el­múlt évszázadainak története, megmutatkoznak a történel­mi változásokat' segítő és aka­dályozó jellemzők. Hiszen minden munkában, legyen az akár száraz adatközlésre szo­rítkozó is, találunk általánosít­ható vonásokat. Sándor László tanulmányá­hoz például elsárgult okleve­lek, birtoklevelek, dézsmaösz- szeírásokat tartalmazó okmá­nyok képzete társul az olvasó­ban. A dolgozat címe: Adalé­kok az Esterházyak ipolypász- tói uradalmának XVIII. szá­zadi történetéhez. A szerző olyan uradalom történetét vá­zolja, amelyhez hét település, Ipolypásztó, Zalaba, Ipolysza- kállas, Perőcsény, Vámosmiko- la, Szokola, Jenő mintegy 4500—5200 főnyi lakosság tar­tozott. Minden külön kenyeres gaz­da... jelentett Contractus sze­rint tartozik hat egész dolog tévő napra, zsellérek pedig kik gazdáknál laknak három napra egy aratót oda a hová az Uraság rendeli, úgy mint: Pásztohára, Szakállosra avagy Mikolára kiállítani, itt kegy­ben egy nap kaszálni, gyűjte­ni a szénát öszve hordani és bérakni, itteni lévő Uraság Epülettyei körül javítást ép- píttést, és mindennemű mun­kát megtenni... — érzékelte­ti a szerző azokat a terheket, amelyek a jobbágyokra, zsellé­rekre nehezedtek Mária Teré­zia úrbérrendezése előtt. A terhek közé tartozott a bor­ból, gabonából, lencsefélékből, mézből, bárányokból adott ki­lenced, a gyalog és marhás ro­bot fuvarozásban, szántáskor, kaszáláskor, aratáskor, szőlő­kapálás, metszés idején; a fa­vágás. Ajándékként a kará­csony előtti vadászaton elej­tett vadat szolgáltatták be. A falvak lakói emellett kilence­det fizettek a katolikus egy­háznak, eltartották reformá­tus prédikátoraikat is... „Nem is tehetne másként.. Időben-térben nagyot ug­runk, ha a következő dolgoza­tot fellapozzuk. Az előbbi oz ipolypásztói uradalom 1734 — 35-ös kialakulásától a század végéig vizsgálja annak hely­zetét, a következő munka pe­dig az 1880—1939 közötti idő­szakot tárgyalja. Pontosabban: hogyan éltek és milyen moz­galmakban vettek részt ezek­ben az évtizedekben — kora­beli nevén nevezve a községet — Alberti-Irsa agrárproletá- rai, munkásai, iparosai. A dolgozat egymással lazán ösz- szefüggő részekből áll, célja nem a mindenre kiterjedő be­mutatás, hanem az, hogy do­kumentumok, visszaemlékezé­sek idézésével az iskolai neve­lést segítse, önismeretünket erősítse. Az ugrás nagy, pedig köz­ben a hatalom és a kiszolgál­tatottak viszonya az akkori másfél évszázadban csak rész­letkérdésekben változott. Ezt sugallja a munka, és -ezért tulajdonít nagy szerepet a két településen 1873-ban megalakult önálló ipartestü­letnek, a századelőn létrejött egységes Alberti-Irsai Ipar­testületnek, a fiatalok Iparos önképző Egyletének, a Tűz­oltó Testületnek, a daloskör­nek. Ezek — mondja a szer­ző — szervezeti életre való törekvésüket, az önművelésre irányuló célkitűzéseikkel a helybeli munkásélet formálói, irányítói voltak, s ez által — ha közvetlenül is — társadal­mi alapot teremtettek a mun­kásmozgalom helyi kibontako­zásához. Tucatnyi név — például Illés Sándor, Revuczky József, Macskási András, Jazsek Gyula, ifj. Firnyák Géza neve — bizonyítja, hogy a fiata­lok egyesületének nem egy tagja, vezetője vett részt a Tanácsköztársaság helyi ese­ményeiben. A mozgalom foly­tonosságáról tanúskodik a Bu­dapesti Királyi Ügyészség ügyirata 1933-ból: 37 gyanú­sítottal foglalkozik, olyanokkal, akik a Kommunisták Magyar- országi Pártja tagjaként meg­i kezdték a sejtszervezést Mo- nor, Pilis, Irsa és Alberti 1 területén, s egyebek között illegális sajtótermékek terjesz­tésében találtattak bűnösnek. Visszaemlékezések idézik az első világháború nehéz éveit, majd a két világháború közöt­ti tanoncéletet. Egy cikk, amelyet a szerző a dolgozat­ba illesztett, Pálinkás Erzsé­bet életét mutatja be, aki ellenőrként 1917-ben a bu­dapesti telefonközpont kezelői sztrájkja mellé állt, s akit 1920-ban a márianosztrai fegyházba zártak. A börtön­igazgatóság jelentése írja ró­la: „Itteni magaviseleté nem rossz, de ma is meggyőződé - ses kommunista. Tettét ma is helyesli, és nem egyszer ki­jelentette, hogy nem tehetett és nem is tehetne másként...” Gondos elemzéssel Jelenünk is tükröződik a megyei krónikaírók munkái­ból. Sok adat, lépésről lépésre megvalósuló célkitűzések jel­lemzik társadalmunk jelenide­jét, közelmúltját. Ezek a munkák azonban — ahogyan dr. Lakatos Ernő mondja — éppen ezért fontosak. — A krónikaíró mozgalom tíz évvel ezelőtt Pest megyé­ben bontakozott ki. Példánkat követték a baranyaiak, jelen­leg náluk szinte minden köz­ségben, vállalt feladatként, el­készítik az éves krónikát. A munka még Borsod megyében folyik szervezetten, de — úgy tűnik — kevésbé intenzív, mint nálunk. A krónikaírók mozgalma szép eredményeket mutat, de — a budai járás példáját tekintve — tovább szeretnénk bővíteni a résztve­vők körét. A jelen krónikásai szinte lépésről lépésre követik tár­sadalmunk változásait. Ezt Veér Ilona nyugdíjas budake­szi iskolaigazgató így fogal­mazta meg: Kereken tíz esz­tendeje, hogy a budai járás­ban szervezetten megörökítjük lakóhelyünk éves történetét. A kezdéshez viszonyítva évről évre nagyobb iramú fejlődés­ről számolhatunk be. 1968-ban Budakeszin például a barlang- lakásokról, pinceodukról ír­tam. Ma a városias, emeletes, modern lakótelepek gondjai foglalkoztatnak. Az utolsó mondat túlmu­tat a krónikaíráson, aho­gyan Várallyay Béla nyugdí­jas népművelő Egy évtized Tá- piószentmárton község kultu­rális életéből című kilenc kö­tetes fotóalbum-krónikája sem csak a művelődésről, s az alakuló közösség egészéről be­szél. Az utolsó mondatban az is benne rejlik, hogy a ténye­ket a fejlődés hozta örömmel, ugyanakkor elemző gonddal kell vizsgálnunk. P. Szabó Ernő AZ EÖTVÖS GIMNÁZIUM JUBILEUMÁN Az Eötvös József Gimnázi­um alapításának 125. évfordu­lójára emlékeztek hétfőn az •Erkel Színházban tartott ün­nepi ülésen. A főváros egyik legnagyobb •középfokú oktatási intézménye az 1854—55-ös tanévben fo­gadta első tanulóit, mint Pest- Városi Nyilvános Főreáltamo- da. A felszabadulás óta több mint négyezren szereztek a gimnáziumban érettségi bizo­nyítványt, többen, mint a meg­előző 90 év alatt összesen. Többségük egyetemet, főisko­lát végzett a továbbiakban, és ■ma is ott található a •gazdasá­gi, a társadalmi, a politikai és a kulturális élet különböző te­rületein. Az ünnepi ülésen Polvnszky Károly oktatási miniszter, az iskola egykori diákja mondott ünnepi beszédet ■ „Amikor a reáltanoda első osztályába beléptek a diákok, Magyarországon nagyon kevés szülő ösztönözte és ösztönöz­hette gyerekét, hogy vágjon neki a középiskolának — mon­dotta többek között —, 1938- ban, a második világháború kitörését megelőző esztendő­ben is csak 9014 diák tett érett­ségi vizsgát hazánkban, míg 1977-ben 45 ezer 821 volt az érettségizők száma. Megötszö­röződött a négy évtized alatt. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy hazánkban a középfokú oktatás általános, sőt lassan­lassan a teljessé válás irányá­ba halad, ennek a küszöbét lényegében el is értük. 1979 őszétől a gimnáziumok első osztályaiban új tantervek szerint kezdődik a tanítás. Ez­zel egyidejűleg vezetjük be a fakultatív oktatási rendszert. Lényege az, hogy míg az első és a második osztályban min­den tanuló számára azonos lesz a tananyag, a harmadik és a negyedik osztályban nagyobb óraszám jut a választott tan­tárgyakra. Újabb, a két ország életét bemutató közös kötetek ki­adásáról, a magyar és a szov­jet irodalmi folyóiratok kri­tikusainak kerelcasztal-beszél- getéséről, a Szovjetunióban megrendezendő II. magyar drámafesztiválról állapodtak meg egyebek között a ma­gyar—szovjet irodalmi ve­gyesbizottsági ülés tizedik ta­nácskozásáról készült emlékez­tetőben, amelyet hétfőn a Magyar írók Szövetségének székházában írt alá Garai Gábor főtitkár és Szártakov, a Szovjet vétség titkára. Szergej Irószö­TV-F1GYELO Téglák. Itt kézzel rakják, keskeny sínecskén tovagördü­lő kocsikon tolják — amott valami boszorkányos masina nyomja, szabja, teszi őket ide- oda. Itt ember járja meg a forró — alkalmankint hatvan fokos hőségű — kemencéket, amott csak álldogálni, gombo­kat nyitogatni, vízcsapok su­gárvastagságával kell törőd­ni a néhány alkalmazottnak. Téglák készülnek itt is, ott is — mégis ég-föld különbségű ez a két gyártóhely. Az előbb minősített telep Erdőkertesen termeli, amit termel: az emberi izomzat tel­jesítőképességének megfelelően igen-igen keveset. Az utóbb dicsért berendezések örboty- tyánban ontják a különféle erősségű, mintázatú, a leg­különbözőbb falazásokhoz al­kalmas agyagkockákat. Ikerművek a Műcsarnokban Somogyi József szobrai, Reich Károly grafikái T alálkozás? Visszatérés! Erről van szó. A szobrász is, a grafikus is hajszolt év után, a kórházi szobában találkozott. Miközben testesült a remény; a szív zörejei után mindketten visszatérhetnek az Életbe. Kétségek közepette fogantak a tervek és mű­vek; szobrok, érmek, rajzok. Azonos sors­helyzetben. Innen, hogy a vonalak és töm­bök a tús és a bronz közegében egymással rímelnek, e különös és nem veszélytelen ta­lálkozás mindkettejük esetében azt jelenti — Aba-Novák Juditnak a megnyitójában mon­dott szavait kölcsönözve — a fenyegetettségtől meg tudták váltani önmagukat. Művekkel. Üj szobrokkal, új grafikákkal. Somogyi József kételkedik. Vallomása sze­rint: a házon még nincs tető. Vajon tényleg nincs? Felesel a Hárfás lány, ez a női test­ben fellobbanó élő ékszer, felesel a Korpusz, Somogyi nemzetközileg is kiemelkedő mes­terműve, felesel a Bohóc, a Gladiátor, a szét­tárt lábú Diána és a gubbaszkodó Dózsa, a női formával gyarapodó prés Szántó Kovács János, a fejkendős asszony, a Carmina Bu- rana életöröme. A szobrok minősége felesel az emberi kétellyel. Van a házon tető, So­mogyi József művészete már most az élet­mű erejével tekint ránk. Igaz, befejezetlen. Maradjon sokáig az, hiszen a kisbronzok és a képzeletben fogant új szobrászi álmok mo­numentális méretű kivitelezést igényelnek, a Kubikos és a Kohász folytatását. A balatonkenesei bognár fia, Reich Károly a szívrohamok veszélyzónája után megnyu­Somogyi József: Egy prés emlék« Reich Károly: Somogyi Józsefnek godott. Szavakban és rajzokban is; benne ke­vesebb a riadalom. Most is kellemes, elegáns, könnyed és mély. A grafika Kosztolányija, miközben gondolkodik; játékos marad. Érzé­ki rajzok sokaságával jelzi az élet és szere­lem szertartásait; álszemérem nélkül, áhí­tattal. Ez a grafika nyelvére fordított Eraíó Babits és Picasso ösvényein halad tovább immár a maga felismeréseivel. Talán a leg- megrendítőbb lapja a Szarvasok temetője, ahol az állat önmaga keresztfája; ember ál­tal röpített golyó találta, madár tépi testét, mely hús, többé már nem élet. A rendező, Kratochwill Mimi érzékenyen és kulturáltan öblösíti a teret a Műcsarnokban, így a szobrok lélegzési területhez jutnak; megjelennek. Az is találó, ahogy a szobrok, grafikák Somogyi, Reich kérdéseit, válasza­it, töprengéseit egy tényleges gondolatpárhu­zam jegyében egymáshoz csatolja kettős rím­ként, kettős visszhangként. Somogyi és Reich más-más műfaj, más-más karakter, de a túl­élt halál egység bennük. A megmenekülés. Semmi nyomasztó, semmi ijedtség nem fedez­hető fel a művekben. Az az egyénre, nem a világra tartozik; ebben a humanizmusban is echózik a rajz a szobrokkal, ez is Somogyi, Reich szellemi kézfogása. Nem a halált, ha­nem a szerelmet és az életet érintik, arról vallanak a grafikák és a szobrok. 1Yj em csoda, hogy máris látogatottak a ter- jl mek, ahol külön tapintatból, csöndes zenét és remek világítást szerkesztett a rendezés, a mesterművek hátterének. Losonci Miklós Sajnos — hallhattuk a Hit című riportműsor vasárnap es­ti adásában — az őrbottyáni létesítmény egyelőre még rit­kaságszámba megy, mert az ország 130 téglagyára közül mindössze csak harminc ér­demli ki a megfelelő minősí­tést. A többi száz olyasféle, mint az erdőkertesi. A remény azonban megvan rá, hogy ezek az ómódi ége­tők is megújulnak! Az iparág vezetői 1990-ig szeretnék rend­be tenni téglagyáraink dolgát, s olyasféle — már-már labo­ratóriumi tisztaságú — üze­meket létrehozni, mint az őr­bottyáni, ahol alig huszonhat hónap kellett ahhoz, hogy dol­gozni kezdjen az olasz gép­sor. S hogy az efféle, emeltyű­rendszeres, nyomógombos tég­lagyárak nemcsak jobb minő­ségű tömbökkel látják el a la­kosságot, hanem magukat a termelésben részt vevő embe­reket is átformálják? Ez sem megvetendő haszon, hisz’ — hallhattuk — kötelességtudób­bá alakul a személyiség, ha súlyosabb felelősségű a meg­bízatás. Lám, lám, örbottyán- ban máris kitehették a táb­lát: a létszám betelt... PilÓtil. Ha nem mondja, el nem hisszük, hogy immár nyolcvanhárom éves az a Piantovszky István, aki most hatvan éve, 1918. november 16- án röplapokat szórt repülőjé­ről a Parlament fölött, és aki — bizonyára sok irigye akad­hatott — máig biztos kézzel kormányozza földi járművét: gépkocsiját. Erről a különös emberről, no meg a hajdani merész vállal­kozásról láthattunk egy érde­kes és tanulságos félórát szom­baton délután. Vértessy Sán­dor szerkesztő-riporter kér- dezgetései nyomán sorra meg­tudtuk, hogyan lett előbb re­pülő, majd titkos — ám an­nál jobban előkészített — útjára induló vörös!<atona Piantovszky István, s a keve­sebb számú mozgó meg a számosabb álló kép szinte mai történésűvé tette azt a bizo­nyos novemberközépi napot. A képsor talán még telje­sebb lett volna, ha valamivel többet közöl a bátor pilóta későbbi sorsáról is — arról: mi történt vele a nehezebb években, majd a fölszabadulás után. Erre csak egy-két vélet­len megjegyzés utalt, s ez bizony kielégítetlenül hagyta a nézőt. Elődeink. A magyarok elő­deiről és a honfoglalásról szó­ló kitűnő históriai sorozat me­gint eredendő újdonságokkal szolgált, amikor a sorra meg­szólaló régészek, történészek bebizonyították: dehogy is csak lovon vágtató, karddal, nyíllal vitézkedő harcosokból állott a Kárpát-medencébe bevonuló magyarság. Akadtak e népcso­portnak bőven olyan szolga sorsú elemei is, akiknek tisz­te a földművelés meg az állaí- jtenyésztés volt. Ezek lakhelyei már nem a rangosabb ún. nagycsaládos elrendezését mu­tatja, hanem a vér szerinti rokonságtól eltérő vegyülést. Mint az egyik szakértő, Szűts Jenő mondotta: őseink­nek éppen ez a rétegeződése tette lehetővé fennmaradásun­kat. Míg más hadakozó népek kipusztultak, fölszívódtak — addig a sokféleképp serényke­dő magyarság képessé vált a továbbélésre. Akácz László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents