Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
HM Ráckevei házak Fegyó Béla tusrajza (A szigetcsépi szüreti napok tárlatának képeiből.) Bolya Péter; Esztrád Jóbarátom, M. mesélte a következő történetet: — Két alapvető tényt közlök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrádmüsort tekintettem meg Érden. Három (ez „alapvetőn kívüli” tény) összetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan állapotomban — rendszerető elme vagyok. Első pont: Soha életemben nem voltam eszt- rádműsoran, utálom a táncdal- kandúrokat, a hülye konferanszié- kat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakni esztrádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt, se hogy repülök egy-két métert a kocsimmal és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeket valahol az elejéin: Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kultúrotthonba. „Kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel”, és ott lesz N. P. is, a kappamhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. Diósdinál karamboloztam. A bekötő útról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását... De, ellentétben a követelményekkel, nem ájultam el, kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó felpattant fedelét Újra beültem, Indítottam, a motor és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Második pont: Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, de aztán inkább kiestem. — Jaj! — sikkan- tott Erzsébet. — Részeg vagy?! Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszázkilós bombák explo- dáltak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt. (Mindezt csak a filmekben láthattam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál? Behatoltunk a kultúrházba. Harmadik pont: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy-egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. — A szentségit — suttogtam, befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRÁDOT. Bevonult egy szőke táncdaiéne- kesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyegszerűen hullottak a bombák, G-dúrban repülték a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránkzuhan a felső emelet — Ne! — ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott, engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. Negyedik pont: — Te aztán szépen elájultál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — Pont a legjobb résznél. Kiskun Farkas Lászlő: Elsőosztályosok Hol volt, hol nem volt, volt harminc gyerek. hetedhét tájon, falun, városon, s most ünneplőben itt feszengenék. A, B, C, osztály? még azt sem tudom. Keresem köztük régvolt helyemet Himnusz-árnyékos, zsúfolt udvarom. Őrzöm én is az első pár napot. Itt vagyok-e, vagy most is ott vagyok?... Hosszú asztalnál beszélnek, szavalnak, ének szól; néziem a sok ablakot: mint nyílni vágyó könyvek, ötven ablak. A ruhám új, a cipőm is ragyog, megszeppent vagyok mégis és esetlen, mint szegény ember királyi teremben. Pedig nem márvány, csak piros salak serceg, csikordul, a talpunk alatt. A folyosók, a tanterem szaga nyugtalanít, a csengő idegen, mintha barlangból, égből hangzana, a lépés furcsán kong a köveken. Ajtónyitások: mind új jelenés, öt tanár mindjárt az első napon, öt akarat, mely velem szembenéz, Elfárasztott az első nap nagyon. A sok név: Andor, Angyal, Ács, Balogh... Az osztály még csak ez: nevek, padok. .Aztán lassan a nevek dobozából kikászálódott mind, és egyre nőtt. Kiderült: legjobb futó Kontra Gábor, s a matekért csodáltuk Nagy Dezsőt. És hosszú mesék kezdődtek. Ma nézem az évnyitón a mai újakat. Szorongva állnak, olyanok egészen, mint én a régi bágyadt ég alatt, szelíd, szeptember anyás melegében. Legkisebbék? — Tán legnagyobbak Itt, hisz minden elszánt kezdés fölmagasztal, s mert mindig vannak elkezdők, kicsik, ezért lehetnek csak véghezvívők is, kik célhoz érnek csöndes dialallaL Elsősök, apró Erős Jánosok, lányok, virágot tépni készülők, ébresztik, költik minden szeptemberben a szívünk mélyén szunnyadó időt iÄSri Polgár István; Az új súg írónő Apokrif bejegyzés egy szentendrei üzem brigádjának naplójában. Aprócska tündér. Szikrázik a műhely, amerre ellép. Kunkori füttyöket aggat hajába a férfiöröm. Száz torpamás — és száz sunyító fairkas lesi kezünket, marjon-e? Valaki kurjant. S ő már eltűnt, mint jelenés. Reszelékszag, meleg kilibbent. Permet hullt ránk, azért e frisseség? Gépünk kaján arc. Kapcsolójára rácsapunk. S a tündért várjuk, mikor jön megint. Várnay Dea; Adagio Hajnalok valószínűtlen lebegése időtlen folyók partjai felett, láng pantomim ja a falon; jégtáblát reccsentő csákányéi, homlokom mögötti kép; tapintás előtti lendület, megdermedt mozdulat, ujjlenyomat kövülete a tükör peremén; a fel nem oldható hideg vassal égetett láthatatlan pecsét, az egyszer volt, megérintett, s az érinthetetlen teljesség. Bartha Szabó József: Koszorú helyett im e ijedjen meg! Nem azért ülök ide, hogy fizessen. És részeg sem vagyok. Tudom mit beszéde. Maga íróféle ember. Mondok egy történetet, azt írja meg. A Hosszú Papáról beszélek. így tívta mindenki. Az igazi neve fölösleges. Nem mond semmit. Békésebb, szorgalmasabb embert nem ismertem. Egy gyufaszál nem sok, any- myit sem tett keresztbe senkinek. Fö- ötte aludtam a munkásszállóban. Így szobában tizenketten. És egy telyen dolgoztunk. Ö segédmunkásként, én kőművesként. Ennyi az egész... Ügy élt, mint akinek se kutyája, se macskája. Valahonnan az Alföldről jött föl, még az ötvenes években. Az ünnepeket is mindig a szállón töltötte. Néha hívta egyikünk, másikunk, de maradt. Jóba Éva: Egyedül — Majd kotyvasztok magamnak valami finomat — mondogatta —, azzal kész az ünnep. — Nem tagadom, szeretett Ragaszkodtam hozzá. El-elmentünk iszogatni. Be nem rúgott Ha ingyen mérnék a sört, bort, akkor se lehetett volna berúgatni. — Hohó! Bolond lennék — mondta. — Nézz csak körül és lásd azt 'a sok marhát Vedelnek ész nélkül. Szórják a pénzt Az még nem lenne baj, ha jóra adnák, de mit vesznek rajta? Betegséget! Egy hétig itt fáj, ott fáj. Hát megvan az ilyeneknek a négy kerekük...? Ünnepi ruhában sohasem láttam. Sem én, sem más. Pedig volt neki. Ezt onnan tudom, hogy félszárnyú vasszekrényünk szomszédos volt. Mikor vette volna föl? Nem nőzött nem csavargott. Nem járt templomba, lakodalomba, se flancos helyekre, örült, ha lefekhetett. A szombat-vasárnap se kivétel. Dolgozott Hosszú Papa. Dolgozott a cégnek, a fejeseknek, meg a maszekoknak. Kőműves volt ő, kész kőműves. Iskola nélkül is jobban értette a szakmát, mint bármelyikünk. Csak hát a vállalat papír nélkül nem ismerte él, nem fizette ezt soha. A maszek persze kőművesként melóztatta, mert annak a munka a fontos, nem a papír. Nem törtetett, nem járt élen, nem mutogatta magát, csak dolgozott. Nem volt tagja semminek, soha. Könyvet se forgatott ... A z ünnepekre kivettem a szabadságom. Amikor visszajöttem a szállóra, rögtön feltűnt: szobatársaim egy kupacban ülnek az ágyon, mint a bokor alatt a krumplik. — Hol van a Hosszú Papa? — jött ki a számon rögtön. — Meghalt — felelték kurtán. — Hogy-hogy meghalt? — kérdeztem értetlenül. — Meghalt és kész !... Másfél hete... Péntekre rá, amikor elmentél. Mi Is az ünnep után tudtuk meg.... Amikor visszajöttünk, már nem volt itt... A gondnok mondta: elvitték, mert meghalt... Mindenkinek eljön az ideje... Az övé is eljött... — mondták. És tudja min morfondíroztak az én szobatársaim? Az öreg pénzén. Megtalálták az egyik bakancsában a takarékkönyvét. Bemutatóra szólt. Ezt is kiderítette valamelyik okos. Százhúszezer forint volt benne; — Ennyi az élet — mondták. — Hiába a sok pénz, úgy halt meg, mint egy csavargó... A kutyák sem ugatták meg... Hát érdemes volt neki gürizni ?... — Érdemes — mondtam —, és elkezdtem magyarázni, hogy azok a házak, amelynek falai között emberek laknak, őérte beszélnek. El akartam mondani, meggyőzően, de a szóforgatás nem kenyerem. — Marhaság — mondták és röhögtek. — Azok a házak nem mentek el a temetésre... Akik meg benne laknak, nem ismerték... A melásnak nem jár emléktábla... Ez a száz- húszezer, ez, ami maradt... Ez mérhető, kézzel fogható... Ennyit ért! jaj nagyszerű ötletem támadt. ]^j — Megvan — mondtam. — Megvan, mire használjuk a pénzt Nem osztjuk el. Nem azért dolgozott, hogy elvinyározzátok, kurvákra, italra. Az ő pénze, az ő élete. Legyen hát az övé. Síremléket készíttetünk. — És ki gondozza? — kérdezték. — Nem kell gondozni — mondtam. — Olyat veszünk, amit nem ver föl a gaz. Aminek kő a lapja — Ennyi pénzért tíz sírhoz elegendő követ adnak — mondták. — Majd márványból készíttetjük, az sokba kerül — mondtam. — Hosszú Papa biztosan hiábavalónak tartaná. — Most nem tartja hiábavalónak — mondtam. — Most tényleg nem — mondták vigyorogva. Végül egy fölfelé csúcsosodó kőben egyeztünk meg márványtáblával, amire ráíratjuk, hogy ő, Hosszú Papa, a kőműves, aki mestere volt a szakmájának, és fölépített sok-sok házat Leglább holtában ismerjük el, hogy nem volt kontúr. Aztán kézbevettem a dolgokat, de sokra nem mentem, mert közben a többiek meggondolták magukat. Feljelentettek. „Elherdálom a pénzt, és nincs jogom holmi kőre költeni.” Megidéztek a rendőrségre, a pénz az államé lett... H osszú Papa valamiféle boncintézetben kötött ki. Gondolom, az orvosok tanulnak rajta... Ügye, magának vannak gyermekei? — Csak egy? Sebaj, az is elég. Lesz, aki eltemeti. Oltári szerencséje van... De azért írja meg ezt a történetet. Legalább koszorú helyett...
