Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
Takács Tibor: Kócos Minden délután Attila fiam szalad le a lépcsőházi levélszekrényhez, megnézni, hozott-e valamit a postás, s aszerint siet fölfelé, hogy mi van a tarsolyában. Tegnap hazafelé jövet látom, hogy fehérük valami a levél- szekrényben. Ilyenkor elfog a kíváncsiság, szalajtom le a fiamat, hogy ugyan ki ír a nagyvilágból? Mert levelet várok Algírból, bukaresti barátaim is rég írtak, különben is, a levél valami csodálatos híradás a világból, rossz annak, akihez csak ritkán kopogtat postás. Jön föl Attila, fülig szalad a szája, kajánkodva kiált be: nem te kaptál levelet. De mivel fehérük valami a kezében, várom a fejleményeket. Kócos, a hétéves puli lelkendezve ugrálja körül, kétlábra állva szimatolja a feléje nyújtott postai levelezőlapot. — Te kaptál levelet kiskutyám, nézd csak,' Kócos — mutatja kaján örömmel —, írt neked az állatorvos. De az állatorvos említésére már takarodik is, neki ennyi elég, nem kíváncsi a levél tartalmára, különben is, a kedves Juhász főorvos urat, ha csak teheti, tisztes távolságban elkerüli, mert néha, séta közben összeösszetalálkozunk a Hertelendy-utcá- ban. Ilyenkor megfeszíti mind a négy lábát, dehogyis menne közelebb, orvosi szobára emlékezik, szimatja tiltakozva megállítja, hogyisne, most nincs barátkozás, kedveskedés, most csak ösztönös riadalom van a szívében, semmi más. Már bújik is kedvenc helyére, a heverő alá, s onnan les kifelé, hogy miért emlegeti a fiam az állatorvost, s ezt a kajánkodva lobogtatott levelezőlapot, neki ehhez semmi köze. Eddig se szerette a postást, ezután se, még akkor se, ha Attila álorcájában közelít feléje. Pedig a levél valóban Kócosnak szól, ha nem is tisztes nevén szólítják, hogy Sámán Cserebogár Kócos, mert hármas neve van neki, akárcsak nekem. Ugyanis annak idején nekem is két keresztnevet adott édesapám, hogy teljes legyen a családi béke. Istvánnak anyakönyveztetett, hogy az ő nevét viseljem, s hogy anyámnak is igaza legyen: Tibor lett a második hevem. Viseltem az elsőt tisztességgel húsz esztendeig, így aztán régi barátaim, hajdani iskolatársai- im ma is Pistának neveznek, s ha véletlenül egyikkel-másikkal összefutok, aki nem tudja hajdani pál- fordulásomat, névváltoztatásomat, sajnálkozva mondja: milyen kár, hogy abbahagytad az írást! Na, de ez a kitérő csak Kócos kedvéért történt, mert ő is csak a második nevére hallgat. Ha azt mondjuk, Cserebogár, unottan néz ránk, fel se veszi, de ha Kócosnak, netán Kócoskának becézzük, már ugrik is, viháncolva. Az van a levelezőlapon, hogy vinni kell oltani, akár akarja, akár nem. Ezt bizony nem lehet ellazsálni, vinni kell, még akkor is, ha kétszáz méterre a rendelőtől már megfeszíti mind a négy lábát, hogy onnan aztán tapodtat se! De még szerencsére nem holnap van a kínszenvedés napja, addig hozzá lehet szokni a gondolathoz, na, nem neki, hanem nekünk, s legjobb lesz, ha autóval visszük, okoskodunk. Mert az autó a mindene! A slusszkulcs csörgésére már ugrik is, örvendezve csóválja a farkát, de még nem szól, még nem tudja, neki szól-e a csörgetés, igen, még nem tudja, hogy valóban szabad-e örvendeznie? De ha ilyenkor kiejtjük a „gyerünk”, vagy a „megyünk” igét, az én Kócosom olyan fékevesztetten ugrándozik, csahol, lelkendezik, körbetáncolja a szobát, kirohan azelőszobába, s aztán vissza, előbb engem kapacitálva az indulásra, s aztán, ha indulok, rohan a feleségemért, hogy jöjjön ő is, mert tudja a szokást: hárman megyünk minden hétvégén Szentendrére. Igen, ilyenkor is. télen is, valami titokzatos belső óra szerint méri Kócos a napok múlását, s tudja a szombat, a vasárnap eljöttét, amikor hajrá, futhat le a lépcsőn. De nem egyenest a kocsihoz, dehogyis, előbb a kocsiútra, mert ott végzi el a dolgát, kölyökkora óta, erre szoktattam, rpert szeretem, ha a kutya tudja az illemet. De utána már húz is a kocsihoz, s ha nyílik az ajtó, feláll két lábbal, gyorsan a hátsó ülésen terem, s aztán már védi is az autót az illetéktelenektől, az ősi ösztön minden indulatával. Tudom, hogy sokan nem szeretik manapság a kutyát, velünk is megesett már, hogy utánunk szóltak, eképpen: „Inkább gyereket sétáltatnának”, s ilyenkor visszafordulunk, s epésen megjegyezzük: „Köszönjük, hogy ilyen fiatalnak néz bennünket, de már felnőtt fiaink vannak!” Egyébként nem törődünk a világgal, mindenki maga határozza el, szüksége van-e arra az örömre, amit csak a kutya tud adni! Mert, hogy ilyen öröm is van a világon, azt tanúsíthatom! Aki hazatér, s nem lelkendezik körülötte egy akármilyen kiskutya, nem csóvál, csahol, nem várja úgy, mint engem vár otthon Kócos, az nem is tudja, hogy így is haza lehet érkezni! Tehát autóval visszük majd az állatorvoshoz, mert túl kell esni az oltáson csakúgy, mint az adófizetésen. Azon már egyszer-kétszer morfondíroztam magamban, hogy vajon szabad-e annyi adót kérni egy puliért, mint mondjuk egy Trabantért, sőt, annál is többet, de ezen hiába töprengtem, fizetni kell. Nyolcszázat évente, mert hiába is magyaráznám, hogy nálunk otthon a jelzőkutya szerepét tölti be Kócos, hiszen egész nap csak a nagymama van a lakásban. A hegyek magasában, Szentendre fölött pedig tavasztól őszig igenis házőrző kutya őkelme, úgysem győzöm meg az illetékeseket! Ámde a fizetség mégse volt könnyű, mindaddig, amíg ki nem találtam, hogy ezentúl egyetlen tízforintost se tekintek többé fizetőeszköznek. Félre ne értsenek, nem akartam én a forintot alábecsülni, sőt, inkább felbecsültem ezzel. Hiszen miután a nagy elhatározás megszületett, minden tízforintos abba a kis cserépperselybe vándorol, amelyet csángóföldről hoztam, vagy tíz esztendeje. Szerencsére elég széles a nyílása, ahhoz, hogy egyrészt befogadja a sok ércpénzt, másrészt a széles szájon egy csipesz segítségével ki is lehessen mesterkedni összetörés nélkül a forintokat. Feleségem, a maga örök kételkedésével, a szent elhatározás napján, meg is kérdezte: — És azt hiszed, így összejön az évi kutyaadó? Mi az, hogy összejött! Az a kis marék persely, amit Gorzafalváról hoztam el egy sikeres csergevásár után, amikor messzire szakadt véreink puha szavakkal pátyolgattak minket, egész délután, bizony, ha dugig van, szusszanásig, akkor van benne vagy ötszáz forint. Már pedig mindig csak fél évre fizetünk adót, így aztán jut is, marad is. Hogy mire marad? Kávéra! Nem, nem nekünk, hanem Kócosnak. Ha vendég érkezik s megáll a matyó szobában, hogy ott csodálkozza ki magát először, már ott lelkendezik Kócos, foga között hozva kis üveg- tányérkáját, egyszer-kétszer alaposan lecsapva a földre, hogy utána szájába véve újra körülviháncolja a vendéget. Ilyenkor aztán muszáj megmagyarázni a tányérhozás okát: Kócos tudja, hogy a kedves vendég kávét is kap, s ilyenkor persze ő is iszik, Nem, isten bizony, nem tréfa ez, így van ez féléves kora óta, azóta, hogy egyszer, véletlenül megízlelte a sört, egy földretett sörösüvegből édesgetve ki a benne maradt folyadékot. Azt már mégsem akartuk, hogy alkoholista legyen, helyette cukros kávét adtunk, s ma már megissza cukor nélkül, nálunk is, vendégségben is. Mert például a lelke- sen-örömteli, csupa-szabadság hétvégeken, amikor körüllelkendezheti a szomszédokat, kint a Tyúkos tetőn, Szentendre fölött, igen, ha vendégségbe indulunk, hogy is mehetnénk nélküle? Jön hát ő is, Major János barátom külön kis kávés edényt rendszeresített Kócosunknak, mert ugye, az csak természetes, hogy ő sem maradhat kávé nélkül? Bár az igazsághoz tartozik, hogy a kávé felemelt ára után, éppen Attila fiam mondta ki a fenyegetést. — Mi úgy spóroljunk, hogy Kócos ne kapjon kávét! Kajánságból mondta persze, nem gonoszságból, de kutyánk azonnal felkapta a fejét, mi az, hogy felkapta, előbb a nevére, azután a kávé bűvös hangzatára, persze, hogy csak a szemébe kellett nézni, és már tudtam, mi ugyan semmit sem spórolunk meg Kócoson. Issza továbbra is a kávét, nálunk is, ha szomszédolunk, ott is, s a perselyből maradt fölös forintok az ő kávészámláját enyhítik. Tegnap, amikor Kócos levelet kapott, valamivel oldani kellett a bánatát. Feleségem savanyúkáposztával lepte meg a családot. Ilyenkor, télidőn különösen jót tesz, vitamin van benne, fölös mennyiségben illatozott a vacsoraasztalon az angol szalonna, a kolbász, a disznósajt, és a füstölt sajt társaságában. Követe'őzni kezdett Kócos is, hogyisne, amikor nincs néki kedvesebb semmi a világon, a savanyúkáposztánál. Odaült mellénk, s noha már vacsorázott, kérésbe kezdett, azzal különös, máskor soha nem hallható, kérő-követelődző, lelkes, örömteli hangján, amit csak ilyenkor használ. Felcsípek egy kis marékravalót, s lógatom-eresztem a szájába, ő meg kapkodja, húzza, hogy gyorsabban eresszem, s aztán már semmi sincs belőle. És néz és néz és ez rosszabb, mintha kiabálna, mintha ugatna, igen, ez rosszabb, mert a nézésének nem lehet ellenállni. Kapkodjuk hát kifelé a savanyúkáposztát, hogy ki-ki mentsen magának annyit, amennyi megmenthető, nehogy ne tudja a mi káposztaevő pulink a kellő mértéket. Már előre sajnálom, amikor lelkendezve ugrik majd be a kocsiba, s aztán azt hiszi, Szentendrére megyünk, boldog viháncolásainak színhelyére. És örül, és csahol, és én majd megállók az állatorvosi rendelőnél, a Csaba utca torkolatánál, a Kékgolyó utca előtt. De hát nem tehetünk mást, ha egyszer már neki hozott levelet a postás. Törő István: Asszonyok Szedem a mélység öléből a halszagú nyár mosolyát, jönnek az ölelt asszonyok s a tiszta fészerű tanyák; hogy fénylenek a nappalok fehérre meszelt arcukon, gondolat szikkad főkötőjük alatt s remeg-ragyog, állnak a mindenség helyén asszonyok, kiket csak szél ölelget s a megpihent madár is elhagy, de tudnak haragvó hajnalon minden körmükkel vakarózni és gyűjtögetnek a nyár öléből, mit maguktól meg tudnak tagadni. Ketykó István: Hajnalban Bambán, mosolyogva ébredek mint aki morfiumtól kábult — hangosan felnevet a sok vonal tenyereden, kergetik egymást szemeden az árnyak... két melled fehérlik s kinyílnak benned a mélyrezárt vágyak — bőröd pórusain át lélegeznek a kertben az orgonák combjaid asszonyos szorítását kívánja testem, mint jó szót a mostohák... Rácz Lajos: Hazaértem Tekinteted kút-mélyi csöndet őriz rezzenetlenül — látom benne borostás arcomat viaskodni a hétköznapokkal. Porlepte hittel érkezem meg hozzád estelente — ez a kút-mélyi csönd fogad szelíd ostorral suhint meg kedvesen. — Hazaértem. Osztojkán Béla: Szemed Hajnalban fürdették Gyöngyökkel hintették Tengerbe mártották Napban is fürdették Holddal is hintették Tengerbe mártották Ottan is tartották Kagylók közt tartották Végül nekem adták Hajnalban fürdettem Gyöngyökkel hintettem Tengerbe mártottam Nánási Zsolt: Nevedre Mindig szeretlek Alomba ringatlak Reszketve — simulva Istenem ó Amennyire lehet Radóczy Mária rajza Bencze József verse: Hívogató Tollasulj testemhez, szomjasulj lázamhoz, szelídülj házamhoz. Álmaimmal álmodsz, gondjaimmal számolsz, bajaimmal lázadsz, munkáimmal fáradsz, szárnyaimmal szállasz. Kiss Attila rajza Asírberdi Kurtov: Húzz ki a pácból nőm kérdésed, jól vagyunk, csak Orazikkal történt egy kis malőr... Bevitték a rendőrségre... Nagyon kérlek, húzz ki a pácból, öreg fiú ... Köszönöm ... köszönöm ... Igazán kedves vagy ... Karrijev feltárcsázott egy másik számot is: — Aman Amanovics? Szalam alej- kum! Aman Amanoincs segítsen a szegény rokonon ... Nem, nem, csak Oraziknak van egy kis kellemetlensége ... Valami bá- mész fajankó nekiszaladt a kocsijának ... Most bent csücsül a rendőrségen... Igazán megtenné? Nagyon hálás vagyok önnek ... Még le sem tette a kagylót, amikor betoppant Oraz. — Csakhogy itthon vagy, édes kisfiam! — rohant hozzá Durszun-edzse és könnyezve átölelte. — Elengedtek? — Mi van veletek? — álmélkodott Oraz. — Honnan kellett volna hogy elengedjenek? — Hát a rendőrségről... — szipogta az anyja. — Mutasd magad, ugye nem történt semmi bajod, amikor az a holdkóros a kocsid alá feküdt... — Ugyan, mi jut eszetekbe, nem ütöttem én el senkit — csodálkozott Oraz. — Gépjármű-ellenőrzés volt, műszaki vizsgálatra kellett vinnem a kocsit. Az pedig ugyanabban az épületben van, ahol a rendőrség. — Csak most kapott észbe, hogy miért olyan izgatottak a szülei: — Ahá, hát ezért emlegettétek a rendőrséget! Karrijev mérgesen ráförmedt a feleségére: — Látod, milyen pánikot keltettél, te örült! Én meg jól beugrottam neked, és fölöslegesen háborgattam egy csomó derék embert. Majd még azt hiszik, hogy provokálni akartam őket. A végén még meghara- gusznak. aztán szeretném tudni, ki fogja a drágalntos magzatodat kihúzni a pácból. ha egyszer ténvleg a nyakára hait valakinek?! (A Hirkmén szerző frását oroszt'1 forgott*3 • Zahemszky László) derekamat” — gondolta magában, amikor hirtelen felpattant az ajtó, és a felesége zuhant be feldúltan a szobába. — Jaj nekem! Micsoda szerencsétlenség! — jajve- székelt Durszum-edzse. — Miket zagyválsz itt össze-vissza? Miféle szerencsétlenség? — Szegény kisfiam... a mi édes gyermekünk... — zokogott az asszony —, a rendőrségre került... Elgázolt valakit... Hányszor kértelek, hogy ne vedd meg neki azt az átkozott kocsit! — Azért ne óbégass! — mordult rá Karrijev, és feltárcsázott egy számot. — Te vagy az, Mergen- aga? Hogy szolgál a kedves egészséged? ,.. Köszö— Egy nyelven beszélünk, Marat-aga — harsogta a telefonba Karrijev —, és maga még mindig nem képes felfogni, hogy nem tehetem. Folyton csak a magáét hajtogatja. Nem fogok a maga kedvéért törvénybe ütköző dolgot cselekedni. Inkább nevelje meg a csemetéjét, hogy a saját erejéből javítsa ki a ketteseit. Itt az ideje, hogy a kölyök végre megtanuljon szárazdada nélkül élni... Szó sem lehet róla! Dühösen lecsapta a kagylót, aztán kényelmesen elhelyezkedett a díványon, és az újságjába mélyedt. Tekintete megakadt a „Húzz ki a pácból!” című cikken, amely a „szocialista összeköttetéseket”, az elvtelen segítségnyújtást állította pellengérre maró gúnnyal. „Jó, hogy nem adtam be a
