Pest Megyi Hírlap, 1978. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

Randevú a boldogsággal Első boldogság a jó ész — figyel­meztettek apáink, mivel lehetősé­geink józan megítéléséhez valóban nélkülözhetetlen némi sütnivaló. Igenám, de hogyan fér össze bol­dogság és ész, azaz a tiszta értelem, s a megfoghatatlan, de olyannyira szép, kellemes valami, a boldogság? Mégha összefér is, nem lesz belőle kiszámított, kicentizett, csupán bol­dogságnak nevezett — elégedettség? Az elégedett ember nem mindenkor boldog, S aki boldognak tartja ma­gát, vajon elégedett is? Vagy a kettőnek semmi köze egymáshoz? Jól megvannak a másik nélkül? S mi, mi megvagyunk nélkülük? Te tűrted azt, dadi? Nincs nálam fényképezőgép, Di- miter Mihályné mégis ragaszkodik ahhoz, hogy leánya segítségével át­öltözzön. S csak amikor vakítóan fehér blúz, mélyfekete ruha van rajta, jön be aprókat lépve a szo­bába, ad; kezet s ül le úgy, mintha természetes napi foglalatossága len­ne az újságírók fogadása. Dimiter Mihályné hetvenhat éves, kilenc gyermeket szült, s nyolcat felnevelt. Ma a nyolcból öt él. Két fiát a há­ború vitte el, egy leányát évtizede a betegség. A világgal, a sorssal in­nét, a nagykőrösi Ságvári Endre ut­cai házból porolt, s mert váltakoz­va volt pervesztes és -nyertes, ma úgy érzi, nincs több számonkérni valója. Az életkor átrendezi a dol­gok fontossági sorrendjét, mellékes­sé teszi azt, ami nemrég még dön­tőnek látszott, s kicsinységeket emel a fő helyre. Mi volt Dimiter Mi­hályné élete legnagyobb boldogsá­ga? Rögtön felel: Amikor a Terus lányom meggyógyult torokgyíkból. Akkor az csodának számított. Ma is ez a legnagyobb, a minden más fö­lött. uralkodó? Igen. Akkor éreztem meg, hogy a sorssal is szembeszáll­hat az ember. Addig hagytam ma­gam, szegény uramnak is azt mond­tam mindenre, mindig, ezt méri ránk a jóistenünk. Akkortól fogva másként láttam. Miért a magunk | fajta feje hajoljon minden csapás alá? Ezt kérdeztem magamtól. És felelt rá? Nem tudom, mert Dimi­ter Mihályné, született Korsós Má­ria.elhallgat, ném folytatja, bezárja azt az apró ablakot, melyet élete e darabjára nyitott. Földműves család gyermeke volt, s otthonról azt hoz­ta magával, amit annyi nemzedék a hasonló sorsúak közül: a bele­nyugvást. S lám, éppen a boldogság érzelmi hulláma sodorta el a há­nyódó sajkáját az értelemnek, s az érzelmeknek, s emelt helyére vitor­lák vitte hajót, ahol kormányos is, iránytű is lelhető volt, nem a víz, a szél vak szeszélye szabta meg az út­irányt, hanem a hajózók akarata. Váratlanul szólal meg Dimiter Mi­hályné: Látja, cifra az élet. Terus- nak lett a legtöbb gyermeke, öt. S öt fiú! Szegény uram, mondta is mindig, no, Mariskám, nagy pofont adtunk a sorsnak. S úgy örült, mint semmi másnak. Pedig tudott nagyon örülni. Vidám ember volt, tréfás, örökösen hessegette a bánatot, könnyebb úgy, mindig azt mondta. Dimiter Mihály a csöppnyi cipész­műhelyben kereste meg a kenyér­re valót, s úgy adta ki kezéből az árat, a szurkos fonalat, a faszöget, hogy mást már nem fogott meg, vitték az örök pihenőre. Minek örültek? Mindennek — feleli ura helyett is asszonya. A gyerekeknek, az esőnek, mert volt, két kisholdnyi földünk is, a sok munkának, s an­nak, ha a kopp után megint hozott valaki javítanivalót. Annak, hogy az uram oklevelet kapott a munká­jáért. Két unokám van, aki doktor, orvosok, igaz, az egyik lódoktor. Állatorvos — szól közbe a lánya. Legyint. Nekem már csak lódoktor, marad. Azt szoktam meg. S mi volt az életében, ami megszokhatat­lan? Gondolkozik, picit félrehajtott leijei, s csak jókora szünet után felel: a félelem. Amikor nem tud­tam, mi van az egyik, a másik gye­rekkel. élnek-e még, nem ölték-e meg őket a fronton, nem bombáz­ták le a házukat... Kitörölhetetlen múlt, mert ha kivennők az életnek nevezett mozaikkép e darabjait, széthullna a többi is;'így egész. S a boldogság? Terus lánya csodának számító gyógyulásán túl? Elbizony­talanodik: Nem is tudom. Az nem olyan, hogy viseli az ember, mint a ruhát. Talán csak megsimíija, mint az arcot a szél. A szelet sem fog­hatja meg magának az ember, igaz, pedig de jó lenne, hűsíteni a verí- tékes arcot, hátat, de nem lehat. Hát ilyesféle a boldogság is. Szépen, szabatosan beszél, kérdem, meddig Németh Eridre metszete pes megadni a tudomány. A pót­boldogságok, az ital, a kábítószer, a megvásárolható elégedettség, még soha nem telt senkit igazán bol­doggá. Olyannyira nem, hogy ezek hajszolói között a legnagyobb az öngyilkosok, az idegbetegek aránya. Ami beszédesen vall arról, mit ér az öncsalás. Csakhogy van ez to­vább is. Tisztességes, igyekvő em­bereknek, érzelmekben gazdagoknak sem állít ki senki biankó csekket a boldogság megszerzésére. S lelni olyanokat, akik ezerszeresen rászol­gáltak a boldogságra, mégsem adta meg, nekik az élet, s olyanokat szintén, akiknek érdemtelenül az ölébe' pottyant, s azt sem- tudták, mit kezdj enék' azzal. A boldogság — vakszerencse? Először életemben A büszkék, az önérzetesek fajtá­jából való, ám azért annyira nem sajátja e tulajdonság, hogy el ne piruljon, amikor mondom, tudja-e mostanában világszerte — legutóbb éppen Amerikában szavaztatták meg erről a megkérdezetteket a közvélemény-kutatók — a harmin­con felüliek kapják a szépeknek kijáró voksokat? A bókot csúfoló­dással viszonozza, mondván, szak­mámban munkaköri kötelesség-e az udvariasság?-Rögtön szót értünk. Cseh Károlyné, a Ganz Műszer Mű­vek Árammérőgyára műszerésze nem tagadja le korát, harmincnégy éves, ezt még nem kell kisebbíteni, Soványítani. Majd húsz esztendő múlva? Minek — biggyeszt a szá­jával, én inkább öregebbnek mon­dom majd magam, s akkor azt gon­dolják. nahát, ahhoz képest milyen jól néz ki... Nevetünk együtt, s bízva a mosoly könnyítő hatásában, megkérdem a kellemetlenül igazat: egy szép nőnek egyszerűbb a dolga az életben? Vörös lesz, de nem a zavartól, hanem a méregtől. S önti rám a pukkasztó indulat szózuhata- gát, mondván, már a könyökén jön ki e bölcsesség. Mert kamaszként ezt kapta, ezt hallhatja most is, persze, könnyű neked ... Ezek sze­rint nem tette boldoggá a külső? Megint nem értjük egymást, pedig olyan iól kezdődött a csevegés, ám elrontottam valahol. S azt, hol, megtudom, amikor Cseh Károlyná azt mondja: Ez ugyan nem tartozik a nagy nyilvánosságra,, de elkerül­hetetlen ezek szerint. Elváltam és újból férjhez mentem, mert az első házasságomban csupán annyi vol­tam, s nem több: ezzel a nővel ér­demes elmenni bárhová. Kirakat­bábunak szerződtettek, ha gorom­bán akarom a lényeget kifejezni. S ezt véli maga boldogságnak! Men­tegetem az eddig mondottakat, kér­dezetteket, megenyhül, megint mo­solygósra vált az arca; de azért résen van, mikor bukkan újból elő a férfilogika diktálta szamárságok valamelyike. Kát gyermek mamája, férje is a gyár dolgozója, s a ké­részéletű első házasság után most úgy véli, csöndes kikötőbe jutott. Nyugodtan telnek a hetei, a napjai, ahogy 5 fogalmaz, nem hagyja magát idegesíteni senkitől, semmi­től. Kikerített darabka a világból, ez lenne a vágyak központja? Fél­reértettem. Ha akarna, sem tudna kívül maradni a világon, hiszen ezer szállal köti ahhoz a család, a brigád, a sokféle ismerős. Arra azonban nem kapható, hogy szüret- lenül idegpályáira engedjen min­denféle hatást. Idegeskedés helyett tehát megoldásokat keres, az ide­gesség megszüntetésének módját véli elsődlegesnek, s nem a semmin sem változtató kiborulásokat, mérgelődé- seket, vitákat.'Ez már néhány négy­zetméternyi aszfalt lenne a boldog­sághoz vezető úton? Talán, de ak­kor sem szándékkal leterített, ősz* tönösen iiyen, a világgal úgy fele­sel Cseh Károlyné, hogy nyelvöltö- getés helyett érveket kotor eiő. Ha ez a feleselés az indulatok mezejére to­lódna át, bizonyára vesztes lenne az asszony, ám így maga a megtes­tesült nyugalom, józan önérzet, egészséges büszkeség. Beleilleszthető e szinte megtervezettnek ható, mert annyira tökéletes magatartásba a boldogság? Lehet, nem többnek, mindössze szellemességnek szánja, de azt mondja: ez olyasmi, mint a ran­devú egy ismeretlennel, vagy sike­rül, vagy nem. S ha sikerül is, ben­ne bujkál az emberben a bizonyta­lanság, holnap sikerül-e, holnap mi lesz? s maga már randevúzott a boldogsággal? Nevet: Csacsi dolog, de igazán boldog akkor voltam elő­ször életemben, amikor úgy kelíem fel reggel, hogy ma beadom a váló­pert. Mintha kicseréltek volna, pon­tosabban visszacseréltek volna arra a valakire, aki korábban én voltam, de aki megszűnt lenni a házasság idején. S azóta? Mikor szültem a két gyereket. Szépek, egészségesek, az enyémek. Néha most is érzem, bár laklik már, az egyik kilenc, a másik hétéves. S nagyon rosszak, egy pillanat alatt fölfordítják a la­kást a haverjaikkal. Fiúk? Persze, azok ilyen ördögök. S a munkában? Olykor ott is. Ha segíthetek vala­kinek. Elég sok mindenhez értek, itt tanultam ki a szakmát, s volt, hogy én találtam meg olyan hibát, ame­lyet nálam sokkal öregebbeknek sem sikerült. Akkor itt valami — a szí­vére bök — ugrált egy picit. Ran­devú volt és sikerült?! Nevet, bó* lint, s mintha röstellné a beleegye­zést, gyorsan legyint egyet. Csinált cs valódi Illékony kincsünk lenne a boldog­ság, amit ha megszereztünk, máris elveszítjük? Nem rögzíthetjük álla­pottá, mert akkor nélkülözné leg­főbb tartalmát, azt, hogy ritkán jut­ni hozzá? S mert ritkán, pótlékokat keresünk? Meglehet, olykor e pótlékokra na­gyobb energiánk megy el, mint amennyivel az igazihoz hozzájuthat­nánk. Ám ki lenne annyira bátor, hogy vállalja a határvonal meghú­zását. itt végződik a csinált, s itt kezdődik a valódi? MÉSZÁROS OTTÖ A ( I az a szeplőtlen, mint amikor oda­hívtak, no, Pstrákovits úr, készen vagyunk. Akkor csak nyeltem egyet, mert azt hittem, elbőgöm magam, hogy eljutottam ide. Nézze, én olyan szegénységben nevelkedtem, hogy az egerek összeverekedtek a morzsán. Négyen testvérek, s az apám, nyugodjon békében, nagyon ivott. A többit a fantáziájára bí­zom. Ebből a sorsból idáig jutni — valami: Nehogy félreértsen, nem a vagyon'iialc, a gazdagságnak örül­tem — a vagyon java hitel ma is, gazdagságról meg szó sincsen, az asszony gyerekgondozásin, fizetést most csak én viszek haza —, hanem annak, hogy amibe apánk kénysze- riteit bennünket, azt az életet vég­képp otthagyhattam, volt erőm ki­kerülni belőle. Ez nem boldogság? Nem, ez nem. Az valahogy váratla­nul tör az emberre, az előző pilla­natban még nem érzett semmit, a következőben meg nekifutna a vi­lágnak. A munkájában lehet bol­dogsága valakinek? Azt . hiszem. Nekem már volt. Micsoda, kitünte­tés? Nem, nem. Az jólesik, örülhet az ember, de a bologságot más adja. Nekem például volt egy esetem. Havas, alatta meg jeges úton vittem rakományt, ami nem nagy újság, a mi kenyerünket télen ezért adják. Csakhogy a rakomány egy bagger volt, ménkű hosszú tréleren. Kép­zelheti. A főnököm azt mondta, elég, ne tovább. Igenám, de csak előre van út, vissza nincsen, ekko­ra rakománnyal megfordulni miná- lunk nem lehet. Várjuk a jobb időt? S ha két hét múlva enyhül? Addig ott rohadjon minden? Mond­tam a főnöknek, bízza rám. Azt felelte, ne kísértsem a bajt. S akkor elkezdtem. Nem hazudok, centiről centire, folyt a veríték a hátamon, pedig tövig lehúzva az ablak, mert ott hajoltam ki, úgy néztem előre, hátra. No, nem részletezem, célba értünk. Akkor, ott néhány percig kimondottan azt éreztem, hogy boldog vagyok, mert kipróbáltam magam, s nem buktam meg. Siker és bukás egy hajszál, ebben az fessiben . egy -rossz kormánymozdu­lat, egy-.durvább fékezés? Meglehet. Mégis, a kettő közötti hajszál inge­rel majdnem mindannyiunkat. Mi­ért? Mert a különleges, a kiemel­kedő tett dicséretet, jutalmat kap­hat? Aligha hiszem, hogy ez ma­gyarázza a kísértést. Nem ez csa­logatta a volán mögött ülő embert szó szerint a jégre, tovább a jégsn, hanem valami más. A kötelesség- tudat? Nem, hiszen fölmentették alóla. Esetleg a vagányság? Petrá- kovits Istvánból hiányzik a gátlás­talan bizonyítási készség. Akkor te­hát? Fölismerte, választás előtt áll. Ha nem próbálja meg, akkor nem a föladattal, hanem önmagával val­lott kudarcot. Ezt akarta elkerülni, s ennek legfőbb jutalma volt az a néhány _ percnyi boldogság. Az olyan győztes boldogsága, aki nem tett senkit vesztessé, aki nem má­sodat, hanem magát legyőzve ju­tott célba. Sok ez, kevés, ennyiért erdemes? Ha ezt mérlegelni kezdi az ember, akkor már ne tegye azt, ami előtte próbaként áll. Kergeti-e bármiben a boldogság kék mada­rát? Soha nem kergettem. S ha rengeteg pénze lenne? Húzza a vállát kifizetném a tartozást az OTP-nek, de attól nem lennék bol­dog. S más? Nagy szünetet tartva felel: Ha édesanyám nagyon-nagyon sokáig élne, mert rengeteget szen­vedett szegény, jusson neki a szebb életből is valami. Mert amióta megvan a ház, azóta velünk van, s nemegyszer nyitottam úgy rá, hogy sírdogált. Mi a baj, anyám, kérdez­tem eleinte riadtan tőle. Semmi, semmi, fiam csak olyan nagyon bol­dog vagyok, felelte. Először nem értettem. Azután gondolkozni kezd­tem rajta, s most már, azt hiszem, értem. Ami leheleden Halhatatlan boldogokkal és bol­dogtalanokkal van tele az iroda­lom. Az ember halandó, az emberi­ség érzelmei kortalanok. Vagy ép­pen nagyon is korhoz kötöttek? Másként és másért volt boldog egy ókori asszony, mint mai társa? Érzelmeink társadalmi gyökerei mélyebbre nyúlnak, vastagabbak, mintsem gondolnánk? De hiszen egyáltalán gondolunk-e ilyesmivel?! Az idegtevékenység, az agykéreg kutatásáért már jó néhányan meg­kapták az orvosi Nobel-díjat, a biokémikusok serege kutafja a miértekre a magyarázatot, ám az bizonyos, a boldogság művi előállí­tásának módját soha nem lesz ké­jért iskolába, föliievet No, azzal nem nagyon dicsekedhetek. Négy elemit tettem le. Dologba kellett menni, nem úgy volt ez, mint most, a munlca közelébe se engedik a gyermeket, tanulj csak, mondják neki. Az enyémek is, igy csinál­ják, s ha előszedem valamelyiket, azt válaszolják, ugyan dadi, hagy­jad már. kopott lemez ez. így be­szélnek velem! Tettetett a méltat- lankodás, csillog a szeme Dimiter Mihálynénak, elárulja. Rá is kérde­zek: Van öröme az unokákban, déd­unokákban? Egész arcát beteríti a mosoly: Sok, sok kedvesem. Más­fajták ők, mint mi mindannyian, régiek. Kikövetelik a világtól azt, ami jár nekik. Tudja, az egyik déd­unokámnak, a Tibor fiam lányáé egyébként, meséltem valamit. Már nem tudom, mit, mert egyre fele­dékenyebb vagyok,. de régi dolog­ról, olyasmiről, amiről ők már hal­lani sem nagyon hallanak. Ö meg azt kérdezte: te tűrted azt, dadi? Mit felelhettem, csak az igent. Mi­re ő, hat éve nyíltságával: akkor te hülye voltál, dadi. Az anyja, aki ott volt, el akarta fenekelni, miként beszél velem. Hagyjad csak, intet­tem le, hiszen ha meggondolom, igazat mondott. Föiragaszíolt címkék Mennyi áhítat, s mennyi szent­ségtörés, mind-mind a boldogság nevében. A boldogság kék madara éppúgy lehet szirupos giccs, mint szobánkba telepedett jószág; a pil­lanattól függ, mit gondolunk róla. Mért hiszen, ha képletesen is, de repülni tudunk a boldogságtól, s azzal traktálunk boldog, boldogta­lant. Költők zengő rímei s részegek . ocsmány ordítozásai egyaránt tanús­kodhatnak a boldogság mellett, s melyik az igazi? Mesék örökösen nyűtt mondandója, s éltek boldo­gan, amíg meg nem haltak. Lehet-e mindig boldogan élni? Vagy éppen azért, mert ritka ajándék a boldog­ság, szívesen ragasztjuk e címkét az örömre, a váratlan, kedves meg- ' lepetésre Is? S meglehet, valami ■■ elégedettségre ad' okot, miért, hogy sietősen : boldognak tituláljuk ma­gunkat? Ennyire óhítozzuk ezt a valamit? Vagy vélt, címkényi bol­dogságunkkal másokat akarunk iriggyé tenni? Lássuk, mindent megad az élét? De mi az a min­den? Ha mérlegelni keil Leszerelt a katonaságtól, s ide­jött a szolgálat folytatására a szobi kőbányába. Ő mondja így, Petráko- vits István, s azért, mert angyal­bőrben is a volán mellett ült, itt szintén ezt teszi. Szolgálat? Az bi­zony — bólogat —, ha a gépet nem szolgálja az ember azzal, amivel kell, akkor az sem szolgálja a gaz­dáját. Mozdulatai takarékosak, mint aki túdja, az erő, ha beosztják, min­denre elég. Főnöke azt mondta ró­la, kapkodni soha nem látták, de elkésni sem bármiről, bárhonnét. Magabiztosság sugárzik belőle, mint azokból, akik mindig tudják, mit. kell cselekedniük. S tényleg, ő is tudja? Húz egyet a vállán. Ebbén nem illetékes, az embert mások te­gyék mérlegre, az számít, ki-ki ma­gáról olyan bizonyítványt állít ki, amilyen a kedve. Szokott mérges lenni? El tapossa a cigarettavéget, fölnéz az égre, mintha a tűző nap­ból olvashatná ki a választ: Ritkán, nagyon ritkán. Amikor valami na­gyon odakent munkát látok. Mert föl nem foghatom, valakit annyira ne érdekeljen a dolga, hogy a leg­kevesebbet legalább tisztességgel csinálja meg. Az ilyen emberbe kár a kenyér. Petrákovits István hu­szonkilenc esztendős múlt. Mi fér bele ennyi időbe? A nehezebbjével kezdem bánat? Leszegett fejjel fe­lel: Sajnos, volt. Az apámat elte­mettem. Fekete felhők oszlatására gyorsan a másik kérdés: és boldog­ság? Tavaly ikreket szült a felesé­gem, s a váci kórházból már az új házba hoztam haza őket, mert ad­digra éppen készen lett. Ajkkor tényleg azt éreztem, hogy boldogok vagyunk, valami nagy-nagy nyuga­lom költözött belém. Mondtam is a feleségemnek, még soha mm voltam annyira összebékülve a világgal, mint azokban a napokban. Elmúlt? őszinte leszek: el. Az ember hozzá­szokik mindenhez. A ház először maga volt a csoda, hogy készen áll. Azután azt is meg kellett látnom, hogy csámpásra rakták a parkettát, a fürdőszobában elvált a ragasztott csempe. Példának mondom persze, ettől a ház még öröm, de már nem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents