Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-09 / 58. szám
k/CMop 1978. MÁRCIUS 9., CSÜTÖRTÖK Francia költészeti nagydíjat kapott Illyés Gyula A Francia Költők Társaságának egyik nagydíjával, a Barátság-díjjal jutalmazták szerdán Illyés Gyulát. Illyés Gyula az első magyar költő, aki francia irodalmi nagydíjban részesül. A másik három idei nagydíjat francia költők kapták. A párizsi Normandy-szállo- dában lezajlott ünnepségen ott volt a francia költők színe- java, s a díj átadásán megjelent Eve Barre asszony, a francia miniszterelnök felesége és Veress Péter párizsi magyar nagykövet. A francia költőtársadalom megbecsülését tükröző, a költők társasága által egyhangúan megítélt Barátság-díjat Marthe Claire Fleury, a társaság elnöke adta át, majd Jeanluc Moreau költő a magyar irodalom és költészet kiváló francia ismerője és tolmácsoló ja köszöntötte Illyés Gyulát. Rene Sieffert, a Publications Orientalistes kiadó igazgatója ezután meglepetést adott át a magyar költőnek: egy tiszteletére megjelentetett új verseskötetet, amely Illyés Gyula 29 költeményét, szövegét tartalmazza, köztük a tavaly megjelent Különös testamentum darabjait. Ma este a francia főváros új kulturális központjában, a Beaubourg-palotában Üdvözlet Illyésnek címmel költői estet rendeznek. Hétfőn a párizsi magyar intézet rendez irodalmi estet a költő tiszteletére. A párizsi magyar sajtóiroda Nouvelles de Hongrie című kiadványa különszámot jelentetett meg Illyés Gyula párizsi tartózkodása alkalmából. Kiút — a négy fal közül A NAGYKŐRÖSI K „A négy fai. Néha úgy érzem, szétrobbanok... Az egyhangúság, a folyton ismétlődő mozdulatok: etetés, mosás, takarítás, mosogatás, fürdetés, azután minden újra... A férjem csak este jön meg a munkából. Torkig vagyok már az olvasással, nem köt le a rádió, a tévé sem. Harmadik éve vagyok gyesen... Ilyenkor, télen még nyomasztóbb a napközibeni egyedüllét. Már nem emlékszem, mikor jártam utoljára moziban, színházban...” Egykori osztálytársnőm panaszos mondatai bizonyára sok kisgyermekes anya számára csengenek ismerősen. S közülük talán nem mindenki tudja: változtathatna nyomasztónak érzett helyzetén, s legalább havonta néhány alkalommal kimozdulhatna a lakásból, hasznosan, értelmesen tölthetné idejét, amíg a kicsiről mások gondoskodnak. A kulcs egyetlen szó: kismamaklub... Hasonló indítékok Nagykőrös, Arany János Művelődési Központ, délután fél három. Az emeleti klubterem hosszú asztalát kismamák ülik körül. Cseh Lászlóné meséli, a Nagykőrösi Konzervgyár segédmunkása: — Sok érdekes dologról hallok itt a klubban. Amit tanulok, tovább is adom: a szomszédasszonyom szintén gyes-en van, neki mesélem el, hogy például miről beszélt a nőgyógyász, s hogy milyen „kicsinek való” ételreceptet kaptam. Varsányi Ferencné felszolgálónő is a gyerekek nélkül jött, a két fiúra a nagymama ügyel. — Eddig minden foglalkozáson itt voltam, és mondhatom: érdemes volt. Kikapcsosmamaklubban lódás az otthoni házimunka után, amitől — bevallom —, jó néha szabadulni. A szomszéd szobában matraccal bélelt jókora járóka, maci, műanyagvonat, játékok. És Dávid Zsigmondné — Rózsika néni — a csecsemő- otthon dolgozója. Most vetkőzted Kákái Jancsikát, rá és társára itt viselnek gondot, amíg az anyukák a kismamaklubban ülnek. A mama így vall: — Mióta megszületett a kicsi, elszigetelődtem az emberektől. őket pedig nem pótolja az újság, a tévé. Novemberben kezdődött Dr. Faith Istvánná, a Vöröskereszt nagykőrösi városi vezetőségének titkára mondta: — Két év óta tervezgettük, hogy megszervezzük a kismamaklubot A célunk nyilvánvaló: szeretnénk, ha minél több lenne az olyan kismama, aki a gyes ideje alatt nem szakad el a közösségtől, s aki olyan dolgokról hallhat itt, amelyekről csak akkor szerezhet tudomást ha orvoshoz viszi a gyereket, vagy felkeresi a szakembereket: a pedagógust, a védőnőt a könyvtárost, az SZTK-ügyintézőt. — Arra is törekszünk, hogy a foglalkozások formája méltó legyen tartalmukhoz. Sokat beszélgetünk, s a kismamák egymástól is leshetnek el szülői tapasztalatot Elvégre a gyakorlati tudnivalók éppen úgy segítik gyermekük nevelését, gondozását, mint az elvi ismeretek. — Eddigi három foglalkozásunkon — novemberben tartottuk az elsőt, s azóta havonként a többit — átlagosan 25 látogatónk volt. Talán ma is többen lennének (ezúttal tizenkét kismama jött el), ha nem lenne influenzajárvány. — Szó volt már arról, hogyan készüljön a kismama a szülésre, miként ápolja az újszülöttet. Orvos beszélt a nő- gyógyászati kérdésekről, a születésszabályozásról, pszichológus a kisgyermek jutalmazásáról és büntetéséről, s a mai két témánk sem érdektelen: Pletsemé Futó Katalin gyermekkönyvtáros a mesekönyvekről, Temesi Sándor, a konzervgyár társadalombiztosítási vezetője pedig a szülési szabadságról, az anyasági segélyről tájékoztatja az érdeklődőket — Az első pillanat óta itt vagyok, és szívesen. Játszunk a kicsikkel, a csecsemőotthonból hoztunk nekik sípolós- babát, kisautót, labdát, rágókát. Meg igazi rágni valót is: egy kis kekszet, kiflit. Az első klubnapon tizenöt gyerek volt itt, a legkisebbik háromhónapos. Ma csak hatan vannak — számol be Dávid Zsigmondné. így történt A klubszobában Temesi Sándor közben arról tájékoztatja Kiss Andrásnét, aki most várja a kisbabát, hogy mivel főiskolás, a dékáni hivatal segítségét kérje; így veheti igénybe a gyermekgondozási szabadságot. Búcsúzóul a könyvtárosnőé a szó, aki jómaga két hónap múlva várja a második kisbabát: — Én ma jöttem első ízben a klubba, s azt hittem, csak előadóként. De tanultam is itt egyet-mást. Engem nem nyomaszt a többiek által említett „négyfalas magány”, de jólesik hasonló dolgokkal foglalkozó emberekkel ismerkedni, gondolatokat cserélni. Ha módom lesz, eljövök ezután is... Vasvári G. Pál HETI FILMJEGYZET Csatatér Egy kocka a Csatatér cimű magyar dokumcntumfllmből A csatatér a nemzet sorsát évszázadokra befolyásoló (egyeseik szerint: eldöntő) mohácsi csata színhelye. De vajon valóban ott: zajlott-e le a tragikus ütközet 1526. augusztus 29-ének délutánján, ahol a történészek, hadtörténészak, régészek a fennmaradt dokumentumok és a megtalált néhány tömegsír alapján megjelölték? Vagy pontatlanak a korabeli, vagy nem sokkod későbbi leírások, s a tömegsírok sem a csatahely közelében vannak? Hol voltaik a kortárs Brodarics által említett falvak, lakott helyek? Ott-e, ahol ma hisszük? S kik ástak a tömegsírokat, és kiket temettek azokba? Csiak a magyar sereg nemcsak magyarokból áldó csapatainak halottjait, vagy törököket is? Mohács szinte a csata másnapjától izgatja nemzeti tudatunkat. Nemcsak a fenti, konkrét és gyakorlatias kérdésekre kérésié a választ az utókor, s keresi napjainkban is a szaktudomány, hanem kutatta azt is, miért következett be a mohácsi tragédia, milyen okok vezettek hozzá, s milyen lehetőségek maradtak még a megsemmisítő vesztes csata után is az ország számára, hogy kilábaljon a bajból. Illetve: hogy Mohács elkerülhetetlen balvégzet volt-e, vagy sem, feltétlenül el kellett veszítenünk ezt a csatát, vagy sem, s hogy kínálkozott-e valamiféle felépülés a súlyos csapásból, vagy Mohácsnál minden remény végképp elveszett. Kérdések, kérdésiek, viták, véleménycserék; Mohács kérdésében ma sincs egyértelmű, egységes, félreérthetetlen, vitán felül álló, mindent megnyugtatóan megmagyarázó tudósi, történésed, régészt állásfoglalás. A csata körül változatlanul dúl a nézetek csatája, s hiába adott jó alkalmat a kérdés újragondolásához két évvel ezelőtt a 450 éves évforduló, hiába bolygatta fel a közvéleményt már jóval korábban Nemeskiirty István sok szaktudós szerint eretnek vagy éppen dilettáns, de mindenképp elgondolkodtató könyve, az Ez történt Mohács után, Mohács ügyében ma sem vagyunk sokkal okosabbak, ma sem vagyunk sokkal biztosabbak. Nem elítélendő, ha az illetékes szervek az évfordulóra egy emlékpark létesítését határozták el. Csakhogy e körül az emlékpark körül is fellángoltak a viták, nézeteltérések. Rózsa János dokumentumfilm- je, a Csatatér, az 1976. augusztus 29-i avató ünnepségekhez kapcsolódva próbálja kibogozni ezt a meglehetősen össze- kuszálódott emlékpark ügyet. A sok és sokféle véleményből ugyanis nagyon nehezen tudja kihámozni, végül is kinek vagy kiknek van, vagy lehet igaza? Értem én Rózsa János szándékát: ismerje meg a néző az álláspontokat, aztán döntsön maga, gondolkodjon el a dolgokon, ö nem akar senkinek sem a szájába csó- csálni semmit. Igen ám, de a nézők túlnyomó többsége nem eléggé jártas ezekben a meglehetősen bonyolult szakkérdésekben. Rózsa János filmjéből az hiányzik, ami egy ilyen dokumentumfilmben elengedhetetlen: az alkotó véleménye. Vagy: a jobban kiérezhető, félreérthetetlen véleménye. Amit el lehet fogadni, vagy vitázni lehet vele. Ez a film így, ebben a formában számomra olyan, mint egy nagyméretű expozíció, mely elővezeti, felvázolja, okadatolja a későbbi vitát, az élesebben ütköző véleményeket, hogy aztán állást foglaljon így vagy úgy. Lehet, hogy létezik, valahol, egyelőre talán csak kerek fémdobozokban, a Csatatér című dokumentumfilm ezen második része is? Ha igen, a magam részéről roppant kíváncsi lennék rá. Talán még kíváncsibb, mint a korrekt, de meglehetősen vérte- len és szenvedélytelen mostani (első?) részre. Takács István Pest megye múltjából A török világ végvidékein Élénk harmóniába olvad össze Mohamed próféta zöld és a török lobogó piros színe Káldy-Nagy Gyula A budai szandzsák 1559. évi ősz- szeírása című, most megjelent könyve ízléses fedőlapján. Szerencsésnek mondhatja magát, aki a Pest Megyei Levéltár e kevés példányszámban megjelent, de mindnyájunk érdeklődésére számot tartó, szinte minden társadalomtudomány számára pedig fontos forrást feltáró kiadványához hozzájuthat. A szerző korábban a Pest Megyei Levéltár, most az Eötvös Egyetem nemzetközileg jól ismert turkoló- gusa, vagyis török szakértője, a hódoltság korának magyar vonatkozású török forrásait tárja és dolgozza fel. Immár csaknem két évtizedes, rendkívül szorgalmas, céltudatos munkával. Nevét már 1970- ben megismerhette a nagyközönség, a Harács-szedők és ráják, legutóbb pedig a Szulejmánról írott történeti monográfiája alapján. A törökök 1541. (Buda megszállása után) és 1566 között, tehát negyedszázad alatt nemcsak katonailag, hanem közigazgatási (adózási) szempontból is megszervezték a meghódított magyar területeket. Ennek keretében első közt épült ki a budai szandzsák is, a mai Pest megyénél valamivel nagyobb, Kecskemétet és környékét is magába foglaló területe. Ezt a törökök már 1546-ban ösz- szeírták, a listákat elrakták és az 1559-es újraszámláláskor ismét elővették: könnyebbség kedvéért e régi lapokra írták rá az újabb változásokat (meghaltak, szököttek, házasok, időközben felnőtté vált férfiak, vagyis az adózók nevét stb.) és e kettős forrás egymást kiegészítő adatai nagyban megkönnyítik az ú. n. helyes olvasatot is. El kell ismernünk: e török lakosság- és adóösszeírások pontosabbak, mint a korabeli magyar vagv német conscriotiók. vagyis a megfelelőik. A török feudalizmus elve ugyanis az volt, hogy minden föld tulaidonjo- ga a szultánt, illetve a kincstárt illeti. és az összeírás állami feladat volt. Helységről helységre mentek a török összeírok, összehívták a lakosokat és minden felnőtt férfit, adózót, név szerint vettek jegyzékbe. így a hódoltság korának kezdeti évtizedeiből a helyben maradt magyar lakosság tíz- és tízezreinek nevét és lakóhelyét ismerhetjük meg; e könyv pedig Pest megye lakosságának legkorábbi teljes névjegyzéke: Nemcsak a neveket tartalmazza azonban, hanem az utcákat (pl. Budán volt Ötvös, Olasz. Pesten pedig Szélutca stb.), sokszor a foglalkozást is, és ami még érdekesebb: jelölik, ki, honnan származott be, hova költözött el; éppen csak a szökevényeket nem tudták nyomon követni. A török defterdárok (összeírok) azonban nem mindig merészkedtek a magyar végvárak környékére, ott inkább bemondás alapján állították össze jegyzéküket; máskor pedig a lakosság vezette félre őket. Így a Tahi melletti Várad faluban pl. 1559- ben már senkit nem leltek; a szomszédok szerint az egész lakosság kihalt pestisben. Ám nem egészen három év múltán a „kihalt” családok közül éppen 5 újra visszaköltözött. Ez azonban a jobbik és a szerencsésebb eset volt, már a két összeírás közt eltelt 13 év alatt is nagy volt a néppusztulás, aratott a halál; de sok volt a szökevény, kevés viszont a házas férfi és a gyermeklétszám sem lehetett kedvező. Ha figyelmesen megnézzük a neveket, nem kis meglepetés, hogy azok majdnem mind magyarok! A budai németek pl. elmenekültek a törökök elől, vissza sem tértek többé. Egyedül Ráckevén lakott nagyobb számú idegen: e város lakosságának előbb 23, majd 1559-ben 7 százaléka volt szerb! A magyar nevek között viszont feltűnően sok a máshonnan érkezett, tehát bevándorolt, vagy inkább menekült családot jelölő név, különösen a városokban gyakori az -i képzős családnév. Csak Budán a következőket találjuk pl. Bujáki, Baranyai, Párkányi, Győri, Somogyi, Körösi stb. Köztük szinte az egész akkori ország képviselve van. Pest megye menekülő lakossága viszont ez időben Somogy és Zala felé vette útját, állandó volt a népvándorlás. Nem csoda, hiszen pl. Esztergom küzdelmes elfoglalása után a török mindössze egyetlen embernek, egy bizonyos diáknak engedte csak meg, hogy helyben maradjon, az őslakosoknak a belvárosból mind ki kellett költözniük. (A falvakban viszont inkább visszatartotta, mint elűzte a parasztokat.) A gazdátlan birtokokat különféle török tisztség- viselők és katonák (szpáhik) kapták, ideiglenes hűbérbe, ezek közül nagyon kevés vált csak örökletessé. A törökök hazánkba soha nem telepítettek be nagyobb tömegben török nemzetiségűeket, inkább a Balkánról húzódott fel szerb, dalmát, esetleg albán vagy más nyelvű népelem. Ebben a korban azonban rnég meglehetősen csekély volt a számuk. Ahol a török összeírás hallgatott, beszélnek a nevek és a számok! Igazán meglepő, hogy a pusztulásnak még ebben a korában is milyen fejlett ipar volt pl. Budán! Ilyen — azóta részben már kihalt — nevekkel és foglalkozásokkal találkozunk: Nyeregárus, Nyereggyártó. Taligás, Szekeres, Szíjgyártó, Erszénygyártó, Kővágó, Vadvágó, sőt, külön volt Ablakgyártó, Önkorsógyártó és még Tűgyártó is! E specializálódásnak természetesen, szinte nyoma sincs a korabeli Pest megyei falvakban, de azért Kovács, Szűcs, Varga és Szabó már nem is egy helységben lakik. A falvakban viszont szinte kifogyhatatlanok a különféle tulajdonságokat jelölő, ú. n. megkülönböztető nevek osztogatásában, így pl. Alsónémedin volt Kopasz és Sánta. Ócsán Fejes, Magos. Nehéz, Gombán pedig Fodor, Markos és Szép nevű ember és így tovább. Nemcsak szociológiai, hanem „költői” lelemény szempontjából is érdemes böngészni e szép magyar nevek között. A nagyobb helységekben — a cserék ellenére —, már ekkor kialakul a jellemző névállomány. Külön hálás feladat lenne, ha minden egyes érintett Pest megyei község helybeli kutatója megállapítaná: mennyi él ma még e 400 évvel ezelőtti nevek közül?! Nemcsak a lakosok, hanem a várható termény és az adó összege is- fel van tüntetve az összeírásban. A török hóditók nagyon leleményesek voltak az adóztatásban, így sokszor nem is a fegyver, hanem az elviselhetetlen terhek űzték el a parasztokat: volt termény- (gabona, széna, zöldség, gyümölcs, must) tized, továbbá állat- (bárány, méh, ill. méz és hal) tized; hordónként kellett adózni az eladott bor után, sőt, még menyasszonyi és lekvárfőzési adó is volt! Az önállóan gazdálkodók külön ú. n. karácsot, pénzadót fizettek, de összeírták a bérlőket, hűbéreseket és egyéb birtokosokat is. Nagyjából azt is meg lehet tudni, hogy egy-egy helység határában milyen termelés folyt. A szerző szavai szerint ezek az immár négy évszázados ösz- szeírások elősegítik „Pest megye küzdelmekkel teli múltjának, a romokon is mindig új életet teremtő lakosságának közelebbi megismerését.” Ezt a megismerést rövid, magvas előszó, részletes jegyzetek, hely- névmutató, a korabeli szandzsákhatárokat feltüntető térkép és néhány fotómásolat könnyíti meg. Ez utóbbiak egyben arra is jó példák, hogy a szerző milyen nehéz munkát végzett megfejtésükkel. Nehézséget jelentett például, hogy az arab nem tünteti fel a magánhangzókat, illetve mellékjelei és egyéb betűi többféleképpen is olvashatók. (A magyarban viszont minden hosszú vagy rövid magánhangzónak jelentésmeghatározó szerepe van.) Az arab irás egyetlen betűt használ az o, u, ö, ü hangokra, így csupán magából a névből nem lehet eldönteni, hogy az Boda vagy Buda, sőt, sietősebb vagv elmosódottabb írásnál a Csabai pl. Szabónak, az Énekös pedig Elekös- nek is olvasható, ha ugyan egyáltalán még ki lehet silabizálni! Káldy-Nagy Gyula bravúros munkát végzett: alig hagyott megfejteden nevet! A szakemberek tudása, türelme és olykor a szerencséje tehát segít úrrá lenni e kisebb-nagyobb nehézségeken, most is ez történt! E szép és értékes könyv a Pest Megye Múltjából sorozat 3. kötete, az eddigiek főként újkori: XVIII— XIX. és XX. századi problémákkal foglalkoztak; a szerkesztő: dr. Lakatos Ernő, a megyei levéltár igazgatója, csendes, de hozzáértő és főként időálló munkát végez, amely jóval több egy szokványos szer- kesztgetésnél. A kötetet az ő tudományos felkészültsége is fémjelzi, s a Pest Megyei Levéltár gondozásában a Kossuth Nyomda szép munkával jelentette meg. Oj, szinte ismeretlen világ tárult fel szemünk előtt! Katona Imre docens I