Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
Aki fát ültetett... A néma erdő kietlenebb, mint egy elhagyott roncsautó látványa. E mondat leírtával eszembe villant a háború tépte fák —- roncsborzaima. Ám a hétköznapok mindennapjainak gondatlansága is elnémíthatja az erdőt — és halálra, pusztulásra ítélheti a fákat. A madarak és fák napján voltaképpen; egészségünk őrzőit, illetve — a tüdőt tisztító, oxigént adó fák, és a hangulatot teremtő madarak védelmével — magunkat védjük. A sok lombos, virágos fa, bokor városaink kedves látványa — árnyat és szépséget nyújt a gondoskodásért cserébe. Egy ősrégi hindu mondás szerint az az ember már nem élt hiába, aki fát ültetett. Fecskék, rigók, verebek, pintyek, légykapók, cinkék ügyének védőjeként — köszöntőm a téli madáretetőket és köszönöm, hogy ezt tették. Egy szerény javaslattal állok a lakótelepek parktervezői elé. Nagyon sokszor és sokfelől elhangzott a íakóháztömbök egyhangúsága — és bosszantó valódisága annak, hogy képtelenség tájékozódni. Egy kisgyermek útvesztő félelménél talán csak szüleinek aggódása lehet súlyosabb. Szerintem sokat segíthetnének az útbaigazításban a fák, a bokrok. Az északi fekvésű árnyékosabb részekre fenyőligetet telepítve, a zöld szín palettáját sokszínűvé tehetjük; a fűzfa meleg, sárgászöldje, a fehéres olajfa ezüstös oxidja, a hárs barnába hajló, dús lombja — egy-egy szemet gyönyörködtető folt. A fenyők hideg kékie — zölddel viliódzó, tűlevelű ágaikkal — mint színes sü- hikék, a szomorűfűz pedig óriás zöld polipra emlékeztet. A cinkékkel mondomnyit- nikék, nyitnikék! Igén, nyitni kell, szivünket a madarakra, a fákra — és a világra. SZANTH0 IMRE Kétszeres öröm Három esztendeje egy bizonyos „görbe üzletbe” keveredtem. Akkortájt ugyanis, minden áldott pénteken délben, megjelent a boltunkban egy hatvan-hetven közötti paraszt- ember. Ez a nyugdíjas korban járó, hetivásárokra bevonatozó atyafi, amikor végzett a piacozással — háztáji tojásteimelésre volt berendezkedve — az útja mindig az üzletünkhöz vezetett. Kinn az utcán gondosan végigsaemlélte üzletünk könyvki rakatót, majd amikor végzett a szemlével, akkor beóvako- dótt a boltba. Csendes köszönéssel lehelyezte kosarát a pult végére, ráillesztette a sok nyarat látott, avas kalapját, s míg téblábolva tollászkodott, körülményesen igazgatva magán a viseletes ruházatot, addig szemérmes udvariassággal megkért engem, vagy valamelyik munkatársamat, hogy a könyvállványok elé térülhessen. Órák hosszat képes volt elidőzni a könyvespolcok előtt. Mint azok az ínyencek, akik étkezés előtt végig élvezik a föltálalt étkek párolgó illatát, úgy gyönyörködte ki magát a mi emberünk is a könyvújdonságaink között. És amikor el nem telő élvezettel végigszemlélte a könyvállományt, akkor tétova mozdulattal vé- gig-végigsimított egy-egy mutaifcó- sabb könyv gerincén, majd nagy fohászkodás közepette kézbevett egyet. egyet, hogy a mű várható értékét — itt, ott belepillantva, belelapozva — fölbecsülhesse. Mi, a bolt könyvállományának csőszei és kalmárai, bizonyos értelemben, eléggé leértékeltük magunk között, a lassan törzsvevőnek mutatkozó atyafit. Valahogy úgy voltunk vele, hogy aki elhanyagolja magát — az avitt ruházatára értve ezt —, az hévül sem lehet kifogástalan. Már ami a gondolati tisztaságot illeti. Ugyanis az olcsó regényvásárlásaiból azt következtettük ki, hogy amolyan krajcárosjános az Illető, aki összeturkálja a könyvállományt a polcokon, de drágább kiadványokért komolyabb áldozatra, semmiképpen nem hajlandó. Egyik látogatása alkalmával azonban fejetetejére állította a róla alkotott véleményünket. Az történt ugyanis, hogy amikor alaposan ki- kutászkodta magát a könyvpiac legújabb termékeiben, akkor nyalábra való, szakavatottan összeválogatott — klasszikus értékű, szép kötésű — könyvet helyezett elém az asztalra a következő szavakkal: — Drága boltvezető kartárs — keveredett némi hízelgés a kissé éneklős, vastagon resaelős hangjába —, lehet-é magával „okosan” beszélni? — Hajaj! — sóhajtottam el magam bánatosan, mivelhogy nagyon gyanúsan hangzott az „okos” beszédre való felkérés. Mert azt már tapasztalatból tudtam: ha az emberrel „okosan” akarnak szót érteni, annak a háta mögött mindig ott lappang a görbe szándék. Már neki is rugaszkodtam a szóbeli elterelő hadmozdulatnak, amikor arra lettem figyelmes, hogy az ügyfelemről haszontalanul pereg le a több irányból elindított kifogások, figyelmeztetések pergőtüze. Helyette a magyarom, mint aki a legelőnyösebb ajánlatokat szándékszik tenni, a kosaráért nyúlt, s kipakolt sok tarka-barka olcsóságot a pultra, a polcokról válogatott könyvkupac mellé, majd a következő históriával kezdte fűszerezni ajánlatát: — Tudja, boltvezető elvtárs — elvtársiasodtam meg egyszeribe, miközben ravaszkás mosolyra sza- lajtotta csuparánc ábrázatát —, azt. mondja nékem az oldalbordám, a napokban: — Te asszonyhanyagoló könyvdajka! Ha nem viszed ki az ócska katonaládádat a lakásból, amelyben a könyveidet őrizgeted, akkor én, isten az atyám, úgy kivágom az udvarra, hogy csakúgy nyekken! — Ezek szerint — mosolyodtam el — hadüzenet történt az avas ka- catok menesztése ügyében?! — Az, bizony! — bólintott az öregem. — Azt mondta a háziboszorkám: — Vagy, vagy?! a bakakoffer megy a tiszta szobából, vagy ő, mert őnéki éppen elege van már az anya- szémorító katonaláda bámulásából. Akárhányszor ráesik pillantása, mindig a valamikori, embertkopialó szalmaözvegysége jut eszébe. Hetvenkedésbe csapott a görbe üzletre rábeszélő vevőm mormogós hangja. — Azt mondtam az asszonynak: — Rendben van, Rózái, most az egyszer angyal szólt belőled. Erre a katonai betyárbútorra nagy szükség van a padláson, mivel hogy a babot már régóta nem tudom hol tárolni, mivel a könyveket nem rakhatom az ágy alá, ezért még ma délután bemegyek a városba, és vásárolok egy meseszép könyvszekrényt. — Hűha! — riadtam meg a baljóslatúra fordult beszámolótól. — Akkor lett égiháború! — Hát az lett! — kacsintott laposan az atyafi. — Csakhogy szekrény is lett, mégpedig üvegajtós vitrin! * A „vizes” ember MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK A Magyar Hajó- és Darugyár óbudai gyáregysége nem tartozik a csen* cl és munkahelyek közé. A bádogosműhely ablakai közvetlenül a folyamra nyílnak, dehát éppen onnan zúdul be a csattogás, a hegesztők sistergése. Szovjet rendelésre készülő óriás úszódaru magasodik alant Várhatóan a nyugdíjig Ennek a lármának a hallgatója, le- mezformáláskor jómaga is okozója, Demeter János. Oda sem figyel, volt ideje hozzászokni. Aznap, amikor leültünk beszélgetni a műhelyből nyíló klubszobában, tizenkilenc éve, hogy fiatal szakmunkásként először széttekintett a századfordulón emelt műhelyfalak között. Némi büszkeséggel közli, hogy ezt a jubileumot most csak ő tartja számon, viszont augusztusban hivatalosan is megünneplik munkábaállása 25. évfordulóját. Mindehhez azt is kell tudni, hogy a nyugdíjig is éppen 19 éve Van még hátra, amit mindenképpen itt akar megérni. — Miért is mennék el? — sorolja, nem is annyira nekem, mint önmagának. — Sajnos, kialakult a gyakorlat, hogy az új ember szinte mindenkor többet kap, mint aki nem fut egyik gyárkaputól a másikig. Azt mondom, mindig magamnak: megéri a szívesen végzett munka, a jó körülmények, ha lassabban csurog a forint. Közbevetőleg, nem is panaszkodhatok. Nemrégiben egy keresetki- mutatésra volt szükségem: hivatalosan ötezer forint az átlagom havonta! A környezet: a műhely tágas, jól felszerelt. Tagja vagyok a tizenegy tagú Dobó szocialista brigádnak. Kérdezze meg a művezetőnket, hogyan rangsorolnak minket. Kétszeres ezüstkoszorúsok, az igazán jók közé tartozunk. Azért maradtunk le az aranyjelvényről, mert sehogyse tudtuk teljesíteni az elvárt anyagtakarékosságot. De hát ami késik, nem múlik, valami jó újítást kell kigondolni hozzá. A Duna visszaveri az épületcsoport túlfelén futó HÉV csattogását. — Na, látja — bök kifelé az erősen őszes hajú, világítóan kék szemű férfi, — Mintha kocsim lenne, háztóUházig járművel megyek. Budaka- lászon lakom, a Pataksoron, ugrás a megálló, akárcsak itt. Mindössze húsz perc a menetidő. Kevesebbet utazom, mint aki Budafokról, vagy Zuglóból jön ide. De, ha mondjuk, Budakalász nem itt lenne a szomszédban, hanem három faluval odébb, akkor sem cserélnék lakóhelyet. Egyéves voltam, amikor az apámék ideköltöztek, ott nőttem fel. A nagy falu most már szerepel minden mondatában. Életének jó és szomorú eseményei, a közösségi gondok váltogatva fonódnak egybe. Ott dolgozik a nagylánya óvónőként, ő is gyűjtögeti a keresetét a jövendőbelijével együtt, mert ha megkezdik az új lakótelep építését, ott szeretnének otthonhoz jutni, A nagy falura gondolva Demeter Jánost nem kímélték a gyárban sem a tennivalóktól. Hosszú évekig volt szakszervezeti bizalmi, utána a vállalati szakszervezeti tanács tagja, Óbuda képviseletében, ma is egyike a saját maguk létrehozott és igazgatott munkásklubnak, amiben beszélgetünk. Nemsokára tíz éve, hogy önkéntes rendőrként számíthat rá a szentendrei járási rendőrkapitányság. Otthon különösen azóta ismeri a több mint nyolcezer lakosú nagyközség minden eredményét, és gondját, amióta 1967-ben a 8-as körzetben tanácstagnak választották és méginkább, hogy egyike lett a nagyközségi tanács kilenctagú végrehajtó bizottságának. Valahogy így vált „vizes” emberré is. alelnökévé az 1974- ben alakult ivóvíztársulatnak. Azt mondták, hogy bár bádogos a hajógyárban, de mégis ismeri a vizet, hát akkor segítsen otthon is az előteremtésében. Hát ez világos, hogy csak szeretetteljes ugratás. Azért választották meg — vélte a tanácselnök —, mert ismerik kitartását, munkabírását, amivel megbízzák, azt megvalósítja. — Nálunk csak a lakótelepen van jó minőségű víz a községben, a fúrt kutaké nagyon kemény, meszes. A tanács végrehajtó bizottságának tagja, Tőzsér Józsefné községi védőnő. O is hányszor hivatkozott rá, hogy mindenkinek, de különösen a gyerekek egészségének mennyire hátrányos ez. Ekkor határozta el a tanács, hogy vezetékes vízzel látják el a falut. Az állami támogatás elnyeréséhez feltétel, a költségek egy részét vállaló ivóvíz-társulások létrejötte. Alapos előkészítő munka után elkészült a tervezet. A községi csőhálózat hossza 32 kilométer, 96 közkutat állítanak fel oly módon, hogy távolságuk egymástól ne legyen több háromszáz méternél. A vízhálózat mentén kétezerkétszázharminchat érdekelt család lákott, azonkívül húsz üzem, intézmény. Van ezenkívül mintegy négyszáz olyan telekhelyünk, ahol még nincs tulajdonos, vagy az illetőt nem lehet megtalálni, esetleg megosztják a telket és azon a helyen már ketten lettek érdekeltek. Ezek az ügyek adják most a további szervezést. Az emberek meggyőzése nem volt olyan nehéz, mint várni lehetett. Annál több utánajárásba került, amíg a pomázi székhelyű Dunamenti Vízgazdálkodási Társulat megkezdte a tényleges munkát három évvel ezelőtt. Múlt év december végéig több mint huszonhat kilométeren fektették le a csöveket, a közkutak kivételével ezeken a tolózárak-tűzcsapok beépítését elvégezték. Elmondani egyszerű... — Persze, — ezt csak így elmondani egyszerű — sóhajt Demeter János. — Volt úgy, hogy három hónapig állt a munka. A budakalásziak jogosan nemcsak amiatt szóltak, hogy ha így halad, nem kapnak határidőre vizet, és akkor miért fizessenek már most. Főleg azért elégedetlenkedtek, hogy sorra feldúlták az utcákat, a csöveket letették az árkokba, aztán utána vagy betemették, vagy sem. Számtalanszor tárgyaltunk már ez ügyben, gyökeres javulásról mégsem beszélhetünk. — Vízmüvünk, ami majd a Dunakanyar Regionális Vízrendszerhez fog tartozni, lassan huszonnégymillióba kerül, amiből eddig több mint tizenhatmilliót fizettünk ki. A szerződés szerint december közepére kész a teljes hálózat. — Hanem a legfontosabbat még nem mondta el: ennyi szervezés, fizetés, és tárgyalás után mikor isznak végre a budakalásziak friss, egészséges csapvizet? — Hát bizony, ez a lényeg. Legkésőbb jövő ilyenkorra Budakalász valamennyi utcájában működik majd a közkút, s aki megfizeti, az utcai hálózatról bevezetheti a vizet közvetlenül a lakásába. — Negyven éve él Budakalászon, tizenkilenc éve dolgozik a Hajógyárban, de az éjszaka kivételével itt több időt tölt, mint otthon, amit itt keres, abból él. Miért dolgozik mégis olyan sokat a falujáért?Nem lehet elválasztani Bizonyára nem okos a kérdés, mert Demeter János nagyon meglepődik. Nem gondolkozott eddig rajta, mégis viszonylag hamar elkészül a válasz- szal. Amit mond, annak az a lényege, hogy az ilyesmit nem lehet mereven elválasztani. Életének ez a két hely a színtere. Ha a termelésnek szüksége van rá, minden fontolgatás nélkül ledolgozza a havi harminc óra túlmunkát, amit a kollektív szerződésükben állapítottak meg, vagy magától értetődő, hogy a kommunista szombatokon résztvegyen. Ugyanígy a lakóhelye is, amely ugyancsak közösség és fedelet nyújt mindany- nyiuk számára, elvárhatja, hogy pontosan valamennyiük érdekében tegyen érte. így építették az utcájukban a járdát, mentek el patakot tisztítani, derítőt építeni az orvosi, lakáshoz. Mindennél nagyobb csattanás a vízpartról. Mintha figyelmeztetne, elég a szóból. Demeter János itt a lemezolló embere. Ha beszélgetünk, nem készül el a mai napra tervezett mennyiség a lent váró úszódaru szellőző alapvezetékéből. KOMAROMI MAGDA E szavaknál megfelhösödött kissé az arca, — Megvettem a csodaszép vitrint. Csakhogy amikor elhelyeztem a szép bútort a lakásban, közvetlen a nagytükör szomszédságában, és fölraktam a könyveket a tükrösen ragyogó polcokra, olyan rossz hangulatom támadt, hogy azt mondtam: — Édes jó károgó varnyúm, most már ha nekiugrasztottál a rongyrázásnak, akkor rázni kell! Ki kell cserélni a könyveket is, díszesebbekre, mutatósabbakra, mert ezek a szegényes köntösben árválkodó könyvek — bökött a valóban szerény papírkötéssel fölruházott könyvgarmadára —, annyiban díszesek, csak mint a papírcsákót viselő meztelen cigánygyerekek a máriabesnyői tá- nyéros búcsúban: ami díszük van, az is jobb lenne, ha el volna takarva! Kerülők után végre rátért az üzleti szándéka lényegére. Ravasz diplomáciai fogásokkal elémtálalta, hogv mindenképpen nehéz búcsút venni könyveitől, vagyis elszomorodott szívvel bocsátja őket cserére, dehát az előállott helyzet — ládaselejtezés, új szekrény vásárlása —• mégiscsak arra kényszeríti: a csereüzletet, ha csak lehetséges, nyélbe kell ütni. Még akkor is, ha netán különbözeti ráfizetést kényszerítene rá a cserebere. Mert ha lúd, legyen kövér! Kukacoskodni kezdtem. Nagy fity_ málások közepette jómagam is beletúrtam a cserére felhalmozott két könyvkupacba, majd így szóltam: — Kedves bátyám! — illesztettem orrom nyergére a tudós okulárét —, ahogy elnézem a hozott anyagot, összehasonlítva a kiválogatott anyaggal, úgy tapasztalom; itt is, ott is látok azonos kiadványokat. No, persze, azzal a különbséggel, hogy a bóíti kiadványok' drágább, díszesebb köntösbe vannak öltöztetve. — Hát nem erről prédikálok már félórája, boltvezető elvtárs? — csapott a vállamra a csere-alkuszom, kedélyesen. — Hiszen megfizetem én a különbözeiét, de a jó könyvről nem mondok le. Mert itt van például Tömörkény Vízenjárókja. És miért ne cseréljem ki Tömörkényt, amikor azt maga is tudja: a jó könyv, a szép könyv — kétszeres öröm. Hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy bosszankodjam-e a kacifántos ajánlatán, avagy örüljek a szívhez szóló, örömet okozó győz- ködésén. Mert azért kicsit bosszantott az öreg huszár ajánlata, amiért a bolt rovására kedvezőtlen ajánlattál rukkolt elő. (A sárga, papír- kötésű olcsó könyvek iránt már igen csappanóban az érdeklődés.) Viszont az öröm is ott bujkált bennem: Csakhogy ezt is megértük! Hogy a falu népében is jelentkezik már az igényesség a könyv minősége iránt. Az utóbbi érzés agyoncsapta az üzleti szabályokat. Ráálltam a bolti érdekeket kicsit csorbító csereberére. S míg a különbözet rendezése szóba került volna, nem átallot- tam „megcsipkedni” az öreget az otthon elszenvedett háborúskodásokért, amiért az irodalompártolás mellett végig kitartott. Fölényesen legyintett. — Ki kell játszani az asszony! rigolyát! — bazsalyogta. — Türelemmel, megértéssel. Ha nem ezt teszi az ember — emelte föl figyel- meztetőleg mutatóujját —, akkor igaza van a kínai közmondásnak: „Okos asszonynak buta a férje.” Leesett az állam a Csodálkozástól, Az évek óta be-belátogató vásárlónk, akit amolyan mezei kuncsaftként kezeltünk, akkora műveltségről tett bizonyságot, hogy. bizony, nagyon elrestelltem magam a felületes értékítélet miatt. PÜSPÖKI MIHÁLY