Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-09 / 160. szám

*rrr jHEc.vr.r Programok, kutatók Herceghalmon A herceghalmi Állattenyész­tési Kutatóintézet, amely ha­zánk egyik legnagyobb mező- gazdasági kutatóintézete, hoszr szú távú programot valósít meg. Az 1976—1980-ig terjedő években a hústermelés fej­lesztését tűzte ki célul, amely része a kormány kiemelt kuta­tási programjának. Az intézet kutatómunkáját mintegy het­ven termelőszövetkezetben, illetve állami gazdaságban végzik, de jelentős a kapcso­latuk több hazai és külföldi tudományos intézménnyel is. Programjukban a szarvasmar­ha, a sertés, a juh hústerme­lésének fejlesztése, illetve a tej- és gyapjúhozam növelése a kitűzött célfeladat. Munká­jukhoz — tenyésztéshez — külföldi törzsállatokat is vá­sárolnak. Képünk a kutatóintézet könyvtárában készült. Pest megyei alkotók díjai A XXVIII. ORSZÁGOS VASUTAS KÉPZŐMŰVÉ SZETI KIÁLLÍTÁSON A XXVIII. vasutasnap alkalmából nyitotta meg Koszorús Ferenc, a Vasutasok Szakszervezetének főtitkára az országoj vasutas képzőművészeti kiállítást a VIII. kerület, Népszínház u. 29. szám alatti kiállítóhelyiségben. A tárlat július 23-ig, na­ponta 10 és 20 óra között tekinthető meg. A Pest megyei alko­tók közül a Szódon élő szobrász, Czínege István, a legjobb munkaábrázolásért díját kapta, Ziman Lajos és Sziklai Gyula plasztikái a Vasutas Szakszervezet elnökségének különdíjában részesültek. ÉVTIZEDEK ÓTA össze­kapcsolja az önképzést és a közművelődés időszerű felada­tait a vasutas képzőművészek ezres tábora Miskolcon, Sze­geden, Budapesten, Szóbon, és Dunakeszin. Czínege István Szódról jár naponta Dunake­szire, és szobrásza fejlődésének emberi háttereként nagy mé­retű munkásfigurát kompo­nált, mely a járműjavítóban látható azóta is. Ziman Lajos kavicsmozaikot adományozott a szobi általános iskolának és a művelődési háznak, jelenleg az úttörőtábor díszkútját fa­ragja. Belső szükségletből, me­lyet örömmel ad át a közös­ségnek minden ellenszolgálta­tás nélkül. Nyilvánvaló, hogy a díjakat ezért a példás önzet­lenségért is kapták, nemcsak a korrekt munkásábrázoláso- ként. Külön figyelem jele, hogy Ziimain Lajos megmintáz. ta az utolsó szobi baktert, Tö­rnek Istvánt, mely önmagá­ban kultúrtörténeti érdekes­ség. Az igazság az, hogy sok­szor az amatőrök és a hivatá­sos alkotók értékei között sok­kal kisebb a különbség, mint a klasszikus mérték és az elis­mert festők, szobrászok munkássága között. Társadalmunk demokratiz­musából, de ebből a tényből is természetszerűen adódik, hogy a kapukat nyitni és nem zárni kell a tényleges minő­ség alapján. Erre is jó példát mutatnak, a vasutas képzőmű­vészek, akik Kirchmayer Ká­roly és Benedek György irá­nyításával eddig is, ezután is azon fáradoznak, hogy a tegnap amatőréiből a holnap művé­szei legyenek. Tiltani nem le­het az ilyen jellegű kibonta­kozásit, támogatni viszont szükséges. Ez úgy is van ná­lunk, elég ha Ficzere László példájára hivatkozom, aki a Budapesten 1960-ban. rende­zett V. Nem­zetközi Vas­utas Képzőmű­vészeti kiállí­táson kapott díjat. Amatőr volt, festő lett. TÖBB MINT SZÁZ szobrász, festő, iparmű­vész mutatko­zik be csak­nem ötszáz al­kotással a mos­tani tárlaton. Sok a munkás­ábrázolás, en­nek mértéke magasabb, mint a tárlato­kon látható or­szágos átlag. Természetesen ebből az követ­kezik, hogy a vasutas képző­művészek közvetlen környe­zete így olyan esztétikai élményekben részesül, mely kapcsolatos a szűkehb, tágabb vasutas közösség munkájával, hétköznapjaival. Kiemelkedő színvonalon dolgozik Klimaj György és Nagy János, képei­ket bármilyen országos tárlat szívesen fogadhatná. A Pest megyében élő vasutas képző­művészek közül ezúttal Czine- ge István bátor szemléletű, és megfontoltan kidolgozott szob­raival tűnik ki, határozottan fejlődik, örömet okozott Zi­man Lajos és a szentendrei Orvos Katalin, találkozhattunk a gödi Sziklai Gyula, Szom- mer József, a szigetszentmik- lósi Csopai László, a szentend­rei Kukorác Erzsébet munkái­val. Igaz, a fejlődés különbö­ző fokán állnak, de mindany. nyiain előre haladnak. Koszorús Ferenc, a Vasutas Szakszervezet főtitkára arról szólt megnyitó beszédében, hogy a vasutas dolgozók kul­turális lendületét fokozni kell a jövőben éppen a tényleges zenei és képzőművészeti ha­gyományok alapján. Mindez különösen azért fontos, mert az amatőrök növekvő száma nemcsak képzőművészetünk friss tartalékhadseregét képe­zi, hanem gyorsítja az ízlés- fejlődést a vasutas dolgozók körében, akik „házi művé­szeiktől” informálódhatnak. A HITELES LELKESEDÉS épp, mely a jó műveli szívó­san gyarapodó átlagából adó­dott, veti fel a továbblépés újabb lehetőségeit. Időszerű, hogy a hamarosan sorra ke­rülő jubileumi XXX. vasutas képzőművészeti kiállítást újra nemzetközi méretekben és a Műcsarnokban rendezzék meg. Az is az előrehaladást szol­gálná, ha az országos vasutas képzőművészeti kiállítások anyagát külön műcsoportok­Czinegc István: önportré ra tagolva a közös bemutat­kozás után eljuttatnák a na­gyobb vidéki pályaudvarok forgalmas várótermeibe, hadd ismerkedjen szobrászokkal, új festőkkel és a képzőművésze; jelöltjeivel a szélesebb közön­ség, az utazó ország. Losonci Miklós A tábornyitás előtt minden­ki levelet kapott. A sorokat Cs: Nagy Tamás zeneiskolai igazgató írta. A levél első mon­data így hangzott: szeretettel köszöntjük az első váci zenei tábor résztvevőit! Aztán eljött a találkozás nap­ja is. Július 4-én hatvankét ifjú muzsikus érkezett Vácra. Szívélyesebb fogadtatást alig­ha képzelhettek el a barcsi, hajdúböszörményi, soproni és az ország más-más vidékiről befutó diákok. Az Ifjú Zene­barátok magyaro.szági szerve­zetének legújabb táborában hamarosan túljutottak a be­mutatkozáson: az anyanyelv mellett a muzsika nyelve is összeköti őket. „Szebb, ha ketten összedalolnak” Zászkaliczky Tamás orgona­művész, a tábor művészeti ve­zetője azzal fogad bennünket, hogy a közös éneklésről ma, már lemaradtunk. Legalábbis a reggeliről, amely mintegy meghatározza a nap hangula­tát. Ahogy másutt a torna, itt a hangszálak „megdolgoztatá- sa” teremt jókedvet. Bevezeté­sül a hangszeres gyakorlathoz — a legtermészetesebb hang­szerrel: az emberi hanggal. Hirtelenjében másra sem gondolhatunk mint Kodály Zoltánnak a Bicinia Hungarica ajánlásaként írt örökbecsű sza­vaira: nem sokat ér, ha ma­gunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy harmó­nia, amiben mind egyek lehe­tünk. Akkor mondhatjuk majd csak igazán; örvendjen az egész világ! Karéneklás reggel? De hiszen ez hangszeres tábor! A folyo­són fülelve is halljuk, hogy he­gedűk, fuvolák, trombiták hangja szűrődik ki a termsk- ből. A gyors magyarázatot Cs. Nagy Tamás adja. — Nincs ezen csodálkozni való. Ahogy „szebb, ha ketten összedalolnak”, úgy okoz örö­met a hangszeres együttmu- zsikálás is. A kamarazene mindig is a zenetörténet leg­Abrahám Balázs vezetésével próbálnak a rézfúvósok A vonósok hangversenyre készülnek Halmágyi Péter felvételei Czínege István: Gátfutó TV-FIGYELŐ Százezrek az Országházban. Lassanként hétköznapi ese­mény számba megy az a meg­hívás, amelyet — legalábbis képletesen — ülésszakról ülés­szakra elküld a címünkre az országgyűlés (meg persze a televízió). Egy emberöltővel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ez a gyors és közvetlen nyilvánosság — s nemcsak amiatt, mert akkor még nem ismertük a képernyő megnyi­totta lehetőségeket. Most vi­szont Az Országházból je­lentjük ... kétszer háromne­gyed óráját bizonnyal százez­rek figyelték, ennyien voltunk vendégei választott képvise­lőinknek, tanúi a nyári ülés­szak munkájának. Az egyre erősödő (és min­dig tovább erősítendő!) köz­életi demokratizmusnak fon­tos jele; és eszközei ezek a közvetítések... ezenkívül pe­dig személyesebbé, érdekeseb­bé — sokak számára pedig talán még hatékonyabbá is — teszik az információszerzést. Jó volt látni-hallani a minisz­terelnök higgadt, sokoldalú beszámolóját, amelynek a leg­főbb tanulsága talán: rajtunk múlik, hogy hogyan élünk a következő években, évtizedek­ben. lombikveszély. Amennyire élettelién formálódott meg a képernyőn a látszólag hálát­lan televíziós tárgy, a parla­menti ülésszak, annyira élet­telennek látszottak a tárgyuk szerint pedig izgalmat ígérő műsorok. Az Egy hang és né­hány maszkban Házy Erzsé­bet szépen énekelt és felvil­lantotta remek színészi képes­ségeit is ... ez utóbbiakat azonban nem bontakoztatta ki igazán. Nem, mert a műsor alkotói megára hagyták, lát­hatóan steril környezetben énekeltették, s utána „hozzá­keverték” a hátteret. Márpe­dig a színész — legyen bár prózai színész vagy énekes — vákuumban nem létezhet. Partner kell neki: ember, de legalább általa is közvetlenül érzékelhető tárgyi környezet. Ez hiányzott csütörtökön ... nem is forrósodhatott mara­dandó élménnyé az adás. Hűvösek voltak a Z. Szer­kesztő emlékezetes eseteinek monológjai is. A hűvösséget elsősorban az író számlájára írjuk: mintha csak annyit tu­dott volna a tizenkilenc éves Tarba Kati öngyilkosságáról, amenyit a szereplőkkel el­mondatott. Pedig többet kel­lene tudnia. A jéghegy-példa ez esetben is helytálló: a víz fölött csak a kisebbik része látszik, a főtömege a viz szí- , ne. alatt rejtezik. A többlet- ' tudással színesebbé lehetett volna a játékban részt vevők környezete. H. Barta Lajos jobb író, mint amilyennek most mutatta magát: de ta­lán ő is egy formai ötlet ál­dozata lett, minden áron ra­gaszkodni akart a „tiszta” mo­nológokból való építkezéshez. A műsorban látottnál érde­kesebb perceket ígért a Ti­zenhét év az amerikai hír­szerzés szolgálatában című do­kumentumfilm is (ha egyál­talában dokumentumfilm volt és nem — mint hisszük — in­terjú). A metronóm egyhangú­ságával követték egymást a jól fésült kérdések és a nem kevésbé jól fésült válaszok — vártuk, vártuk, hogy talán be­leborzol -az unalomba egy jó­tékony szellő... hiába. Talán azok jártak jól, akik átkap­csolták készüléküket a 2. mű­sorra. Daniss Győző intimebb játékformátuma volt. Nem véletlen hát, hogy az iro­dalma is, bőséges, s annyira szerteágazó. S mintegy ezt bizonyítandó, benyitunk az egyik terembe! Ábrahám Balázs tanár vezeté­sével fúvósok próbálnak. Fitz­gerald Angol szvitjét játsszák, most ismerkednek a darabbal. A lapról olvasás biztató: az először most együtt ülő gyere­kek egymást figyelik: a másik szólamát és tudását. Mondja is Tascher Péter Sopronból, hogy ez nagyon fontos, hiszen nem az a lényeg, hogy együtt fújják a művet — abból még nem születik eredmény! —, hanem közösen alkossanak is. Tehát mind a nyolcán — trombitások, harsonások, tubások — a darab mondanivalóját fedezzék fel. Koszorús Tibor Berettyóújfalu, ból az alkalmazkodás fontossá­gát emlegeti — ez a kamara­zene legnagyobb titka, s egy­ben éltető eleme is. Elmondani minden hangot Megyünk tovább. Kíváncsian várjuk, hogy a Telsmann-, Corbett-, Banchieri-, Vivaldi-, Bach-, Handel-műveket játszó fiatalok hogyan vélekednek a közös muzsikálásról. Bármelyiküket kérdezzük — Farkas Ilonát Nagykőrösről, a kalocsai Lakatos Györgyöt, a budapesti Dér Paulát, a Ceg­lédről érkezett Palatínus Ibo­lyát vagy a helybéli Láng Ilo­nát —, mindannyian az öröm­szerzést emlegetik. Mert nem vitás, ha együtt vannak — trió­ban, kvartettben vagy más fel­állásban —, akkor már nem­csak saját gondolataikkal fog­lalkoznak, hanem a többieket is figyelik. S még az sem aka­dály, hogy most látják először egymást: a zenei kifejezések sokrétűsége összehangolja őket. Hallgatva zenélésüket és szavaikat leginkább kiváló professzorunkhoz, Molnár An­talhoz fordulhatunk. Hiszen ő fogalmazta meg, hogy a társas muzsika vagyis a kamarazené­lés szorosabban fűz össze bennünket a maga titkos szá­laival — összemelegít... De gondoljunk csak olvasmá­nyainkra! Mit adhat nekünk a legjobb mozidarab ahhoz ké­pest, amikor Dosalojevszkijba vagy József Attilába mélye- dünk? Ezek a mélységek ele­venednek meg a nagy zenék­ben. Azzal az óriási nagy előny­nyel, hogy együttes muzsiká­láskor nemcsak magunkra éb­redünk, de megleljük az össze­kötő szálakat egymás között is, közvetlenül, helyben”. Ezt hangsúlyozza Erdélyi Sándor hegedűtanár is, a saját szavaival, amikor magyaráz: — elmondani minden egyes hangot. S zeneiskola ide vagy oda, a helyszín mégsem a tan­év óráit idézi fel. A kötetlen hangulat, a közvetlen élmény- szerzés mintha a nyár újabb szépségeit fedeztetné fel a résztvevőkkel: az együtíaka- rás közösséget teremtő igényeit; Ismeretszerzés és gyakorlás Vácott nem véletlenül mond­ta a fuvolista Palatínus Ibo­lya, hogy itt az egész ország­gal játszik. Partnerei Kalocsá­ról, és Budapestről érkeztek. S hogy találkoznak-e még a to­vábbiakban, az most ezekben a napokban talán nem is fon­tos. A lényeget a megismerke­dés, az együttes muzsikálás ha­tározza meg. A táborvezető Cs. Nagy Ta­más elégedett. — Már az első napok is a tábor létjogosultságát bizo­nyítják. Hiszen nem más a cé­lunk, minthogy a komolyze­nével öntevékenyen foglalkozó zenebarát fiataloknak — a ze­neiskolák továbbképzős tanfo­lyamain résztvevő középiskolás korú diákoknak és amatőr if­júsági együttesek tagjainak — lehetőséget biztosítunk arra, hogy a tíznapos együttlét kere­tében művészeti ismereteiket bővítsék, kamarazenéléssel fog_ lalkozzanak. A barokk kor ze­neirodalmának gyakorlásával és az ismeretterjesztő, valamint élőzenei előadásokkal a társa* muzsikálást, népszerűsítjük. S ez egyben azt is jelentheti, hogy a táborozók a későbbiekben egyre aktívabb szerepet vál­lalnak az Ifjú Zenebarát klu­bok és az ifjúsági mozgalom kulturális tevékenységében. S hogy a példaadás ne csak remény legyen, ezt szorgalmaz­zák a tábori koncertek és az ide-ellátogató művészek. Kecs­kés András lantművész azzal a szándékkal érkezett közéjük, hogy a Bakfark-trió előadásá­val közönséget neveljen, egy­ben az elkövetkezendő évek partnereire is felfigyeljen. Ez a kölcsönösség hatja át a tábor­lakókat is, s mindazokat, akik e műhely létrehozásában köz­reműködtek és a jövőjében el­kötelezetten bíznak. M. Zs. IFJŰ ZENEBARÁTOK VÁCOTT Az együttmuzsikál ás öröme

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents