Pest Megyi Hírlap, 1978. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

Maia hava A 31 napos május, amelyet az év legszebb hónapjának tarta­nak, Maia római istennőről nyer­te nevét. Régi magyar elnevezé­sei: ikrek hava, tavaszutó, pün­kösd hava. Május első napján, a munka ünnepén, amelyet 1890-ben ünne­peltek meg először a főváros proletárjai — a nap 4 óra 28 porckor kelt és 18 óra 55 perc­kor nyugodott le. A hónap utol­só napján a napkeltének ideje 3 óra 52 perc, a napnyugtáé 19 óra 32. A nappal tehát 1 óra 13 perc­cel hosszabbodik a hónap során, az éjszaka kárára. A május első napjával kapcso­latos népszokásról már a XV. századból van adatunk. Május elsején a házakat zöld lombok­kal díszítették fel országszerte. A májusfa állítása ugyancsak országos szokás régtől fogva. A májusfát általában legények ál­lították a lányoknak. A népi megfigyelés az évszáza­dok alatt többször visszatérő ég­hajlati sajátságok általánosításá­val azt tartja, hogy ha május elseje hűvös, vagy nedves, kö­zépszerű termés lesz; ha meleg és tiszta: bőségesebb. Május kö­zepére hajnali fagyok jöhetnek — mint az idén —, ezért neve­zik Pongrácot, Szervácot és Bo- nifácot fagyosszenteknek. Má­jus 25-éhez, Orbán napjához ter­mékenységi jóslatot fűz a nép­hit: Orbán napja, ha tiszta, a bor jó édes, ha esős, savanyú lészen. Ugyancsak népi regula az is, hogy a pünkösdnapi eső nem hasznos. Pünkösd az idén május 14-ére esett. Ma már csak szólás formájában él a régi nép­szokás, a pünkösdi királyság. Valamikor — ahogy erről Jókai is írt — pünkösdi királynak vá­lasztották meg a falusi legények tréfás-komoly vetélkedőjének győztesét. CSORNA BÉLA Múltba, messzeségbe - Toldival Közeleg az ünnepi könyvhét, megrázom az emlékezet iszákját, s nini, már hullik is belőle egyik történet a másik után. Nézze el az olvasó, hogy magamról írom e történeteket, nem kérkedés íratja, csupán az emlékezés, az alkalom, az időszerűség. S éppen ezért hadd kezdjem a sort- azzal, miképpen kerültem egyik percről a másikra egy iskolai katedrára, én, akitől semmi sem áll távolabb, mint a pedagógia. tésssssssssssssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssssssssssssssssf/rssssss/ Még tiltakozásra sem volt időmi amikor egy késő éjszakáig tartó író —olvasó találkozó után azzal ráz fél kedves barátom, meghívóm, iro­dalmi találkozók szervezője: — Siess öltözni, megyünk órára! Tudtam, hogy reggel nyolckor órát tart, magyar órát, tudtam, hogy ne­kem délelőtt 11-ág semmi elfoglalt­ságom, hát gondoltam, illik őt el­kísérni. Mentem is vele, lihegve ér­keztünk a nyolcadik B-be. Az osztály fogadott, előbb be sem akartam menni, de gondoltam, beülök az is­kolapadba, hadd hallom, milyen is egy mai magyar óra. Hanem még tiltakozásnyi időt sem hagyott az én drága öreg barátom, csupán annyit mondott vállamra téve a kezét, hogy a mai órát én tartom meg helyette, s már ment is sebesen, otthagyott az ámuló-bámuló, s örvendező osztály színe előtt. Az örvendezés persze nem nekem szólt, hanem annak, hogy elmarad az óra, illetve, hogy most nem lesz feleltetés, leckeföladás, most semmi sem lesz, csupán csak álmélkodás. Mert a szemekből kiol­vastam az álmélkodást. A várakozás ott fénylett a tekintetekben, s én ek­kor azt mondtam az osztálynak, fiúk­nak és leányoknak: — Megengeditek, hogy tegezzelek benneteket? Lett erre viharos tetszésnyilvání­tás, gondoltam, az első csatát meg­nyertem, következzen a második. — És azt is, hogy meséljek ezen az órán? Mondani sem kell, hogy nem mese kerekedett ki a nékem adatott ötven percből, de mégis úgy itták a törté­netet, mintha egy erdélyi forrás vi­zéből itattam volna őket. De hiszen ott is kezdtem a történetet, Erdély­ben, mert a csángókról meséltem. Amúgy is nemrégen tartották, a ma­gyar nyelv hetét, gondoltam, nyu­godtan kanalazhatunk a múltból. És csodák csodájára a gyerekek mocca­nás nélkül ülték végig a magyar órát, mert az lett belőle, volt benne egy kicsi történelem is, kevertem a kettőt, de hát szólhat valaki úgy a csángókról, hogy elhallgassa a tör­ténelmet? W/////////////////////4 — Tudjátok-e — kérdeztem —, hogy mit mond a csángó legényke az ud­varlás szó helyett? Ez egyszeriben izgalmas volt és én elmeséltem, akárha egy szőttest terítettem volna eléjük, hogy először a Békás patak medrében találkoztam' csángó legénykékkel, még 1-959 őszén, amikor elzárták a Békás patak útját egy hatalmas völgyzárógáttal. És én hallgattam a csángó beszéd dalla­mát, s egyszeriben úgy éreztem, mintha vdsszaszálitam volna leg_ Mozdonykeréktől a rakétáig A családi házak felett végigtekint­ve látszik, amint megcsillannak a napfényben a modern műhelyek ab­lakai. Az emeletes irodaépület körül ma már pázsit nyújtózik, s áll az a vasszerkezet is, amely a Kohászati Gyárépítő Vállalat tápiószelei gyárá­nak művelődési otthona lesz. A falu­beliek szórakozását is biztosítja majd. A község régi és új házai között a modern technika, a fejlődés jelképe ez a gyár. Fiatal gyárban, fiatalok Tóth Jánosnak, a KGYV villany-,- szerelő-művezetőjének, bár éveit te­kintve középkorú lenne, kijár a bácsi megszólítás. Az őt körülvevő gárda nála ifjabb. — Fiataljaink valamelyest előnnyel indultak más gyárak ifjú munkásai­val szemben. Ha végigmegyünk az udvaron, az üzem minden szegleté­ben a kezük nyomát látjuk. A fia­talok jó gazdaként Vigyázzák és óv­ják üzemüket. Itt van például Kali Endre, jó munkás, aktív mozgalmi ember, nem kell kétszer kérni, ha rá kell hajtani. Az üzemben 1968-ban, az építkezések idején járt először társadalmi munkán ... Életük derekán túljutott, tapasztalt munkásokról is ritkán hall az ember hirtelenjében ennyi szépet, nem pe­dig 29 éves éppenhogy elmúlt fiatal­ról. Nyilván egyéniségében kereshet­nék a művezető mondatainak indí­tékát. Általános iskolai igazgató fia, édesanyja a falubeli óvodában dol­gozik. Mégis műszaki pályát válasz­tott. A szakma tiszteletével — Kisgyermekként is érdekeltek a motorok, a különféle szerkezetek — mondja erről. — Egyik legkedve­sebb időtöltésem ma is a masinák szétszedése és összerakása: barátom­mal 30 éves is elmúlt motorkerék­párokat kutatunk fel és javítunk ki. Az üzemben is hasznosítjuk ismerem teinket. Nálunk azt mondják a mű­szerészekről, hógy a vasútmozdony kerekétől a rakétáig mindent össze kell tudniuk szerein A Magyar Optikai Művekben ta­nulta ki a szakmát Kali Endre. A jó mesterektől, a hivatásukat szerető emberektől nemcsak a szerkezetek összetételét, hanem a munka, a szak­ma tiszteletét is elleste. Ráérzett ar­ra, a sejtjeibe ivódott, hogy igazi becsülete csak annak a munkásnak van, aki nem végez félmunkát, s a nyolc óra alatt és után a közösség élete alakításának is részese. Ezt tapasztalta naponta, amikor 1969-ben a gyárba jött. Mostoha kö­rülmények között formálódott akkor­tájt az üzem, s vele együtt a mun­káskollektíva. Esőben, hóban, sárban és fagyban építették a gyárat, de a hajdani gépjavító üzem helyén új műhelyek nőttek ki a földből, fcdagy feladatok megoldását vállalta az üzem ifjúsága is. Ekkor kapcsolódott be Káli Endre a gyári KlSZ-szerve- zet munkájába, s néhány év múltá­val. 1973-ban a pártszervezet is fel­vette tagjai sorába. — Később szólnunk kellett neki — szólal meg dr. Balogh József né anyaggazdálkodási osztályvezető, az üzem pártvezetőségi titkára —, hogy vállaljon egy időre kevesebbet a mozgalmi munkában. Felvették őt 1974-ben a Bánki Donát Gépipari Műszaki Főiskolára. Szükségünk volt és van a képzett, fiatal szakemberek­re. Lehetőség nyílt arra, hogy ve­zetői tisztséggel bízzuk meg. Ám ő arra kért minket: várjunk még, ad­junk neki lehetőséget, hogy előbb munkájával bizonyítson. Korábban a gyári, a községi KlSZ-vezetőség- ben tevékenykedett, jelenleg a párt- alapszervezetben vezetőségi tag, és propagandistaként adja tovább isme­reteit. — Most valóban minden szabad időmet leköti a tanulás — mondja Kali Endre. — Ha már ilyen nagy dologba vágtam a fejszémet, szeret­ném becsülettel teljesíteni, amit vál­laltam. Megismerni a szerkezetet Szókimondó, egyenes embernek is­merik a társai Káli Endrét. A főis­kolán megszerzett tudását igyekszik átadni. Elmagyarázza az új gépek szerkezetét, irányításuk módját, hi­báik okait. Szükség is van erre. Kor­szerűsödik az üzem, ma már új, alig ismert, nagy teljesítményű berende­zések segítik a termelést, a kezelé­sükhöz is szakértelem kell, nemhogy szerkezetük ismeretéhez. Felelősségteljes az üzem dolgozói­nak a munkája. Itt készülnek a Le­nin Kohászati Művek, a Dunaújvá­rosi Vasmű kemencéinek alkatrészei. Most egyik legfontosabb feladatuk a paksi atomerőmű épületeihez és csarnokaihoz az acélszerkezetek elő­állítása. Rávernek, ha kell — Sok társadalmi munkát válla­lunk — mondja a fiatal munkás. — Ennek köszönhető, hogy sikerült he­tekkel megrövidítenünk egy-egy ter­mékünk előállítási idejét. Megtaka­rítást jelentenek ezek a napok. Biz­tatóak voltak tavalyi eredményeink. Vállaltuk, ijogy 10 ezer tonnányi acélszerkezetet termelünk, s ezzel szemben 11 ezer tonnát teljesítet­tünk. Az idei tervben már 12 ezer tonna acélszerkezetet vállaltunk. A gyár vezetői bíznak az emberekben, mert többségük hivatásszeretettel, tenni- akarással vállalja az újabb, a na­gyobb feladatokat. VIRÁG FERENC alább három évszázadot, s Teleki Mihály kancellár vendége volnék. Muzsikás szavak fogtak körül, gyi- mesi csángó legénykék vettek körül, megfürösztve mondataik friss vizé­ben. S aztán viszonzásul én is kér­deztem tőlük, eképpen: — Udvarolnak-e már? Ügy néztek rám, mintha más nyel­ven szólottám volna. Körül kellett írnom a fogalmat, bele is pirultak, amikor rájöttek, hogy mi után kíván­csiskodom. Lelekesen igeneitek mindannyian: — Hogyne bizony, mi is szoktunk tanácsolni! Ezen aztán nevettek az iskolás hallgatóim, s folytatásképpen min­dent el kellett mondanom, amit a csángókról tudok. Én megkérdeztem, ki tudna elénekelni egy szép csángó dallamot? De mire a fejüket rázták, rájuk pirítottam, s megkértem a leg­szebb hangút, énekelné el, kezdené el a többieknek a legszebb ősi éneket, amit 1936-ban gyűjtöttek csángó föl­dön: a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű népdalt. De ezen aztán fel­lelkesedtek, hogyne tudnák, s a ma­gyar-történelem órát azonnal ének­órára váltottuk, hogy újra vissza­kanyarodjunk múltba-messzeségbe, csángó véreink földjére. Mert el­meséltem utazásaim során szerzett élményeimet, hogy miképpen ejtik a szavakat, s milyen barátságosak hoz­zánk, az óhazából érkezettekhez, mert nekik mi vagyunk az óhaza, nekünk meg ők adják azt a ködbe vesző múltat, aminek a titkán any- nyia-n elvéreztek már. Nevettek hall­gatóim, amikor azt idéztem föl, hogy az egyik csángó legényke így for­dult hozzám: Vagyon nekem egy apparátom, s nem tudtam mit akar véle mondani. Csak sokára bogoztam ki szavad titkát, hogy azt mondja: van néki rádiója. Mert van he­lyett nyelvükben ott harangoz a va­gyon, akárha a múlt elsüllyedt vilá­gából kilátozna felénk, dallamaik is a legrégebbiek, s nyugodtan mond­hatom, a legszebbek, ezt a népdal- gyűjtők jobban tudják nálam. S azután tovább kellett mondanom a bukovinai csángók sorsát, akik fel­kerekedtek a hívó szóra, hogy végig­járjuk a nékik rendelt kálváriát, Bukovinától Bácskáig, s onnan a tolnai Völgységig, végleges ottho­nukig, s elmondtam azt is, hogy be­jártam a hajdani csángó falvakat, mikor a bukovinai külső freskós templomok körül csavarogtunk fia­immal 1969 nyarán. A falvakra azonnal rá lehetett ismerni, a szé­kelykapuk integettek, némelyiken ott volt a felírás, de azt már meg nem tudtam volna mondani, hogy melyik volt Hadikfalva, melyik And- rásfalva, vagy éppen Istensegíts, Fo. gadjisten, Józseffalva, Boldogfalva, Magyarfalva. Ügy itták az én emberkéim a múlt­ba vesző történetet, hogy felejtették már az elmaradt óra örömét, nem kellett ott senkire rászólni: hallgass, hiszen hogyne hallgatták volna ezt a sosem-hallott történetet. Hát még amikor elmeséltem, miképpen vásá­roltunk csergét az ojtozi csángóknál. De erre meg abba kellett belekapni, hogy mi is a cserge, vagyis a tiszta gyapjú takaró, s én, aki attól féltem, az óra elején, hogy nem lesz miről beszélni ötven percen át, most egy­szeriben azért izgultam, hogy jaj, még ne csöngessenek, hiszen még annyi mindent kellene elmondani, lelkes hallgatóimnak. Hanem azt még elmeséltem, hogy a csángó név — valószínűen — vándort jelent, je­lezve ezzel sorsukat, vagyis azt, hogy kivándoroltak a történelem ilyen- olyan vérzivatarai után az ország­ból, a Kárpátok karéján túlra, Mold­vába és Havasalföldre. De hát milyen óra az, amikor csak a katedrán álló beszél és az iskola­padban ülő meg se szólal? Amikor megnyitottam a kérdések zsilipjét, kérdeztek egyszerre annyit, hogy még egy óra nem lett volna elegen­dő a válaszadásra. Mert kérdeztek a csángókról, a többet tudni szeretők szomjasságá- val, s mivel elejtettem egy-két szót törökföldi útjaimról, hát a törökök­ről is, az különben is feltüzelte a képzeletüket, hogy elmondtam mit olvastam én egy török gimnáziumi tankönyvben, nevezetesen azt, hogy a török szerző szerint Almos feje­delem még török volt. Mondom, egy, szeriben visszaugattunk a magyar honfoglalás előtti időkbe, s aztán az egyik kérdező visszahozott a má­ba. — Tessék mondani, az író bácsi szerette-e a kötelező olvasmányokat? De erre már nem lehet ezt-azt mondani, mellébeszélni, másról szól­ni, itt színt kell vallani. Nyíltan, fér­fiasán, őszintén, S én mondtam az igazat, hogy volt amit untam, volt amit szerettem, de Arany János ver­seit mindig a magam gyönyörűségére forgattam, s Mikes Kelemen leveles­könyvéből is boldogan szemezgettem a rodostói napok történetét. fSSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/'SSA És elmeséltem azt az éppen húsz­esztendős történetet, amikor Tibor és Attila fiam nyíló értelemmel ka­landozott a mesék világába, örökké éhesen az édesen altató szóra, a mese meg nem unható röpülésére figyelve. Akkoriban a mesélés tiszte a fele­ségemre hárult, s egyszer csak ki­találta ám, hogy elmondja a fiúk­nak a Toldit. Annak idején kilenc éneket- tanult meg kívülről — de erre már felhördült az eddig hallgató nyolcadikos sereg —, s belekezdett a gyeraknek-felnőttnek egyképpen csodálatos Toldiba, amely úgy mese, hogy igaz történet, s úgy igaz, mint minden mese. És mesélte a Toldit minden este elalvásig. És fiaimnak megunhatatlan volt Ar j.ny János cso­dálatos elbeszélő költeménye, amely folyt-folydogált hosszú heteken, hó­napokon át, megunhatatlanuL S voltak persze kedvenc részletek, például a farkaskaland, vagy a ro­hanó bika megfékezése. Ezeket új­ra és újra meghallgatva élték át a kaland minden izgalmát, torkotszo- rító hevességét. Am törtérjt egyszer, hogy énnekem rétidéltététt az" esti mese elmondása, lévén a feleségem távol aznap este. — Apa, mesélj — kérleltek a gye­rekek és én azzal kecsegtettem őket, hogy kitalálok valami kedvemre való történetet, de ők lepisszentettek, ne találjak ki semmit, hanem mondjam csak a Toldit, ha Hidom. Milyen szerencse, hogy annakide­jén velem is megtaníttattak hat éne­ket. Mondtam hát, onnan, ahonnan kérték. De hát kopik az emlékezet, a rímekre máig jól emlékszem, de köz­ben itt-ott ki-kibicsaklott egy-egy sor, hát hozzáköltöttem, ennyi hasz­nát vettem a költői tudományomnak. De erre a gyerekek a mese végén csak annyit mondtak: — Ezt a mami másképpen tudja! És én ekkor tudtam meg, hogy lám-lám, meg lehet úgyis tanulni a Toldit, három-négyesztendősen, hogy csak a hibákat fedezi fel a hallgató, mint a fiaim, apjukra pirítva a szé­gyent. Mert ismerték .ők jól a Tol­dit, nem lehetett félrevezetni őket, magam-kitalálta részletekkel. W////////////Z, //////Äi( Közben, míg ezt meséltem, rikol- tozott a csöngő, de senki sem ugrott fel, senki sem akart kirohanni, hall- gattak-hallgattak az én fogadott diákjaim, s én akkor valami édessé­gét megéreztem a pedagógusi hiva­tásnak, amely engem sosem vonzott. És Szakáll László tanár úrra emlé­keztem, aki történelmet és magyart tanított Szegeden, és Fonyó András tanító úrra gondoltam, meg Jeszensz­ky Sándorra és Sárdi Elekre, iro­dalmi próbálkozásaim pártfogóira, s már nem is haragudtam öreg bará­tomra, aki felállított a katedrára a csillogó szemű gyerekek sokasága elé. És akkor valaki benyitott az ajtón. A folyosón felügyelő tanár úr nem tudta mire vélni a csöndet. De men­ten vissza is lépett a folyosói lár­mába, hogy egy idegen arcot látott a katedra előtt. így voltam én tanár, egyetlen órán. S így utaztunk a nyolcadik bével, múltba-messzeségbe, Erdélybe és Moldvába, jó Toldi Miklós kíséreté­ben. Így volt gyerekek? Ugye, íg^ volt... TAKÁCS TIBOR I *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents