Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

Királyrétről Királyrétre Csak olyanok, mint a többi, kétke­zi ember. Nehéz munkájuk és a mindennapi becsületes kenyérkere­setük az, ami a legfontosabb közös vonásuk a királyrétieknek. Délen a mező, északon az erdő táplálja őket. Pest megyében két Királyrét nevű település van: az egyik a Csepel-szi- get alsó végén, a másik pedig Szo- kolya és Kóspallag fölött. A Király­réteket légvonalban is száz kilomé­ter választja el; azonos vonatkozá­saik alapvetőek, de különbözőségük egyre nő. Véletlen játéka csupán, hogy a térképen mindkét Királyrét a 19-es hosszúsági kör mellett található. Így aztán északról délre egy függőleges egyenest húzhatunk. Mint egy húrt, amely egyre feszül. Csak a nem egészen új, de nagyon részletező térképeken találhatjuk meg a húr mindkét kiszögellési pontját, mert a Királyréteket alig-aldg nevezhetjük településeknek. Jogi értelemben nem is azok; csupán maroknyi embernek adnak otthont. A déli Királyrétre lassan már a csepeliek is alig emlé­keznek, az északit talán határainkon túl is emlegetik. Cédulákkal rakom körül az asztal lapját. Évszámokat, neveket, egy- egy jellemző gesztust, egy kidőlt fát és arcokat idéznek a papírlapok. S persze, egy utazás emlékét, amely­nek végén több kérdés maradt meg­válaszolatlanul, mint ahányra egyál­talán feleletet kerestem. Jobbágyok lakták A Csepel-sziget nemcsak a hon­foglaló Árpád szálláshelye volt, ha­nem a nemzetségéből származó ki­rályi ház nagyurainak kedvelt ta­nyája is. A XV. század közepére azonban már csak a sziget déli ré­sze alkotta a királyi birtokot, de hosszabb-rövidebb ideig — adomá­nyozás folytán — ebből is magán­kézbe került néhány település. Így volt ez a XII. században virágzó, Cyála nevű faluval is, amelynek ha­tárát a Királyrét alkotta. Az 1301- től uralkodó Vencel király, két, Ká­roly Róbert ellen harcoló hívének adományozta a területet A rét túl­só vége már korábban Becse-Ger- gely nemzetségének birtokába került (a történteket most is idézi Sziget­becse neve). Aztán két évszázados pereskedés után a Királyrét által összekötött falvak ismét királyi bir­tokok lettek. Nem sokáig, mert Gyá- la a XVI. század végén, a török hó­doltság következtében teljesen el­pusztult, nem is épült újjá, s így Királyrét Szigetbecse külterülete lett. Igaz, ez a rét sohasem volt népes; néhány robotos zsellér, job­bágy lakta, akiknek keze nyomán Ki­rályrét mindig az élet jeleit mutatta. Szigetbecsén nem jelzi tábla a rét­re vezető utat — Minek akar oda menni? Nincs ott semmi. Tán’ már nem is laknak ott, legfeljebb egy-ketten — mondja a kocsma sarkánál álldogáló svájci­sapkás. — Dehát, ha mindenképpen akarja, hát ide nézzen; ez az út itt mellettünk oda vezet, gyalog-sietve úgy fél óra alatt. De kit keres ott? — figyel is, nem is a válaszra, in­kább engem méreget és zsiványul mosolyog, aztán a poharat homlo­kához emeli, és mutatóujjával fel­jebb tolja a sapka szélét. — Egy szó, mint száz; innen oda csak három­féleképpen lehet bemenni; kerék­párral, gyalogosan vagy Zeterral, autóval legföljebb föl a gátra, le a gátról. Hullámvasút. Most meg, hogy sár van... — a földre önti a pohárból a maradékot. — Pocsék egy ital ez a málna. No, megyünk. Hát persze. Hosszú orra van a vi­lágoskékre mázolt Zetornak, a göd­röknél föl-föl dobja az embert, kü­lönösen itt, hátul. És az ülésnek meggyűrt pufajka nemigen fogja fel az ütéseket. Rácz Józsefnek csak a hátát látom, a svájcisapkáján mere- dező „villámhárítóról” próbálom elő­re kiszámolni a zökkenőket és hall­gatok. Kihuppanok az udvar közepére. A Zetor már fordul, pilótája egyszer még visszapillant és elrobog. Király­rét? Mintha egyetlen major lenne. Körben drótkerítés övezi, és ide lát­ni a Duna gátját, előtte pálcavé­kony sorompó, mázsaház, magtár, trágyadomb, tehénistállók sorjában vezetnek a túloldalig, ott néhány fa között megbújva egy díszeiben és vakolatában is megkopott épület, az­tán ismét tehénistálló, s mire a te­kintet visszaérkezik a gáthoz; két nyárfa-felkiáltójel, a harmadikat a szél kitépte, holtan fekszik és a sza­badon tárolt, lassan korhadó siló- hegyre mutat. Itt emberek élik min­dennapjaikat. Ot család — öt család lakik itt, ha jól szá­molom, tizenhatan vagyunk — köz­ben tüzet ad Balázs András; beránt­ja a gyufa lángját két tenyere közé, ahogy a széllel mindig számotvető pusztai emberek szokták. — Én az asszonnyal lakom, aztán vannak gyerekesek, ott meg a fák között az özvegy tanítónő. Valamennyien itt dolgozunk helyben, a tehenek között, állatgondozóként. Én még éjjeliőr is vagyok. Hogy-hogy mit csinálnék, ha baj volna? Nézze a botom; vas van a végén, meg vagy kétarasznyi lánc, aztán a két kutyám, de legrosszabb esetben kiabálnék. Nem, telefon az nincs..., mi nem szoktunk betegek lenni. Meg aztán érzi azt az ember jó előre, ha baja van, még nappal bemegy Becsére vagy Kevére az or­voshoz. Hát, ha hirtelen jön a kór, akkor bizony harmincszor is meg­halhat az ember, mire a mentő ki­jön. Már mi megszoktunk itt. Ma­gam részéről tizenhat éve vagyok királyréti. Az elején volt nehéz, ínért városból jöttem, Tatabányáról: elön­tötte a víz a tárnákat, aztán állító­lag nem érte vón’ meg kitisztítani. — Hát jöjjön beljebb — tessékel bemutatkozás után Kocsis Gyula ál­latgondozó. — Itt a konyhánk, ott jobbra egy kis kamra, szemben meg a szobánk, oda csak egy percre, mert a feleségem beteg. Nem tudom le­ültetni ... Tekintélyes korú televízió, a leg­szükségesebb bútorok. A falakról, a mennyezetről ledobta magát a va­kolat, de bemeszelték. Minek javíta­ni? Úgyis lehullik. Meg aztán a la­kások a termelőszövetkezet tulajdo­nában vannak; az Üj élet téesz szol­gálati lakásai. Sétálunk a telepen... — Kilenc gyerekem volt, de egy meghalt. A többi részük mán el­költözött, most ötödmagammal élek: egy elsős, egy ötödikes és egy hato­dikos gyerek van. Innen Szigetbe­csére gyalog mennek naponta, onnan busz viszi ki őket Ráckéyére az is­koláig. Igazán nem panaszkodhatunk, van itt minden, meg főleg jó levegő. A kérését is szép: az asszonyé há­romezer fölött, a magamé meg majd­nem hatezer. Csak tudja, ha valamit tehet miérettünk, hát tegye szóvá: nem való embernek a szomszédjában a trágyadomb, meg ez a siló is büdös. Mi már szóltunk a téesz-irodán, de csak itt van ez még most is. A legrégebbi helyi lakost keresem. Kocsis Gyula szabódik, ő csak 1947- ben nősült ide, de „majd a sógorék, a sógorasszony isten tudja, mióta la­kik itten”: — Hát, 1922 óta, mióta megszü­lettem, ugyanebben a lakásban — miközben Papp Imréné ránt egyet a fejkendőjén, már mondja is, mint jó diák a leckét, hiszen megszok­hatta, hogy az idegenek mire kíván­csiak. — Nagyot változott errefelé is a világ, villanyunk van, televíziónk, aztán nem kell hajnalban kelni, kettőkor, hogy még napszámba meg­fogadják az. embert, nem vagyunk uradalmi cselédek, nyolc órát dol­gozunk, és nem szakadunk belé, az én keresetem megvan hatezer is. Aki itt megbecsüli a pénzt, az ha­mar tollasodik: o gyerekeim már beköltöztek Becsére, a saját házuk­ba, én még a nyugdíjig szolgálok, aztán költözök befelé. — Ja, hogy elfogy-e Királyrét? A tehenek megmaradnak, és ember is lesz mindig, aki gondozza őket. Leg­följebb nem ittlakosok. Már mások az igények, ide vagy öt kilométerre van egy bolt, moziba a fiatalabbja csónakkal megy át a Dunán, Döm- södre. Jószerével az is igaz, hogy még néhány éve szebb volt, rende­sebb volt itt is. Példának okáért volt iskolánk, az alsósoknak. Ott volt a kastélyban ..., ahol az özvegy ta­nítónő lakik. Most meg az elsős uno­kám gyalogol Becséig reggel, dél­után, meg este is. Persze, akkor még harmincnál is több család élt Királyréten. Most már fogyatko­zunk ... Felkaptatok a Duna töltésgátjára: messze belátni a rétre. A gémeskút- ra, s a mellette álló szivattyúra, a mindent elfedő zöld füvet csak né­ha töri meg egy-egy nyírfacsoport. Legelő, amíg a szem ellát, s olyan közel a Duna, hogy a víz illatát érezni. Egy öreg ember csónakból eteti a halakat, aztán mindinkább kifelé húz, és egyre szórja a magot, hogy partközeibe csalja a zsákmányt. Kihajózik, megköti a ladikot, s hor­gai mögül ö is vár a jószerencsére. A töltésen baktatva tucatnyi ap­ró, a táj szépségét nem éppen gaz­dagító hétvégi ház mellett haladok: horgásztanyák a vadonban. Tulajdo­nosaik a Duna-ág egy üdülőtelepé­nek előhírnökei. Kicsit borongós idő­ben is lenyűgözően szép a táj. Va­gyont érő, a gazdagság forrása is le­hetne. Nincs telefon, egészségügyi el­látás, nincs élelmiszerbolt és ven­déglő. Tizenhat ember és négyszáz szarvasmarha élettere a csepeli Ki­rályrét. incs megoldva i- Ráckevei A tanácselnök barátsá­gosan berendezett irodája: — Közigazgatásilag hozzánk tarto­zik Királyrét is, de a terület az Üj élet szövetkezet tulajdona — mondja Pfendert Mihályné. — Eddig nem érkezett olyan természetű lakossági bejelentés, hogy az ottani állapotok egészségtelenek. Azt tudjuk, hogy nincs megoldva sem a helyi lakos­ság, sem az üdülők kereskedelmi el­látása, de sajnos, beruházási keret hiányában nem tudunk segíteni. Enyhítené a gondot, ha valaki a helybéliek közül vállalná egy házi bolt üzemeltetését. Csakhogy ezt nem merjük kezdeményezni, mert a KÖJÁL feltételei sokkal szigorúb­bak annál, semhogy magánerőből épített üzletet lehessen nyitni. A Zetort személygépkocsira váltva suhanunk észak felé. Nehéz szaba­dulni a déli Királyréten izzó ellent­mondásoktól : minden van ott..., főképpen jó levegő; a KÖJÁL-elő­Lieber Éva faliszőnyege (Alkotások a vásárhelyi ászt tárlat anyagából.) Kéry Imre grafikája írásokat egyszerűen meg sem kísér­lik teljesíteni egy alapellátást biz­tosító üzlet létesítésével; ugyanak­kor a KÖJÁL nem szerez tudomást a közegészségügyi és a járvány szempontjából is tarthatatlan állapo­tokról; a királyréti majort bekerí­tették, mert féltik az állatokat a száj- és körömfájástól..., és az ott lakó öt családot... Évszázadokkal hagytuk magunk mögött a térképen pontnyi települést; Budapest világ­városi forgatagában minden korábbi érzés anakronizmusnak, megfogha­tatlan szociológiai fantáziálásnak tű­nik. Csakhogy bőrömbe itta magát szagával a valóság. Vác kora délutá­ni, városi forgalma, a Szabadság té­ren sétáló srácok és járni tanuló kisemberek, az ifjúsági tábor felé kanyarodó lengyel autóbusz egy másik világra hangoL Útkereszteződésben Közeledünk a Börzsöny lejtőihez, de már a Szentendrei-sziget északi félétől,'" hajdanvolt királyi birtok mentén haladtunk Verőcéig. Tekin­télyes hegyek ösvényein visz az út, újra és újra keresztezve az Ipoly- damásdi Erdőgazdaság kisvasújának keskeny sínpárját. Ugyanezt a_ vo­natot nevezik tavasztól késő őszig Börzsöny Űttörővasútnak is, amely az egyetlen rendszeres tömegközle­kedési eszköz az északi Királyrétre. De az úthálózat is jó; végig szilárd burkolat vezet a településig, míg elhalad az állomások mellett: Mor­gó, Kisdobos, Börzsönyliget, Króni­kás, Kincskereső és Királyrét. Inkább az utak kereszteződésébe, mint a település centrumába érke­zünk. Jobbról bisztró fogad, vele szemben egy szépen rendben tartott lakóház, aztán egy vegyesbolt, majd a patak hídján túl elágazik az út Nagyhideghegy, az Express Ifjúsági Tábor és az erdei sétány felé. Mint királyi birtok kapta a nevét ez a település is. Legfeljebb azt ne­héz megfejteni, hogy miért hívták rétnek, hiszen egy hegyek közé éke­lődött aprócska medence. Ez a le­nyűgözően szép vidék a 4 ezer hek­táros Ipolyvidéki Erdőgazdaság egyik gyöngyszeme. A bükk-, tölgy- és gyertyánrengeteg beékelődik a há­zak közé, és esős időben tekinté­lyesre duzzadva zuhog át a települé­sen a patakocska, amelyet felső fo­lyásánál — a régi bányáról — Szén­pataknak, itt lent pedig Morgónak neveznek. A bisztróval szembeni ház nem tűnne ki egyik Pest megyei város utcájából sem, pedig erdészlak, s gazdája ifjú Homoki Nagy István kerületvezető erdész. Azon igazán nem csodálkozhatunk, hogy szenve­délye a természet, hiszen édesapjá­tól, a neves természetfilm-rendező- től mint családi hagyományt örö­költe. — Ma már korántsem olyan ro­mantikus mesterség az erdészé, mint régen: tervszerűen, korszerű felsze­relésekkel dolgozunk — kezdi a be­szélgetést még az udvaron. — Mi, ex-dészek is igényeljük mindazt a kommunális ellátást, ami a mai éle­tünk velejárója. Én családostól la­kom itt: a feleségemmel és a két óvodás fiammal, de ha tehetjük, el­látogatunk Monorra, édesanyámék- hoz. A munkaterületemen csak egyetlen változást sajnálok; hogy a vadgazdálkodás nem tartozik hoz­zánk, hanem a vadásztársaságokhoz. Ügy érzem, ezt az erdő is megsínyli, számszerűen talán nem lett keve­sebb a vad, inkább az állomány mi­nősége romlott. Pedig a Börzsöny­ben nemesvadak élnek, gímszarvas, őz, muflon, vaddisznó, és persze ró­ka. Akad néhány párját ritkító ma­dár is, mint a parlagisas és a kere­csensólyom. Ezeknek a fészkét na­ponta vigyázzuk, igyekszünk meg­teremteni a zavartalan életfeltételei­ket. Az erdő ad kenyeret — Természetesen az erdőben a mindennapok kemény munkát jelen­tenek. Királyrét körülbelül 20 lakó­jából a felnőtteknek szinte kivétel nélkül az erdő ad kenyeret télen— nyáron. Csaknem egész évben folyik a fakitermelés, közben tervszerűen pótoljuk az erdőt és gondozzuk a fá­kat. Bizony, itt sem könnyű az élet: reggel hatkor kezdünk dolgozni, bár a kitermelés jó részét már gépesí­tettük, mégis nagy fizikai megter­helést jelent. Az idénymunkásokkal együtt hozzávetőlegesen hatvanan- hetvenen dolgozunk ebben a kerür letben. A kisvasút megállójától messze, az erdőben bújik meg az ifjúsági tá­bor. Modem épületeiben, társas szo­báiban évente sok ezren pihennek, s a csodálatos környezet a szó ere­deti, konkrét értelmében felüdülést ad. A tábor gondnoka, Alföldi Gábor még csak három éve királyréti: — Engem a természet szeretető vonzott ide. Budapesten, a Hegedűs Gyula utcában éltem 25 éves koro­mig, de ha mostanában hazamegyek, olyan idegennek tűnik a város, mint­ha Londonban vagy Párizsban jár­nék. Pedig azt mondhatom, hogy itt rideg az élet, abban az értelemben, ahogy a pusztai emberek mondják: kevesebb a kényelem, a szórakozási, a művelődési lehetőség, mint a vá­rosban. Hűvös van és korán esteledik. A kis piros színű vonattal egyszerre érünk a megállóhoz. A lámpák fé­nye zöld árnyalatot kölcsönöz a fák­tól, a faház-vegyesbolt sárga fényt vetít a patak korlátjára. A vegyes­boltban szabadkozások és sohatöbbé- fogadkozások árán sikerül egy Ids szívmelegítőhöz jutni. Rögtön társam is akad. Szót váltunk: — Helybéli, vagy egy óra múlva az úttörővasúttal tovább utazik? — Itt lakom én már elég régen. Népesítem a falut, négy gyerek van, majdnem fele annyi, mint az ösz- szes többinek. Igaz-e? — kacsint a pult mögött álló fiatalasszonyra. — Nem utazom én sehová, megyek ha­za az erdőről. Mára elég volt! — Erdész? — Dehogy, favágó. De én is sze­retem annyira az erdőt, mint bár­melyik erdész. Szeretek itt dolgozni, korábban Vác mellett voltam egy téeszben, de ott nem volt ilyen jó. Ebben a cseppnyi faluban majdnem olyan élet van, mint bárhol. És a fizetség se rossz, még az asszony is többet keres háromezernél. Érthető, hogy nem fogy innen az ember, in­kább jönnek. Ha már beszélgettünk, meg> megy is, legalább bemutatko­zom: Villant Ferenc vagyok. Kopik, gyarapszik Két Királyrét a 19-es hosszúsági kör mellett. Mindkettő csodálatosan szép ter­mészeti környezetben, egyiknek a Duna, másiknak a Börzsöny ad vonz­erőt. Az egyik kopik, a másik gya­rapszik, mintha köztük nemcsak száz kilométer volna a távolság. KRISZT GYÖRGY '

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents