Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
Szentendrei vasárnap Ünnep Szentendrén, ünnepelünk mi is, a Tyúkos tető magasában, hát hogyisne, megjött édesapám a rnesz- szi Szeged városából, szemügyre venni: mit is csináltunk a két kezünk munkájával jó két esztendő alatt. S amíg mi a, kilátásban gyönyörködünk — azt a sehol máshol nem látható csodálatos panorámát vesz- szülc szemügyre, ami egyedül a mienk, itt nyaraló, itt pihenő, ideszokott embereké —, addig feleségem a házat nyitogatja, az ablakok zsaluját tárja szét, mint a könyvlapokat, hogy jöjjön be a fény, s ragyogjanak odabent a,köröndi bokályok. A lapickás, madaras, gyopáros, sakktáblás, gyöngyvirágos bokályok, amelyek mind Páll Antal kezemun- kája, a messzinél is messzibb s mégis oly közeli Korond fazekasműhelyéből. De hirtelenjében vetélytársakat kaptak ezek az összehasonlíthatatlan mesterremekek. A napokban Hódmezővásárhelyen járván olyan csodálatos bokályokat pillantottunk meg Mónus Sándor műhelyében, hogy egyszeriben beleszerettünk mindahány csak kínálta magát, s elhoztunk hatot, kék-fehér meg tarka mintázattal, most aztán, hogy belépünk a házba, ott sorakoznak a könyváil-, ványon, merthogy addig nem engedélyezett a belépés, míg el nem nyerték végleges helyüket. így aztán a mi ünnepünk egyszeriben kettős. Egyrészt az édesapám látogatása adja meg e vasárnap ízét, erejét, hangulatát, másrészt, mert akárhány új tárgy kerül is a házba, mind köszöntjük illően, tisztességgel Mert a tárgyakat nagyon lehet ám szeretni, legalábbis mi módfelett tárgyszeretők vagyunk, örvendünk tányérainknak, bokályainknak, Erdélyből kapott csöcsös korsónknak, amellyel Majtényi Erik barátom ajándékozott meg Bukarestből jőve, s akárkik jönnek vendégségbe-láto- gatásba, gyarapodnak, szaporodnak tárgyaink. S ők azon csodálkoznak, hogy ennyire hűtlenek tudunk lenni Budához, s talán még kétségbe is vonják fellángolásunkat Szentendre iránt, de hát mi úgy vagyunk ezzel a hirtelen támadt szerelemmel, aminek a neve: Szentendre, ház, táj, nyaraló, panoráma, Dunakanyar, mert sokféle neve van, s mind ideköt minket, igen, mi úgy vagyunk ezzel a csodálatos, teljessé tevő érzéssel, hogy ez adja mostanában lelkünk jobb felét. S büszkélkedünk a várossal, akárki jön hozzánk látogatóba. A várdombbal, a gótikus maradványokat őrző templommal, Kovács Margit múzeum-házával, s újabban már nemcsak Czábel Béla gyűjteményéhez visszük el barátainkat, hozzánk betérő ismerőseinket, hanem Barcsay Jenő csodálatos világába is. A Bar- csay-gyűjtemény új távlatokat adó kiállításán emelkedik ám a lélek, egyszeriben meszi világokra látunk, fényeket, formákat, asszonyalakokat, barokk kapukat, íveket, tornyokat csodálunk, s örvendünk, mert lám, ezt is adja már Szentendre. Hát hogyne lennénk lokálpatrióták, de mennyire, hogy azok vagyunk, hiszen ez mind az enyém is, kötődöm hozzájuk, egybefűz a közelség, térben és időben egyaránt, mert úgy is lehet a magunkénak vallani valamit, ha elvarázsolt minket s nemcsak a születés, vagy a szerzés jogán. Apóm csodálkozik is az én pálfordulásd- mon, tudja a Szegedhez fűződő olt- hatatlan érzéseimet, ismeri lokálpatriotizmusomat, a szülőhely szeretetet, amely nemcsak a tájhoz fűz, de embereihez is. De hát tulajdonképpen nem is pálfordulás ez az új szerelem, már hogy lenne az, ez teljesít ki mostanában, szóban, írásban, érzésben, lángolásban. majd megáll a ház sarkánál kevély- kedő hatalmas ciszternánál, s megkérdezi : — Hát ezt ki csinálta? — kérdezi, s amikor elbüszkélkedem a válaszszák hogy én, látom a szemén, nem nagyon hisz nekem. Pedig én ástam ki tavaly nyáron, de miért írom, hogy ástam, mikor keményen csákányoztam a sziklát egy álló héten át, júliusi kánikulában, mert az a tavalyi nyár valóban nyár volt, nem úgy, mint az idei. — Ez te csináltad? — álmélkodik, s látom ám, hogy növök a szemében, mert a munkát tiszteli egyes egyedül a világon. — Hát te ilyet is tudsz csinálni? — Muszáj — mondoijn én, leplezve a büszkeségemet —, muszáj vizet fakasztani, mert itt víz nélkül nincs élet. No, ez kicsit fellengzősre sikerült, de nem vonom vissza, mert csakugyan igaz, idáig, mihozzánkig nem jön föl a víz, félbeszakadt valahol, akárcsak az út, pedig építenek jó alattunk egy nyomásfokozót, de egyelőre csak a találgatás a mienk, hogy vajon fel lehetne-e onnan hozatni a • vizet, ha összefog a közösség, mondjuk egy törpevízmű-társulat formájában. Persze, egyesek nagyon pesz- szimisták, de hát a borúlátásuk indokolt, hiszen reménykedtek tavaly is az útban, s aztán ittmaradtunk hervadó reményeinkkel, ha köze- lünkbe kúszott is az aszfaltozott út. Visszatérünk hát a vízhez szóban, a munkám dicséri, amelyből részt vállaltak a fiaim is, Attila még a csákányozásnál is segített, de aztán a betonozás már csakugyan családi kalákában készült. Most még csak tető kell rá, azután működhet a szivattyú, persze kézihajtású lesz, hiszen nincs még villanyunk se, de ha megtelik esővízzel a ciszterna, lesz benne vagy tízezer liter víz. Ennyivel pedig ki lehet fogni szárazságon, vízhiányon, ennyi vízzel már gyepet is lehet locsolni. Emlékidéző Az ünnephez ünnepi ebéd készül. Kis zseblámpaelem forgatja a faszénparázs fölött sülő csirkét, a füst és a lecsöpőgő zsír szaga betölti a környéket, apám fröccsözget magában, s közben múltat s jelent idéz, minduntalan. De hát sok minden fért a 77 esztendőbe, most ünnepli augusztusban a két hetest, gondokról szól mert ezt hord az iszákjában, ha a múltba fordul emlékekért. Mert mindenről a múlt jut eszébe. Nézi a szomszédos kis erdőt, s ott látja magát Salgótarján fölött, éppen 59 esztendővel ezelőtt, amikor a mindig kitűnő délvidéki hadosztály önkéntes vörös-katonájaként verte vissza a betolakodókat, katonatársaival együtt. — Éppen ilyen kis erdőben tartottuk a frontot — mondja, s már meséli is a történeteket, úgy, mintha nem mesélte volna el apróra már egyszer, hogy könyvbe írjam vörös katonáskodásának történetét. De -akárhová is nyúl a múlt rengetegébe, minduntalan történetekbe kap, s vidámodva meséL Mosolyog a szeme, mert huncutul tud ám nézni, sokszor nézett már szép-asszonyszemekbe, mosolyognak a bokályok is, ezek a hajdani boros- meg sörösköcsögök, mert én Apor Péter emlékirataiból tudom: Ittak ugyan, de igen ritkán, bokályokból is, de kivált sert... Hanem ebéd utánra, amikor már elteltünk a csirke jó ízével, a zöldbab puhaságával, a bor erejével, s a kávé erősségével szomorú történet kerekedik ki őző szavaiból. — Ezt írd meg, ha mered — kezdi, s néz rám, mit felelek rá. — Miért ne merném? — kérdem vissza. — Mert nálunk nem írta meg az újság — sorolja szomorúságát, s mondja, hogy most minduntalan a szemklinikára járt látogatni a körzeti orvosukat. És kikerekedik a történet, ez a középkori rettenet, teljes szomorúságában. Esteledik Szánt hó Imre metszete Rettenet Az történt vagy nyolc-tíz hete odahaza, szülővárosomban, hogy a körzeti doktort kihívta egyik betege a sok közül. Most ne kutassuk az okot, ne kutassuk a mélyben rejtőző erőket, mert azokra úgy sem találunk rá, csak a tények következzenek a maguk erejével. Megy a doktor, kopogtat az ajtón, nyitja is befelé s csak annyit Hát, ha égyálta'.ában h hirtelen fájdalomtól még Utoljára látni tudott, hogy bentről a beteg kezéből kilöttyen valami iszonyúan égető folyadék, bele a szemébe, arcába, s már olyan ordítás csapott ki a szerencsétlen emberből, amit még sosem hallottak a környékbeliek. Sósav volt az edényben, hogy miben, meg nem mondom, mert nem tudom, csak azt mesélem, amit apám mondott. És a doktor, a mindig másokért fáradó, mindenkihez szíves szavú, sok beteget meggyógyító körzeti orvos akkor látott utoljára; Két szemét kimarta a folyadék, így fizetett a hálátlanság a gyógyító tudásért Középkori történet ez, jól tudom, s az sem menti a tett elkövetőjét, hogy Szegeden égettek utoljára boszorkányokat az Ür 1728-ik esztendejében. Hogy él még a lelkekben a gyötrelem, a babona, a vajákosság, talán nem is ebből a történetből következik, hiszen ez lehet egyszerű orvosi eset is — erre gyanakszik egyébként a szerencsétlenül járt doktor is, ezt mesélte apámnak, aki sű- rűn-sűrűn ott ül az orvos szobájában, a kórházi ágy mellett, s visz neki egy kis csepegtető életkedvet, vidámságot, a reménytelenül még mindig reménykedő orvosnak. — Az egyik szemem teljesen odavan, a másikat talán meg tudják menteni talán.,. idézi apám az orvos szavait, s hozzáteszi: — Hát nem rettenetes az élet? Vacsoracsillagok De hagyjuk is a szomorúságot, a bajt, a bánatot, töltünk inkább, s iszunk az életre, a jókedvre, a vidámságra. Meg az ú j bokályokra, Mónus mester remekeire, amelyek egyszeriben megvidámítanak, csak rájuk kell vetni a szemünket. Ott sorakoznak szép egymásutánban a könyvállvány felső részén, hegyesek, büszkék, délcegek, csinosak. Ilyen a mi szentendrei ünnepnapunk. Iszunk arra, hogy édesapámat végre fel lehetett csalni mihozzánk, Örvendezünk, hogy tetszik neki a mi honfoglalásunk, amelyben egy kicsit a maga ifjúkorát látja viszont. — Nem megyünk még? — érdeklődik, mert nem tudja az esti maradás okát, miért vacsorázunk a teraszon? De aztán feljönnek a vacsoracsillagok az égre, s feltünedeznek a fáj csillagai Is: a villany lámpák. Füzérként öltik magukra a dombok, mint leányok a kalárist, azután betűket vélünk kiolvasni a mind erősebben világító lámpákból Az ég mind sötétebbre vált, bakacsint húz magára, fölöttünk kivilágított repülőgépek mennek az égi országúton. S egyszeriben olyan, mintha mi is repülőn ülnénk. Alattunk a kivilágított táj: Szentendre fényei, Dunakeszi csillagai, az Óbudára vezető fénylő lámpasor. Látjuk a lassan bandukoló HÉV összetalálkozó vonatait, igen, akárha repülőben ülnénk, s akármerre fordítjuk fejünket; égnek, lobognak, sziporkáznak a földi csillagok. Amikor autóba ülünk, hogy leereszkedjünk a földi valóságba, kutyánk a maga -helyét követeli. Kócos boldogan csahol megyünk haza. Mert mindig az a haza, ahová hazamegyünk. Ahol várnak ránk, ahol jó szóval fogadnak, ahol öröm lenni. TAKÁCS TIBOR Munkatiszíclct S apám ismerkedik a tájjal, látom a szemén, a nézésén, hogy mennyire szépnek látja a Duna kanyargó S betűit, a csak innen, a magasból látható körpanorámát. Bizony, más ez, mint amit odahaza megszokott, ahol legfeljebb a Tisza-part füzeseiben pihenget, Klári nővérem lábakra állított faházának teraszán, ahonnan éppen a kéttornyú Fogadalmi templomra látni a fűzfák bókoló ágai között. S aztán a kertet szeretgeti meg, a növő fáinkat, viruló virágainkat, Mikor ebédel, elnök elvtárs? ÖRAKIG ELHALLGATNÁM, olyan érdekesen beszél. Szögedies tájszólásban ejti a szavakat. Meg kellett volna tőle kérdeznem, arról a vidékről származik-e? Sok mindent meg kellett volna kérdezni tőle, de a községben történteket olyan bőséggel zúdítja a hallgatóra, hogy közbeszólni nem lehet. Sajnos, megjegyezni sem, még a felét sem annak, amit elmesél. Pedig érdemes lenne minden szavát feljegyezni, mert vaiami olyasmiről árulkodnak, amivel mindig öröm találkozni: emberszeretetről, küldetéstudatról Az a lendület, amivel egy község dolgait intézi, magával ragadja környezetét. Akit nem, azt egyszerűen nem is lehet elragadni. A dömsödi tanácselnök — róla van szó, Ambrusba Péter a neve. Félve írom le a nevét. Attól tartok, megharagszik, Azt pedig nem szeretném. Olyan ember, aki naponta nemegyszer kiált fel gondolatban: „mi az, hogy nem lehet?” Aztán hangosan kimondja: „Megoldjuk!” És ha ő azt moncija, hogy megoldjuk, akkor biztos, hogy megoldják. Szabálytalanságot nem csinál, csak éppen nem a megszokott utakon jár. Száz ember ereje lakik benne. Ha valamit elhatároz, véghez viszi. Ez persze nem a legkényelmesebb életforma. De ö nem a kényelmet, hanem a község boldogulását keresi. A közelmúltban elkészült a faluban egy jókora útszakasz. Régi vágya teljesült ezzel. A lakosság és az elnök vágya. Az út megnyitását nem verték nagydobra! Nem volt szalagátvágás, sem bokrétás ünnepség; Csak egyszerűen elkészült az út, és az elnök azt mondta: most már mehettek rajta. JÖ BARÄTJA a juhász is. Ö felajánlott egyet a saját birkáiból az úttörőtábor megnyitására. Örömünnep volt ez, igazán megérdemelt egy birkát. Hogy az úttörőtábor miképp született? Az is megérne egy külön mesét, de érjük be most egykét részletével. Elöljáróban annyit, hogy az épületet jóformán a semmiből teremtették, mégis több mint két és egynegyed milliót ér. De mi ez azoknak az öröméhez képest, akik ott üdülnek? Azoknak a gyerekeknek és felnőtteknek, akik a vízparton töltenek majd egy-két hetet, nyilván sejtelmük sincs arról, honnan került alájuk ágy és hogyan- lett a fejük alá párna. Pedig érdemes tudni. Elmesélem hát, legalábbis annyit, ameny- nyire emlékszem — mert az elnök nem engedte, hogy jegyezzek. — Az isten áldja meg! Ne írja le! — kiáltott fel, amikor látta, hogy veszem a tollat. — De miért? — kérdeztem. — Hisz elfelejtem... — FELEJTSE CSAK EL. Nem újságba való ez. Ha végigmondom, majd meglátja. — Hallgatom. — Nahát. Szóval, kész lett a ház. Igaz, dolgozott ott mindenki az ég- egyvilágon. A fél falut összecsődí- tettem. Kisiparosokat, tanácsi brigádokat, téeszeket, KISZ-eseket, mindenkit. Dehát ez csak a ház volt. Azt még be is kellett rendezni. A hatvankét ágyból csak hat volt meg. Láttam egy emeletes gyerekágyat, az nagyon megtetszett. A Bubu ágyat. Mentem a .Domusba, mindenhova. Egy áruház tizet kap belőle. Hogy lehet abból összehozni ötvenhatot? — Hogy lehet? — Sehogy se. Megkérdeztem, hol gyártják. Megmondták. Elmentem a gyárba. Mondom az igazgatónak, kellene nekem ötvenhat Bubu — június elsejére. Ez májusban volt. Azt mondja az “igazgató, ne vicceljek. Nincs kapacitás. Monom neki: elvtársam! Beszéljünk a szocialista brigádokkal. Ha megcsinálják, jutalmul helyet kapnak a nyáron, ők is, meg a gyerekeik is, nálunk, a táborban. Leültünk a brigádokkal. Ott voltak az asztalosok, lakatosok, kárpitosok. Fél óra alatt megegyeztünk. — Meglett? — Hát persze! Június elsején kaptam a táviratot, hogy kész a bútor, vihetjük. Príma, csak nem volt rá pénzünk. Tanakodtunk, mi legyen. Mondom itt az embereknek: hozzuk el, ami biztos, az biztos. Innen már nem viszik vissza, s majd teremtünk pénzt. Nekem akkor már megvolt a tervem. Elmentem a másik vállalathoz, ahonnan segítséget ígértek a táborhoz, mert sok falu- belink dolgozik náluk. Ök is érdekeltek. — Melyik vállalathoz? — Mindegy az. Úgysem újságba való. Nahát, egy szónak is száz a vége, kaptam pénzt. Kifizettük a bútort. De akkor még hiányzott valami. Nem volt párnahuzat. Mire fektessük a gyerekeket? Pénzünk alig. Elmentem Csepelre. Vettem a kilósboltban huszonkét kiló kreppét. Olcsó volt, de jó. — Ki varrta meg? — Nem mindegy? A helyi varroda. De megint cselhez kellett folyamod, nőm. Megyek hozzájuk, mondom, lenne itt néhány párnahuzat, nem varrnák-e bele társadalmi munkában a gomblyukat? Elvállalták. Berakom a kocsiba a huszonkét kiló kreppet, odaviszem. Meglátják, rám néznek: — Hát ez nem párnahuzat — mondják. — Ez még meg sincs varrva! — Ja, hát nincs, az igaz — mondom. •— Azt is kellene. Meg is kellene varrni... Hát szóval, így hoztuk össze valahogy az úttörőtábort. AZ EBEDIDÖ rég elmúlt. — Elnök elvtárs, mikor szokott ebédelni? — kérdem tőle. — Hogy mikor szoktam — néz rám csodálkozva. — Amikor ráérek — mondja végül. — Amikor leheti HATOS ERZSÉBET
