Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
Kunszabó Ferenc; . Késő bánat Juditnak hívták, kereskedelmi szakközépiskolába járt, és. nagyon szeretett táncolni, szerette a társaságot. Szeretett rajzolni is. Először hosz- szúhegyü, puha ceruzákkal, később meg rákapott a színes krétára, és összeálltak vagy tízen az otthonban, az egyik festett, a másik rezet domborított, a harmadik szalmabábukat készített. Az iskolában híre ment ennek és akkor kiderült, hogy a fiúk között is vannak képzőművészkedők. így alakult ki a klub, ahol, hetente összejöttek. . A lánykollégiumban. Az igazgatónő, a nevelőtanárok többször rájuk néztek, de mikor látták, hogy nincs semmi zűr, akkor már csak a pontos zárást kérték. A klubestek egyre népszerűbbek lettek, mindig nagyobb terembe kellett átmenni, lassan ott volt a kollégium egész lánytánsadalma, és a portás a vendégeket is beengedte, lányokat, fiúkat. Ezért kezdtek később a hálószobákban is tárlatozni. Az igaziak. így mondták. Véletlenül alakult így, mikor az egyik lánynak a falvédőit csodálták, azt mondta: ó, ez semmi, a java fönt van, a szobában! — És akkor föl vitte a barátait, szűk társaságot. De ha már ott vannak, meg is kínálta őket egy kis hazai, ízesített pálinkával; de persze, valaki' -befújta az új módit, és egy este nagyszabású razzia következett, minek eredményeképpen egyedül Juditot zárták ki a kollégiumból. Meg az iskolából is. Mert egyedül ő nem ismert be semmit, és nem tartott búnbá- natot. Nem ment haza. Nem bírta volna a szégyent. A szülei sem, úgy hogy még azok szereztek néki albérletet a városban, egy távoli rokon idős néninél; és gyárba ment dolgozni, betanított munkásnak. Pár hónap múlva jól keresett, öltözni kezdett, s ha a volt társakkal találkozott, a kíváncsiskodásra mindig azt felelte: ő azért is grafikus lesz! A íiiít Attilának hívták és ■ IUX elektroműszerész volt az egyik gyárban. Először csak munka után találkoztak, rövid időre. Végigmentek a városon, presz- szóba ültek. Mert Judit senkit sem vihetett a szállására. Később kezdtek moziba járni, meg színházba, meg hangversenyekre. Ez szinte véletlenül jutott az eszükbe, hogy a presszókon kívül más fedett helyiségek is vannak a városiban, nem kell a februári utcákon ázni-fázni, ha össze akarnak simulni... Mert mikor kifogyott belőlük a kollégium iránti méreg, akkor már ösz- sze akartak. A néni viszont nem akarta elengedni Juditot este sehová, és levélben segítségül hívta a szülőket, de Judit kiharcolta magának, hogy igenis, elmúlt tizenhét éves, azaz tíz hónap múlva nagykorú lesz, és ő eleven embereket dkar látni, -nemcsak tévéfigurákat, s nem csupán a nagynénit a botjával. Ám mindig szívdobogást kapott, mikor a néninek színházat, mozit vagy pláne táncot jelentette be, s az öreg morgott is, de nagyon nem, mert ezek a kimaradások nem voltak súrúek, és Juditról fél év után sem derült ki semmi baj. Hanem közben tavasz lett, szép langyos tavasz, és Attila egyszer azt mondta, dobják él a mozijegyet, sétáljanak egy nagyot, mert rájuk fér a mozgás: mindig csak ülnek a gyárban, Judit ráadásul otthon is, a rajzai mellett!... Eldobták a mozijegyet, és elmentek sétálni, amiből persze nem sok lett, mert csakhamar beálltak egy gesztenyefa alá, csóko- lózni. És mikor már a kapuban búcsúzkodtak, a fiú azt mondta, milyen kár, hogy a kollégiumi bulik idején nem csináltak semmit! És ezt olyan panaszosan tudta mondani, és annyira tudott nézni azzal a két borjúszemével, hogy Judit nagyon megsajnálta önmagukat. Evett, lefeküdt, de nem tudott elaludni. A hold bevilágított az ab- ablakon, és ez idegesítette. Fel is kelt, hogy leengedi a rolót, de akkor rájött, hogy kevés bent a levegő, először szellőztetni kell. S amíg nyitva az ablak, kikönyököl, mert. olyan szépen ciripelnek a tücskök a szembenievő kis parkban. Hát ahogy könyököl, valaki pisszeg! Attila ott ül a pádon, már másfél órája. Ez annyira megtetszett Juditnak, hogy azt mondta: Akikor ml biztosan nagyon szeretjük egymást, mert látod, én is megéreztem, hogy itt vagy!... Én pedig nagyon kívántam, hogy nyisd ki az ablakot!..: És csókolóztaik, de hát ablakon keresztül elég kényelmetlen. Ezért Judit átlépett a párkányon. Éjfél lehetett, és az ég világon kívül senki sem volt odakint. Jutka félt, hogy harmatos a pad, és be- piSzkolja a pizsamáját, és a fiú lefeküdt, egész hosszában, és hirtelen magára rántotta a lányt. így játszadoztak, de nagy halkan, mert ilyenkor már sokan nyitott ablaknál alusznak... Két óra lehetett, mikor az autósjárőr arra jött. A reflektor fénye végigsöpört rajtuk, de a rendőrök nem .vettek észre semmit Talán álmosak voltak. Másnap este nem volt találkozásuk, mert Judit túlórázott harmadnap a megyei művészklub estjére mentek, hanem negyednap megvárták, míg elcsendesedik a környék,- és Judit megnyitotta az ablakot megint Ám akkor Attila azt mondta, hogy a pad kényelmetlen, és különben is mi van, ha a rendőrök nem autóval jönnek, hanem gyalog?! Ezen az estén ZZl'sJZi olyan, ami miatt kollégiumi tanárok, botos' nagynénik vagy aggodalmas szülők kitérhetnének a hitükből. Csak körülbelül két hónap múlva esett meg az eset, de lehet, hogy három is beletellett. Mindenesetre, már ott volt a nyári szabadságok ideje. Attila a szüleivel ment nyaralni, mert ez így volt szokásban, mióta a világ világ, és nem tudott volna mit mondani az öregeknek, hogy most miért nem megy velük. Judit pedig hazament a falujába, és mikor újra találkoztak, azzal lepte meg a fiút, hogy nem jött meg... hogy szóval, elmaradt. — Egy darabig reménykedtek, hogy majd, majd, Attila beszerzett néhány Hirschier-könyvet, és abból kiderült, hogy eltolódhat a határidő, ha a nő életében valami változás áll be, vagy ha sokat idegeskedik. S Jutkának az volt a véleménye, hogy mindkettő pasz- szol, mert, ugye, a változás beállott, s ő emiatt annyit idegeskedett már, hogy abból két határidő-tolódásra is telhet. Attila is ügy vélte, hogy a változás beállott, s nem akármilyen —, de minek ezért idegeskedni? Miért idegeskedett Judit már az első pillanattól? Miért nem volt olyan boldog, mint ő, mármint Attila?! Miért idegeskedtem? Hát éppen azért, ami bekövetkezett, te bor- nyű! A fiúnak a foornyú erős volt, kikérte magának, mire Judit mérgesen, de nevetve megmondta, hogy első pillanattól így hívja magában, de ebben nincs semmi sértő, nem is akar lenni, sőt!... Attila azonban egészen másként fogta föl a dolgot, és elrohant. Judit várta egy darabig, hogy majdcsak megenyhül, aztán becsukta az ablakot, lefeküdt és sírt. Vagy két hét múlva egy lány kereste, közös ismerősük levelet hozott, Judit rögtön föltépte, de izgalmában oly rosszul, hogy a boríték kettészakadt, és a benne levő ötszázasok a földre estek. A járdára, a gyár előtt, mikor millióan jön- nek-mennek műszak után. A barátnő nagyot sikkantott, és persze minden világos lett, úgy, hogy Judit el sem olvasta a levelet, hanem, szégyenében apró darabokra tépte a pénzzel együtt, és eldobta. a gyereket a követ- iVeieilG kező héten, persze, aztán másik városba költözött. Ott is folytatta viszont a grafikát, a napi munka mellett. Később fölfigyeltek a rajzaira, s Pesten, egy kiállítás alkalmával a tévében is szerepelt — és utána felkereste Attila. A lány már messziről észrevette, ahogy jött le a főiskola lépcsőjén. Legszívesebben megölte volna. Igen, ezt érezte legerősebben. S mindjárt utána, hogy legalábbis megszégyeníti. Ott, az utcán! Ez azonban anak idején lett volna igazi. Az lenne hát a legjobb, ha elmenne mellette... Ahogy dévánkoz- va állt a lépcső tetején, egyszerre eszébe jutott, hogy odamegy, a nyalkába ugrik, elcipel a menzára, megebédelteti, aztán elkísérted magát haza, egészen az albérlet ajtajáig — és ott rúgja le a lépcsőn!... Ettől meg felfordult a gyomra. Attól ugyanis, hogy megsejtette: ha már odáig mtennének, dehogyis lökné el magától!... Megfordult és leosont a hátsó lfrcsőn, s másnap megmondta' a portásnak, hogy ha az a férfi keresi még, mondja meg neki, nem akar vele találkozni. Tóth-Máthé Miklós; Világszám A megnyitó előadásra minden jegy elkelt. Pedig még akkor senki sem sejtette, hogy egy valódi világszám is szerepel a műsorban. Egyszerűen cirkuszba akartak menni az emberek és ennek a nagy utazótársulatnak jó híre volt, elsősorban az állatprodukciói miatt. Szünetig még semmi sem történt. Pontosabban semmi rendkívüli, csak a megszokott és mégis mindig izgalmas attrakciók követték egymást. Bűvészek, állatidomárok, légtornászok ... no és természetesen a bohócok. A szünet utánra is mindenki ilyenféle folytatást várt és még a legmerészebb gondolata sem terjeszkedett odáig, hogy ma valami szokatlan fog történni. Amikor a szünet eltelt és a közönség perecét meg nápolyit ropogtatva visszahullámzott a nézőtérre, már ott emelkedett előttük az egész porondot befedő hatalmas ketrec. Aha, most jönnek az oroszlánok! De még nem azok jöttek, hanem az igazgató lépett a ketrecbe. Felemelte a kezét, csöndet kért. — Hölgyeim és uraim — mondta —, amit látni fognak, az hosszú évek munkája és itt mutatjuk be először. Nagyon kérem, hogy őrizzék meg a nyugalmukat, és a szám végéig tartózkodjanak minden szélsőséges megnyilvánulástól. Csak semmi pánik, bármit tapasztalnak majd. Kívánom, érezzék jól magukat, és szórakozzanak kellemesen! K iment az igazgató, a ketrec másodpercekig vagy talán egy percig üresen állt Sokan most vették észre, hogy a szokottnál jóval több hokedli formájú dobogót helyeztek el benne. Pontosan huszonötöt. Mi lesz itt? Oroszláninvázió? Mindenki izgatottan figyelte a „ketrec farkát”, az alagutat, ahol majd feltűnnek az állatok. Hanem egyelőre semmi. Csak a csend húzódott irgalmatlanul hosszúra. "•'ÉS'amikor már kezdett'súlya lenni a csöndnék, óriási üvöltések, kiabá- 1 lások között öt ember csörtetett a [ nagy kalitkába. Nyomták, lökdösték, püfölték egymást, felborogatták a [ dobogókat, káromkodtak, köpköd- i tek. [ — Te piszok — harsogta egy drabális, közel kétméteres óriás —, 'most megöllek! Kibelezlek! össze- ! darállak és disznósajtot csinálok belőled, te nyavalyás! Megragadta a tömzsi kis kopaszt, [akire üvöltözött, és a ketrecrácshoz i szorította. A tömzsi nyüszített, táto- 1 gott, hörögve kapkodta a levegőt, [ míg a többiek lefejtették róla a gó- ■ lemet, aki roppant öklével ide-oda [ csépelt, de közben rá is zuhogtak az i ütések. 1 Mint később kiderült, ez csak [gyermeteg, csaknem ártatlan randa- ' lírozás volt. Mert miközben csattog- ■ tak a pofonok, már sorjáztak be a [többiek is. Ezek szigorú rendben kö- i zeledtek és ágyút hoztak be magukkal. Aztán kimentek és bevonszol- ! tak egy rakétát is. A fegyvereket a [ közönségre irányították. ■ Egy hamuszürke öltönyös úr ' hangszórót vett a kezébe. — Figyelem! Egy... kettő... há- [ rom... — próbálgatta, majd a közönségre függesztve a szemét, bele- [ordított: — Mit képzeltek ti? Csak ■ szórakoztok dolgoztok, hallgatjátok a zenét, olvassátok a könyveket és gyönyörködve bámuljátok, ahogy a hajnal tálcán teszi elétek a napot, akár egy kiadós reggelit?! És ráadásul még tervezgettek is! Hogy mi lesz a fiatokból meg a lányotokból, mi lesz holnap vagy esetleg tíz év múlva! Micsoda aljasság! Ezt nem tűrhetjük! 1 Meg fogtok dögleni! Miért?! Mert nekünk így tetszik! Mert mi hullahegyekben akarunk gyönyörködni! Értitek?! Hullahegyekben! A közönségen úgy futott végig a rémület, mint a száraz avarba kapott tűz. Sikoltoztak, ájuldoztak, fel- ugráltak a székekről és menekültek az ajtók felé, de a jegyszedők — megannyi izomkolosszus — elállták az útjukat. — Tessék szépet! visszamenni! Még nincs vége az előadásnak. M ár az általános pánik fellob- banásától lehetett tartani, amikor egy oroszlán sétált be a ketrecbe. Nem négykézláb, hanem két lábon járva, mint a közönségből bárki, vagy akik éppen a rakétával játszadoztak. Sörényes nagy fején cilinder, testén frakk, lábán lovaglócsizma. De a hagyományos idomárjelmezt nem korbács, hanem egy barkavessző egészítette ki. Azt szorította a mancsában. — Leó vagyok, az emberszeliditő — szólalt meg emberül, iszonyú hangjával túldúbörögve a zajt. — Kérem szépen, nyugodjanak meg, és üljenek vissza helyükre. Nem lesz semmi baj! A közönség ámulva engedelmeskedett neki, és döbbenten nézte, ahogy ez a védtelen oroszlán, mancsában a barkagallyal megközelítette a ketrecben levőket. Azok nem nagyon törődtek vele. Akik verekedtek, továbbra is szorgalmasan nyüstölték egymást, az ágyúsok meg a rakétá- sok pedig igyekeztek úgy eligazítani a fegyvereket, hogy lehetőleg minél nagyobb kárt tegyenek majd a publikumban. Leó lassan közeledett. Előbb csak a szemével szuggerálta az embereit, majd megsuhintotta a barkavesszőt és hatalmasra tátott szájjal elbő- dült: — Helyre! Az emberek dühösen morogtak, sunyin kerülgették, de aztán mégis jobbnak látták, ha megindulnak a kis kredencekhez. Kelletlenül állították fel azokat, mérgesen szidva közben a garázdákat, aztán lökdösődve, taszigálva egymást, megkereste mindegyik az övét. Elébe álltak. — Ugrik! — dördült most Leó és erre mindenki felpattant a dobogójára. Egyik-másik dühösen sziszegett, fújtatott az oroszlán felé és ki- öltötte rá a nyelvét, de ahogy Leó odanézett, gyorsan visszahúzta. — Jól van —• vicsorított elégedetten az oroszlán és körbesétált. Amikor elfordult, a hamuszürke ruhás szónok leugrott a „hokedliről”, a rakétához szaladt, és gyorsan Leóra irányította. Leó egyetlen szökkenéssel ott termett, ölbe kapta, rávert néhányat a fenekére és visszatette a dobogójára. — Ül! — mordult el ezután, megsuhogtatva a barkavesszőt, és erre mindnyájan elhelyezkedtek törökülésben. Csak a hangszórós ült kicsit féloldalasán, mint aki nagyon is érzi az oroszlán mancsának a helyét. Leó ekkor intett. Erre bejött négy bengáli tigris kék overállban, és kitolták az ágyút meg a rakétát. Ezután belibegett egy csinos leopárdhölgy flitteres bikiniben, és állattankönyveket osztott szét az emberek között. És ebben a percben fölpergett a nagy attrakciót jelző dobszóló is, mire Leó csapott egyet a barkagallyal, aztán keményen fölhördült: — Kinyitni! Olvasni! E gyszerre nyíltak ki az állattankönyvek, és az emberek tagolva kántálták a mondatokat, akár a kisiskolások: „Az állat sohasem öl oktalanul. Az állat csak akkor öl, ha éhes.” Leó a nézőtér felé fordult. Csapzott sörényéről levette a cilinderét és meghajolt. Soha még olyan taps! A közönség hosszú percekig tombolt boldogan, önfeledten. És megnyugodva. Bánhidi Lajos; Teremtés Horizontot festettem feketére, tenyeremmel törtem szét napot. Holdkorongot dobtam föl az égre, gombostűre tűztem csillagot. Megszokások ellen lázadoztam, szélviharnak megfogtam kezét. Két marokkal hintve földre szórtam Üstökösök tejútrendszerét. Világokat teremtő munka gondban nyugtalan földdel fáradtam sokat Fényvillámok úsztak szürke porban s melléktermékes hulladékokat— vasvillával hánytam szét alóla. Szívtelen voltam, —konok és vidám. Minden rosszat eltöröltem róla hetedik napon — teremtés után. Hókristályok nyíltak ablakomban. Megfáradtán hajtottam fejet, friss szénától illatos akolban, . s először voltam megelégedett. Szüretelő lány Mohácsi Regős Ferenc rajza
