Pest Megyi Hírlap, 1978. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-13 / 190. szám

Magazin: IFMz$mf g$& 1978. AUGUSZTUS 13., VASÁRNAP .; _____-nrniir irinii'i hum .mm.—ír -1--------- ““ Va rga József: Szól a harang seng a telefon, vidékről keres­nek. — Te vagy, fiam? Anyósom hangja. — Micsoda? Mondja hangosabban! —. Baj van. A mamát az éjjel be­vitték a kórházba. Messziről, mintha verem mélyéből jönnének a hangok. — Két napig gyengélkedett. Gyom. rát fájditja, nem maradt meg benne semmi. Gyertek haza. Előbb nem szóltam, hátha jóra fordul. Most már szólnom kellett. — Megyünk. Rendkívüli szabadság. Tárcsázom a feleségemet, még tartja a kagylót, s hallom, továbbadja a hírt. Főnök­nője mondja: Menj csak. Várnak az állomáson. Két görnye­dő alak a sötétben. — Itt van a papa is — mutat ki a vicinális ablakán feleségem. Hogyan? Nyolc órája beszéltünk, s most itt állnak összetörtén, fásultan és fáradtan, talpig feketében. — Meghalt — tör ki anyósomból a szó. Sovány karjával magához szo­rít, arcomon érzem könnyei mele­gét. Nagyapám mozdulatlan. Nem tu­dok ránézni. Oldalról sandítok felé. Kemény, mint a fa. Arca olyan, mint máskor, ha valami foglalkoz­tatta, s tépelődött, gondolkodott. Gut micsizmában van. fekete bársony- padrágot tűrt a csizmaszárba. Elkapta tekintetemet. Oldalt for­dult. Pillanat elég. s látom, az el­múlt néhány órában éveket örege-, dett. Görnyedt, akár az öreg fűz­fák, s a lekonyuló karimájú kalap is olyan, mint a füzek szomorú ko­ronája. — Délután? — Nem. Alighogy letettem a tele­font, a kórházból táviratoztak. Csak annyi állt rajta, hogy Béldi Jánosné ma reggel meghalt. Semmi több. Üj- ra hívtalak, de addigra elindulta­tok. — Ilona, Ilona — sóhajt nagyapám és zsebkendőjét tartva hatalmas ke­zével, szeme előtt babrál. E ste van. Halványan világít a lámpa. Anyósom nagyapám ruháit pakolja, feketét minden­ből, sorjázva, szépen egymás mellé rakva a vetett ágyra. n öregasszonyok tipegnek be. Nem Iteszönnek, lehajtott fejjel jönnek. Némán foglalják el helyüket a kony­hában. A vetett ágy szélére ülnek, a székekre, a sámlikra. Gyűlik az asszonynép. Nani néni. a legöregebb kezdi a siratóéneket. Bús dal száll, sóhajtások tarkítják, s hol gyen­gül, hol erősödik a hang. — Tegnap még itt voltál, Ilona — mered maga elé a szomszéd öreg­asszony. A mellettem ülő vénasszony ma­gyarázza : — Egy hete együtt szedtük a ku­koricát az Ökörélésen. Ügy dolgo­zott, hogy csuda. Enni se akart, csak hajtogatta: siessünk, estére vé­geznünk kell. Délben a kukoricás­kosarakra ültünk le szalonnát en­ni. Ö kevés hagymát, falatnyi sza­lonnát evett, s már ugrott, vitte, hajtotta a sorát. — Megérezte szegény. Dolgos asz- szony volt. Száll, kering a szó, majd elhalkul hirtelen. Nagyanyám húgát kísérik ki. Sír, zokog, egész teste egy remegés. Nagyapám átöleli. — Ne sírj. Mari, ne sírj! — Erős legyen sógorom. Erős, hogy kibírja ezt is. — Nekem már végem — így nagy­apám. — Én már itten így nem ma­radok, mint az ujjam. Negyven év után, magam keringjek itt a ház­ban? Nekem már végem van. Me­gyek az én Ilonám után. K ét nap telt el a sirató óta. Kint állunk nagyapámmal a halot­tasház előtt. Az előbb nyitot­tuk ki. Kisöpörtem, letöröltem a koporsóállványt, a réz gyertyatar- tókat, a nyikorgó székeket. Nagy­anyámat várjuk, neki készül a hely. Nagyapám kék, siites sapkában van, előtte kék kötény," rajta fekete bársonynadrág, kabát. Jön-megy, jár-kél, föl-alá. Nem szól. Lopva fi­gyelem, s szívem szerint hozzálép­nék, megölelném, megsimítanám a haját, kezét fognám, mint egykor, régmúlt nyarakon, elfelejtett tava­szokon. De nem teszem, mert nem tehetem. Nagyapám szigorú, szűkszavú, meg­fontolt. Sosem szerette az ilyent. — Lassan dél — szólal meg —, azt mondták tízre itt lesznek. Lemegyünk a temető lejtős udva­rán, s elnézünk a falu főutcáján, Nosztyán felé. Harangoznak, amikor felbukkan a kocsi. Két mokány ló prüszköl a zárt halottaskocsi előtt. Teljél idő, teljél gyorsan! Az órámat figyelem a feszült csendben. Csak siess idő, ne cam­mogjál ! — Béldi János? — kérdezi a bak­ról a kocsis. — Az vagyok — feleli nagyapám. — Megjöttünk. Fölhajt a lovakkal a halottasház elé. Megjött apósom is kerékpárral, sietve. Asszony órával Z[mányi Alajos metszete ..................................................... Befelé megyünk. A tartóra helyez­zük a koporsót, fedelét leemeljük. Nagyapám odaáll nagyanyám mellé, kezét összekulcsolja. Kimegyünk. Elszámolok a kocsissal. — Nehéz út volt. Fagyott a föld, kegyetlenül dobált. Céloz? Vagy elértettem talán? Mindegy, ötvenest adok borravaló­nak. Őszinte részvétet kíván, majd fel­kap a bakra és elhajt. Anyósom koszorúkat hoz. Koszo­rúkat. s a pince félig fagyott virá­gait. Bal karján i-etikül, fején fekete kendő, cipője, harisnyája, ruhája fekete. Újra az öregasszonyok. Csoportok­ba verődve kaptatnak fel a temető­dombon. Szól a harang. Autóval hozzák a papot. A koporsó már kint áll a halottas­ház előtti téren, felravatalozva. Virágözön, koszorúáradat nagy­anyámon, tömjén füstje száll. Nándor, a sírásó a fák mögül fi­gyel. Kezében kötél. Gumicsizmában van és munkaruhában. Dolgozni ké­szül Nem figyelek a búcsúbeszédre. Gondolatban nagyanyámmal beszél­getek. Megköszönöm a vasárnapi ka­lácsot, a damasztabroszba bugyolált, utazásra szánt csirkecombokat, a suttyómba odadugott zsebpénzt, a mosolygásait, a szavait, a bölcsessé­gét és mindent, amitől több lettem, tapasztaltabb, érettebb talán. Halad a gyászmenet. Félkörbe áll- juk a sírt. Nem nézek senkire. Csak nagyapám hangját hallom, ahogy mondja: — Ilona, Ilona. Ne menj el, Ilona. Hívtál volna legalább. De csak el­mész, elmész kedves, jó feleségem. Ellépek, távolabb a kopott - felira­tú fejfák közé, a föld koppanását hallom a deszkán. .' jra magunk vagyunk. Rokon i I öregasszonyoknak készítjük M össze nagyanyám ruháit. — Ne menjenek veszendőbe — mondja nagyapám. — A babos keszkenő maradjon — mondja anyósom —, emlékbe a ma­mától. Zörgetnek az ablakon. A kántor. Pénzt veszek magamhoz.' Megyek, kifizetem őket. Baranyí Ferenc; Nem tudom Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról, nem macska-kényes renyheségről, amely puhán körüldorombol, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom: nem nyugalomról. Nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról, nem kacsalábon forgó házról vagy bankban őrzött pénz­halomról, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy nem a módról. Nem tudom, miről szól az élet, "csak azt tudom, hogy tétlen fázom, ha álmos bódulatban élek s békémet restséggé alázom, nem tudom, miről szól az élet, csak azt tudom, hogy tétlen fázom, De bármiről szóljon az élet: az ember nem lehet magában, a lárstalan, csupasz remények didergésében pusztulás van. Bármiről szóljon is az élet:: az ember nem lehet magában. Kopré József: Katedrán Ketten Helling György metszete Süt a Nap! — Nézzék csak milyen egyszerű a tőmondat egyszerűsége? Táblára vésem néhanap; állítmány, alany Süt a Nap! És vége. Valóban, milyen egyszerű! — szól egy munkás, deresfejű s ceruza csonk a kezében. Aztán, meleg szemvillanás. Süt a Nap! Elemzi más s megkérdi; ennyi elég-e? Ezúttal, ez a feladat. Egyszerűen csak; Süt a Nap ! És az órának vége. Begyűjtve harminc irkalap. Némelyik csak papírdarab, de mindegyikről Süt a Nap! Valódi József: Éjszakai fuvar A fiú éjjel -kettőkor leintett egy taxit a Gong előtt. — Várjon! — mondta a sofőrnek. — Hívom a többieket. — Hová lesz az út? — Még nem tudom. De jó fuvar lesz. — Mégis ... — Nem tudom. De nem bánja meg. — Várhatok — dünnyögte a taxis. — Csapja le az órát! — Majd, ha mind itt lesznek. — Megvár? — Meg — mondta a sofőr, és be­állt a külső sávról a járda mellé. A fiú nyeszlettnek látszott. A szere­lővas ott lapult észrevétlenül a taxis mellett. Akár menet közben is ki­emelheti. A mulatóból újra előbukkant a fiú. Mögötte vékony, szőke" nő. piros kabátban. Csinosnak tetszett a lám­pafényben. Utánuk elhízott fiatal férfi lépett ki. — Hová? — kérdezte a taxis. — Hol is laksz? — kérdezte a sző­ke nő. — Aradi utca — motyogta a kö­vér férfi. Jól felöntött a garatra. — Nála van a dohány — gondol­ta a taxis, és elindította az órát. Nem lehet nagy baj. Bár simlisek mind a hárman, rájuk van írva. Ott hátul nagyon virultak. A nő vékony ujjaival beletúrt a férfi ha­jába, a fiú az első ülésen gondter­helten nézett. A kocsi befordult az Aradi utcába. — Melyik ház lesz? — kérdezte a sofőr. — Álljon meg! — riadt fel a kö­vér. Hunyorgott, megpróbált tájéko­zódni. — Még mehetünk — mondta végül. Két sarokkal odébb, a lámpa alatt megálltak. — Végeztünk? — Igen — válaszol a kövér. — Dehogyis — szólt a nő. — Előbb intézzük el ezt a dolgot, menj fel érte, mucikám. A férfi bambán, értetlenül né­zett a nőre. Kikászálódtak mindket­ten, és a járdán beszélgettek. A kö­vér hirtelen elhatározással a kapu felé indult, kinyitotta, és eltűnt a sötétben. Egyetlen ablakban sem gyulladt fény. Erre a fiú is bement a házba, A szép szőke lány beült a sofőr mellé. — Figyeljen! — mondta. — Sze­reti a suskát? — Ki nem szereti? — Visszajön ez a dagi, leperkál egy rongyot, és gyossan eltüzelünk. Oké? — Nem értem — tette a sofőr. — Nem érti? Tele van pénzzel. Azt mondja, húszezer forintja van itthon, a többi takarékban. Meg­mondtam, hogy habókra nem me­gyek fel vele. — És akkor sem megy fel vele? — Jaj, ne idegesíts már! — Rendesnek látszik. — Pfuj Benne vagy, vagy nem? — Hát... — Megkapod a jattot. Jó lesz egy kiló? — Jó. — hümmögött a taxis. Le­állította a motort. — Bolond da­gadt — gondolta. Képes egy ezrest adni a nőért, aki nem is lesz az övé. , A kapualjban Mbukkant a két férfi. — Itt hagyom a táskámat — mondta a lány. — Ha ideadja a dohányt, azt mondom neki, hogy itt felejtettem. Beugrunk a kocsiba, és tűz! Oké? — Oké — bólintott gépiesen a taxis. A fiú és a lány hirtelen elfutott a kövértől, bepattantak a taxiba. A hátsó ajtót nem csapta be rendesen a lány. — Menjünk! — lihegte a lány. — Mire vár?! — üvöltött a fiú. Már járt a motor, ám ahhoz, hogy ki tudjanak ugratni a két parkírozó kocsi közül, kicsit hátra kellett tolat­ni. A sofőr szíve megesett a kövéren. Csak így elszelelni ezer forinttal... Készakarva ügyetlenkedett. — Menjünk már — sikoltozott a lány. — Nyomás! — kiabált a fiú. — Add vissza! — üvöltözte kint a kövér. — Könyörgöm, menjünk! — mond­ta rémülten a lány. A taxis felpörgette a motort, hogy elnyomja az éjszakai hangza­vart. Egyesbe kapcsolt, fél métert lassan előre gördült a kocsi. Akkor a fékpedálra lépett, s felengedte a kuplungot, hogy lefulladjon a mo­tor. — Bedöglött — mondta csöndesen. A kövérnek végre sikerült feltép­ni az ajtót, bedőlt a hátsó ülésre. A lány a másik sarokban kucorgóit. — Nyugodj meg! — csitítgatta a férfit. — Csak nem gondolod, hogy becsaplak? Nem lenne szívem téged átverni. Gyere, bújj ide! — Add vissza! — Ne balhézz már annyit. Gyere, beszélgessünk. — Add vissza! A férfi a lány táskája után nyúl- kált. A táska bal oldalt volt, ahhoz, hogy elérje, át kellett nyúlnia a lány testén. A lány baljával a tás­kát fogta, jobbjával átkarolta a fér­fi nyakát, s fejét magához húzta, kicsit anyás mozdulattal. — Most hová? — kérdezte a so­főr. — Sehova! — szuszogott a kö­vér. — Nyitva a lakásom, a kapu... — Vissza a Gongba! — mondta elöl a fiú rekedten. — Ne! — mondta a kövér. — Én nem megyek. A sofőr nagyon elunta a dolgot. Ha jönne egy meseautó, átadná őket a rendőröknek. De mégsem. Hiszen ezek a simlisek mindent letagadná­nak. A lány addig-addig csucsujgatta a férfit, hogy elhallgatott. Megáll­tak a Gong előtt. — Igyunk még valamit — mondta vidáman a fiú —, megszomjaztam. — Igyunk — mondta a lány. — Fizesd ki a taxit, aztán meghívlak egy konyakra. — Nálad van a pénzem. — Milyen úr vagy te?! — fordult hátra a fiú. A taxis körülnézett, sehol sem lá­tott rendőrt. — Nálatok van a pénzem — nyö­szörgőit a kövér. — Fizess már! — förmedt a lány a fiújára. A fiú felhúzta a nadrágszárát, s a zoknijából elővett egy gyűrött szá­zast. Három óra volt. a taxióra öt­vennyolc forintot mutatott. — Két forint a magáé — mondta a fiú. — Nagyon kedves — vigyorodott el a sofőr. Nem adott vissza a pénz­ből A fiú és a lány sietősen vonszolta befelé a férfit.

Next

/
Thumbnails
Contents