Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
,4 A láthatatlan tábor emléke „Nem a holtnak kell az emlék, de ki élsz, Teneked... ” (Rozsgyesztvenszkij: Rekviem) Délelőtti csend az Aranyszarvasban. A sarokasztalnál hangtalanul sír egy lány. Lábánál bőrönd, csomagok, fekete kendőjén meglazult a csomó. A kávéja régen kihűlt. Vajon honnan, hová tart? És em- lékszik-e majd erre a napra? Reguláznom kell a fantáziám, végül is ötleteket keresek: Mit mondjak, miért kutatom a halálra szánt hadsereg nyomát? Az biztos, hogy az újságíró nem jór mert az öregember is hallgatásba zárkózott, amikor megmondtam, ki vagyok és mit keresek itt Nagykátán. S hiába lódítottam, hogy történész vagyok, azért keresem a barakkban sínylődök nyomát; a középkorú csinos nő végigmért, bizonytalanul ingatta a fejét: — Meglehet, volt itt ilyesmi, de akkor én még nagyon kis lány voltam — s köszönés nélkül ment tovább. — Egy rendőrtől kérdezze a bácsi — mondta az iskolás gyerek —, az biztosan tudja, merre van. És hiába próbáltam magyarázni, hogy nincs már ilyen tábor és de jó, hogy nincs! Csak a történelmi tanulság kell, hogy soha többé ne lehessenek emberségalázó táborok, hogy seholse lehessenek. A kora tavaszi meleg kihámozta a lányokat kabátjukból, vastag pulóvereikből ... nap és szél illatú a bőrük... az óvó nénik kigombolták csemetéiken az anorákot... kicsiket lépve meg-megtorpan a sor és hosszan elnyúlik az úton... sétálnak az óvodások. De merre mehettek a fegyvertelen katonák? A nagykátaiak nem szívesen emlékeznek rájuk... — Hozzátartozója volt? — Akár az is lehetett volna, ismeretlenül hozzánk tartozott valamennyi. Emberek voltak ott. — No, ha hozzátartozója, akkor az állomástól ballagjon Jászberény felé, most már műút vezet arra. Alsóegreskáta határán lát egy kaput. Most Koreai—Magyar Barátság Tsz van ráírva. Ott tudom, hogy voltak. Marhatenyészet van a helyén. A Zsiguli szélvédőjén forrón süt át a nap, amerikai cigarettát szívunk és megállapítjuk: hosszú lehetett itt az életbizonytalanság terhével végiggyalogolni. Megvan a kapu és vele szemben három százesztendősnél öregebb ház. Az elsőben öreg paraszt áll a tyúkudvar közepén: semmibe néz. Nem hallja a motorzúgást sem, az ajtócsapódást sem. — Isten segítse magukat! — a gépkocsivezetővel parolázik. — Nem tudok én erről semmit, mi uradalmi cselédek voltunk. Igaz, amarra jöttek-mentek mindig elnyúlt sorokban. De mi arra se néztünk, örültem, hogy sebesültként elengedtek a frontról. Nekem az már a második háborúm volt. Az elsőben is megsebesültem, de ebbe is elvittek... Rangom az nem volt, de csicskás voltam a százados úr mellett. Mit? Hogy a tábor? Itt tőlem a harmadik házban is voltak kicsi ideig, többje amott a gazdasági barakkokban volt, azokban aztán disznókat tartottak, de már az egésznek nyoma sincs. A férgek miatt felégették, ami megmaradt, az meg összedűlt. Mind új van a helyükön. Nagykátán és környékén munkaszolgála- tos táborokban gyűjtötték össze 1941 végétől a kommunistákat, szociáldemokratákat és szakszervezeti vezetőket, akik az úri Magyarország számára veszélyesek voltak. S még többet azok közül, akik az esztelen fajelmélet és élettérelmélet alapján meg bélyegzettek lettek puszta létük, vallásuk miatt: zsidók, akiket minden társadalmi nyomorúság bűnbakjául állított a soviniszta, antiszemita ideológia. Tízezrek indultak meghalni innen. Emléküket nem őrzi márványtábla. A táborparancsnok utasította a keretlegénységet: akkor jöhetnek haza a frontról, ha a rájuk bízott munkaszolgátosok közül senki sem marad életben. Szerencsére voltak — igaz, nagyon kevesen —, akik a halálra szántak közül hazatértek a Don-kanyarból, a lényegében elpusztult 2. magyar hadsereg maradványaként. Az elletőistállóban találom Szabó János tehenészt: — Hát mit meséljek róluk? Az apám akkor itt volt cseléd a hajdani Keglevich- birtokon, én meg úgy tizenhat éves lehettem. Bent laktunk ennek a tábornak a területén, így aztán sokat láttam a szerencsétleneket. Persze, csak rövid ideig tartották itt őket: háromhetenként—másfél havonként cserélték a transzportokat. Fegyver nélkül vitték őket a frontra. Tudja, ma már furcsán érzem magam, ha szóba kerülnek. Különös dolog ez: voltak, akik tudták, hogy nem sok esélyük van, mások bizakodtak a túlélésben, akadtak, akik háborogtak, tévedésről beszéltek. Pedig nagyon valóságos és végzetes volt mindez. Amelyiknek volt némi pénze, az néha tejet csempésztetett be velem. Én szabadon mászkáltam mindenfelé. Jöttek a rokonaik, itt bújtak meg a kukoricás melletti erdőszélben, aztán az anyámék, meg néhány más felnőtt kiügyeskedte, hogy azt a foglyot, szóval munkaszolgálatost küldjék vízért, akihez jöttek, így beszélgethettek néhány percet. Járási könyvtár. A fiatal könyvtáros szívesen fogad, hellyel kínál, s a raktárból kikeresi Kossá István: A Dunától a Donig című regényét. Lapozgatom a megrázó élménybeszámolót: 1942. április 25-re kellett bevonulnom Nagykátára... a 401- es különítménybe osztottak be... megmondták: nyomorult, senkiháziak vagyunk ... helyzetünk szinte reménytelen ... Viszem vissza a könyvet. Kisasszony, tudna nekem valamit mondani a második világháború alatt itt működő munkaszolgálatos táborról? — Nem. Semmit. Az apámék akkoriban költöztek ide. — Mégis csak hallott róla valamit. — Erről itt nem beszélünk... A nagykátai középiskolások döbbenten hallgatták a Vígszínház Harmincéves vagyok című előadásában, hogy szülőfalujukat a borzalmak egyik színhelyeként emlegették, Zavarban voltak. Alig, vagy inkább semmit sem tudtak az itt történtekről. Örkény István író, televíziós interjújában megrázó mondatokat hallhattunk Nagykátáról, ugyancsak zsongást keltett Nemeskürty István könyve, a Rekviem egy hadseregért. S amikor lelkemre vettem ezt a riportot, néhányan tőlem is megkérdezték: biztos vagyok-e a kedvező hatásban, a gondolatok értő fogadtatásában? ★............. Nézzünk szembe a tényekkel. Miért éppen Nagykátán hozták létre a munkaszolgálatos bevonuló, gyűjtő és elosztó tábort? Találhatunk szűkén értelmezett logikus érveket! Kereshetnénk indoklást a település centrális elhelyezkedésében, vagy a szervezett vasúti átmenő forgalomban. Csakhogy nem jutnánk a lényeges, az alapvető igazsághoz. Mert kérdezhetnénk tovább. Miért volt munkaszolgálatos gyűjtőtábor Kistarcsán, Kőszegen, Szombathelyen, Hároson és Sopronkőhidán? Nem is a helyszín lényeges. Kérdezni azt kell: Miért voltak munkaszolgálatos gyűjtőtáborok? ... Nagykátáról 1939-ben nyilas képviselőt delegáltak az országgyűlésbe. Keményen koppan ez az árnyalatok nélküli, s ettől szegényes mondat. Indoklásnak is kevés. Hiszen az akkori választáson az országból megközelítően két tucat nyilaspárti képviselő kapott mandátumot. Ebből a megítélésből tehettek volna tábort Kecskemétre, Tatabányára, Makóra. Ha csak a mandátumokon múlott volna... De az akkori képviselőválasztás Nagykátán is tanulságokat mutat. — Kisdiák voltam negyven évvel ezelőtt — mondja Kátai Szilveszter, a nagykátai gimnázium tanára, aki születésétől él a nagyközségben. — Emlékszem arra a választásra. Lehet: meglepő, de akkor falunkban erős volt a szociáldemokrácia, mégsem tudtak képviselőjelöltet állítani, mert politikailag minden eszközzel akadályozták a választási részvételüket. Ráadásul a nyilaspárti képviselő nagyon hatásos, szociális demagógiával lépett fel: földosztást követelt. Tudom, hogy akkor a helybéli parasztság nagy örömmel emlegette: a képviselő, a főszolgabíró jelenlétében uradalmi földek felosztásáról beszélt. Itt ilyesmi még sohasem volt. Különös dolog, de bebizonyosodott, hogy ez a képviselő komolyan gondolta, amit mondott. Hiszen, amikor látta az események alakulását: kilépett a nyilaspártból és lemondott mandátumáról. Éppen ezért, a felszabadulás után a népbíróság viszonylag enyhe büntetésre ítélte a volt képviselőt. — A nagykátaiak többsége együttérző és tehetetlen sajnálattal szemlélte a községben és környékén létesített körülbelül öthat munkaszolgálatos tábor életét. A nagykátai parancsnokság alatt működött például a tápiósülyi tábor is, de helyeztek el munkaszolgálatosokat a mostani Vásár téren álló óvoda helyén, sőt az iskolában — folytatta Kátai Szilveszter, aki járási pártbizottság mellett működő munkásmozgalmi hagyományokat ápoló albizottság vezetője is. — Egyébként mindösz- sze egyetlen helyi születésű felügyelőkerettag volt a táborban: a szakács. Róla Kossá látván, a későbbi pénzügy-, majd közlekedés- és postaügyi miniszter úgy emlékezik meg, mint a legemberségesebb keretlegényről. A népbíróság ezt az embert csak tanúként hallgatta ki, ugyanaz a bíróság, amely Muray Metzl Lipót táborparancsnokot halára ítélte. Ki is volt ez a Muray Metzl Lipót? Feltehetően német eredetű, magyar alezredes. Nemeskürty István így ábrázolja könyvében: „Ez a bottal sántikáló öreg törzstiszt, akinek rangja sejteni engedi, hogy megbukott az ezredesi vizsgán, s ezért nem léptették elő... Elet és halál — vagy inkább: a halál ura volt. Válogatott kegyetlenséggel üldözte a behívottakat, amíg csak el nem tűntek a szeme elől. A keretlegényeket a rájuk bízott emberek legyil- kolására bíztatta, sőt utasította. Amit az egész 2. magyar hadseregről elhatároztak, de nem mondtak ki, azt itt és most kimondták: egyetlen zsidó és kommunista sem jöhet haza élve." Mindennél többet mond, hogy a háború alatti katonai jogrendnek is teljesen ellentmondott, hogy a nagykátai munkaszolgálatos táborból a 2. hadsereg kiegészítésére a Donhoz irányították a behívottakat. A nagykátai 1. számú bevonulási körzet ugyanis nem a 2. hadsereghez tartozott. „Ez az intézmény a budapesti I. hadtesttől kapta a parancsait. S ez a hadtest viszont ki sem került a frontra. Bármennyit töprengünk is ezen a katonailag szokatlan jelenségen, gyaníthatjuk, hogy azért történt így, mert az I. hadtestnél volt valaki, vagy voltak valakik, akik ezt a szégyenletes hóhérszerepet önként és örömmel vállalták’’ — olvashatjuk Nemeskürty István könyvében. •A' 'munkaszölgálatós tábor borzalmai feszültséget ültettek'az akkori nagykátaiak leikébe. Lassú az oldódás. A rossz közérzetet a felszabadulás utáni viharos gyorsaságú változások, a község életében mutatkozó természetszerű konfliktusok ezer színnel árnyalták. S akkor nem volt köny- nyű tisztázni az éppencsak maguk mögött hagyott eseményeket, történelmi tanulságot vonni időtávlatok nélkül, pedig különösen nehéz. Hallgatni egyszerűbb. De időközben történelemmé összeálló múltunkkal szembenézni azt is jelenti, hogy feloldódik a tilalomfák erdeje, s a kimondott szavak a tudat szintjén rendeződve mozgásba hozzák az emberek tettrekész- ségét, a közéletiség vállalására késztetnek. Egy antihumánus, borzalmakkal is telített társadalom politikai rendszeréből született az embert, az embertelenségre kárhoztató tábor Nagykátán és környékén. De hát a XX. század emberének felelősségével lehet-e megtenni, hogy egy községre szűkítsük le, ami Európa és környékén történt. Ami felébresztette az emberiség testében a rákot, a szerteburjánzó daganatot, amely megmérgezte a világot, s amely újra és újra felüti a fejét. Mert a fasizmus lényegéből fakad: szolgálója és kiszolgálója minden olyan hatalomnak, amely az emberek nagy többségének gazdasági, politikai elnyomására, kizsákmányolására épül és másképp már nem képes uralmon maradni. Ezt a sohasemvolt létjogosultságú világot elsöpörte a 33 év előtti esztendő. A megfogható, látható világból kitörölte. De történelmi tanulságot rejt — Nagykátán is — ez a ma már szellemtábor, amely akkor valóságosan éles szuronyok sorfala között született. Az idő beolvasztotta a fasizmus fogalmába, láthatatlan mementó lett az emberek fejében. Felmutatni a múlt formálódásának okait, ez a történelemtudomány feladata. De a nagykátai példa egy bizonyság a sok közül: a szű- kebb, helyi történelem mennyire befolyá- solója a gondolkodásmódnak, egy község közérzetének. Lassú az oldódás. Jeltelen utakról nagyot zökkenek a mába. A kora esti ünnepi hangulatba. Az Aranyszarvasban üres a sarokasztal. Ki tudja, hová lett a síró lány, s ott ült-e egyáltalán délelőtt? Mellettem lányok-fiúk összekapaszkodva vonulnak az asztalok között. Odakint a jódlámpák fényében lazán, sietség nélkül sétálnak az emberek, friss levegőt szívnak. A neonok zöld-sárga fénye tarkítja az estét. Ahogy kifelé haladunk a községből, még megcsodáljuk a toronymagas gombalámpa fényét, amit tegnapelőtt kezdtek szerelni a munkások. KRISZT GYÖRGY