Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
Tóth Gábor: Búcsú nélkül A birtok — ahogy 32 öreg n un tvn Varsányi nevezte a tanyát — a régi országút mellett terült ed, s sarló alakban kiserdő ölelte körül. Az egykor teherre meszelt, most piszok színű vályogház, oldalában a pajtával, kócolt tetejű, üszkö- södő végtaggal, enyhe dombon állt, csaknem az erdő szélén. Jobbról kukoricatábla, balról lekaszált tarló futott fel a bejárati ajtóig. A konyhákért a ház mögött volt és a vége beleveszett az erdőbe. Mile Fábián hat hónapja élt a tanyán, amióta Erzsébetet, Varsányi neveit asszonylányát feleségül vette. Eleinte félt a távolságtól, amely elválasztotta új otthonát a várostól, de aztán kölcsönkért ötezer forintot az öregtől es vásárolt magának egy mopedet. Azzal járt dolgozni. Délutánonként, miután hazajött a munkából, a napszítta nyugágyat, amely egyedül képviselte hozományát, árnyékba húzta, szundikált, olvasgatott, vagy elnézte az öreget, aki szárára dőlt „u” betű alakban hajlong a kertben. Varsányi eleinte nem szólt, csak a hóna alatt pidlongott hátra súlyosakat, de azt is csak akkor, ha már nagyon fáradtnak érezte magát. A'nevetés hozta ki a sodrából. A teli szájú nevetés, amely úgy érte, mintha hátulról tagiózták volna le. Egy fűcsomót vágott felé. Fábián füle mellett porzott szét a falon. — Na — na, papa! Erről nem volt szó! — kiáltotta és felszökkent. Rázta nyakából a homokot. Varsányi szétvetett lábbal állt, remegett. Csontos kaponyája, a néhány szál hajjal szürke volt, akár az aszfalt, melynek hasadékán száradófélben levő fűszálakat kócol a szél. Barázdált arca fénylett; az izzadtság- csöppek kiléptek medrükből, s elárasztották a bőrét. — Szétverem a puccos pofádat! — hörögte. Szürke szeme zavaros volt — Mit dobálódzik itt? — Itt?! — ordította az öreg. — Igen, itt! Maga ostoba, papa! Csak túrja a földet és semmi öröme nincs az életben. Mért nem megy be néha a faluba, mondja? A kocsmába,,.,— hangja egyre halkult. — Egy moziba... Volt már életében moziban ? Varsányi keze, a kapával megmozdult. — Nyugi, papa! A szeretet beszél belőlem, higgye el. A szeretet — ismételte szótagolva. Az ÖrPfl Iihegve nézte Fa_ MA ül cy bián szőrieden arcát, kék szemét, amely hidegen csillant felé. Eszébe tódult az első találkozások emléke. Amikor Erzsébet először hozta el bemutatni, afféle városi ruhás fi- csumak nézte, de ahogy körülvezette a birtokon, és Fábián egy helyütt leguggolt, s töprengő arccal gereblyézni kezdte hosszú, fehér ujjaival a földet, az öreg szíve kezdett felé melegedni. Később pedig, borivás közben, már meleg pillantásokkal simogatta, örömmel látta, hogy éppoly sűrűn emelgeti a poharat, mint ő, és látszik, bírja az italt. Mégsem csirkefogó, ez már biztos. Tán még a nótákat is ismeri. Jó lesz majd együtt borozgatni téli estéken. És később, már az esküvő után, amikor vacsora közben Fábián hirtelen elhatározással letette a kanalat és megragadta a karját: — Kérnék én valamit Varsányi bátyámtól. Persze, csak ha nem bántom meg vele. Ö felemelte nehéz fejét és rámeredt a fiatalemberre. A petróleum- lámpa fénye vörösre színezte a mozdulatlan, sima arcot; csak a szemek mozogtak nyugtalanul. — No? — Engedje meg, hogy papának szólítsam — vágta ki. — Nem is tudom miért, de erre áll a nyelvem. — Ahogy tetszik — felelte, s a kanalat ismét megmerítette a levesben. Vacsora után Erzsébet borral töltött demizsont tett az asztalra. Aztán vizet löttyintett a fazékba és mosogatni kezdett. Karján fel volt gyűrve a blúz, fehér húsa kidagadt a szűk vászonból. Alakját óriási kőtömbből faragta egy láthatatlan szobrász, aki mielőtt még kecsesre formálta volna, ráunt és félbehagyta. A férfiak sokáig és némán ittak. Fábián szólalt meg először. — Ez a tanya ... a birtok... ugye a maga nevén van, papa? — Igen — dörmögte az öreg. — Sok gond lehet vele. — Alulról nézett papa arcába, aki egyenes derékkal ült a széken, ellentétben vele, aki felsőtestével egészen az asztal fölé hajolt. — Az elöljáróságon... a tanácsnál... — Hát... — Na látja, papa! — Mosolygott. — Ha akarja, én leveszem a gondot a válláról. Már sokat beszéltünk róla Erzsébettel. — A feleségére pis- lantott. — Higgye el, a legjobbat akarjuk magának. Papa arra gondolt, hogy a fiataloknak igazuk lehet. Ezentúl legalább nem az ő nevére küldözgetik azokat a rosseb papírokat És így majd a fiú is többet törődik a birtokkal. Eddig úgysem végzett itt semmit, amit munkának lehet nevezni. De most, ahogy nézte a moWygó Fábiánt, gúnyos tekintetét, már tudta: nem várhat segítséget tőle. — Te lustább vagy az állatnál — mondta csöndesen és elfordult. C.U a két férfi az asztal mel- lett ült, Erzsébet miután kiszolgálta őket, seprőt vett a kezébe és cirkálni kezdte vele a döngölt agyagpadlót. Fábián nézte. — Egy bogár! — sikoltott föl az asszony. Az asztal lába mellett fényes háty rovar bújt elő a talajból. Néhány pillanatig tétovázott, majd nekiiramodott. Elérte a helyiség homályos részét és eltűnt a szemek elől. Csönd volt. Aztán szipogás hallatszott. A seprő nekikoccant az asztal szélének, aztán Erzsébet gyorsan kifordult a konyhából. — Rájött a bolondéria — krákogta papa. — Mostanában egyre gyakrabban utoléri. Fábián egy ideig merev arccal hallgatott, aztán felállt. — Utána megyek — mondta száraz hangon. Az asszonyt a szobájukban találta. A kétszemélyes diófa ágyon ült, hátát a támlának támasztotta. Már levetkőzött, rózsaszínű vászon hálóingét viselte. Hasán az összegyűrődött hús alkarnyi kötegekben terjeszkedett a hálóing alatt. — Szedd össze magad — mondta Fábián. — Már nem tart soká. — Mit mondtál? — kérdezte az asszony. Hangja kellemetlenül karcolta a csöndet. — Mondom, már nem tart soká. Hamarosan megváltozik az életünk. — Miért, mi lesz? Fábián nem válaszolt mindjárt Sétába kezdett, közben a fején keresztül lehúzta magáról az inget — Eladom a birtokot Erzsébet nagy, rémült szemekkel meredt a férjére. — A papa sose egyezne bele. — Nem is kell, hogy beleegyezzen — mondta idegesen Fábián. — Ez az én... a mi ügyünk. Szép lakást veszünk. — Fürdőcszoba lesz benne? — Lesz benne. Fábián leheveredett az ágyra. Er- , zsébet felé fordult, magához húzta. — Soha nem fogja engedni — suttogta az asszony szétfolyt arccal. Azután görcsösen behunyta szemét. délelőtt Erzsébet nem ismert rá Fábiánra A papa ruháit viselte; széles, barna kalapot, foltozott zakót, kopott bársonynadrágot. Az ablaktól néhány lépésnyire állt a lekaszált tarló szélén és egy idegen férfival beszélgetett. A férfi harmincévesnek látszott. Kockás inget és kopott farmernadrágot viselt. Divatos napszemüvegét a kezében lóbálta, azzal mutogatott — És hátul? Az erdő széléig terjed? — Még azon is túl — vágta rá Fábián. — Szép nagy birtok ez. És csöndes. Itt nincs vonatfütty, autóduda, fékcsikorgás. Ez a mennyország. A férfi hümmögött. — És a föld! — kiáltotta Fábián. Lehajolt, öszekapart egy félmaréknyi homokot. — Olyan, mintha olajjal öntözték volna meg Megterem ebben minden. A férfi szeme a kukoricatábla felé révedt; megpillantotta papát, amint görnyedt háttal egyengeti a sorokat. — Az ott ki ? Fábián legyintett. — Az emberem. Nagyon szorgalmas, igazán. A férfi szeme mégegyszer körbefordult a birtokon. — És az ára? Fábián belekarolt. — Meg fogunk egyezni. Én biztos vagyok benne. formálta szót a papa néma szája. — Jól hallotta, papa! Elkezdjük vágni a csapást a civilizált életforma felé. — Mit beszélsz? —■ ismételte már hangosan. Másnap Révész Napsugár rajza — Mondtam már, papa! Eladtam a birtokot A papa csak állt, szürke homlokán lassan elmaszatolódtak a ráncok. Tekintete leülepedett, arcára nyugalom ereszkedett. — Ha eladtad, hát eladtad — mondta. Erre már Fábián képén is ellazultak az idegszálak. — Jól van, papa. Látom belátja, hogy ez a helyes út. — Egy kicsit hallgatott. — Van itt még egy dolog Hogy a kedvébe járjak, elintéztem, hogy itt maradhasson a földje mellett. Nyugodtan dolgozhat is, csak kell majd adnia egy bizonyos részt az új tulajdonosnak. De ne ijedjen meg nem túl sokat. És elalhat, ahol eddig, a pajtában. — Hangja kemény lett és szava felgyorsult, mint a szikla, amikor megindul a hegy tetejéről. — A lánya viszont azt akarja, hogy költözzön hozzánk, áz új lakásba. Válasszon! — Elmennék..., ha lehet. A liafaUlf csak a legszüksé- 11 a l a. UIV gesebb dolgokat akarták magukkal vinni. Kis teherautót béreltek, azt várták. — A politúrozott asztalka kell? — kérdezte Erzsébet. ................ — ■ Persze! Ott van a papánál -— mondta Fábián. — Eredj, hozd ki az udvarra! Erzsébet vállat vont és elindult a pajta felé. Az ajtóban megtorpant. Nyüszíteni kezdett. A nyüszítés egyre mélyebb hangokba tűnt át; a végén már ordított. Tüdőből. Mintha egy mély fazekat tartottak volna a szája elé. Akkor már Fábián is mellette állt. Együtt bámulták a papa testét. Egy régi szíjon függött a gerendáról. Kopott cipője fél méterrel a föld felett körözte a levegőt. Mit beszélsz? 7, Borbély Tibor.; // Őszi szivárvány Nyuszi Alkonyul. Tüskés bokor tövében bolyhos nyúl lapül. Fekete takarót húz tapsi fülére: az éjszakát Rezzen ha a bagoly huhog s csak az éjszakát, — félelmét, nem alussza át Mondd! Mi taníthatna emberségre végre? A te világod, — az embererdőt járod, de azt az erdőt sosem látod, a'hol foggal mar a fába a fűrész, azért, hogy kidöntse s mégis sírva-remegve zenél közben az acélkemény, lélek nélküli, hasznosgyilkos fűrész is! A legszebb kudarc A földgolyót akartam átölelni. Nem értem át Lábujj hegyen sem értem fel a fű magasát. Most: mindent lehet! Fiam csöpp tenyerével — a jövő századdal foghatok kezet! Egyetértés A költő is csak dolgát teszi miként a kétkezi dolgozó és egyiküknél sem válhat külön a tett s a szó. Közös ügyüknél ez a mérce. A hazugokat tetten- érve, egyetértve, ők csípik fülön 1 Versvilág Világom: verseim világa. Világom lényege versekbe zárva, mint kottába a felcsendíthető, nem szálló zene, annak, kinek nem ismeretlen a jó ütem és a néma hangjegyek jele! Vontos közlemény 1978 július 27-én, 16 óra 45-kor, amikor még be sem töltöttem 46-ik évemet, — a 69-es zsúfolt villamoson, egy 16 éves kislány átadta nekem az ülőhelyet, — szerintem: egy öregúr helyett! Búcsú Mindent eloldoz majd ami összekötött minket, amikor elereszt kedves, az utolsó tekintet. Gügyögő Tűz, — meg ne égess! Ne gyűlölj, — gyűlölet! Szeretgessél szerelem. Édesgessél, — édesem! Mohácsi Regős Ferenc rajza Baranyl Ferenc: Korrepetálás — Ha meg nem sértem: hány éves maga, kislány? — Tizenhét. — Gyermek. Zsenge gyermek. És mondja csak: mi lesz, ha megnő? — Vendéglátóipari tanuló vagyok. Ha elvégeztem az iskolát, nyilván üzemegységvezető leszek valahol. Talán szakácsnő. Legrosszabb esetben felszolgáló. — Ne mondja! És ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a gömbölyűségeit, mit csinál? — Nyakonverem. Nyakon én. — És magát még átengedték? Nem tanították meg arra, hogy a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizetővendéget? No, majd én megkorrepetálom, de tüstént! — Mit csinál maga velem? — Megkorrepetálom. Gyakoroljuk egy kicsit a mesterségét, jó? No, Ez a rönk, itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsmaasztal, mert még sérti az önérzetét. Tessék, jöjjön. Akkor már legalább fél órái a várakoztunk, ő az Újlengyel felől esedékes, én meg az odatartó buszra. A megállót telefonpóznára szögeit táblácska jelezte csupán, amelyről a zománc jócskán lepattogzott már, olyannyira, hogy csak a beavatottak tudhatták a feliratát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán kivágták a jegenyefákat, de a csonkig égett, gyertyához hasonlatos tüskék egyelőre még a földben voltak. Ezekre ültetett minket a hosszú várakozás, Sokáig nem szólítottam meg a lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gyerekkori táj, kamaszidőm vidéke szuggerált talán valamiféle kamaszesetlenséget leplező pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle* hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves. — No, jöjjön már — türelmetlenkedtem, mint egy valódi csapszékben. — Kinevet. Nem mégyek, nem én. — Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsz- szunk már egy kicsit, jobban megy az idő. Pincér! — Hát... Nem bánom. — Tétován feláll, elöl lesimította a ballonját, mintha kötény lenne, és odajött a tüskömhöz. — Mit parancsol, uram? — Apportez-moi, s’il Vous piait, ud demi litre du vin rosé. A lány értetlenül nézett rám. Emeltebb hangon ismételtem: — Du vin rosé! Vite! Egy darabig bizonytalanul topor- gott, majd sebesen letépett három szál vadrepcét, és elibém tette a fűre. — Itt a rózsája, ne lármázzon már annyit Ezenkívül mit parancsol? — Ö, maga mezei virágszál! Akár önmagát is vázába rakhatná, egy kisvendéglő asztalán. Vörösbort kértem, fél litert Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs..., szóval abba a kocsonyasütőbe, ahol dolgozni fog? Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visszaült a rönkjére, és sokáig nézett maga elé. Aztán csöndesen megszólalt: — Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a lángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be francia vendég, de még pesti sem. Igenis, kocsma lesz az, szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú kubikosok térnek be egykét nagyfröccsre vagy »néhány korsó sörre. Nehéz járású parasztok jönnek majd hajnalban, s fél deci kisüsti szilvát kémek majd illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szemtelenkedni vagy bizalmaskodni egy fiatal Lánnyal, akinek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt, meg pacal, esetleg kocsonya, ha már mindenképpen „kocsonyasütőbe” szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri majd, mert akinek faluhelyen felesége van, a világért sem fanyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét. No, isten áldja. Az én buszom már megjött. ... Azóta ott állok a póznánál és visszavárom a lányt. Csak annyit szeretnék mondani neki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. És hogy csak zavaromban mondtam kocsonyasütőt. És még azt is, hogy én is odavalósi vagyok, ott gyerekeskedtem, s hogy amióta elhagytam azt a vidéket, csupán a vin rosé-val lettem gazdagabb. Csak éppen bután fennhéjáztam a gazdagságommal. Olyan bután, hogy ő joggal hiheti: szegényebb lettem, szánni valóan szegényebb.
