Pest Megyi Hírlap, 1978. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
Salamon László versei: A kívülállók Arcuk áttetsző, mint a pergamen, mire soha, semmit se írtak, kitelne belőlük pár regiment, amelyek csatát sohse vívtak. ök azok: az okos kívülállók, kívül drámán és komédián, a veszélyben lábujjhegyen járók, és „bölcs” hallgatók a vitán. Véleményük egy mondatba fér el: „Véleményed miről se legyen”, mert okosnak egy fontos: telt zsebe; hogy kapjon, mint tyúk a szemeken, mik elgurulnak a garmadától, és felfalni titokban lehet. A szerencse kívülállót pártol, nem holmi buta rendeseket. Eszmén, elveken is kívül állnak, nem dicsérnek, nem gáncsolnak ők, szívükben érzelmi üresjárat fogyasztja a forgandó időt, amitől szintén vásik a foguk, mert álmaikban a tűnt „jóvilág” víziója az igazság, az út, s a virágot hozó szárazág legendájától részegül agyuk, hiszen ez kockázat nélküli, nincsen jajuk és nincsen kacajuk, még léptük is körön kívüli. Az értelmes szabadság rapszódiája Nem kívánom a szélvészek szabadságát, mely rohanva pusztít, öl, rombol vakon, nem kívánom a villámok szabadságát, mely fát gyújt fel, és embert csap agyon; nem kívánom az őrültek szabadságát, kiknek a való: fixa idea; nem kívánom a zsarnokok szabadságát, kiknek szavára halálfia, ki egyedül üdvözítő gonoszságuk isteni voltát kétleni meri, nem kívánom a zagyvaság szabadságát, mely örömét abban leli, hogy szó-abrakadabrák hálójában falja fel pókként az értelem gyűlölt s megvetett szárnyait; nem kívánom azt a szabadságot, mely kiabál, de azonnal lapít, ha a gazság ellen kell kiállni, s utálni azt, mi nemtelen; nem kívánok semmilyen szabadságot, mely félőrültként szertelen. Nem kívánom a hatalom szabadságát, a fegyverét, mint ultima rációt, mely elnémít minden más szabadságot, és torkodra forrasztja mind a szót, ha fájdalmadnak hangot adnál, s dalba foglalnád örömöd; nem kívánok semmilyen szabadságot, mely az emberséghez nem kötött. Váci részlet Ifj. Fejér Ferenc rajza Százötven éve született Lev Tolsztoj A jóra termett ember bizonyítéka L ev Tolsztoj, a nagy orosz író derűre hangolt, boldogságra vágyó ember volt. Rendkívül fogékony á szép — „isten világának szépsége” — iránt, s a természetben a tökéletesség megvalósulását látta. A tökéletesség, az összhang és a bölcsesség, ami lehetővé teszi a boldogságot. Vagy egyben maga a boldogság is. Harmonikus, szép gyermekkora és heves ifjúsága — húsz-harminc esztendő — telt bele, míg rádöbbent, hogy boldogság, szerencse, sőt maga az élet sem méretik mindenki számára egyforma mértékkel. Érzékeny lelkiismerete, részvétre hajló természete ekkor kezdte kutatni a világon — a gyönyörű és tökéletesen megalkotott világon — kétségtelenül létező szenvedések, ba. jók, bűnök okait. S ez az, amit írói kérdésfeltevésként, tolsztoji alapkérdésként egész életművében megtalálunk. A tolsztoji műben a jó, a szép, a harmonikus, a szerencsés, a természetes és a rossz, a szegénység, a csúnyaság, a boldogtalanság az, ami magyarázatra szorult, ami az írói gondolatmenet szerint elkerülhető kellene, hogy légi _n. Kis túlzással, vagy leegyszerűsítéssel fogalmazva, Tolsztoj egész életében azokat a pontokat kutatta, melyeket kívül rekesztve az élet ________________ az emberi boldogság határain belül maradhatna. Azt mondanám tehát, hogy „recepteket” keresett az emberi boldogságra? Nem. Természetesen, a világirodalom egyik legnagyobb teljesítményét nem akarhatom ilyen kisszerűnek tetsző cél köré szűkíteni. De vallom, hogy Tolsztoj minden emberi és írói törekvésének mozgatója az a makacs hit volt, hogy az ember és a világ természetes állapota a boldogság, a jó és a szép kiteljesedése. És ennél a pontnál meg is állnék egy pillanatra. Mert ha ez a tolsztoji kiindulási pont, meg kell kérdeznem magamtól, ma, 150 évvel születése után, hogy nekem, az emberutódnak, érvényes-e ez a kiindulási pont? Hiszek-e benne? Meg merjem kérdezni? És ha igen, merjek-e rá válaszolni? Kitérek. Azért térek ki, mert az, aki erről a szép és naiv tolsztoji hitről lemond — saját élete boldogságáról is lemond. Erről az ember nem mondhat le. De hogy a világ ezt a kiindulási pontot nem veszi komolyan, és nem eszerint rendeződik, ezt már Tolsztoj előtt is, utána is tudta az egész emberiség nagyobb, kárhozot- tabb része. Tudom én is. De ő, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a riadt szemű fiatal tiszt, és a nagy szakállú, parasztinges öreg író csaknem 100 életesztendőn át makacsul kitartott e hite mellett. És egy világot teremtett bizonyítékul rá. Könyveket írt száz és ezer oldalakon át, melyekben mindent újra megalkotott, mint az isten — csak jobban, mert ebbe, az ő világába beleírta a makacs, megható tanítást: hogy az élet célja a boldogság és a bölcsesség. Ezért tűnik sok írása — elsősorban novellái — példabeszédeknek. Ezért hasonló életműve sokban a régi pró- fétáékhoz, vallásteremtőkéhez. Mert nemcsak írói tehetségének vulkánját, hanem jelentékeny vagyonát, fáradhatatlan munkaerejét is ennek a hitnek a bizonyítására fordította. Vajon hiába-e? Bizonyosan nem, mert könyvei — míg csak olvasni tudó ember lesz a földön — kézben lesznek. Bizonyosan azért sem, mert hosszú életében sok emberen segített, sok keserves sorsot fordított jobbra, iskolákat alapított, tanított. De legfőképp azért nem volt hiábavaló az erőfeszítése, mert ez az erőfeszítés monumentálisán összegezte azt, amit Tolsztoj a természet, a világ lényegének tartott. Azt hitte, hogy az emberi tökéletlenség, a természet lényegének meg nem értése teszi boldogtalanná az emberiséget, és megkísérelte önmagában megalkotni azt a jóságot, bölcsességet, ami a boldogsághoz vezet. A világ nem változott meg — nem is változhatott meg Tosztoj tanítása nyomán —, de Tosztoj művészete és tanítása a boldogságra termett, jóért küzdő ember lényegének maradéktalan kifejezője — és bizonyítéka lett. MEZEY KATALIN Részletek az író naplójából I Lev Tolsztoj naplójának magyarul eddig kiadatlan részletei a Szovjet Irodalom szeptemberi számában jelentek meg magyarul. 1903. március 11. Jasznaja Poljana Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány gondolatot ebből az időszakból. Egészségem jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem... 1. Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én”-ünkre eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban vsm Így. 2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig) elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magunkból, ezekből az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. Így a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota. Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyel- lek, és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgytalanul is szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már emlékezett régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni és végig kell gondolni eredetüket. ... 4. Az emberek, a liberális politikusok vagy általában a mindenféle doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, ha felveszik a, harcot a hazugságok egyik formájával és közben érvényesülni hagyják a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint hogyha árvíz idején a ránk zúdúló áradatot egyik helyen megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár elborítson ... Ha jól tudom, 1903. november 30. Jasznaja Poljana ... Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus elbeszélést írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen szavakat zagyvái, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különö frisseséggel működött az agyam: elképzeltem három népi típust is; az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász. Mindennap szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből. 1091. január 22. Jasznaja Poljana ... Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele és akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság és akkor azonkívül, hogy törekedni kell e banditák megvilágosítására, meggyőzéssel rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat, amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a banditákkal megosszuk zsákmányukat, részt vegyünk annak felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék... 1904. április 29. Jasznaja Poljana ... Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljességgel magamat ismerem, egész önmagamat a születés függönyéig és a halál függöriye előtt. Azáltal ismerem magamat, «hogy én — én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom, hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek szóbeli közléséből átvett tudás — ilyen a megfontolás, az előrelátás, a következtetés, a tudomány. Az első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyok. Ez kétségtelen. A második: Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba. A harmadik: Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges. Az élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és a második tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában megél... Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete. Ez idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez”-t egészítettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége ... Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévelygek. Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát. Most kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, segíts meg, hogy teljesítsem a te akaratodat Nem azért, hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell.
