Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-20 / 92. szám

1978. ÁPRILIS 20., CSÜTÖRTÖK

Falugyűlés Dunavarsányban

Három község gondja

A tanácselnök asszony azt kérdezi, voltam-e már falugyűlésen. Mondom, még soha. Akkor még meghagy egy kis időre a tudatlanságban, nem árul el előre semmit, lássak csak a magam szemével. Izgalmasabb lesz, úgymond.

Helyette megmutatja a nagyközségi közös tanács három települését: Dunavarsányt,

Délegyházát és Majosházát.

Az anyaközség, Dunavar. sány maga is két részből áll: Nagy-Varsányból; ott van rögtön a kiskunlacházi út mellett (nevében ellentétben ez a kisebb) és Kis-Varsányból, az egykori Varsaniensisnek nevezett település utódjából. Igazából ez Dunavarsány: itt él az ötezres lakosság nagy része; itt van a község minden középülete — tanácsháza, a művelődési ház, a posta, az iskola és a templom — is.

Közös erővel

1 A másik két község — a múlt évi összevonással Duna- varsányhoz társult két település — területét,, lélekszámút, gazdasági jelentőségét nézve elmarad Var sány mögött (Dél. egyházának 2000, Majosházá- nak 1000 lakosa van), mégis, úgy tűnik, mintha a közöskö- déssel Dunavarsány járt volna jól. Különösen Délegyháza hozott sokat a „házasságba”: az 1200 telkes üdülőtelep pénzét, a pihenőhely minden előnyét. De jól jött ez a közösség a délegyháziaknak is: a Duna- varsánnyai szinte összenőtt községnek is jut most már valami. A társulás évében rögtön egy egészségház, egyszerre enyhítve három község gondján. Majosháza kijjebb esik, hasonló „érdemei” sincsenek, néha aztán a helybéliek úgy érzik, kevés jut rájuk a nagyközség figyelméből.

»

— össze kellett fogni az erő. Izet, ez volt az egyetlen megoldás — mondja dr. Kovács Istvánná tanácselnök. — Tudtuk ezt már az induláskor és az elmúlt év bennünket igazolt. Az eddigi háromfelé figyelés helyett most a legfonto. sabb tennivalókra tudunk koncentrálni és oda adhatunk, ahol valóban a legnagyobb szükség van a segítségre.

Végiggurulunk Dunavarsá. nyon, elnézzük a Petőfi Tsz birodalmát, a délegyházi tavakhoz: a kavicsbánya elhagyott vizei ma — tíz évvel az első kapavágás után — nyolctízezer ember üdülését szolgálják. Közben magunkon érezzük a három község gondjait is: a Lada itt-ott kátyúba zökken, hosszú métereken hiányzik a járda, bajos a közvilágítás is.

— Az út, a járda és a villany a község legnagyobb gondja.

[ Meglátja, ez lesz a falugyűlés fő témája is — mondja a tanácselnök.

Visszaérünk Varsány főutcájára, már messziről látjuk: gyülekeznek a kultúr előtt. Kicsit kilépünk: nem lenne illendő dolog elkésni!

Egy háztartásban

Ezerötszáz meghívót küldtek szét a községben, nézem: kétszázan, ha vannak a művelődési házban. A tanácselnök nem kevesli: minden utcát képvisel valaki, a legrátermettebbek, legbeszédesebbek, majd ők továbbadják a gyűlés gondolatait.

— Nem volt szokás gyűlé- sezni a faluban — mondja Kő. míves György főtörzsőrmester. — Mostanában kezdünk csak rákapni erre, nem türelmetlenkedhetünk. Ma többen van. nak, mint először, legközelebb mások is eljönnek majd.

A résztvevők többsége idős ember, fejkendős asszonyok, kalapos férfiak, hiányérzetem van: kevés a fiatal arc. Sokan a fővárosban dolgoznak, nem értek még haza, meg a szórakozás is odaköti őket — magyarázzák.

Hatra volt kitűzve a kezdés, a tanácselnök vár tíz percet, akkor kezdi csak beszámolóját. Anyagot nem tud adni — szabadkozott az előbb —, nem írt ő csak néhány gondolatot a papírra. Most megfontoltan, összefüggően beszél, sorolja a gondokat, tennivalókat, eredményeket; látszik: otthon van a témában.

Középtávú terv, költségvetés, községrendezés a mindenkori — a Tanácstörvény által kétévenként legalább egyszer összehívni rendelt — falugyűlés témája. Az ember fülének idegen fogalmak, nem is szerepelnek így az elnöki beszédben. Kovács Istvánná terv helyett arról beszél, mit is kell csinálni a faluban; a tanács költségvetési gondjait így magyarázza. — Egy háziasszony csak abból tud főzni, ami a konyhájában van. Hát a mi konyhánkban pedig kevés van.

A járdaépítésről beszélve történetet mesél. (Tavaly 1720 méternyi járdát épített a három község társadalmi munkában, idén sem lehet alább adni. A tanács adja a cementet, kirakják a házak elé, a munka a lakosság dolga.)

— Egyszer Délegyházán azt mondtam, ott tűnt el a cement, ahol először kilyukad a járda. Hát abban az évben tartós járdák épültek a faluban.

A tréfa láthatóan tetszik a hallgatóságnak, főképp széki- mondása miatt, oldja a hangulatot, nevetés, suttogás minXI., Tétényi út 63.

XVI., Rákosi út 112.

XIX., Vörös Hadsereg út 103-105.

*4 mHü—■—m

denütt, a beszámoló után sorra emelkednek a kezek.

Fejkendős asszony a temetőre panaszkodik, tréningruhás férfi a hozzájárulás összege miatt háborog. Valaki a járdaépítés mellett szól, egy ellene; mások vizet kérnék. — — Meglesz —, ígéri a tanácselnök: készülnek a tervek,

alakul a társulat, hamarosan segítenek a környék legnagyobb gondján.

A „miénk” tudata

Ügy tűnik, könnyebben jön a szó, ha az „enyirn” forog kockán. Egy fiatalember társadalmi munkaóráit ajánl föl a községnek, egy idősebb az útépítőktől félti a tanács pénzét: a többiek, ha szólnak, magukról beszélnek: a gond az, vallhatják, amit a saját bőrén érez az ember.

— így igaz, kevés emberben van még meg a „mienk" tudata — mondja a tanácselnök — de ahhoz viszonyítva, ahonnan indultunk, messze jutottunk. Az emberek még itt is sokat adnak a vaskerítésre, nehezen nyitják a pénztárcájukat, ha a közösről van szó, de tavaly, amikor az iskolaépítésen volt a sor, egy emberként álltak mellénk. Ügy építettek meg két tantermet két hónap alatt, hogy csak az ács- meg a kőművesmunka került pénzbe. Ez a munka is azt mutatta, érdemes és kell is a lakosságra támaszkodni.

Estébe nyúlik a gyűlés, s hogy folytatnák is akár, lassú igyekezetük mutatja: tétován indulnak haza az emberek. Meg-megállnak a művelődési ház előtt; csoportokba verődve beszélgetnek. Aztán csak elindulnák, viszik a hírt a családnak, a szomszédnak: a gyűlésről, saját maguk jövőjéről, munkájuk közösség szabta útjáról.

Major Árvácska

A betonkorrózió ellen fólia

A Magyar Ásványolaj- és

Földgázkísérleti Intézet eljárásával és szigetelő anyagával kezdik meg az idén a hidak korrózióvédelmét, felújítását. A hídépítő vállalat megbízásából ugyanis az intézet kutatói új szigetelő fóliát fejlesztettek ki, és kidolgozták gyártásának és alkalmazásának technológiáját is. A hatékony védőanyag bitumentartalmú poliészter-fólia, amelyet forró bitumen egyesít a betonfelülettel. Ez a védőréteg megakadályozza a beton korrózióját és megóvja hídjaink felületét az időjárás viszontagságaitól is. A Mafgra nevű szigetelő fólia gyártását a Győri Műbőrgyár kezdte meg és a tervek szerint ebben az esztendőben a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézet út mutatásával, szakmai irányításával 30 ezer négyzetméter fóliát használnak fel a hidak védelmére.

Számítások szerint az új technológia igen gazdaságos, hiszen nemcsak jobb minőséget garantál az eddig alkalmazott eljárásoknál, hanem négyzetméterenként 60 forint megtakarítást is hoz.

Fürlös meggy

Termőre fordultak az újfehértói fürtös meggy első ültetvényei és az eredmények megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyeket az új fajtával szemben támasztottak a kutatók. A gyümölcs rendelkezik mindazokkal a jó tulajdonságokkal, amelyekkel az ismert fajták, ugyanakkor azoknál bővebben terem, és nagyüzemi termesztésre is alkalmas, mert megfelelő érési állapotban leválik a száráról. Így szedése rázógépek segítségével is megoldható.

Az új fajtát a Gyümölcs- és Dísznövénytermesztési Kutató •Intézet telepén nemesítették és elismerése után megkezdték széleskörű elterjesztését. Oltványok előállításával több gyümölcsfaiskola foglalkozik.

Hetvenhatezer labda

A Sportlabdakészítő Ktsz az idén mintegy hetvenhatezer sportlabdát készít. Termékeinek nyolcvan százalékát tőkés exportra szállítja. Az 1980-as moszkvai olimpiára készítenek majd különféle sportlabdákat.

Tanácstagok és úttörők

Szocialista szerződés a természeti és műemlékek védelmére

Pomáz nagyközség régi történelmi magját foglalja magában. A műemlékek, a romok, a dokumentumok arról tanúskodnak, hogy ezen a területen már az 1100-as években is létezett település. Bár a rómaiak idejében épült út, az úgynevezett Római út is itt húzódik, amely annak idején Pomázt Szentendrével és Esztergommal kötötte össze, régebbi történelmi múltra is enged következtetni.

A régi falak több hírességgel kapcsolatos emléket is őriznek. Az Iskola utca 1. szám alatt egy kocsma működött a múlt században, s ebbe a kocsmába tért be 1847-ben Petőfi Sándor, a Kőhegy szikláinak megmászása után. A Plébánia utca 2. számú házában született Vujicsics Tihamér.

A nagyközség vezetői és lakói szeretnék megőrizni ezeket a történelmi emlékeket és

természetvédelmi kincseket, s úgy gondolták, ebbe a nemes feladatba bevonják az itt lakó úttörőket is. Annál is inkább, mert a tanácstagok és az úttörők kapcsolata nem újkeletű. A gyerekek eddig is lelkesen vettek részt a környék parkosításában, fásításában, a tanácstagok által szervezett társadalmi munkákban.

Amikor felvetődött a szocialista szerződés gondolata, Kocsondi Antal iskolaigazgatónak és dr. Tóth Gábornénak, a Zrínyi Ilona úttörőcsapat vezetőjének támogatásával, a gyerekek örömmel vállalták ezt a szép feladatot.

A szocialista szerződés 1978. március 21-től 1980. június 30-ig szól, amelyben az úttörők vállalják, hogy a műemlékek és a műemlék jellegű épületek környékét rendszeresen tisztán tartják, falaikra emléktáblákat helyeznek eL F. A.

BABA MIHÁLY:

Iffljár pattan a riiau

Álmosan nyújtózkodott. Lassan ki- nyitotta a szemét és körülpislogott. A szobában senki sem volt. Hallgatózott. A konyha felől halk neszeket, kuncogásokat hallott. Lerúgta a takarót, papucsba lépett és kitántorgott a konyhába.

— Már felkeltél? — nézett rá a felesége.

— Apu felkelt, apu felkelt — kiabált a két gyerek.

— Pedig olyan csendben voltunk...'

Mosolygott, leült a hokedlire. Valóban csendben voltatok — gondolta —, mint vasárnap rendszerint. Egész héten ötkor ébred, télen, nyáron, hogy hétre kiérjen Csepelre a vasgyárba, ahogy a gyerekek mondják. Ilyenkor, vasárnap, tovább maradhat az ágyban, hétig, nyolcig, kilencig alszik vagy heverészik. Télen, amikor nagy hideg volt, délig sem kelt fel. Ágyban olvasgatta az újságot is, még a reggelit is ott ette meg. A gyerekek, persze, nem hagyták békén, ruhástul letelepedtek ágyára és faggatták. Hihetetlen, hogy micsoda kérdéseket adtak fel. Sokszor kiverte a veríték homlokát, mire megmagyarázott valamit, például azt, hogy ha a vitorlázó repülő benzin nélkül repül, akkor miért nem tud a TU—104- es benzin nélkül repülni? Meg hogy régen miért volt más országban Magyarország fővárosa? Ha nem tudott válaszolni, nevetve, vagy tettetett haraggal elzavarta a gyerekeket, hogy hagyják pihenni. Ilyenkor a felesége is beszaladt, kivitte a gyerekeket a konyhába, hogy ne zavarják apjukat.

Lesimította borzas haját, kidörzsölte az álmot szeméből.

— Reggelizel? — kérdezte a felesége.

— Nem bánom.

A gyerekek már az utolsó falatokat nyelték le. Ferkó csillogó, szüntelenül ide-oda leső szemmel pislogott rá. Jolika á bögrét forgatta kezében, csak néha nézett fel, de akkor hosszan, ku- tatóan. Mintha apja hangulatát fürkészné.

— Apu, te most mit csinálsz? — kérdezte előrehajolva.

— Most? — pillantott Jolikára — Reggelizem.

— De aztán, délelőtt?

Vállat vont.

— Hát...

— Olyan szép idő van, menjünk ki valahová.

— Hová?

— A hegyre.

A kislány hangjában annyi kérés, könyörgés remegett, hogy egy pillanatig csak állát dörzsölgette, töprengett hogy mit is mondjon most. Az ablakra nézett, amelyiknek egyik szárnya nyitva volt, és tavaszias meleg áradt be rajta.

— Hát akkor menjünk.

— Ebédre gyertek pontosan. Kettőre minden kész — igazgatta a gyermekeken a ruhát a felesége.

— Itthon leszünk — vágták rá kórusban.

l^ézen fogva mentek az utcán. Való- ban kellemes, tavaszias meleg volt. Egy ideig azon töprengett, most aztán merre, hová vigye őket? Esztendők óta ritkán mozdultak ki, nem nagyon ismerte a jó kirándulóhelyeket, amelyek közel vannak, de mégis elfelejtik a bérházak komor hűvösségét. A villamosmegállónál még tétovázott egy pilanatig, aztán felszálltak és úgy döntött, hogy a Szabadság-hegyre mennek. Az utcán hömpölygött a nép. A meleg napsugarak kicsalták az embereket a hideg falak közül. A fogaskerekűn tolongtak a kirándulók. A végállomástól nekivágtak a napsütötte enyhe oldalnak.

— Apu, apu, gyere csak — kiáltott Ferkó. Egy bokor mellett állt, az ágakat vizsgálgatta.

— Mi baj? — állt meg mögötte.

— Nézd, orgona. Már pattan a rügy.

— Csakugyan. Már pattan a rügy — mondta. Kezébe fogta a gyenge ágacskát, óvatosan, mint egy törékeny virágszálat és sokáig nézte Négy kis zöld levélkét látott egymásra hajolni, mintha valamit rejtegettek volna. Csak az egyik hajlott el egy kicsit. Az alatt is levélke volt.

Odaszaladt Jolika is.

— Vigyük haza, a vázába — csipogta.

TAe ezt már alig hallotta. Füle zú- gott, mint akkor, amikor repülők kúsztak a levegőben asztmás vijjogással, lassan, nehéz terhükkel. Mindenki menekült az óvóhelyre, a kőbánya felé, hogy ott rejtőzzön el. Az első kötelék már messze járt, amikor feltűnt a második. Az ágyúk dörögtek, a légelhárí- tók pamacsokat köpködtek az égre, de a repülőgépek méltóságteljesen vonultak tovább.

A kőbánya mellett lapult, körötte néhány kíváncsi fiú. Az öregek, az asszonyok a gyerekekkel behúzódtak a bányába és várták a bombázás végét. A hegyoldalon, ahol a bánya volt, már nyújtózkodtak a fűszálak a meleg napfényben, a bokrok ágai is levetették sötétbarna színüket. A harmadik repülőkötelék is feltűnt a horizonton, amikor valaki rohant a bánya felé.

— Feküdj, feküdj! — kiáltották, de a hang elveszett az ég morajában.

Valami megvillant az ég és a föld között, aztán csak az irtózatos dörej hallatszott és az ég felé füst, por, láng csapott fel. Reszketve lapult a sziklahasadékhoz. A félem szinte belepréselte a kőhegybe. Űjabb dörrenés, aztán egy harmadik, egészen közel. Becsukta szemét, reszketett. Csak a bőrén is átható sikításra ugrott fel. A repülőköteléket már elrejtette a látóhatár északi széle. Alig ötven méternyire tőle egy bokor mögött három gyermek üvöltözött. Odarohantak. A gyermekek anyját egy repesz sújtotta halálra. A gyermekek még nem tudták, hogy anyjuk halott, a rémülettől üvöltöttek. Döbbenetében csak tépte, tördelte az orgonabokor ágait.

— Apu, apu — húzta meg Jolika a kabátját. — Visszük a vázába?

— A vázába? — nézett körül. — Nem, nem. Kár letördelni. Majd, ha virág lesz...

A gyerekek kedvetlenül vonták meg vállukat.

— Ha elfáradtatok, szóljatok.

A gyerekek már megint vidáman ugrándoztak a kis ösvényen, ö lassan, óvatosan lépkedett, mintha nehéz terhet cipelne. Tekintetét nem vette le a két gyerekről, de néha riadtan a levegőbe bámult, mint mikor a repülőkötelékeket leste. Az ég tiszta volt, derűs, még bárányfelhők sem fodrozódtak rajta. A tavaszias melegben nyújtózkodtak a sápadt fűszálak s pattantak a rügyek.

I

i