Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

;w%w:*;w;ww.vAv

AGAZ I N|||

W? 1978. JÜLIUS 9., VASÁRNAP

§ sbfunapt

■JVWWiV.irt^Vl««iL

A\vi.vvX,i.MAV.y

Ki jár a padláson?

Krúdy Gyula Ismeretlen elbeszélése-*«

Az alábbi Krúdy-írás még nem jelent meg kötetben. Az író lánya, Krúdy Zsuzsa találta meg a hagyatékban, s most — Krúdy Gyula születésének idei, közeledő centenáriuma alkalmából is — átengedte közlésre a Pest megyei Hírlap szerkesztőségének.

Adventben, amikor a ködbe borult hajnali misékre szokás járni, Kon- tarini, a kísértet elfoglalta helyét a padlásablakban, ahonnan lelógatta lábait és száradó babszemekkel, maréknyi lencsékkel, sőt még dióval is megdobálta azokat a nőket, akik a falak mellé lapulva, félig-meddig még az álom lakatjával voltak lezárva. Kontarini még az ötvenes, években került a régi falusi házba, mégpedig zsandámak öltözve és hogy, hogy nem, a lószerszámos kamrában felakasztotta magát. Kontarini utánozgaiott kutyaugatást, macskanyávogást, denevércincogást és más olyan hangokat, amelyek a kísérteteknek meg vannak engedve: a nagy kendőbe burkolt lányok, mint a téli hajnal álmokból itt felejtett látomásai: helyesen kiverték a taktust cipősarkaikkal, amikor a templom felé siettek. Az öregasszonyok pedig, akiknek macskabőrű, kopott kabátjai már csak akkor szépülnek meg, amikor az első hó befehérítette azokat, mintha új ruhához akarná őket juttatni. Az öregasszonyok pedig Kontarini minden incselkedése mellett sem gondolhattak másra, mint adósságaikra, az elmondandó imádságokra. Mire a hajnali misének vége volt és a hívők a félhomályos templomból a szürkülő utcára értek, Kontarininek, ott a padlás lépcsőjén, amúgy is lejárt az ideje, visz- sza kellett másznia a kéménybe vagy valami ócska ládába, ahol az effajta kísértetek élnek.

Történt, hogy egy Náci nevű, mihaszna ember került a nagyapám házához, aki mindenáron hasznosítani akarta magát azért a karéj barna kenyérért, amelyet a cselédek kenyeréből levágott, és szalonnáért, amelyért személyesén' járt fel a padlásra, de a szalonna bőrét nem ette meg, mert úriembernek mondotta magát. Valami távoli atyafi volt ez a Náci, aki valahol, valamiképpen elcsúszott az életben, ugyanezért nem nőtt meg nagyobbra, mint egy tízéves gyermek, bozontos szakállt eresztett, amelyben Öröme tellett, hogy szürkül, mert valami csodát várt attól az időponttól, amikor megöregedik. Csak addig húzza ki valahol — bizonyos évekig —, akkor nagy juss vár rá, mondta. Miután télen a rendes favágó mellett, aki hajnalonként nagy ködbe borult árnyékként, mint akár a halál ballagott el, vállra vetett fejszéjével és fűrészével a kerítés mellett, nem sok tennivalója akadt Nácinak, a hentességre próbálta magát venni. De a hentességben is szemközt találta magát fcs Dániellel, aki a nagyapám házában már évtizedek óta ellátja a disznóölést, mindig karcos vidámságot hozott magával a házba, amikor késeit, bárdjait zörgetve megjelent, éhhom- ra savanyú kerti bort törölt le a bajuszáról és bőrmellénye volt, amelyben a leghidegebb Jtéli reggelen is bejárta az udvart, hogy szemügyre vegye az ölésre kiválasztott sertést. Náci tehát a hentességnél sem hasznosíthatta magát. Próbált még hóembert építeni az udvaron a gyermekek mulattatására. Szeretett vol- , na a pincében . is körülnézni, hogy helyén van-e minden hordó, ahogy ő azt valaha egy dunántúli pincében látta, de ide nem juthatott el, mert a pincekulcsokat az öregúr a párnája alatt tartotta.

A semmire sem jó távoli rokon tehát, hogy ne maradjon meg haszontalan kenyérpusztítónak: fejébe vette, hogy majd a kísérteiét pusztítja ki a házból, holott annak volt létjogosultsága, miután már ötven éve felköltözött a lószerszámos kamrából a padlásra.

— Ma meglestem őkéimét — jelentette Náci egy napon, amikor vacsoraidőben az asztal végén helyet foglalt és szokása szerint nagy aggodalommal figyelt a körbenjáró töltöttkáposztás tálra, pedig tudhatta, hogy a háznál a töltött káposzta még sohasem fogyott ki.

— Meglestem, mert elbújtam egy padláson lógó vadásztarisznyában, amely körülbelül akkora, mint a mai levélhordók táskája. Olyan nagyságú, mint a vadmacska, amely az erdők szélén szokott az utasok nyakába ugrani. Puska kell ennek az elpusztításához, mert egyébként szembeszáll az emberrel. Nem is mertem rákiáltani a vadásztarisznyából, megvártam, amíg magától kiment a padláslyukon.

A padláson kóborló macska nem nagyon érdekelte az asztal végi fantáziákat, ugyanezért Náfi másnapra újabb történettel állott elő, amíg kerek szemei megható ragaszkodással csüggtek a makarónis tálon, amely makaróni voltaképpen csak barna pecsenyezsírral jó, ámde a felsál pecsenye alól apránként kikanalaznak minden zsiradékot.

— Mágsem-a-vadm-acska volt á kísértet, ez csak amolyan segédje lehet az igazi kísértetnek. Mert vannak bizonyos férfiak is, akikhez a macskák úgy ragaszkodnak, mint az asszonyokhoz. Az igazi kísértet a nagyapa téli utazóbundájában . lakik, amely bundának tudvalevőleg a legnagyobb zsebei vannak ebben a házban. A nagyapa, amíg útonjáró ember volt, bennfelejtett az utazóbundájában valamit. Talán egy kétcsövű pisztolyt — folytatta sejtelmes hangon Náci —, amely pisztolynak a kezelését senki sem tudja rajta kívül.

Meg kellett volna kérdezni az öregurat ebben az ügyben, de ő olyanforma ember volt, akitől nem lehetett semmit sem kérdezni. A haszontalan Náci tehát tovább kutatott a padlás rejtelme után, persze csak napközben, mégpedig fokossal felfegyverkezve, a keresztet sűrűn szórva magára, holott nem is volt valami vallásos ember, mert a böjtöket általában szerette észre nem venni és csak másnap tett magának szemrehányásokat, ' amikor elmulasztotta a kántorböjtöt.

— A kéményre gyanakszom — mondta egy napon Náci úr az asztal végén az öregasszonynak. — A kéményben kell lenni valakinek, mert világosan hallom a horkolását, köhintését, forgolódását, nyöszörgését, mint az alvó ember szokta. De a kéményt a tüzelés miatt tavaszig nem lehet kibontani.

— Hát semmi mód sincs rá, hogy ettől az ostoba babonától megszabaduljunk, hogy a vénasszonyok éjszaka kimehessenek az udvarba, hogy a lefölözött tejre ne mondhassák többé, hogy azt Kontarini itta meg? — dörrent fel az öregúr az asztalfőn, aki figyelemmel kísérte Náci világbolondításait, habár úgy tett, mintha nem figyelne oda.

Náci ijedtében lekapta szemét a tepertővel bőven meghintett túrós- csúszás tálról és felelt az öregúr- . nak:

— Tegnap a városban járván, véletlenül találkoztam egy régi cimborámmal, aki most a miskájersé- get folytatja. Rézkarikák, rézdrótok lógnak a derékszíján és a legvadabb állatok, még a hím farkasok is félnek tőle. A kutyák pláne veszettül ugatnak, a sertések kitörik az óljukat, a csődörök tombolnak, mikor az ilyen ember, aki az állatokat a nemüktől megfosztja, beteszi a lábát egy faluba. Arra gondoltam, hogy ezt az embert ide veszem magam mellé! Az állatok hóhérja majd csak elbánik a kísértettel is.

Nem bánom, akárhogy lesz, de végre békességet akarok a házban — felelt az öregúr, mire Náci másnap csakugyan beállított barátjával, egy agyagszínű, bajszos, rücskösképű emberrel, akin minden állatbőrből volt, hogy az állatok féljenek tőle. Csikóbőr volt a mellénye, kutyabőrből a nadrágja, farkasbőr a kabátja, kiválasztott sertéstüskékből volt fonva az óralánca. Ez volt Náci barátja. Most már együtt lesték az asztal végén 'a tálakat. Napközben azonban a padláson tanyáztak és kiáltozásuk hallatszott, amint az ötven év óta itt ravaszkodó kísérteiét hajkurászták. Az idegen félelmetesen csörgette rézdrótjait, Náci pedig mindennap mutatott valamely ócska gombot, frakkdarabot, vagy durva szakáll- szőrt, amit a kísérteiből sikerült kitépni a birkózás közben.

Míg egyszer a nagyapám a veszett lármára maga is felballagott a padlásra és ott találta Nácit és barátját, amint egymást fojtogatták volna. A földön egy pakli szétszórt kártya, amelyet most lábaikkal tapostak, miután kártyázás közben összevesztek. Ezután a régi házban két személlyel kevesebbre főztek a konyhán.

Szervác József:

Most nyár van

Ebben az éjben sose jártam csak réges-rég magamra zártam.

Szelíden rám sötétül lassan minden, csak ez a falhatatlan

éhség marad, már magam ellen, és nem emlékszem, szerepeltem

én, vagy csak megtörtént köröttem akármi is, vagy meg se történt?

*

Most nyár van, szívtelen eső strázsálja gyártmányát: a reggelt Kukorékolnak kakasok delet, szüretet rügyeznek a fák.

Kéretlen üzenetei a nyárnak: vetkőznek háthaszerelmek, nem kellenek.

Élek, magammal megrakottan, vasalt hittel, vasalt szavakban, ablakom előtt parádézhat akármi nyár, szegetlen ifjúságom elédobom, zabálja —

cinkos poharam int utána.

Napsugaras emlékek

Jóba Éva rajza

Mohácsi Regős Ferenc rrietszeteí

Benke László:

Zaboskertben

Ismeri kezem a kapa nyél fényesre kopott simaságát, tudom a nyél a tenyerem megszorítaná, régi társát.

Kábultam perzselő napon pecsenye pirosnál vörösebbre, lábamon az égő vágást véres porbocskor bekötötte.

Sajnálatában a dolgos Terka képzelhetni hogy mit kínált, hej ha még a hórihorgas gazban matathatnám a bugyiját.

Terkák dalát a megnőtt fenyves s a munkakönyvem pecsétje őrzi. A pecsét alatt, papíron áll, négy-húszért kellett elidőzni.

A gyönge csemetéket féltve a kopáron mégis mi ültettük, mibennünk zúg a tölgy, a luc, s a mi lelkünk suhog bennük.

A közös kannafedélből oltott szomjúság bennem azóta lobban, a mióta mélyen és magában zúg a zaboskerti erdő elhagyottan.

Zúgj, árvaság: zaboskert,

suhoghatsz.

Sorsa kit erre, kit arra dobott. Szerelmünk a földben, egyszer élere halálra kapaszkodott.

Kiss György Mihály:

Természetvédelem

'U édetté nyilván!. ’ tom a természetemet. Az intézkedésre azért került sor, mert a számomra oly felbecsülhetetlen ér_ tékű kincset — egyetlen példány van belőle az egész világon! — az utóbbi negyvenöt évben rengeteg káros hatás ér_ te, s további állag- megóvását csak szigorúbb szabályok betartásával biztosítha. tóm. Takarékossági okok miatt (nincs pénzem szendvicsre, konyakra, hűsítőre!) á határozat életbelépését nem óhajtom külön e célra rendezett sajtóértekezleten bejelenteni, csupán arra szorítkozom, hogy az érdekelt feleket a megtett intézkedésekről tájékoztatom. Elsősorban hozzátartozóim, barátaim, ismerőseim és főleg főnökeim figyelmébe ajánlom a most hozott állásfoglalás alapos tanulmányozását, hiszen magatartásukkal, jó szándékú megértésükkel további súlyos konfliktusoktól óvhatják meg természetemet. Ugyanis a döntés előtti sokoldalú vizsgálódások bebizonyították: a természetes kopás, elhasználódás mellett

mindenekelőtt az embertársaimtól elszenvedett megaláztatások, testi, lelki megpróbáltatások idézték elő legtöbb esetben a romlást, károsodást.

Kérem, engem soha nem az Élet, a Keserű Sors leckéztetett, büntetett; a pofonokat, övön aluli ütéseket mindig embertársaimtól kaptam, miközben a dörzsöltebbje a pofonokhoz fűzött magyarázatokban megpróbálta az Életre, a Keserű Sorsra kenni az egészet. Szerencsére ennek a trükknek én nem dőltem be, továbbra is végtelenül tisztelem és szeretem az Életet. Az ökölvívóktól kölcsönzött kifejezéssel élve: bár sokszor voltam padlón, többször rám számoltak, az öltözőben mindig magamhoz tértem, de a szorítóban küzdő legényektől én abban különbözöm, hogy soha nem akartam kiüt. ni a küzdőtársakat. Békés és gyorsan regenerálódó természetemre jellemző, ma már arra sem emlék- nzem, kitől kaptam az első nagy pofont.

Az elmúlt négy és fél évtized során kapott pofonokról nem vezettem nyilvántartást, de többségük ennek ellenére maradandó nyomot hagyott bennem. Tulajdonképpen mindegyik képletes pofon volt, mivel egy-két gyermekkori bunyót leszámítva, ököllel soha nem kellett megvédenem magamat, de nem is támadtam senkire. Utcai, kocsmai tömegverekedéstől, késtől, garázdaságtól, szirénától, az erőszak minden formájától irtózom. Pofozkodó legények parázs jeleneteit csak western- vagy bur- leszkfilmeken nézem végig, de azt is csak azért, mert előre tudom, hogy mindig az igazság győz. Az Életben egy-egy ilyen pofozkodó jelenet jóval komplikáltabb: előfordul, hogy az Igazság hever a padr lón, és durván rátaposnak.

Megtanultam azt is, hogy az erőszak képviselője ma már nem talpig páncélba öltözött, fegyveres kényúr, akinek egyetlen intésére fejek hullnak a porba, annál inkább hivatali, munkahelyi kiskirály, akinek — úgy, mint nekem — villamosbérlet van a zsebében, esetleg alkalmanként nem maszek rendszámú gépkocsin közlekedik. Fegyvertárában már nincs méregpohár, gyilkos tőr, szégyenpad, kaloda, megelégszik azzal, hogy belém fojtja a szót, vagy meg sa

hallgat, visszadobja jogos kérvényemet, fizetésemelés, prémium helyett írásbeli figyelmeztetést ad, áthelyez, kirúg, egyszóval pofoz.

A z évek során azt is tudomásul vettem — ismét ökölvívó kifejezéssel élve —, pofozóim fordított alapállásé fenegyerekek. Én ugyanis a költőtől azt tanultam, értük haragudjam, nem ellenük, s ne fogjam be pörös számat, ők viszont nem szeretik, ha visz- szaszól vagy esetleg önálló véleményt mond az ember. Ütésváltás közben rájöttem: ezek az emberek egyáltalán nem ismerik nagy költőnk verseit. És ez mit bizonyít? Azt, hogy az irodalomtanításban is sok még a tennivaló, ismét átírhatjuk a tankönyveket, mert a költészet rossz tippeket ad az Élethez. Persze könnyebb lenne befogni a pörös szájakat, azonban ez az intézkedés hosz- szú távon nem célszerű. Többször megpróbálták már, de nem ment. A kiskirályok, fenegyerekek fé_ kentartása viszont még nem elég eredményes, létszámuk állandóan újratermelődik. ennek eredményeként az idegösz. szeroppanások, gyomorvérzések, szívinfarktusok száma sem csökken.

Éppen ezért további gyomorvérzések, idegösszeroppanások és főleg a szív- infarktus elkerüléséért nyilvánítottam védetté a természetemet. A tapasztalatok alapján természetem védettségét szolgálná, ha a fejem mozgatását csak az egyetértő bólogatásokra korlátoznám, vagy a gerincemet gyakrabban meghajlítanám, ennek azonban elvi és fizikai nehézsége van: az életfelfogásomat már nem tudom átprogramozni, az egyre gyakrabban kiújuló reumás fájdalmak pedig akadályoznak a fej- bólintásban, gerincem hajlitgatásában. Ezért nem veszek részt a munkahelyi testnevelésben, sem, mert ott valaki mindig előre bemondja a kötelező figurákat, s nehezményezik, ha az ember törzshaj lítás helyett a szabadon választott gyakorlataival kilóg a sorból. Az objektív és szubjektív körülmények számbavétele alapján csak egy megoldás kínálkozik: természetem védetté nyilvánítása.

JDízom abban, hogy a természetem védelmében hozott döntés az érdekelteknél meghallgatásra talál, és akkor e határozat kimondásának tíz, tizenöt, húsz, illetve huszonöt éves jubileumáé'szép eredményekről számolhat tunk be.