Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-14 / 217. szám
mm m 1978. SZEPTEMBER 14., CSÜTÖRTÖK A Galga-völgy sajátos virága TÚRÁI HÍMZŐASSZONYOK KÖZÖTT Tóth G. Mihályné, a 81 éves Bon néni, a Népművészet Mestere mostanában nem csinál drukkolófákat, nyomó- mintákat a túrái hímzőasszonyoknak. Háza, túrái díszítésű függönnyel, tulipános ládával, láncos-súlyos faliórával szépített szobája is csak várja, hogy visszatérjen a kórházból. A régebben készített több száz, rézlemezből hajtogatott nyomóminta azonban ma is újra és újra a szövetre viszi a mintát^ Az Export Háziipari Szövetkezet is küldi a faluba a sablonokat bedolgozóinak. A hímzés tehát ma sem szünetei. Lukács Gábomé, a szövetkezet telepvezetője (népi iparművész maga is) szerint ötven asszony hímez a községben. Bozó Györgyné, akinek Ilon néni távollétében a drukkolás, előnyomás a dolga, még nagyobb számot mond: a téli időszakban húszán. harmincán is jönnek előnyomott mintákért naponta. Sokan „varrnak” ma kalocsai mintákat is, mert azok kevésbé munkaigényesek — s jól mutatnak. Fehérre — fehérrel Kalocsa, s más vidékek motívumait persze azok is hímezik, akik az Export HSz- nek dolgoznak. Hogy ez jó-e, vagy sem, ilyen népművészeti hagyományokkal rendelkező településen, nem lenne nehéz eldönteni. De inkább a régi túrái motívumokat nézem Bozó Györgyné műhelyében: a folyórózsást, a macs- kanyomost, a nagyrozmarin- gost, őszirózsást, tulipánost, szívest, a nagy kígyót. A tömören fogalmazott, s a színékkel is szűkszavúan bánó, mintákat. Régi ágyterítőt tesznek elém. Hatvan éve varrták a menyasszony 4-dám János- nénak, akiből azóta dédnagymama lett. Fehérre, fehérrel hímezték a motívumokat, az alapanyag hószínét az alig domborodó hímzőfonál buc- kás-ámyékos fehérje osztja, teszi szebbé. Díszzsebkendők, ajándékos kendők, menyasz- szonyi vállkendők kerülnek elő — a fehér hímzés csak plasztikájával, a finom körvonalakból kibontakozó mintákkal díszíti az alapanyagot. Azt mondják, ilyen volt az eredeti túrái hímzés. Tóth Péteménél fényképeket nézegetünk. Egy részük az ő esküvőjén készült. A fehér menyasszonyi kendőn csak két piros folt: a vállak tájékán két tulipán. A következő kép a mennyegző után egy héttel ábrázolja őt. Régen ilyenkor az új asszonynak fekete selyemkendőben, aranycsíkos szoknyában kellett templomba mennie. — Elmúlt a viselet —mondja Tóthné —, ahogyan elmúlt a fonóház is. 1950-ben mi még jártunk a fonóba — hímezni. Elmentünk mi is homokot lopni, bár már nem hittünk a babonában: az, akinek a fonójába nem jött elég legény, homokot lopott annak a háznak a küszöbétől, ahová sokan jártak. Tóth Péterné 1953-ban ment férjhez, azóta hímez a háziipari szövetkezetnek. Napi nyolc-tíz órát dolgozik, ha sürgős a munka, többet is. Kétezer forintnál többet keres havonta. Maga viszont már csak a hímzett blúzt veszi fel, alig emlékszik, mikor volt az utolsó népviseletes esküvő. A régi motívumok közül néhány a lakás asztalterítőire, futóira, függönyeire, a gyerekek köténykéire kerül. Hat szín együtt Lukács Gábomé és édesanyja, Ádám Jánosné még régebbi emlékeket idéz: régi ágyterítőkről, vánkosokról, a valóban használt, díszített szövetekről beszélnek. Arról, hogy mindannyian gyerekként, szinte ösztönösen tanulták szüleiktől, a szomszédoktól a hímzés művészetét. Ugyanígy tanulta Benke Mária népi iparművész is, aki azután negyedszáz év alatt számos díjat nyert különböző pályázatokon, egyebek között a Kis Jankó Bori emlékére rendezett kiállításokon. Most mégis elégedetlen: nem tudja, ebben az évben miért kapta vissza munkáit Mezőkövesdről, hiszen naponta tizenhat órát is dolgozott rajtuk. A szíves-őszirózsás motívumok hat színből alakultak ki. A fehér virágok, majd a néhány más árnyalat után talán túlzottan is színessé váltak a minták. — A háziipari szövetkezet előre nyomott, színezett mintákat küld ki bedolgozóinak — mondja Bozó Györgyné, a nyomáfák kezelője —, legyen az a motívum túrái, mezőkövesdi, kalocsai. Én azoknak nyomom a mintát, akik egyénileg dolgoznak. Vannak persze olyanok is, akik nem csinálják szépen a lyukhímzést, rontják a hímeivet, de kevesen. Valóban, a túrái hímzőasz- szonyok — főleg azok, akika háziipari szövetkezetnek dolgoznak — szépen, gondosan végzik munkájukat. Hogy ez mennyire kötődik a népművészethez, az más kérdés. Hogy a minták mennyire tartoznak készítőikhez, az szintén. Régi motívumok Sok minden változott nyolcvan-száz év alatt. Túrán, ahogy az asszonyok mondják, régen kevesebbet varrtak. Saját célra, barátoknak készültek a zsebkendők, ajándékos kendők, régen az alvó gyerekek mellett is hímezhettek. Ma viszont azok, akik huszonöt éve dolgoznak megrendelésre, alig bírják esténként szemmel, ujjakkal. A hímzés ma termelő munka. Nem is ez a lényeges, hiszen jót bármilyen formában lehet csinálni. Fontosabb például az, hogy a hímző asszonyok hallják azt is: újítani kell; s azt is: csinálják a régit! Egy-egy jelentős egyéniség, mint például Ilon néni, képes arra, hogy a régi motívumokat megőrizze, azokat újakkal gyarapítsa. De nem mindenki ilyen felkészült, alkotó egyéniség. Az is érdekes kérdés, hogy Túrán miért kell kalocsait hímezni: a technikai felkészültség nyilván nem hiányzik ehhez sem, de nem véletlenül termett a Gal- ga völgye sajátos színű, formájú virágot. Mindannyian szeretjük, ha a virágok bebólintanak az ablakon, ha a törékeny természeti szépségből művészi szép lesz. A túrái asszonyok ma is, mai módon hajlítják a tulipán, a rozmaring szárát, fonalukkal időtlenné teszik az egynyári virágzást. A szép térítők, kendők némelyike arra készteti a látogatót, hogy a régi, egyszerűségükben sem egyhangú virágokból többet akarjon felfedezni a ma készülő munkákon is. Szabó Ernő Eszmecsere a tudománypolitikáról A tudomány és a gyakorlat kapcsolatáról kezdődik háromnapos tanácskozás pénteken Tihanyban. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa és az MTA közös tudomány- politikai fórumának résztvevői egyben megvitatják: hogyan lehetne az eddiginél gyorsabban átültetni a gyakorlatba a kutatások eredményeit. A Minisztertanács 1978-as határozata tükrében számba veszik a tudományos életünk fejlesztéséből adódó feladatokat. Ezenkívül meghallgatják Má_ thé Ferencnek, a biológiai kutató intézet igazgatóhelyettesének tájékoztatóját a balatoni üdülőkörzet helyzetéről, amely az idei turistaforgalmi csúcs kapcsán, a közvélemény érdeklődésének is kö- . zéppont jába került. A legjobb tankönyvek Elismerés a mogyoródi pedagógusházaspárnak Az új tankönyvek sok értéket és tapasztalatot ötvöztek, s ezért méltán várható, hogy az iskolai gyakorlat során jól használható eszközzé válnak a tanítók és a gyerekek kezében egyaránt. Bár még nem ismerjük a pedagógusok, a tanulók, a szülők véleményét — hiszen az új tankönyvek most, vagy nemrég kerültek az iskolákba. — Azt már most megállapíthatjuk, hogy mondanivalójukban, tartalmukban és kiállításukban is korszerűbbek a régieknél — mondotta egyebek közt Hanga Mária oktatási miniszterhelyettes szerdán az Oktatási Minisztériumban megrendezett ünnepségen, ahol átadták az oktatási miniszter jutalmát a legjobbnak ítélt tíz új tankönyv, illetve tankönyvcsalád szerzőinek. Az oktatási miniszter jutalmát kapta Romankovics András, Romankovics Andrásné mogyoródi pedagógusok és Meixner Ildikó, az általános iskola I. osztályosainak olvasás-írás tanításához készített négy könyvért, illetve feladatlapért. Ugyancsak kitüntetett lett Cerve- nakné Naményi Eszter és Varga Tamás munkája, az általános iskolák I. osztályosainak Matematikai munkalapok című könyve, valamint az anyag tanításához készült kézikönyv, amely Göndöcs László és Merő László alkotása. Lantos R ezsőnét, s Lukin Lászlónét az I. osztályos kisiskolások szép ének-zene tankönyvéért díjazták. Az általános iskolák VI. osztályának fizikakönyvéért és feladatlapjáért Kövesdi Pált, Halász Tibort, Bor Pált, Kovács Lászlót, Bonifert Domonkosáét, Miskolczi Józsefnét és Szántó Lajosit jutalmazták. MŰTERMI POSTA Szentendrei szeptember * képzőművészeti világhét előtt — a mű- termemből írott postával köszöntőm a Pest megyei Hírlap kedves olvasótáborát, képbarátokat, tárlatlátogatókat, festőket, szobrászokat, ifjakat és bölcseket, múzsákat és kéklő égre nyúló sokszínű lombkoronás mindenséget, madarakat és felhőket — világunkat. Nem himnuszt mondó hivatásos, rangos költő vagyok, hanem csupán tsak az ecset és a paletta epizódistája, valamicskével túl az ötven éven, aki Szentendréről irkálgatja e sorokat, abból a kisvárosból, hol egykoron Jankó János, a magyar karikatúra-művészet megteremtője is élt, hol Ferenczy Károly ikergyermekei születtek — Béni és Noémi. A Duna-part árterének vén kertjében — nemrég, csak éppen ötven éve alakította meg nyolc festőfickó — Ónodi Béla szavajárásával nevezem — a mestereket, a Szentendrei Festők Társaságát. Az ősplatánok chromoxid- zöld lombsátra alatt festettek — meztelen lányokat, míg a kék ég alatt együtt hallgatták a gerlebúgásos nyár harangzúgását és á hajókürtök rikogásait.. ötven év tovalibbent, művészettörténelem lett. Szentendre macskaköves sikátorait járta Vajda Lajos, ma fiatal, reményteljes, tettrekész fiatalok csoportja jegyzi nevével — stúdióját itt e kedves fes- tövároskában. Apáti Abkarovics Béla kilencvenedik születésnapjára emlékezem, és 95 éve született Czóbel Béla — Béla bácsi, kinek bronzszobrát gyakorta felkeresem — Varga Imre remek alkotását, tisztelettel jelentem, a szilvák hamvassá értek, a vadrózsa-hecsedli pirosló, a rigók most is szorgalmasak, mint a cinkék és a fakopácsok. Hetvenöt éves lett Pirk János is és harminc éve annak is, hogy két egymást követő vasárnap, 1948-ban — első kiállításom volt a Tanácsháza famennye- zetes dísztermében, ha jól tudom — így igaz —, nemcsak Szentendrén, de a megyében is ez volt a képzőművészet élet első jelentkező próbálkozása a háborús rettegésteli évek után. Majdnem lett egyszer, 1958-ban Csontvári- kiállitás is Szentendrén, sőt bélyegblokkot is tervezgettünk, de volt szoborpark és elsőnek valósult meg egykoron a Boromisza Tiboremlékszoba, is, hol Tibor bátyánk élt és halt is. A kegyetlen idő elbontatta a müvésztelep patinás, öreg épületeit, épp oly gyors hebe- hurgyasággal, mint Czóbel műteremházát is, de boldog örömmel látom a frissen festett főtéri házakat, színesek, frissek, szépek, büszkén csillognak a tündöklő napfényben, fotózza is német, angol, japán és svájci, de szegedi, pécsi, pomázi meg jómagam is szeretettel. A festők városa a múzeumok városa is lett, a Ferenczy család múzeuma, a Szentendrei Képtár, Kovács Margit kerámiagyűjteménye, a Czóbel Múzeum és a Barcsay-gyűjtemény, a Skanzen Sztaravodán és a csodálatos keleti kegytárgyak, ékszerek és ikonok kincsesháza a Szerb Egyházművészeti Gyűjtemény — még a felsorolás is bőséges, de ne feledjem az egykori harangozóház — a mai Népművészetek Háza —, bájos, mesebelin varázsos, míves szépségeit, melyet 1. Sándor Ildikó fáradhatatlan szeretettel rendezett egybe. A Művésztelepi Galérián kívül, a Felszabadulás Lakótelep könyvklubja is fészket ad a képzőművészek alkotásainak, már egy éve szervezi szíves sszeretettel Máté Györgyné, lankadatlan ügybuzgalommal e mini kiállításokat. Bos- nyák Sándor is szívén viseli a Pest Megyei Művelődési Központ könytártermében a képek, gobelinek, rajzok, metszetek bemutatását, a Szentendrei Műsorban pedig, melyet Máté György szerkeszt körültekintő értéssel — számonként egy-egy alkotó munkásságából nyújt mini zsebtárlatkát. £ lnézést a felsorolás hosszússágáért; de most már a lényegre térek, kedves olvasó — szeretettel meghívjuk — meghívom múzeumnézőbe Szentendrére is, és minden képhez, szoborhoz, kiállításra, múzeumba, megyénkszerte, az országba, Európába, a világba. Köszönöm sors, hogy látok és szivemmel is szeretem a képeket, szobrokat, fákat, ódon cserepű emberlakta házakat, madarakat és embereket. Szentendréről köszöntőm önt, az olvasót szeptemberben a Dalmátházból: Szánthó Imre HETI FILMJEGYZET 80 huszár Tordy Géza (Bódog főhadnagy) a 80 huszár egyik Jelenetében Megejtően szép film, csodálatos an megcsinált részletekkel, gyönyörű operatőri munkával. Sok vonásában eddig a legkülönb, ami Sára Sándor kamerájából kikerült. Ennyi dicséretet azonnal el kell mondani a filmről, melyet Csoóri Sándorral közösen írt Sára, és a fényképezés mellett a rendezés munkáját is ő vállalta. És mégis: a 80 huszár kérdő- és hiányjelekkel teli film. Nem a téma teszi ilyenné, hanem a tómának a filmen történő megvalósítása. Maga a történet — hanem is egyetlen forrásból — közismert. 1848 tavaszán, hírét hallva a magyarországi forradalomnak, egy, az osztrák —magyar monarchiához tartozó galíciai lengyel kisvárosban állomásozó — illetve rendfenntartó céllal oda érkező — magyar huszárszázad legénységi állománya először rokonszenvét mutatja a szintén forradalmi megmozdulásokat produkáló lengyelekkel, majd az események logikája és az otthoni hírek szökésre veszik rá a huszárokat. Miközben néhány tragikus esemény is történik, nyolcvan an nekivágnak a számukra ismeretlen útnak hazafelé, s miután tisztjeik is velük tartanak — ha nem is mindnyájan a saját jószán- tukból —, sok viszontagság után megérkeznek a hazai földre, ahol azonban a lázadók ellen (őellenük) kivezényelt csapatok az addigra már alaposan megritkított huszárok javarészét megölik, másokat fogságba ejtenek, és csak nagyon kevesen menekülnek meg, érnek haza az áhított földre. Ki ne hallott volna ilyen vagy hasonló történeteket 48- cal kapcsolatban? Petőfi híres verse is megörökítette Lenkey századát, s más egységek is hazaszöktek az idegen, földön megszálló, elnyomó megbízatással állomásozó magyar huszár- és más egységektől. Nemrég egy igen alapos, sok új adatot és meglátást tartalmazó könyvben pedig Nemeskürty István írta meg „Kik érted haltak, szent világszabadság...” címmel, hogyan is állott ez a nagyon bonyolult kérdés 1848- ban. Mert bonyolult volt, hiszen egyes ezredeket, századokat hivatalosan hazavezényeltek, mások „legálisan” szöktek, ismét mások felesküdtek az új kormányra, stb., stb. Ebben éppúgy tükröződött 48 bonyolultsága, mint ezernyi más kérdésben. Csoóri és Sára forgatókönyve nem kívánt történelemkönyv-magyarázat lenni. Nem akarta „tisztába tenni” ezt a bonyolult ügyet. Nem akarta kiigazítani, megvilágítani a történelmet. Mást akart; egy modellhelyzetet ábrázolni. Azt a szituációt, amikor az események döntést kényszerítenek ki az egyénből és a közösségből egyaránt, noha, erre a döntésre egyikük sincs igazán felkészülve. A film közhuszárjait nem vezeti tudatos szándék a szökéssel. Haza akarnak menni és kész. Többen akkor is haza akarnának menni, ha nem lenne otthon forradalom, mert letelt a szolgálati idejük. Van, aki csak ezért indul neki a veszélyes útnak, egyedül. £s nem tudatos a tisztek lépése sem, hanem inkább a kényszer diktálja. A szituáció foglyai, mint egyikük mondja. Mindez rendjénvaló. De a film adós marad az alap- helyzet gondosabb feltárásával (helyette terjengős és nem túl eredeti moralizálásokat hallunk egy osztrák tábornok szájából). És később is csak nagy hézagokkal, ugrásokkal ábrázolja hősei jellemének fejlődését, holott az izgalmas éppen az lenne, miképp változnak meg a huszárok és a tisztek az események hatására. Ehelyett inkább az út, a hazafelé vonulás, a f enséges szépségű Magas-Tátra bércei közti bolyongás egyébként csodálatosan fényképezett terjedelmes képsorait kapjuk, de ezek nem helyettesíthetik azt, ami hiányzik a filmből: a világosan kifejtett mondanivalót. A szintén nagyszerűen megcsinált záró képsorban — a tizedelés döbbenetesen drámai jeleneteiben — mintha azt a Bódog főhadnagyot és az ő magatartását magaszto- sítaná fel a film, akit a huszárok foglyukként hoztak magukkal, s aki a kezdet kezdetén lelőtte a közlegények egyik vezetőjét. És ez az apo- teózis sem lenne baj, ha közben értesülnénk a főhadnagyban végbemenő változásokról, átalakulásokról. Lehetne sorolni a hasonló hiányokat, azonban mind csak egy körül forogna: a film nem mutatja meg igazán meggyőző erővel, miképp lesz egy öntudatlan katonacsapatból az események szorítása alatt hősök csapata, akik már nem értelmetlenül halnak meg, hanem valami másért, többért, mint az egyszerű „hazajutni” vágya. Márpedig ekkor lenne a film igazán példázat erejű, és modellé is ékkor lehetne valójában. Így ez olyan gyönyörű ballada, melynek zordon és tragikus szépségű strófái közül kimaradt néhány — talán éppen a legfontosabbak, bár nem feltétlenül a legszebbek, legköl- tőibbek. A színészektől is inkább lélegzetállító fizikai bravúrokat — lovaglás, vívás, lovasharc, lóúsztatás, sziklamászás lovakkal stb. — követel a film, semmint igazán árnyalt ember- és jellemábrázolást. A legjobbaknak — Juhász Jácintnak, Tordy Gézának, Dózsa Lászlónak, Madaras Józsefnek, Polgár Lászlónak, Patassy Tibornak — időnként sikerül a két követelményt együtt megvalósítani. Kadkinról mindenki tud Kadkin is katona, mint Sára hősei, de ő a II. világháború után tér haza a frontról, s egy véletlenül nála hagyott kisbaba miatt otthon félreértésekbe keveredik, majd sikerül tisztáznia magát — amit, ha a fórgatókönyvíró és a rendező engedi, már az első fél órában megtehetett volna. Több hasonló szovjet film halvány utánérzése a film; csak a félszeg Kadkint alakító Georgij Burkov játéka emlékezetes Takács István
