Pest Megyi Hírlap, 1978. október (22. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
____ m Sz áz éve született Krúdy Gyula Krúdy Gyula születésének 100. évfordulója alkalmából koszorúzás! ünnepséget rendeztek szombaton a Mező Imre úti temetőben az író sírjánál. A Kulturális Minisztérium nevében Blahó Pál főosztályvezető és Vígh Józsefné főelőadó, a Fővárosi Tanács képviseletében Csehik Ferencné elnökhelyettes és Szabó Ervin művészeti osztályvezető, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa részéről Cseres Tibor és Juhász Róbert, az országos tanács tagjai koszorúz- tak. A Magyar Írók Szövetségének koszorúját Szabó Magda és Vészi Endre Kossuth-díjas írók helyezték eL Életrajz legalábbis kétféle van: az egyszerűbb, a külsődleges, szép sarjában elmondja, hogy az író 1878. október 21-én született Nyíregyházán, nagyapja 1848—49-ben hős honvéd kapitány volt, a komáromi vár utolsó védőinek egyike, apja tekintélyes ügyvéd, anyja az idősebb Krúdy szegény kis cselédlánya; aztán következik az író gyermek- és ifjúkorának, későbbi pályafutásának részletes taglalása, pletykák, valóság és mendemondák ügyes vegyítése, majd a drámai vég: a beteg, elszegényedett, öreg és magányos író végnapjai, haldoklása, és elhunyta 1933. május 12-én, élete ötvenötödik évében. A másik, a lélek önéletrajza, amely sok mindenben párhuzamos ugyan az előbbivel, de nem azonos vele: igazabb, mélyebb, őszintébb, teljesebb. Az egyszerű, a külsődleges önéletrajzzal szemben ez a másik, a bensőséges, az áttételes: igaz, bonyolultabb. Az igazi, a legbensőbb lelki önéletrajza: az N. N. című kisregénye. Krúdy — tudatos művésizi fogással — még a névtelenségen túl is igyekszik eltávolítani magától regénye ismeretlen hősét, amikor a rövid, kétoldalas bevezetésben a világtól lemaradt pasasérok, a molyette bundás múlt századi öreguraik kosztümjébe öltözteti önmagát. Igen: önmagát, mert hiszen már az első fejezetben átvált az egyes szám első személyre, s arról az ódon nyíregyházi Krúdy-kúriáról kezd mesélni, ahol született. S a mottó is árulkodó: Emlékül ifjúságomnak. Pedig Krúdy Gyula maga, emberként és íróként sem volt soha érzelgős; keményen, tisztán, keserűen és fölényesen nézett szembe korával: a sivár. % " • % < V m mohó, korrupt és kíméletlen kapitalizmussal, imperializmussal, a háborús uszítókkal, a régen levi- tézlett úri osztállyal (amelyből — bár gyerekkora óta ellenségeként — maga is származott), s főleg az első világháború után, élete utolsó két évtizedében kíméletlenül le is leplezte, elítélve örökítette meg korát. De ez még mindig csak a felszíne — ha úgy tetszik: a látványosan realista része életművének. Krúdy, aki (különc alakjai szenvedésein, tébolyain, lázain, ritka örömén s még ritkább boldogságán, sokkal gyakoribb boldogtalanságán merengve) szinte minden művében az Időt akarja megállítani — nem visszaforgatni! —, az emberi lélek alvilági mélységeibe hatol le, szinte mitikus ősködökbe, Freud és Jung mélylélektani kutatásairól mit sem tudva, éppúgy, ahogy Dosztojevszkij sem sokat tudott a modern pszichológiáról, s mégis a máig legér- vényesebb lélekrajzot adta az egészséges emberi leiektől kezdve a legbetegebbekig, egészen a szélsőséges patalógiáig. Ma sem ismerjük eléggé Krúdyt, sőt: sok szempontból félreismerjük. A XX. századi európai regény legnagyobb kísérletezője és — hangban, stílusban, módszerben — egyik megújítója volt. Krúdy nagyon tudatosan szerkesztett minden művében, s a legkisebbnek látszó jellegetessegét sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Realista is volt, impresszionista, expreszionista is, de legfőképpen költő, a legnagyobbak közül való. Magányosan próbálta végig a modern próza dallamváltozatait, ebben is, mint a szerelemben, valami soha-nem-voltat, valami tökéleteset, álomszerűén szépet keresett. S mi — teljes életműve ismeretében — úgy véljük: rá is talált. SZABÓ EDE Krúdy Gyula: Garibaldi véres inge ...Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát, Éljen Garibaldi! 1 fjúkoromban még láttam... Ujjnyi, barnaíoltos vászondarabkákat tartogattak amulettként mindenféle elképzelhető helyen: medalionban viselték a nyakukban azok, akik hajdanában maguk is részt vettek az olaszországi magyar hadseregben; a levél tárcájukban lepréselve, mint valami szent tár- gyacskát őrizgették, akik valaha Garibaldi alatt harcolhattak Bergamó- nál az osztrákok ellen 1859-ben (mert nem mindenkinek adatott meg ez a szerencse); majd 1852-ben a nápolyi magyar légió tagjai lehettek. Sorrentóban laktak (a tiszti- rangúak) és egymás között párbajozhattak Türr István vagy Krivácsy igazsága miatt. De még azok is viselték a véres ingfoszlányt a zsuzsujukban vagy a szívük fölé rejtve, akik a hatvanha- todiiki porosz hadjárat Klapka-lé- giójában harcoltak Ausztria ellen. Ez volt az emigráció utolsó hősi önfeláldozása az elnyomott Magyarországért, jött a bozontos szemöldökű Deák Ferenc, rendet csinált a szenvedő Magyarországon, de a Garibal- di-nótát még sokáig énekelgették a búsulásból vissza nem térhető magyar szivek: „... Majd hoz Kossutn tisztát, Türr Pista meg puskát. Éljen Garibaldi!” /Garibaldi neve volt az, amely év- tizedeken át templomi áhítattal hangzott a magyar lelkekben, mint a húsvéti feltámadást hirdető harang- szó. Néha, mintha Kossuth Lajos dicsőséges nevét is elhományosította volna a magyarság fölött bolyongó holdvilágos, de fellegektől borongás múlt század hatvanas éveiben, mert Kossuth csak szóval harcolt hazájáért (a londoni meetingeken), de Garibaldi karddal állott a magyarok mellé és vele együtt az olasz nemzet. A legenda szerint véres ingét foszlányokra tépve, éppen Bergamó- nál, az osztrákok ellen vívott csatája után osztotta ki emlékül az oldalán harcolt , magyarok között. Ugyanitt kapott golyót bal karjába Türr István, aki a magyar nemzetiszínű zászlót magasra emelve, az osztrák sereg elé szaladt és a seregbe besorozott magyarokat az átpár- tolásra hívta föL Talán a legromantikusabb korszaka volt a szabadságharc utáni esztendőknek Garibaldi József korszaka. Nemcsak a reménység csalékony illúziói iránt kapkodó boldogtalan emigránsok látták a tábornokban az elnyomott Magyarország felszabadítóját, hanem itthon a nemzet, csaknem évtizedeken át, mindent tőle várt. A magyar emigráció tizedik évé- oen volt, mixor valójában végigzúgott Garibaldi neve, mikor az egységes Itália megteremtéséhez hozzáfogott és karddal ment Ausztriának, amely miatt nem tudott egyesülni Olaszország. A világon szerteszéjjel szórt magyar emigránsok nyomban megindultak a magyar megváltást jelző új betlehemi csillag felé. A Feketetenger mellett és a messze Londonban, a Kossuth-látta Amerikában és Párizsban egyszerre kaptak szikrát a honnfájdalomban átélt szívek. A hajóik, vonatok, de az országutak is megteltek vándorló magyarokkal, akut Garibaldi felé igyekeznek. Szabolcsból, Hevesből, Biharból, Szat- niárból rejtekutakon, élet veszedelemmel, szökve húzódnak a régi honvédek, de az új fiatalság is az olasz égboltozat alá, hogy fölajánlja Garibaldinak életét és vérét. Mert Garibaldi, a regényíró, az összeesküvő, a tábornok és Olaszország tizenkilencedik századbeli legnagyobb hőse tárt karokkal fogadta önkéntesei közé mindazokat, akik magyaroknak vallották magukat. Tudta a fajnak erényeit: a vitézséget és a hazaszeretetét; de szenvedéseit is az elbukott szabadságharc után. Lehettek Garibaldinak apró hibái, amelyeket kortársai, különösen ellenfelei eleget szemére vetettek, de a szabadságnak nála nagyobb híve nem lehetett. A magyar és a szabad- . scg egy fogalom volt előtte, a Marsalai Ezrek között, de Rómában, Szicíliában, amerre diadalmas életében megfordult: a magyarok mindig közelében, vele voltak. Garibaldi 1882-ben bekövetkezett halálával egy legromantikusabbnak látszó és eredményében mégis kolosszális élet ért véget. Megteremtette az egységes Itáliát és nem rajta múlott, hogy Európa egységét (amely álma volt), nem tudta létrehozni. történelmi szereplése, a magya-*■ rok csüggedt állmában való ragyogó szereplése, a szabadságért kivont kardja mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság tizenkilencedik századbeli katasztrófája után árvaságában ne csüggedjen él végleg, fölkelhessen a szabadság- vesztés miatt érte betegségéből, kiszabadulhasson rabságából. Ezért viselték apáink a szívük fölött Garibaldi véres ingének foszlányát és ajkukhoz emelték azt, mint a szabadság szimbólumát. Részlet az (ró tanulmányából. Krúdy Gyula; O — szerelem A zt hiszed, hogy még van az a fajtájú szerelem a világon, amelyről a régi könyvekben olvastunk, vagy ó-emberektől hallottunk? ... Elmegyünk például sétálni valamelyik nyilvános kertbe, mondjuk, Pesten a Margitszigetre, Debrecenben a Nagyerdőbe, Ungvá- rott vagy Veszprémben, és egy pádon üldögélve meglátunk egy fehér vagy fekete ruhás nőt, aki a napernyője hegyével látszólag csupán szórakozottságból írdogál a homokba — és akit aztán életünk végéig nem felejtünk el? ... Előfordulhat még napjainkban az az eset, hogy egy elrobogó vonat ablakán vagy egy tovapergő kocsi ülésén meglátunk egy kedves arcocskát, amely oly bizalommal tekint felénk, mintha valahol már találkoztunk volna, szinte kérdezni látszik szemével: „hogy van azóta, kedves barátom?” —, és mi évekig mérteién szemrehányást teszünk magunknak, hogy a hangtalan kérdésre nem feleltünk idejében, megvártuk, amíg a kocsi, a vonat elment, és csak azután jutott eszünkbe a választ megadni. — Szomorú vagyok, mióta önt, drága hölgyem, nem láthatom. ... Hát az vajon szokásban van még, hogy úri nő és úri férfiú egy pillanatra négy szem között marad egy vendégeskedő ház idegen szobájában, és az egyedüllétet a különben jónevelésű férfiú arra használja fel, hogy habozás nélkül odalépjen a hölgyhöz, és megcsókolja annak bal arcát, amely tudvalevőleg mindig szebb, mint a jobb arc. — Harminc esztendeje várok erre a pillanatra! — mondja rövid igazolásképpen az úriember. — És ha pofonütöttem volna? — kérdi a megzavarodott nő. — Akkor a másik arcát is megcsókoltam volna. — Pedig megérdemel :e volna, hogy pofonüssem. És aztán tovább nem történik semmi. Még csak levél sem jön hosszú éveken át. ... Valid be, hisz most már úgyis mindegy, hogy hányszor voltál szerelmes egy majálisi ruhába, egy tüllkalapba, egy pár cipőbe, harisnyába, vagy pedig sokatmondóan göndörödő női hajszálba a kis fü'l mellett egy fehér nyakon; hányszor néztél néma epedéssel zsalugátered mögül idegen nők szoknyafodrai után, amelyekről azt sem tudtad, hogy jutottak hozzá; hányszor akartál szerelmet vallani vidéken az unatkozó kövér boltosnéknak, akik estefelé legszebb ruhájukat veszik fel, mert a népkertbe mennek férjük karján zeneszót hallgatni; hányszor álltái meg Pesten egy mellékutca sarkán elsuhanó hölgy után bámészkodva vagy kapuk aljában, miközben a véletlen által megjelölt nő kopogva verte a grádicsokat; hányszor meredtél utána a fehér hajónak, amelyről ismeretlen, szép arcú asszony fehér kendőcskével integetett valakinek, de semmi esetre sem neked; hányszor álltái templomok sötét hátterében, és feleltél az eskető pap kérdésére. — Akarod feleségül venni ezt a hajadont? —• Akarom, akarom, százszor akarom — mondtad te a templom hátuljában, pedig az igazi vőlegény még szólni sem tudott meghatottságában. ... És végül tedd a szívedre a kezedet, s úgy esküdjél meg, hogy nem mentél volna el nászútra akár minden ismerősöd helyett, nem táncoltál volna-e bolond módjára minden lánnyal a bálon, nem segítetted volna vinni a nagykendőt vagy téli köpenyt minden szemrevaló asszonyság után, ha ezt megengedték volna? Csak felelj igaz lelkedre, hogy hányszor ereztél édes kucséberkosárszagot a régi lóvonaton, ha azon kiránduló fehér ruhás nők ültek? Hányszor mentél végig a szigeten keresztben és hosszában, ha arról volt szó, hogy valakit újra látsz, akit az imént megpillantottál? Hány esztendőt töltöttél el avval, hogy várjál szívdobogtatva ab'iakod vagy ajtód mögött könnyű lépteket, amelyeknek véleményed szerint, kötelességük téged felkeresni, még akkor is, miután elszakadtak tőled? Hányszor éreatél furcsa dalt a torkodban, amikor a reggel lerakosgatta aranyhidait a sétautakra. és Óbudáról a harangszó azt üzente neked első versével: — Ma végre látni fogod őt, akit egész életedben kívánsz, Georgette- ruha lesz rajta, mint az álombéli grófnőkön; piros kalap a fején, mint a cigánybarna leányokon; a kis fehér cipőjét pedig levonja majd egy pádon a selyemharisnyás lábáról, mert rettenetesen elfáradt az utánad való gyaloglásban... Krúdy Gyula könyvben még meg nem Jelent írását lánya, Krúdy Zsuzsa bocsátotta rendelkezésünkre. Simonyi Imre: Szindbád utolsó utazása a Postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagy úrral ám szolgál a kevésbeszédű szavak még alkonyattal előrcutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire — és estefele már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken — s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjukat kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a memnybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még — a Postakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol (túl az Ábrándok s Óbuda lankáján) eleredt altkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is (jó kis országos eső úörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán a nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország DURKÖ GÁBOR TUSRAJZA
