Pest Megyi Hírlap, 1978. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
m Mosoly Mosoly. Emberi mosoly. Az anya mosolya, amivel észreveszi az első mozdulatot, az első kis fogat, az első gügyögő szót, az első lépést. A kisgyerek mosolya, amiben a mennybolt kékje tükröződik, amikor felpillant, és boldogan kiált: „Sárkány!” A lány mosolya, amiben semmi számítás nincs, és a fiúé, ami semmi aljasságot nem rejt. A diák mosolya, amikor leírja: a = b és a tanáré, amikor olvassa: a = b. A bolti eladók mosolya, vagy a villanyszerelőké. amikor a kész leltárkönyvre vagy az utolsó bekötött kábelra pillantanak. A férfi mosolya, amikor egy nehéz nap éjszakáján a nő felnéz rá, és a nőé, amikor szülés után megfogja a férfi kezét. Az idegen mosolya, ami baráti válaszra lesve röppen el, és mindegy, hogy kit talál. A zsúfolt autóbuszban testetlenül feléd szálló mosoly, amiről tudod: mindegy, honnét indult el. A gyengék mosolya, ami nem követel, csak jelez, és az erősek mosolya, ami nem gúnyos hanem biztató. Es még egyszer az erőseké, ami nem biztató, hanem magabízó, mert viharokban edződött keményre, és kőfalak, bálványok porrá omlanak előtte. És még egyszer a gyengéké, ami elpusztíthatatlan erővé válik, mert újjászüli önmagát. i A nyugdíjas mosolya, ami harmat- cseppként érinti a rózsa szirmát, és az aggastyáné, ami a tört szembe érkező utolsó fénysugárnak válaszol. Mosoly. Emberi mosoly. Dicsértessél örökké. KEMÉNY DEZSŐ Múltat idéző történelmi kalandozás Mesélem az idei könyvhéten a Csavargyár utcában, ahová szíves szóval invitáltak május utolsó napjára, hogy én éppen egyidős vagyok a könyvhét kitalálásával, amikor is utcára merészkedtek az írók, s úgy kínálták portékájukat. Igen, mondom, ment 1927-ben történt ez a nevezetes eset, s én is akkor születtem. De ez a história nem nagyon köti le a figyelmet. Különben is, odafelé menet azt láttam, hogy sokan épp akkor térnek haza a munkából, hogyan lesz nekem közönségem? Aki elfáradt az építkezésen, a trógerolásban, az nem ül be a társalgóba, nem kíváncsi senki emberfia történetére. Márpedig én addig nem nyugodhatok, míg nem látom felcsillanni a szemekben az érdeklődést, annak a tessék-lássék összehívott közönségnek, amely bizo. nyara nem rám kíváncsi, hanem a nyolc órakor kezdődő tv-adásra. De mivel a televízió éppen itt kapott helyet, a társalgóban, csak jönnek, jönnek az emberek, fiatalok, idősek egyaránt, s ha már ott beszél valaki, azt is meghallgatják. Mert ne higgye azt senki, hogy könnyű dolog — akár a könyvhéten is — találkozni az olvasókkal, különösen, ha azok nem is nagyon olvasnak. De aki rám vár, s engem hallgat, annak adni keli. Jó szót, érdekes történetet. Hát megkérdezem, tudják-e, hogy mit mond a magyar nyelv, ha valaki szép, magas deli termetű? Senki sem felel, de mikor megmondom én a választ, hát igeneinek ám, persze, hogy ők is hallották már, eme kifejezést: fejedelmi termet. S mert a nyelv nem véletlenül talál ki ilyen játékos jelzőt, megkérdezem újfent, tudná-e valaki, véletlenül persze, hogy mondjuk, hány centi magas volt a mi szeretett fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc? De erre már pisszenet sincs, a teremben, a későn érkezőket maguk csitítják, mert az elkésök bizony úgy csörtetnek befelé, mintha csak maguk lennének, de menten el is hallgatnak, s keresik az első széket, hogy belemerüljenek a terem csöndjébe. Tehát a fejedelmi termetűnél tar. tok, ezt bogozom, bontogatom a történelem mélyéből, mesélem attól, akitől én is tudom, Thaly Kálmántól. Bár az irodalomból kiebrudalták elég kegyetlenül, kuruc kori versei mégis csak szép visszaálmodások a fejedelem korába, s nem hiába tartotta ő magát Rákóczi kései íródeákjának. S éppen száz esztendeje annak, hogy képviselőnek választották, s innen már csak egy nagy ugrás, kellett addig, hogy expedíciót szervezzen Rodostóba, Isztambulba, a halott, bujdosó magyarok sírjainak felkutatására. De aztán már mindenkit érdekel, elkésőt is, korán érkezőt is, azt is, aki sosem hallotta Thaly Kálmán nevét, azt is, aki ismeri versei közül legalább azt az egyet, amely így kezdődik: „Sebes víz a Garam, siet a Dunába.. És aztán már ott is vagyunk, valamennyien, 1899 októberében, amikor hosszú kutatások után elérkezik ahhoz, a pillanathoz, hogy a Szent Benedek templom Nagyboldogasz- szony oltára előtt, a jobb oldali hajó A legnagyobb öröm A nehéz vaskapu mögött terebélyes gesztenyefák és hársak árnyékolják a kastélyépületet. A ház oromzatán ott díszeleg a hajdani földbirtokos család címere, melyet előbb gondosan bevakoltak, utóbb —- az épület jellegét hangsúlyozandó — kibontották. Itt székel a vá- mosmikolai iskola. Az ódon, boltíves épület a gyerekhadat szolgálja, amely nemcsak tudást szív magába a falak között, hanem többé- kevésbé romantikára is lel. A közé is —■ Éppen a napokban érkeznek meg a Görgey partizántúra úttörő résztvevői, akiket évek óta mi szállásolunk el — mondja Tóth Lajos, az általános iskola igazgatója. — Nyáron sem szűnik meg hát az élet, a gyerekek zsivalya tölti be a termeket, az udvart. Egyébként most van a jelentkezés ideje is, fél óra múltával kinyitjuk a kapukat a csemetéiket beírató szülők előtt. A vámosmikolai pártvezetőség titkára hívta fel figyelmemet Tóth Lajosra. — Az iskolaigazgató nemcsak szorgalommal és hozzáértéssel dolgozik — mondta —, hanem tevékenyen vesz részt a falu közéletében is. A Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke, a pártvezetőség és a helybeli tanács végrehajtó bizottságának tagja, a pedagógusszakszervezetben a járásnál a bér- és munkaügyeket intézi, Vámosmi- kolán marxista középiskolát vezet ... Természetesen hosszú idő telt el, mire Tóth Lajos neve ilyen ismertté és elismertté vált a községben, melyhez hozzászámít a társközségek kialakítása óta Perőcsény és Tésa is, megannyi gondjával és eredményével. A Györ-Sopron megyei Halásziban született Tóth Lajos 1926-ban. Apja pedagógus volt, s korán átadta hivatásszeretetét a cseperedő gyereknek. Győrben szerzett a mostani igazgató tanítói oklevelet, a tanári diplomát Budapesten kapta meg. Első éveiben 1946—1952 között Nógrád megyében tanított, lényegesen más körülmények között. — Nem lehet összehasonlítani az akkori időket a mostanival — mondja. — Az iskolában, ahol tanítottam, még padok sem voltak. A szülőkkel közösen készítettük el azokat. Az első táblánkat például pingpongasztalból alakítottuk ki. Ma már? Vámosmikola nem a világ közepe, ám mégis jól felszereltnek mondhatjuk az iskolát. Kémia- és biológiatanár vagyok, s nincsen olyan kísérlet, amelyet ne tudnék bemutatni az előadóteremben. MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK — A börzsönybeli falvak eléggé kiesnek az élet forgatagából, s érthető, ha a gyerekes nagyobb kitekintést akarnak a külvilágra. A környező települések lélakszáma inkább csökken, mint gyarapodna. Legalábbis ez a helyzet társközségeinkben, Tésán és Perőcsényben. Vámosmikola azonban mindinkább az Ipoly völgyének központjává válik. összefügg ez az idetelepített üzemekkel, a falu arculatának formálódásával, a község fejlődésével — teszi még hozzá, s rögtön folytatja a gondolatsort: — Soroljam a feladatokat? A kívülállóknak kis ügyek ezek, csak azok érzik a súlyukat, akik bennük élnek. A regionális vízmű megépítését, a sportolási, a szórakozási lehetőségek megteremtését említeném. Szólhatnék arról 'az erőfeszítésünkről, amellyel a televízió átjátszó- állomás megépítésére mozgósítottuk az embereket. A pártéletben a szétszórt települések kommunistáinak területi munkáját kell leginkább segítenünk. Kedveli az újat Hivatásában és közéleti tevékenységében egyaránt következetes em- , ,,, bér Tóth Lajos. Vezetőként szereti A nivatas rangtacrt az$at Beosztottjait tahi nulásra, önmaguk képzésére serkenteni. Háromszáz gyerek szemléletének formálása, tudásának gyarapítása követeli ezt. Eredményként könyvelheti el, hogy valamennyi Vámosmikolán tanító pedagógus letelepett a községben, s évek óta nem kell — e tanárínséges időkben — képesítés nélkülieket alkalmaznia. A vámosmikolai iskola igazgatását 1960-ban bízták Tóth Lajosra. Nehéz feladatot kapott, mert az 1956—60 közötti négy esztendő alatt hét igazgató váltotta egymást Kitartó munkát követelt, míg a maroknyi tanári gárda újra elismerést vívott ki magának, s visszaszerezte a pedagógus hivatás rangját. — Bizonyítanunk kellett az élet, a munka minden posztján — fűzi a szavakat —, hogy méltóak vagyunk a falu ifjúságának nevelésére. Újból meg kellett nyernünk a szülők bizalmát. Ma már valamennyi pedagógustársam részt vállal a község közéletének irányításából, kibontakoztatásából. Szigorú, következetes embernek ismerik a tanítványai. Ügy tartják: hivatásában nem ismer pardont. Az iskolaudvaron felállított kapuk között labdát kergető gyerekek még kiegészítették mindezt azzal: szigorú ember az igazgató bácsi, de igazságos. Ügyszólván ott van valamennyi kirándulásunkon, s igazán jó társnak, barátnak is bizonyul — A mi szakmánkban az a legnagyobb öröm, amikor látjuk, mint nyílik ki fokozatosan egy-egy gyermek értelme. Engem, a több mint két évtizedes pedagógusi munka után is, örömmel tölt el, ha felkeres egy-egy volt tanitványom, beszámol munkájáról, mostani életéről. Akkor úgy érzem, hogy én is hozzátettem valamit neveléséhez, segítettem, hogy dolgos emberré váljon — mondja még befejezésül. Amint kiléptünk az udvarra a lombos fák alá, látjuk, mint érkeznek az iskolába a gyerekeiket beirató szülők. Tóth Lajos siet vissza az irodájába. VIRÁG FERENC kövezetét felszedve, megkeresse a magyarok Sírjait. Ügy gondolta Thaly Kálmán, hogy október hatodika legyen ez a nap, hadd mossa le egy kicsit e kései ünnepnap annak a régi október hatodikénak minden szennyét és mocskát, igen, úgy képzelte, hogy október hatodikat ünneppé varázsolja, ha ezen a napon emeli ki sírjaikból a bujdosó magyarok csontjait. Igen ám, de 1899. október hatodika vasárnapra esett, nem kezdhettek a kutatáshoz, mert mire elmondták az arra a napra rendelt négy misét, már dél volt, s nem lehetett a ‘sírok bolygatásához látni, így aztán október hetedikére halasztódott a nehéz procedúra, mert bizony az volt, úgy megbolygatni a régi padozat kőtábláit, hogy egymás után szép sorjában fel lehessen találni gyertyafény mellett, csupán egy katolikus hitre tért öreg török segítségével, a porladó csontokat. Mondom, s idézem annak a régi október hetedikének izgatott hangulatát,. amikor először Zrínyi Ilona sírja kerül a kutatók szeme elé, s benne a nagyasszony koponyája, ami azért furcsa és különös, mert Mikes Kelemen arról irt volt hajdanán, hogy mikoron Rákóczi Ferencet temették, bizony az édesanya koponyáját az ő koporsójába helyezték örök nyugovásra. Lám, a hű és mindig megbízható Mikes Kelemen is tévedt ez egyszer, hogy mi minden menti tévedését, nem sorolom fel, mert közeledünk Rákóczi sírjának feltalálásához, s azonnal ti_ tok nyílik a bevezetőben említett fejedelmi termetre is. S miután megtaláltatott Rákóczi József holtteste is — amit pedig Csemavodában temettek él Mikesék, 1839-ben —, s csak később hozták át portai enge- delemmel az isztambuli Szent Benedek templomba, akkor következett el Rákóczi sírjának a feltárása. És Thaly Kálmán, ez a konok, kutató magyar csakhamar a kezében tarthatta Rákóczi koponyáját, levéve ró. la az arannyal és ezüsttel hímzett szemfedőt, amely rendeltetése szerint nemcsak a koponyát fedte, hanem össze is kötötte, a fejtetőt, hogy rögzítse azt a csontdarabkát, amelyet a fejtetőből fűrészeltelt ki a balzsamozó doktorok, hogy kiszedve az agyvelőt, tökéletes munkát végezzenek. Ebből a kifűrészelt csontdarabkából tudta Thaly, hogy Rákóczi koponyáját tartja a kezében. És azután következett a fejedelem minden csontjának kiszedése és sorba rakása, hiszen a sir fölött nem bontották ki a padozatot, de föléje rakták a fejedelem csontvázát, szép egymásutánban. És lemérte Thaly Kálmán Rákóczi csontvázát, mégis állapította, hogy éppen 194 centiméter hosszú, ami ugyebár fedi a fejedelmi termetről alkotott véleményt. Igen ám, de a csontváz nagyságához még hozzá kell adni éppen tíz centimétert, hogy megkapjuk az élő ember magasságát. De erre már ál- mélkodik a hallgatóság, most már tele a terem, mindenki figyel, mindenkit érdekel a múlt, ez a hevenyészett történelemóra, ez a múltat idéző múltbakalandozás. A két mé_ térén felüli Rákóczi szép jelenség lehetett ws ::::: Hanem most kell fokozni a figyelmet. Szeretek utazásaimról beszélni, szeretem megosztani az élmény forróságát, szépségét, frisseségét. Mert sokféle akad a tarsolyomban, hát felmutatom a fénybe a roskildeit, azt az 1975-ös élményt, amikor Dániában barangolva eljutottunk Ros- kilde városába. Amikor idáig érek, újra csak megkérdezem, hogy érdekelné-e a hallgatókat, honnan tudja a világ Nagy Péter, az oroszok cárja magasságát? Mert, hogy nagy ember volt, a szó mindkét értelmében, azt tudja az utókor, de eme méretbeli magasság rögzítését már oly kevesen. Mj, amikor végigálmélkodtuk a roskildei templomot, ezt a Koppenhágától mindössze 30 kilométerre fekvő kisvárosi templomot, ahová hajdan — kevés kivétellel — a dán királyok temetkeztek, betértünk a templom jobboldali hajójába is. Ott pedig egy hatalmas kőoszlop tartja a kupolát, a tetőzetet, s ezt csodáltuk körül, s örökítettem meg diafilmen. Mert ez a kőoszlop őrizte meg Nagy Péter cár magasságát. S mielőtt mesélném tovább a történteket, a mi példánkra hivatkozom. Bizonyára máshol is szokás, nemcsak nálunk, odaállítani az ajtókerethez a gyermekeket, s egy léniával vonalat húzni, s mellé írni: Tibiké nyolcévesen, Attila ötéves korában. S így emelkednek lépcsőzetesen a mind magasabbra törő vonalak, jelezve emberkéink egyre növő termetét. Hát valahogy így cselekedtek a Roskildébe látogató fejedelmi turistákkal, hercegekkel, királyokkal, uralkodókkal a templom papjai, odaállítva őket a hatalmas oszlophoz, s léniával meghúzták fejük magasában a vonalat: bizonyságul a később odalátogatóknak, ki milyen magasra, vagy alacsonyra teremtetett. Mondani sem kell ugye, hogy a legfelső vonal Nagy Péteré, le is lehet mérni, de mivel megtették ezt előttünk mások, én csak az eredményt mondom: Nagy Péter kora egyik legnagyobb férfia volt a maga 2 méter. 14 centijével. De erre már felhördülnék az én Csavargyár utcai hallgatóim. És sajnálkoznak is, hangos szóval, miért nem hoztam el a diafelvételt, néznék szívesen, akár az esti televízió helyett is, ami pedig erősen érdekli őket. És néznék a rodostói Rákóczi házat is, az isztambuli Szent Benedek templomot, a latin feliratú táblát, s aztán a tenger kékségét, a Márvány-tenger márványt utánzó rajzolatát, néznék a világot, örömmel. És persze: mondjam még tovább a mondandómat, ha már itt vagyok náluk, néhányan a késésért kérnek engedelmet, valaki azt emlegeti, hogy igaz-e, Kassán, is ott van Rákóczi rodostói házának másolata, hogyan került oda? Nem látom senki szemében a fáradtságot, pedig tudom, hogy kemény munka van itt mindenki mögött. Ki-ki életkora szerint mutatja a fáradtságot, a fiatalja még esti szórakozás után néz, az idősebbje már hamarabb visszavonul a maga szobájába. S nem is kevesen könyvvel, igazán nem a napló miatt, amibe esetleg bele is írják, Nagy József öt könyvet olvasott el egy hónap alatt, Kiss János hármat vállalt, nem, ők nem törődnek a statisztikával, ők az élményt keresik. A könyvtáros meg is jegyzi, holnaptól, egyre többen keresik majd a történelmi témájú könyveket, azokat amúgy is szívesen olvassák. Lehet, hogy ekképp válnak olvasókká, lehet, tulajdonképpen egyre megy. Mindenesetre elég néhány érdeklődő jóbarát, s már az is a könyvtárban találja magát, aki addig könyvet se vett a kezébe. Már vége a találkozónak. De ketten-hárman mindig megkeresnek ilyenkor, ki-ki őszintesége, merészsége szerint állít meg, s érdeklődik. Egyszer, ez már évekkel ezelőtt esett meg, egy ilyen előadás után az egyik jászsági magyar felajánlotta, a padlását, ha elmennék hozzá, s megígérte, mindent de mindent lehozhatok a padlásáról, ha engem már annyira érdekelnek a padlások kincsei. Mert akkor a cserépjeimről meséltem, bokálya- imról, tányérjaimról, a padlásokon rejtező értékekről, amelyek után oly szívesen kutatok, ha éppen szabad s előttem kinyíló a padlásfeljáró. ss::\ Marasztanának, de kezdődik a televízió. Köszönöm a meghívást, ők a mesét, a történelmet, a valóságot. Én a szemekből sütő forróságot, az áhítatot, a múltba merülést, azt a nagy- nagy kíváncsiságot, ami ilyenkor mindig meglep és zavarba ejt. ök az élményt köszönik, s megígértetik, hogy megmutatom nékik a színes felvételeket. TAKÁCS TIBOR