Pest Megyi Hírlap, 1978. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-11 / 84. szám

1978. Április ii„ kedd "xMrlatí ÉPÜL SZIGETCSÉPEN Csirkegyár és tehenészet A Csepel-szigeti Lenin Tsz tizenöt esztendeje évente 140 ezer broyler-csirkét nevel. Mi­után a csírkenevelés jövedel­mezőnek bizonyult, elhatároz­ta, hogy ezt az üzemágat. je­lentősen bővíti. Mégpedig oly módon, hogy egyenként ezer négyzetméteres nyolc ólat épít Szigetcsépen és azokban egy­szerre 140—160 ezer napos­csibét helyez el és nevel hét. héten át. amíg a megfelelő testsúlyt elérik. Miután éven­te hatszor bocsát ki csirké­ket és a meglevő csirkeneve­lőt továbbra is fenntartja, egymillió 200—300 ezer dara­bot- nevel fel évről évre. Az építkezést a tsz építő­brigádja már megkezdte és jövő év májusára fejezi bé. Nagyberuházásról van szó, a kivitelezés költsége 42 mil­lió forintot tesz ki. Ezt az ősz- . szeget azonban a tsz minden J támogatás, vagy kölcsön igény- bevétele nélkül teremti elő. Másik nagyberuházásuk, az 500 férőhelyes, szakosított te­henészeti telep azonban álla­mi támogatással épül. A tehe­nészeti telep szintén Sziget­csépen épül meg. Egyelőre tervdokumentációja készül, jö­vőre fognak bele az építés munkájába, amit 1980-ban fe­jeznek be. Jól tejelő finn­lapály tehenekkel kívánják be­népesíteni és máris 50 ilyen vemhes üsző áll a tsz istálló­jában. Jelenleg is van tehenésze­te a Csepel-szigeti Lenin Tsz- nek. Háromszáz magyartarka tehénből áll, s úgy tervezik, hogy ezt az állatállományt nem számolják fel teljesen. A tehe­nészeti telep elkészülte után is megtartanak 100 magyar­tarka fejőstehenet. Röntgengyár. * Medicor Művek röntgengyárá­ban az idén kétszázötven röntgen­gép készült el, amelyeket ötven országba exportálnak A főváros hí Alagút a Duna alatt — MO autópálya Alapos elemzések után ki­dolgozták Budapest hídprog- ramját. Megvalósítása 1981- ben kezdődik, s 2000-ig tart. Hat nagy Duna-hídunkon je­lenleg irányonként és óránként mintegy 12 800 jármű halad át, s a számítások szerint 1990-re csaknem megkétszereződik a forgalom. A Margit-híd felújítása mint­egy bevezetője a nagyszabású vállalkozásnak. A hídszerkeze­tek megerősítésével, a pálya- és az úttest korszerűsítésével, s a Mártírok útja átépítésével a Margit-híd hosszú időre meg­felel az igényeknek. A hídprogram megvalósítása az Arpád-híd szélesítésével kezdődik 1981-ben. A hidat 2x3 sávosra szélesítik, s a vil­lamosközlekedést meghagyják rajta. E munkák szorosan kap­csolódnak a Róbert Károly körúti—Váci úti csomópont rendezéséhez, továbbá a Hun­gária körút korszerűsítéséhez. Az Árpád-híd bővítéséhez csatlakozik a Flórián téri két­szintes csomópont megépítése is. Az ötödik és a hatodik öt­éves tervben szerepek a Petőfi- híd pályalemezének, valamint két hídfőjének átépítése, a he­tedik ötéves tervben pedig a Déli vasúti összekötő híd észa­ki oldalán az úgynevezett Lágymányosi híd elkészítése. A 2x4 sávos dunai átkelő for­galmi előnyeit az E 5-ösön, az M 1-esen és az M 7-esen köz­lekedő autósok élvezhetik majd: a három autóutat ugyanis ez a Lágymányosi híd köti majd össze a folyó fölött. A következő Duna-híd várha­tóan a főváros északi körzeté­ben — Űjpesten készül. Az elképzelések között szere­pel a Duna alatti alagút meg­építése is, csomópont-rendezés­sel. Az eddigi tervek szerint a 2x2 sávos alagút a pesti Rudas László utcai részen kezdődne és a budai Csalogány utcába torkollna. Az alagút elsősorban a középső városrészek közle­kedési kapcsolatát javíthatja majd, de jelentősen tehermen­tesíti a Margit- és a Lánchidat is. Az Újpesttől Csepelig húzó­dó, úgynevezett lakótelepi au- tógvűrű építése új híd létesí­tését indokolja Csepel—Albert­falva térségében, ahol e mun­kák előreláthatólag a nyolca­dik ötéves tervben kezdődnek — a lakótelepi autógyűrű ré­szeként már átadták rendelte­tésének az Árpád úti felüljá­rót, s év végére várható a Kő­bányát Kispesttel összekötő, Sibrik Miklós utcai közúti fe­lüljáró megnyitása. A csepel— albertfalvai Duna-híd a Rózsa­völgyet érintve,“közvetlen kap­csolatot teremt majd az M 1-es és az M 7-es autópálya beve­zető szakaszával is. Az ezredforduló táján to­vábbi két Duna-híd létesítését is tervezik a szakemberek. A két híd gyakorlatilag négyet jelent, mert Budapest határá­ban, a fővárost elkerülő úgy­nevezett M0 autópálya építé­sénél északon és délen két-két Duna-ágat hidalnak át. Alsónémedi 910 éves Elkészült a monográfia Tavaly még honismereti klub volt, az idén már hon. ismereti akadémiának neve­zik Alsónémediben azt az em­bercsoportot, amely a Hazafi, as Népfront kebelén belül szerveződött évekkel ezelőtt Ma harminc tagja van az aka­démiának, főként idősebb em­berek, nagyrészük földműve. léssel foglalkozott. A klubot dr. Kékesi Béla, a község ál­latorvosa szervezte annak ide­jén, s az ide látogató kutató­kat, néprajzi szakértőket min­dig lelkes, érdeklődő hallga­tóság fogadja. Ebben azonban még nem merül ki az akadémia tevé­kenysége. Mostanában fejez­ték be azt a nagy munkát, mely a 910 éves község törté­netét foglalja össze. A mun­ka kezdete Alsónémedi ki­lencszázadik évfordulójának megünnepléséhez kötődik. An­nak idején kiállítást rendez­tek az összegyűjtött tárgyi emlékekből, írásos dokumen­tumokból és fényképekből, azóta a község történetét, nép­rajzát dokumentáló anyagot kiegészítették és rendszerez­ték. A szerkesztés munkájá­hoz dr. Kékesi Béla megnyer­te dr. Balassa Ivánt, a Me­zőgazdasági Múzeum főigaz­gató-helyettesét. A kézirat jó- ideje nyomdakész állapotban várja a kinyomtatást. Ha a községnek sikerül előterem­tenie a kiadás anyagi fedeze­tének hiányzó részét, még az idén megjelenik Alsónémedi monográfiája. Pézsmavadászok Több mint tízezer pézsma­pockot ejtettek el a tavaszi vadászat során. A gyorsan sza­porodó értékes prémes álla­toknak a tömege él a Fertőn és a környező hansági terü­leteken. Valamikor ősi fog­lalkozás volt ezen a vidéken a pézsmavadászat, most azon­ban már inkább csak a halá­szok űzik kiegészítő foglal­kozásként. A pézsmabunda rendkívül értékes, jól keresnek a szeren­csés vadászok. A jó minősé­gű gerezna darabonként 100— 120 forintot ér. Egy pézsma­bundához 70—80 állat szőr­méjét használják fel. Együtt az emberekkel Hogyan lesz valaki tanácstag Boross Istvánnal, Párnáz nagyközség tanácselnökével és cir. Czink József vb-titkár- ral a tanácsülés készülődésé­ből rabolunk el néhány per­cet. Várjuk a tanács újonnan választott tagjait: Szeifert La­jost, Lengyel Ferencnél és Herold Lászlónét. *— Egy kisebb közösségben, amilyen a miénk — mondja Boross István —, könnyebben kiviláglik, ki méltó a bizalom­ra. Az emberek ismerik egy­mást, gyorsan híre kél: ki hajlandó másokért dolgozni. De más a felelősség is: kéz­zelfogható, közvetlen az el­lenőrzés, gyorsan jön és szi­gorú a bírálat. Az tud itt megfelelni, aki együtt él az emberekkel, ismeri gondjai­kat, akar és tud segíteni. Aki hajlandó kilincselni és ko­pogni, néha többször is, vá­lasztóiért. Segíteni akarok... Szeifert Lajos érkezik első­nek. Élénk tekintetű, szerény, mosolygós ember. Arca csön­det takar, beszéde még in­kább. A tízes körzet az övé: a felső taiuvég, vegyes vidék. A környék kialakulatlan, so­kan most építkeznek, aki Po- mázra költözik — tart a nép- vándorlás a községbe —, ide húzódik. Többen járnak a fő­városba, mint ahányan otthon vállaltak munkát. — Dolgoztam én mindig a közösségért — a Hazai Fésűs- fonóban alapszervi párttitkár vagyok —, mégis meglepett, amikor megkerestek. Hogy rám gondoltak, vállalnám-e? Gondolkodtam, igent mond­tam és azóta is gondolkodom. Megfelelek-e vajon? S ha igen, lesz-e eredménye a munkámnak? Bizonyára akad­nak majd gondok is, sikerte­lenségek is, de az induláskor az ember nem gondol ezek­kel, hanem hát igyekszik, hogy minél többet tegyen. Lengyel Ferenc né jókedvű asszony, érkezésével megtölti a szobát. Szava határozott, mozgása magabiztos; mozdu­lataiban él. övé a tizenhetes körzet — hetvenkét választó­jából mind megszavazta bi­zalmát —, Pomáz főutcája: itt láthat legtöbbet a községből az idegen. Autón, buszon, gyalogosan Dobogókőnek, Cso- bánkának tartva utcáját né­zegeti és a községről mond ítéletet a látogató. P letykás természetű isme­rősöm mesélte: egy veze­tő beosztású férfit hírbe hozták beosztottjával a mun­kahelyén. Szűk körben port is kavart az ügy, aztán elhelyez­ték — a nem éppen ártatlan hölgyet és elcsitult minden. Hétvégi házat építő lakótár­sam szikrázó szemmel szidja a fuvarost: tegnapra ígérte, hogy kiszállítja a téglát és még ma sincs semmi. Szeren­cse, hogy nem adott rá előle­get. Panaszkodik a kollégám: kölcsön adott egy százast a szomszédjának elsejéig, az vi­szont azóta messziről elkerüli. Hogy miféle emberek van­nak ... Hivatták a vállalat igazga­tóját a minisztériumba. Nem nehéz kitalálni az okát: a vál­lalat nem teljesítette a tervet, a legutóbbi exportszállít­mányt visszaküldte a meg­rendelő minőségi kifogások miatt. A minisztériumi fejmo­sást követő fél órám belül együtt ült a vállalat vezérka­ra, hogy kiokumláljon egy tucatnyi érvet az ártatlansá­guk bizonyítására. Nem kis feladatra vállalkozott ezzel, hiszen a rossz tervezésükön, a szervezési hibákon, a fegyel­mezetlenségeken kívül nem sokat lehetett volna felsorol­ni, ha őszinték. A többi csak szerecsenmosdatás volt; szó­halmaz. Ám mire összeállt a védekezés, úgy belelovalták magukat, hogy szinte szemé­lyes sértésnek vették, amiért magyarázatot kell adniuk. a sikertelen évre. Az építő szövetkezet őszi befejezésre felvállalta egy épület felújítását. IWár a szer­ződés megkötésekor látható volt: a folyamatban levő JEGYZET Akinek nem inge...? — Meséltem annak idején a férjemnek, milyen megtisztel­tetés ért, hagy éppen rám gondoltak. Mosolygott csak, tréfára vette a dolgot. Hát én többet nem is szóltam, csak kitettem a megbízólevelemet. Akkor már elhitte, de kétke­dése elgondolkoztatott: ha ö így fogad, mit szólnak majd a többiek? Azok, akik még gyermekkoromból ismernek, akik engem tanítgattak, s akik most tőlem — egy nőtőil! — kérjenek segítséget, várja­nak tanácsot?! Nehéz vállalás ez, s a legnehezebb az, hogy az enyémekkel elfogadtassam magam. Herold Lászlóné jön meg végül: kevés beszédű ember. Megfontoltan ejt minden szót, s ha beszél, gondosan fogal­maz. Arcán parányi rebbenet a szomorúság. Édesapja halá­lával, családi „örökségül” vál­lalta a hetvenes körzet mun­káját. A HÉV-síneken túl, a Hazai Fésűs oldalában, a Fürst Sándor utca és környé­ke az övé. A község sok kilo­méternyi hiányzó járdájából ide kellene a legtöbb, s akkor még mindig sárba ragadna az úttest. — Kötelességemnek érez­tem, hogy vállalj am a tisztsé­get: sokat voltam apám mel­lett, láttam a munkáját, isme­rem a környékbeliek gondjait. Ügy véltem, ők is hasonló okokból gondoltak rám. — Jött aztán a jelölőgyűlés és vele a pofon: húszán, ha ott voltak. Közömbösségből vagy fel ejtést) öl-e, nem tudom. Az sem segített, hogy a szavazás­ra már mindenki eljött, min­denki mellém állt. Az a jelö­lés ma is fáj, s elképzelni sem tudom, hogy fogjak a munká­hoz, merre induljak az utcá­ban. Várom, hogy megszólít­sanak, hogy valaki rám nyissa az ajtót és én megmagyaráz­hassam: segíteni akarok. Hetvenhét év után Együtt ülünk a tanácsülé­sen. Balról mellettem Lengyel Feremcné, jobbomon Herold Lászlóné, tovább Szeifert La­jos. Körülöttünk a régiek, a pomázi tanács ötvenöt tagja, köztük mindössze kilenc nő. De hát a legfrissebbek sem újak: ismerős itt mindenki, az iskolaigazgató, az orvos, az óvónő, az önkéntes tűzoltók vezetője... Meggratulálják az újakat, jó munkát kívánnak, ők köszönik a jókívánságokat, s nem titkolják: örülnek. Az ülés menete, gondolom, a megszokott: az elmúlt idő­szak feltérképezése, az elkö­vetkező félév legfontosabb dolgainak ismertetése. Az eredmények, gondok, felada­tok mellé egy-egy lábjegyze­tet is kapok. Az elmúlt évben, több mint négymillió forint Petőfi fája Dömsödön — az öreg falu­ban, ahol a téli hétvégeket töltöm, hiszen karácsony ide­jén a falu a falu, és nem üdü­lőtelep — nos, a Duna-ág part­ján áll egy hatalmas fa, s alat­ta a tábla, amely a KÖLTŐ­RE emlékezik; (ez a fa már akkor is élt, amikor Petőfi Dömsödön járt, István öccsé- nél). A fa alatt piros padok ál­lanak, ott üldögélek néha, üres órákban, tiszta magányban, amit csak a falun született, a városban megbetegedett és gyógyulni falura visszatért em­ber érezhet. S a Duna-ág túl­só partjáról vízen járó léptek­kel érkezett a költő, Petőfi Sándor. — Isten hozott, Sándor — mondtam, de nem álltam fel, régi ismerősök vagyunk. — Adjisten. öcsém — mond­ta (pedig tudta a koromat, s ő csak huszonhat éves, de a mellébe futódott dzsida fel­jogosította a fölényeskedésre No, meg az is, hogy a vers mestere telepedett a félhülye 1978-iki prózista mellé). — Roov s mint ragutok? — düny- työgte. (... Ezt nyilván István­értékű társadalmi munkát végzett a község lakossága, kétmillióval többet, mint an­nak előtte. Lengyel Ferencné súgja: Vegyes község Pomáz, származásában, munkájában életkörülményeiben is, mégis két dologra mindig lehet moz­gósítani az embereket. Az egyik, ha a gyerekekről, a másik meg ha saját környe­zetükről van szó. Akkor nerr. érdekes, ha ünnep van vágj vasárnap, esik vagy fúj, ezért a két dolgért hegyeket moz­dítanak. A község legfőbb feladata — így mondja a titkári beszá­moló — most az új iskola föl­építése. Az alapkövet már­ciusban rakják le, s megkez­dik a huszonnégymillió forint értékű munkát. — Rá is fér már a községre — mondja Herold Lászlóné. — Nálunk még öiajpadlós te­remben, három műszakban tanulnak a gyerekek. Utoljára hetvenhét éve építettek Po- mázon iskolát. Szeifert Lajos el-elgondol- kodva figyeli az ülés menetét, szorgosan jegyzetel. Az ülés után találkozunk, elégedett. — Azt hiszem, mindenről szó esett, ami belefér három órába. Bár sok a gond, ami­ről szó sem esett. De hát nem is lehet minden a tanácsülés feladata. Az igazi gondok a két ülés közötti időben, ránk várnak. Az apák gondja Lengyel Ferencné megsétál­tat Pomázon. Végigvisz a fő­utcán, el egészen a Berniczky utca végéig, ahol kanyarba fordul, lejtőnek iramodik az út — Ez az útszakasz a község legveszélyesebb része. Az autós, túljutva a forgalma­sabb központon, itt már rá­kapcsol. S a kanyaron túl, a lejtő oldalában, ott van az óvoda. Elgondolni is rossz, mi történik, ha kiszalad egy gye­rek ... Szükség van egy fi­gyelmeztető táblára, meg egy zebrára is. Másnak talán nem nagy ügy, de nekünk, akik itt élünk; s naponta figyeljük aggódással gyerekeinket a legfontosabb. — Annak idején, amikor édesapám az első tanácsta­gokkal megkezdte a munkát, igazi úttörő tevékenység volt ez. Ök harcolták ki például az első autóbuszjáratot a köz­ségnek. A mi dolgunk már nem ilyen látványos, köny- nyebb, de szürkébb. A miénk egy-egy óvoda, egy megálló gondja. Mégis, nekünk a leg­több. A járatok megindítása apáink gondja volt, az utánuk jövők feladata, hogy szebbé, emberibbé tegyék utazásain­kat. Major Árvácska Dömsödön tói is igy kérdezte, verse ta­núsága szerint.) — Jól — mondtam, és lát­tam Sándoron, hogy nem ér­deklődik igazán a köznapi dol­gok és a szakállam iránt, hi­szen égő szemekkel figyeli a túlpartot: talán a jövőt lát­ja, a márciusi utcákat, a nem­zetőri szalagot, a riadó vers­sorokat, Júlia nyugodt és kö­zömbös tekintetét, Bem előre­mutató kezét, s végül a seges- vári mezőt, ahol „potomság”- nak minősíti a feléje közele­dő kozákokat. — Te. Sándor... — kérdez- , tem. — Érdemes? Rám nézett. Azonnal elér­tette, amit kérdeztem. — Másképpen élnem, egy- öcsém, nem is lehetett — mondta. — Polgár böfögése, nagyurak dölyfössége, barmok igája. .. Nem nékem való. Szél emelgette fehér ing­gallérját. — No. komám, isten áld­jon — állt fel. — ... Aztán ne 'eledd. itt vagyok közietek. Lassú, biztos léptekkel in- lult át a vizen, a túlsó part 'elé. Én sem maradtam sokáig. Bolya Péter i I munkák annyira lekötik, hogy december közepe előtt nem lesz semmi a felújításból. A megrendelő már úgy is szá­molt: január elejéig nem tud mit kezdeni a területtel. Ki- sebb-nagyobb lendülettel folyt a munka december elejéig, akkor aztán hajrá, mindent bele. Kitűzték az átadás nap­ját: december harmincra. Persze, hogy nem történt cso­da: több oldalas hiány jegyzék tanúsította a kapkodás ered­ményét. A megrendelő közöl­te: nem fizet. A szövetkezet vezetői könyörgésre fogták a dolgot. Ne tegyék őket tönk­re. Náluk a befejezett mun­kákat élet-halál kérdése, hogy az év végéig leszámlázzák. Ha nem, hát elzavarják őket, csődbe jutnak. Bizonygatták, egy héten belül mindent rend­be tesznek. Ne szaporítsuk a szót: átutalták nekik a pénzt, azóta sem fejezték be teljesen a munkát. Viszont szép nye­reségre számíthattak az évzá­ró közgyűlés után. Különös módon, az ember hajlamos arra, hogy az első példa szereplőinek erkölcsi fogyatékosságán azon nyom­ban felháborodjon, míg a má­sik kettőnél egy bizonyos idő­nek kell eltelni, amíg felfog­ja: itt is megrövidültek vala­kik, egy csoport vagy talán az egész társadalom. Mégis, mintha az utóbbi két példát a megbocsátható esetek kate­góriájába sorolnánk. A felhá­borodás is erőtlenebb, a meg­ítélésben is közel áll az elné­zés, a fejcsóválással kísért megbocsátás. Még talán elis­merésre is méltónak tartjuk azt az óvatos gazdasági veze­tőt, aki ebben a munkaerő- ínséges időben úgy állítja össze az éves tervét, hogy lét­számbővítést tervez és ha az nem sikerül — ami szinte egészen biztos — máris kezé­ben a menlevél a lemaradás igazolására. Ha viszont a lét­számemelés nélkül is sikerül a tervet teljesíteni, kidüllesz- tett mellel várja, hogy glóriát vonjanak a feje köré és az erkölcsi elismerés mellé vas­tag prémiumot is kap. Ügy tűnik, mintha az erköl­csi normáik körét kissé szűk határok közé szorítanánk. Mintha csak azt tartanánk er­kölcstelennek, amit egy em­ber egy ember ellem követ el. A többeket érintő munkaköri kötelességszegés, az légüres térben mozgó kategória, amiért esetleg valahol, vala­kik felelősségre vonják az elkövetőt. De ahhoz már sen­kinek sincs személyes köze, legfeljebb annak, akit beszá­moltatnak. Rendjén van ez így? Miért tartjuk súlyosabb vétségnek a százforintos kölcsön visszafi­zetésének elhúzódását, mint egy létesítmény át nem adá­sából származó több százezer forintos veszteséget? Felül kell vizsgálni ma­gunkban az értékrendeket — s az erkölcsi kategóriáka* sem árt korszerűsítenünk. F. I.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents