Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-29 / 256. szám

1978. OKTÓBER 29., VASÄRNAP A nép színhaza — a Várszínházban A Magyar Tanácsköztársaság színházi életét bemutató ki­állítást tekinthették meg az érdeklődők a Várszínházban. A tárlatot a Magyar Színház Intézet rendezte. TV-FIGYELÓ Jogi esetek. Okos tanár módjára nevelte, figyelmez­tette, óvta, intette nézőit a Jogi esetek csütörtök esti műsora. A tartási szerződé­sek kapcsán került sor erre a pedagógiai célzatú foglala­tosságra, amely megállapodá­sok — hallhattuk az érvelést — korántsem csak egyszerű jogi ügyletek. Többek annál, hisz’ embereket kapcsolnak össze, s így bizony számotte­vőek az érzelmi vonatkozá­sok. Nem elég csak letudni a pontokba szedett kötelezett­ségeket — az elő nem írt gondoskodásra is kell időt, erőt fordítani. Persze, az érzelmek ki- nyilvánítása gyakran a visszautasítás falába ütközik. Hol az eltartók morcak, ride­gek, hol meg épp az eltar­tott nem tűri a kedveske­dést. (Erre is, arra is láthat­tunk példákat.) Dehét megá­nak az intézménynek mégis­csak az a célja, hogy kölcsö­nösen jól sikeredjék a part­neri viszony. A most emlege­tett tv-műsor talán hozzáse­gít majd néhány indulatosan berekesztett ajtó újbóli kinyí­lásához ... Játékok. Két egymást kö­vető napon egy-egy hazai ké­szítésű tv-termék igyekezett lekötni az előfizetők figyel­mét. Szerdán a Mire a leve­lek lehullanak című másfél­órás katonatörténetet sorolták be a híradó utáni főműsor idejére; csütörtökön pedig az ördögi szerencse című histó­riát kellett volna végigélvez­nünk a kora éjszakai bóbis- kolás előtt. őszintén szólva, egyik prog­ram sem tetszett. Az előbbi — noha minden kockája ma­gán Viselte rendezőjének. Hajdúfy Miklósnak jól ismert szépérzékét, múltidéző tehet­ségét — voltaképpen nem szólt semmiről: mutatós kato­nái, fátylas ápolónői legföl­jebb ha beszéltek az első vi­lágháborús olasz froút tragi­kus eseményeiről, de sorsuk aligha villantott fel ezekből valamit. Az utóbbi meg egy mosolyognivalóan gyermeteg ötletből próbált egy s mást kicsiholni — szintén sikerte­lenül. Ráadásként ez az ör- döngös micsoda nem is igen kívánta a képernyőt, mert azon túl, hogy a kandalló előtt egyszer csak megteste­sült Tomanek Nándor — igencsak gyönge maszkban elénk lépő —' lélekfelvásárló- ja, nem sok olyasmi történt, amit látni is kell. (Legalább azokat a futballbetéteket szabták volna terjedelmeseb­bekre — dehát hosszabb szemlélésükre nem hagyott volna időt a szívtelen rende­zés.) Ilyesformán tehát egy idegen ötletből megmagyarí­tott és — ki-tudja, mily meg­gondolásból? — megtévésített rádiójátékkal traktálták meg a kedves nézőt, aki bizony egyre inkább tudja, hogy nem a főműsorok a főműsorok. A kisebb csinnadrattával készü­lő és lepergő adásokban gya­korta több az érzelem és a gondolat... Akácz László A hely varázsa, emlékei A FÄY—VÖRÖSMARTY TÁRSASÁG KÖZGYŰLÉSE ELÉ = sá" Fáy—Vörösmarty T ártsa ­október 30-án este hat órakor tartja közgyűlését Fó- E ton, a Vörösmarty Müvelődé- = si Házban. A társaság eddigi működése alapján elismerést szerzett magának. Rendezvényein elő­adóként szerepelni megtisz­teltetés, közönségként részt venni maradandó élmény. Milyen út vezetett idáig? A múlt század elején Fáy András, váci járási szolgabí­ró Foton, egy iskolai látoga­tás alkalmával megismerke­dett egy fogékony értelmű kislánnyal, Sziráki Zsuzsiká­val. Fáy elhatározta, hogy magához veszi a kislányt, hogy saját eszményképe szerint át­formálja. A kislány később a felesége lett. Meghatározó élmény Fáynál ez az érzelmi kö­tődés vezetett a helyhez va­ló kötődéshez, és a hely meg­határozta életét. Megvette Vörösmarty szőlőjét a fóti Somlyó hegy oldalában, s azon kis pihenőlakot épített feleségének. Ezt a házat ma Vörösmarty-kunyhó néven is­merjük. A kunyhó belső falán ma is ott áll az a márvány­tábla, amelyet Ferenczy István szobrász készített, belevésve azok nevét — köztük Vörös- martyét —, akik segítettek a házikó építésében. ' Fáyné, Sziráki Zsuzsika méltó szellemi társnak bi­zonyult. A Fáy gondosan mű­velt, szépen termő szőlőjében zajló szüretek idején hangu­latos összejöveteleket tartot­tak. Ott voltak ezeken a szü­reti ünnepségeken a reform­kor nagyjai: Kossuth, Wesse­lényi, Deák, Czuczor, Bajza, Barabás Miklós, Toldi Fe­renc, Szemere Pál —, hogy csak néhány nevet említsünk. Egy ilyen alkalommal, 1842. október 5-én mondta el Vö­rösmarty azóta híressé vált versét, A fóti dalt. De szíve­sen mutattak itt be verseik­ből más költők is, és szaval­tak itt verseket a kor nagy színészei, Lendvay Márton, Egressy Gábor és mások. A Fáy-ház későbbi gazdája egy Héger nevű bankár, majd ennek fia, Héger Tóth Ervin lett. Az ifjabb Héger ‘ a má­sodik világháború végén halt meg, kolausszegényen. Forró hangulatú esték A második világháború előtt az újpesti Vörösmarty Irodalmi Társaság tagjai jár­tak ki Fótra, a Fóti dal szü­letésnapján. A társaság elnö­ke Hajdú Henrik, a neves műfordító volt. A társaság tagjai a Károlyiak vendégei voltak e napon. A forró han­gulatú estéken többször szere­pelt itt Szabó Pál, Darvas Jó­zsef, Kovács Imre és Győrffy István, a néprajztudós. Itt alakult meg 1933-ban a Fó­ti Faluszínpad is. A háború után Berda Jó­zsefek újjáélesztették a ha­gyományápoló fóti találkozó­kat. A találkozókon pedig szóba került, hogy ideje vol­na a romokban heverő épüle­teket végre helyrehozni. Sok évi erőfeszítés eredményeként, közerővel, ez valóra is vált. Űj lendülettel A helyreállítás után új lendületet kapott a szellemi hagyaték ápolása. Megalakult a Fáy—Vörösmarty Emlékbi­zottság, amely előkészítette a hagyományok intézményes őr­Szovjet filmek hete Három, Magyarországon ed­dig nem látott film bemutatá­sa ad rangot a szovjet filmek hete november 2—8-ig tartó eseménysorozatának. Buda­pesten három bemutatóra ke­rül sor: november 1-én a Szikrában a Sebzett madarak­at tűzik műsorra, amely az 1977-es cannes-i filmfesztivá­lon igen jó kritikát kapott, idén pedig a szovjet össz- szövetségi fesztivál négy nagy­díjának egyikével jutalmaz­ták. A Szót kérek a Toldi november 2-i vetítésén sze­repel először, míg a Transz­szibériai expressz című film­alkotást a Gorkij filmszínház­ban november 3-án láthatják a nézők orosz nyelven. A budapesti díszbemutatót kö­vetően Salgótarjánban és Bé­késcsabán is bemutatják a Transzszibériai expressz-t és a Sebzett madarak-at. A Transzszibériai expressz egyébként nem szerepel a Mokép idei vetítési tervében, a nagyközönség csak 1979­láthatja majd. Hogy mégis bekerült a filmhét program­jába, azt az ünnepségekre ha­zánkba érkező szovjet küldött­ség összetétele magyarázza. Abban ugyanis helyet kapott Karin Bászánová, a film egyik főszereplője is. Az öt­tagú delegáció tagja Irina Csuliková, a Szót kérek egyik főszereplője. Tisztelt Rezeda Kázmér úr! Mindenekelőtt elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom, kétséges az is, hogy soraim utolérik-e önt bolyongá­sai során. Ügy érzem, be kell számol­nom önnek, Rezeda-Szindbád-Krúdy úr, egy őszi utazásunkról, melyet kedves ismerősömmel nem vörös postakocsin, de fehér automobilon tettünk. Ez utób­bi járművet ön nyilván mély megve­téssel szemlélné, alkalmatlanul gyors­nak találná, hiszen egy jó halászléért hatnapi utat sem sajnált, fiákerrel Balatonfüredre. Ám az ősz, melyben elindultunk, olyan volt, amilyennek ön szerette és énekelte, például az Asszonyságok díjában: „Száraz, hideg, napfényes őszi napok jártak; a kökénybokrokat már belepte vénasszony huhogó lehelete, a hegy­hátaknak olyan színük volt, mint úr­hölgyek ruhájának Pesten, a mély víz­mosásokban a környékbeli faluk ha­lottjainak a lelkei aludtak, az ország­úton ökörnyál repült, a forrásból imént ivott egy vadgerle, az este ban­dukolva jött fel a völgyekben, mint egy baktató feketeszűrös öregember... aztán feljött a hold és réztányérjával elvonult a visszhangos völgyek, álmo­dó erdők felett.” Tisztelt Szindbád úr: Nem vagyok- biztos tudója életének, így nem tudom, járt-e vándorlásai közben a Duna-parti Szentendre váro­sában. Azt tudom, kegyed most igen kedvelné e helyet. Itt vannak még ut­cák, melyek önt régi-régi kedves tá­jaira, a Tabánra, vagy a Vízivárosra emlékeztetnék. Azokra a járdákra, melyeknek macskaköveit már akkor elhordta valahová az idő, mikor Ön re­gélt a rajtuk surranó szépasszonyok­ról. Szentendre a szepességi városok hangulatát is visszaidézhetné, és itt még az is elképzelhető, hogy az ala­csony ablakok függönyei mögül Fru­zsina vagy Esztella bukkan elő. ön szeretné e városkát, Krúdy úr, mert itt szeretik Önt. Nemrég rajon­gói azért gyűltek volna össze a helyi szép bibliotékában, hogy önre emlé­kezzenek. önre, aki száz esztendeje született halhatatlannak. Költő idézte volna a költőt, Rákos Sándort várták. Ám a költő váratlanul megbetegedett, de önről mégis hallhattak az egybe­gyűltek. Munkáiról, életről, alakjairól, a város nyugdíjasainak klubjában (mily ismeretlen fogalom lehet ez ön­nek, Szindbád úr!) egy katonatiszt be­szélt önről. Igen, Móricz István őr­nagy, bizony, Krúdy úr, hitte volna? ön, aki párbajozott is tisztekkel, gon­dolta volna, hogy a katonák irodalom­mal foglalkozzanak egyszer? És nem is akárhogyan; az összegyűlt 50—60 ember, akik előzőleg mozivásznon lát­ták megidézni alakját, Szindbád úr, fe­szülten, izgatottan figyelték az elő­adást. (Mivel öntől nem állt távol a fi­nom malícia, bizonyára megenged né­kem egy szerény megjegyzést. Ha Rá­kos Sándor nem betegedett volna meg, akkor ugyanazon a napon, ugyanazon időben, ugyanazon épületben, ugyan­arról lett volna szó: önről. Gondolom, szervezési képességeink ilyetén alaku­lását, ezáltal személyének megduplázá­sát kegyed is megmosolyogná.) Tisztelt Krúdy Gyula úr! Este volt már, mikor bús-vidáman szerteoszlottunk. Vigadtunk, ínért Mó­ricz őrnagy szellemidézésén ön ismét közöttünk volt. Búsultunk, mert sorsá­ra gondoltunk, Krúdy úr, 1933 tavaszá­ra, amikor az elhatalmasodó kóron kívül a kor is támadta önt, kilakolta- tási végzéssel, kikapcsolt villannyal, végrehajtókkal. Azután visszaérkeztünk Budapestre, és felkerestük a Vörös Postakocsihoz címzett korcsmát. Természetesen főtt marhahúst ettünk, paradicsommártás­sal, és spriccerünket lassan, illő ko­molysággal kortyolgatva kezdtünk új­ból feldérülni, hiszen ön is erre intett minket, a Hét Bagolyban: „— Tudja, öcsém, én ugyan nem so­kat láttam a világban, de amit láttam, jól megnéztem. Szerencsétlen ember csak egy van, akinek a száján jön ki az, amit megeszik. Amíg a gyomor jól működik, amíg a kövér kacsa örömet okoz, amíg a húsnak az ízében meg- érezzük a legelők, erdők, források il­latát, a bornak a zamatában a tava­szi virágzást és az őszi szüret taposó­lányainak a jókedvét: addig nincs el­veszve semmi.” Tisztelő híve Andai György zésére hivatott Fáy—Vörös marty Társaság létrehozását. A társaság irodalmi és ’törté­nelmi emlékhelyeink ápolását tűzte ki célul, s ezzel a köz- művelődés ügyét szolgáló szervezetet hoztak létre. A meleg hangulatú irodalmi estéken a társaság tagjai meg­ismerkedtek Simon István, Berda József, Kónya Lajos, József Attila, Radnóti Miklós, Veres Péter, Szabó Pál és Illyés Gyula munkásságával Tavaly Ady Endrére emlé­keztek, idén Berek Kati tol­mácsolta Nagy László csodá­latos verseit. Megrendezték Németh Kálmán szobrász és a háromszoros Munkácsy-dí- jas festő, Németh József ki állítását. Nagyjelentőségű az évente megtartott Fóti párbe­széd, amelyeken egy-egy fon­tos, közérdekű kérdést vitat­nak meg. Kőváry Ferenc Művészeti főiskolás találkozó hazánkban Két év múlva Budapesten rendezik meg a magyar és a szovjet művészeti főiskolások első találkozóját — egyebek között erről állapodtak meg művészeti főiskoláink rekto­rainak szombaton véget ért budapesti konferenciáján, amelyen öt magyar és hat szovjet intézmény vezetői vi­tatták meg a művészeti fő­iskolák közötti együttműkö­dés továbbfejlesztésének lehe­tőségeit. Plakátkiállítás 1917 és 1945 között készített magyar és szovjet politikai plakátokból nyílik kiállítás november 1-én a Csepel Au­tógyár Művelődési Központjá­ban. A kiállítás a hónap vé­géig tekinthető meg. UJ POLITIKAI KÖNYVEK Egy kis történelem A valóság szokszor izgalma­sabb minden regénynél — szoktuk mondani. A Kossuth Könyvkiadó ismét több ilyen tartalmú kötetet ad az olvasó kezébe. A magyar korona története Több mint három évtizedes külföldi őrizet után, 1978. ja­nuár 6-án ismét visszakerült hazánkba ezredéves önálló ál­lami létünk jelképe, a magyar korona és a koronázási éksze­rek. A Népszerű történelem sorozatban dicséretes gyorsa­sággal máris megjelent Ber- tényi Iván történész könyve, amely a korona történetéről nyújt átfogó képet az olva­sónak. A magyar koronáról már szinte könyvtárnyi régebbi és újabb irodalom jelent meg. Az elmúlt három évtizedben külföldön is számos tanul­mányt, könyvet írtak róla, amelyek alapvetően átalakí­tották a felszabadulás előtti tudomány felfogását a korona keletkezéséről. A szerző, amint bevezetőjében írja, nem kívánja az eddigi kuta­tási eredményeket minden ponton meghaladni és saját kutatásai alapján teljesen újat nyújtani. Munkájának el­sődleges célja, hogy becses nemzeti ereklyénket, a koro­nát bemutassa az érdeklődők­nek és tárgyilagosan, de kri­tikával ismertesse a hozzá fűződő újabb kutatási ered­ményeket. A felfogások egész özöné­vel ismertet meg a szerző, de mind a görög, mind a latin korona születésének körülmé­nyeiről még számos kérdés el­döntésre vár. Az összeillesztés időpontja is bizonytalan még. Talán most, amikor a szakér­tők gondosan tanulmányoz­hatják, sikerül majd becses nemzeti kincsünk eredetét, történetét az eddigieknél megnyugtatóbban tisztázni. A könyv arról is, szól, hogy mire és miként használták a koronát, s mi volt az annyi­szor hallott „szent-korona” eszme. Érdekes magának az ékszernek a története is, hi­szen a korona megjelent nem­zetünk számos fontos sorsfor­dulóján. A prágai konferencia Vlagyimir Konviszár köny­vében (Dalos György fordítá­sa), valóban megtörtént és történelemmé vált eseménye­ket dolgoz fel érdekesen, for­dulatosán. Hősei emigrációban és illegalitásban élő orosz forradalmárok, Lenin és Krupszkaja, Ordzsonikidze, Saumjan, lnessza, Armand, Pjatnyickij és elvtársaik. Nél­külözések között, gyakran éle­tüket is veszélyeztetve, rend­őrspicliktől körülvéve, önfel- áldozóan, elszántan harcol­nak; nemcsak a körülmé­nyekkel kell megküzdeniük, hanem saját mozgalmuk meg­alkuvó, ingadozó elemeivel is. Egységes, ütőképes erővé a pártot, forradalom akarják acélozni mert céljukat, a győzelmét csak így érhetik el. A kötet 1911 nyarától kö­veti nyomon hősei életét. Ek­kor kezdik meg az összorosz- országi konferencia szervezé­sét. Lenin szűkebb köre Pá­rizsban, elvtársai pedig Euró­pában és illegálisan a cári Oroszországban dolgoznak s a nehézségeket leküzdve si­kerül összehívni a képviselő­ket a konferenciára. Ez 1912 januárjában Prágában nyílik meg. A küldöttek többsége számos ország rendőrségét ki­játszva érkezett meg. A prágai Hybernská utca kis szobájában mintegy két­heti munkával tisztázták a legfontosabb problémákat és kizárták forradalmi pártjuk­ból a megalkuvókat, az op­portunistákhoz húzó megal­kuvókat. A történelmi feldolgozás szinte regényként hat az ol­vasóra. A hősök mindennap­jait, érzéseit, apró gyengéit is megismerhetjük, kalandos éle­tük, prágai viszontagságaik néha akár detektívregénybe is beillenének, s mindez köze­lebb hozza hozzánk őket Fordulat a Komintern politikájában B. M. Lejbzon és K. K. Si­rinya műve az első magyar nyelven megjelent összefog­laló kötet a Kommunista In- ternacionálé VII. kongresszu­sának előzményeiről, tevé­kenységéről és eredményeiről. Ismerteti az 1919-ben megala­kult Kommunista Internacio- nálé útját 1935-ig, amikorra megérlelődött az új politikai irányvonal kidolgozásának szükségessége. A szerzők be­mutatják a kort, a harmincas évek válságos, háborúval ter­hes légkörét, a vészesen elő­retörő fasizmust, amellyel szemben a polgári liberális il­lúziók és a szociáldemokrata koncepciók teljességgel tart­hatatlannak bizonyultak. A Kommunista Internacio- nálé VII. kongresszusa, amely 1935. július 5-én Moszkvában ült össze, egyértelmű választ adott az emberiséget izgató, égető kérdésekre. Kidolgozta és elfogadta a népfrontpoliti- kát, küldöttei megvitatták mindazokat a fontos problé­mákat, amelyeknek a megol­dásától a további nemzetközi események alakulása is füg­gött. A kongresszuson levont következtetések ma is érvé­nyes jelentősége abban áll, hogy nemcsak taktikai válto­zásokat jelentettek, hanem a kommunista mozgalom új stratégiáját is. A kommunista és munkáspártoknak azt az irányvonalát alapozta meg, amely a kommunista világ­mozgalomnak napjainkban is vezérfonala. A könyvet Székely Andorné fordította. Mindhárom kötet szerkesztője Réz Miklósné. Gáli Sándor // Oózi utazdó a ß ér hoc óin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents