Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

IIMagazin xMlap Főnöknő a Paradicsomban Jegyzet lap a kézirathoz tűzve: „T. Szerkesztő Kolléga! Tudom, hogy a cím tiszteletlenül hangzik, főként ilyenkor, a nemzetközi nő­nap előtt. Ilyenkor nagyon szépe­ket kellene leírni. Egynapnyi főhaj­tás? Talán nem is egy nap, csak né­hány óra, annyi, ameddig az ünnep­ség tart. S utána egy sóhajtás, na, túl vagyunk ezen is. Valahogy nem állt rá a toliam. Különben is, a cí­met eltulajdonítottam. Kitől, az majd kiderül. Szürkén szép Röstelíkednék, igaz, álszent kép­pel, mert hiszen tudtam előre, za­varom, műszakba kell majd men­nie, ám Aradi Tamásné leint, mond­ván, csinálja ő a dolgát akkor is, ha közben beszélgetünk. Vasal, a mo­sott ruha magas halmát tünemé­nyes gyorsasággal alakítja át sima, szépen hajtogatott holmikká. Ügy tűnik, oda sem figyel a kezére, fut az magától az ágyneműk fehér, kék mezején. Aradi Tamásné a Lenfonó­éi Szövőipari Vállalat szövőnője, huszonnyolc esztendeje az. Tizenhat éves volt, amikor kezdte, amiből könnyen kiszámítható, hogy negy­vennégy éves. Süldőlányként is in­nét, a visegrádi, Mátyás király úti házból indult műszakba, csakhogy akkor őt bocsátotta úgy útnak édes­anyja, ahogy most ő teszi leányá­val. Mintha semmi sem változott volna körülötte, ám ő úgy maradt maga az állandóság, hogy a világ cserélődött ki szűk és tág környe­zetében. Nemcsak a gép — két­szer is —, amit a keze alá adtak, hanem a fonal szintén, s ki tudja, hány ízben, mert nem a pályakez­déskor, planem évtizede sem ismer­ték még azokat a keverékeket, me­lyekkel most dolgoznak. Tanulnia kellett, s rögtön vizsgáznia; az el­mélet s a gépen futó cséve nem tűri az időbeli távolságokat. Igaz, gyakran nem úgy minősítette az új fonalakat, mint a technológusok, ha­nem az volt a fontos, miként lehet keresni vele, de az ilyesfajta föld­höz ragadtságot csak az nem érti, aki életében egy szövődének a kö­zelébe sem szagolt. A sűrűn szaka­dó fonal, a nehéz feldolgozhatóság ugyanis pjros bankókkal apaszthat­ja a keresetet, s neki, nekik kellett a pénz. Három gyermeket szült, fér­je ugyancsak munkás, mint mond­ja, soha nem százasokban, vagyéz- resekben számoltak, hanem öt és tíz forintokban. Ha hallgatna róla, akkor is kézenfekvő lenne, jó isme­rősük volt a lemondás, de nyíltsá­ga nem viseli el az oktalan szemér­meskedést, vállalja, hogy negyven­egy éves korában jutott el először üdülni, s a télikabátját tizennégy esztendeig hordta. A három gyer­mekből most már csak a legkisebb él velük, az is kereső, könnyebben lélegzünk — simít végig az utolsó párnahuzaton, úgy mondja, s keze néhány pillanatra fáradtan megpi­hen a kelmén. A váltó műszak, a család, a háztartás nem hagyott sok időt a töprengésre, mit kezdjen a szabad idejével, segített magán, ahogy tudott, műszakba menet a buszon olvasott, hazafelé azonban Fészerben Bar noth Zoltán metszete már soha nem volt ereje erre. Még­is, nem szidja munkáját, sőt, sze­retettel beszél róla, összenőttünk — mosolyog —, szürkének látszik, de nekem szép. Bizonyára nehezen tud­ná indokolását adni, miért szép, mert ez a tudatosult érzés mégis­csak érzés, azaz megfoghatatlan, ám ilyesfajta indoklást sem én mosit, sem előttem bárki nem kért tőle. A szép minősítő szavát tehát nem a külvilágnak, hanem magának fogal­mazta meg, s talán ezért kapja fel értetlenül a fejét, amikor azt kér­dem, mi volt a csúnya, a nehéz az életében? Nem is tudom, mondja vállát húzva, csúnya, nehéz? Talán az, amikor a fiamnak, Pistának tü­dőgyulladása volt... Ügy néz rám, mint aki szinte röstelli, nem vala­mi érdekfeszítő esettel hozakodik elő. Mert hiszen mit is mondhatna egy betoppanó idegennek, aki röp­ke órákra nyúl bele egy sorsba, s aligha lehet biztos a dolgában, ami a markába akad, az-e a * fontos, vagy valami más. Ebben a sorsban minden darabkának csak úgy van értelme, hogy a többi részecskével összeolvad, s ezért, bár fontos, vég­re igazságosnak tartja a szövőnők bérezését — legutóbbi havi kerese­te 4160 forint volt —, de, mert el­jutott eddig, most emlegesse azo­kat az éveket, amikör bolondnak tartották, hogy ennyiért ott ma­radsz a gyárban?! S az az ennyi, bi­zony, szerény összeg volt, holott ő semmivel sem dolgozott rosszabbul, mint mostanában, csakhogy a tex­tilipar a sereghajtó szerepére szo­rult az iparágak bérlistáján. Hűsé­ge nem a forintnak szólt tehát, s je­lenleg sem a forint köti a gépéhez. Hanem? Nevet. Tudja, mit? Miköz­ben kérdez, picit elvörösödik. Nos? Találjon ki valami szépet, mert ha megfeszítene, se tudnék válaszolni rá. Egy férfi, egy nő Pest megyében a szocialista ipar­ban foglalkoztatottak közül minden második személy a gyengébb nem­hez tartozik. Ez a gyengébb nem gyakran olyan nehéz feladatokat lát el, amilyenekre a férfiak egész egy­szerűen alkalmatlanok. Üzempszi­chológiai és ergonómiai vizsgálatok bizonyították például, hogy a gyű­rűsfonó gépeken dolgozó nők fizi­kai és idegi igénybevétele harminc- hetven százalékkal haladja meg a férfi forgácsoló-szakmunkások ter­helését. Továbbá: szintén kísérle­tekkel kombinált vizsgálatok iga­zolták, a szerelőszalagok mellett — a műszeriparban, a híradás- és vá­kuumtechnikai iparban —, a fér­fiak teljesítménye a nőkének csak 76—84 százalékát éri el, sokkal ha­marabb kifáradnak, selejtszázalé­kuk magasabb. Ezért azután nem árt ügyelni az olyasfajta csacska megállapításokra, hogy a férfi mun­ka nehéz, a női könnyű. Csacskasá- gaink azonban szinte megszámlál- hatatlanok. Merthiszen ide tartozik az is, hogy a nehéziparban a fér­fiaké a terep; a megyében a nehéz­iparban foglalkoztatottak negyven százaléka nő. Például másfélszer annyi hői segédmunkás van, mint férfi... Szoknyások pályái Régóta megdőlt annak érvényessé­ge, a lakás elárulja gazdája foglal­kozását. Ebben a Körösi úti ott­honban élhetne akárki, mert a be­rendezés nem a kenyérkereset ho­gyanjáról, hanem ízlésről tanúsko­dik. Ha valami, akkor egyedül a Köznevelés példányai tudatnak ar­ról, ki a lakó, a többi tárgy, a sok könyv lehetne bárkié. A Cegléden tanító pedagógusok nyolcban szá­zaléka nő. Fekete Istvánné, mivel ismeretségünk régebbi keletű, tette­tett fölháborodással felel a kérdés­re, igaz-e, már nyomasztóan szok­nyás pálya a pedagógusoké, azzal, jöjjenek a férfiak, ha akarnak, s kergessék el a nőket. Ám nem jön­nek Negyedszázada a város testü­letéiben még hetven-harminc szá­zalék volt az arány, a férfiak javá­ra. Most meg? Mindenütt nőket lát­ni, igaz?! Feketéné sorolja is: a pe­dagógusok, a jogászok, a tanácsi igazgatásban dolgozók, a gyógysze­részek, a kereskedők... Folytassam? összenevetünk. Tizenhetedik tanévét tölti Cegléden, férje miatt_ került a városba, abonyi születésű. Máris tetten érnénk az egyenlőtlenség rej­tett bizonyítékát, azt, hogy az asz- szony igazodott férjéhez, s ment, ahová az ura vitte?! Itt volt lakás — kacag Feketéné, prózai magyará­zatát adva a döntésnek. Azután el­komolyodik. Nem ilyen könnyű per­sze ez — mondja —, mert volt ne­kem olyan iskolaigazgatóm, aki meg­mondta, kolléganő, most nem kap béremelést, jól kereső férje van, megértheti... Mit értsek meg? S ha egyszer, egy dologban találkozom ilyesmivel, hagyján. Itt azonban be­idegződések hatnak. Van például egy kedves, tehetséges tanítványom, az édesanyja egyedül neveli. Okos asszony, sokat tanult, osztályvezető­ségig vitte. Beszélgetünk az egyik szülői értekezlet után. Kiderül, a vállalatnál az osztályvezetők közül csak egynek van nála kevesebb fi­zetése. Az is nő. Jó ez bárkinek? S nehogy félreértsen! A forint is szá­mít, de még inkább az, ami mögöt­te rejlik, az erkölcsi leértékelés, a másodrangúság tudata. Dolgozatot írattam. Bőgni lett volna kedvem az olyan, szinte minden gyerek mun­kájában visszatérő mondatok ol­vastán, hogy mire apukám haza­jön, anyukám elkészíti az ebédet, anyukámnak segítek mosni, édes­anyám kel elsőnek a családban... Egy napunk otthon, ez volt a címe a dolgozatnak. Legyint. Nem a be­letörődés unottságával, hanem a ha- dakozók mérgével. Mert ma már a tantestületben eljutottak addig, hogy teljesen mindegy, ki a nő, ki a férfi, a pedagógiai munka a mér­ce. Igenám, de mikor jutunk el ad­dig — kérdi —, hogy például a szü­lői értekezleten tíz mamára ne egy, hanem tíz papa jusson? S ad­dig, hogyha kedve támad kolléga­nőjével meginni egy kávét a presz- szóban, ne úgy surranjanak be, mint akik tilosban járnak?! A min­dennapi egyenjogúságot áhítja te­hát, mert a törvényi, jogi azonos mércével semmi gondja nincsen. Csakhogy míg a törvény, a jog sze­rinti egyenlőség igazolására ritkán van szükség, a mindennapi egyenjo­gúságot a bőrén, az idegein mér­heti le. Szoknyások pályáján van, mert hiszen a megyében minden férfi pedagógusra négy kolléganő jut, de, ha az igazgatók, igazgató- helyettesek csoportját nézzük, ott e számok fölcserélt rendje már nagy siker lehetne. Virágcsokrok helyett Lassan egy évtizede lesz, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottsága határozatban fog­lalta össze az ifjúság- és a nőpoli­tika legfőbb teendőit, fejlesztésé­nek meghatározó irányait. Tagadha­tatlan, azóta sok területen jelentős­sé erősödtek a változás tényei. Csak­hogy éppen az eredmények köny- nyen keltik azt a hitet, megtettük, amit kell. Engels, a polgári család­ról írva, így fogalmazott: „A csa­ládban a férfi a burzsoát, az asz- szony a proletariátust jelképezi’’. S bár a polgári családról van szó, nyu­godt lelkiismerettel állíthatók-e, csakis arról?! Avagy napjaink szo­cialista társadalmában is föllelhe- tők az ilyesfajta berendezkedésű kis emberi közösségek, ahol a nő természetes kötelme mindaz, ami­hez a férfinak nincsen — kedve?! S még élesebbre rajzolva kérdé­seink, töprengéseink körét, vajon a társadalom minden részterepén tisz­tázottak a viszonyok? A gondok, terhek egyik, vaskos csomóját meg­ragadva: sokat mond a női foglal­koztatásról, hogy, bár számszerűen egy férfi és egy nő az arány az ipar­ban, a női szakmunkások tábora negyedakkora sincsen, mint a fér­fiaké. S bár ez Pest megyei adat, országosan sem különb a helyzet. Igaz, a munkahelyek sokat tehet­nek a női dolgozók képzéséért, de ez meglehetősen reménytelen át­írása az előzményeknek. A gond ugyanis nem ott kezdődik, miért szembeszökően magas a betanított és segédmunkásnők aránya egyes iparágakban, iparcsoportokban, ha­nem már az iskoláztatásnál! Á kép­zés és pályaválasztás együttes tor­zulásai vezetnek oda, a lányok már eleve betanított és segédmunkára „készülnek fel”, hiszen családon be­lül az a természetes, elsősorban a fiú tanuljon tovább, mert neki kell valamilyen szakma. Ilyen és ha­sonló okok következménye azután, hogy míg három férfi ipari munkás közül kettőnek szakmája van, ad­dig a nők esetében hatból egynek. S ugyan szép gesztus — bár egyre kopottabbá válik mechanikus is­Vörös Ferenc rajza métlődésével — a nőnapi virágcsok­rok átnyújtása, aligha feledtetheti, a megyében — s csupán például — egy elektroműszerész szakmunkás átlagos órabére öt forinttal több, ha férfi, s nyolcszáz forinttal ke­vesebbet visz haza havi keresetként egy női marós, mint férfi társa.'Ma­gyarázat, s benne sok jogos indok, persze, garmadával hallható, még­is, s pusztán a forintoknál is, már mennyi szembetűnő különbség. Megpróbáljuk másként Esküvőjük nem ment esemény­számba Kartalon, a szülők minden tiltakozása ellenére elmaradt a la­kodalom. A nagyon szűk család — szülők, testvérek — az esküvő után együtt ebédelt, s másnap férj és fe­leség ugyanúgy elindultak dolgozni, mint az igen kimondása előtti na­pokon. Dombai Zsófia fejét, ha kép­letesen is, két esztendeje kötötték be, s a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tangazdaságának állat- gondozója attól kezdve vállára vet­te az önálló háztartás terhét. Ő akarta így. Érve: Anyukámmal meg­egyeztünk, ugyan együtt lakunk, de dolgozik ő is, én is. Segítünk egy­másnak, amiben lehet, mert az hü­lyeség, hogy külön-külön vásárol­junk be, de egyébként mindenki ve­zeti a maga háztartását. Kiderül azután szavaiból, nem ment köny- nyen, mert édesanyja, bár Zsófia két kisebb testvére még az ő gond­ja, asszonylánya helyett is dolgoz­ni akart. Kimosott például, amiből vita lett, pityergésig. Zsófia hu­szonhárom évének megingathatat­lan magabiztosságával állítja, első naptól szokni kell az önellátást. Fér­jével, aki gépkocsivezető, megegyez­tek: megpróbálják másként kiala­kítani családi köznapjaikat, mint ahogyan szüleiknél szokás volt. Egyik héten a férjemuram, a mási­kon Zsófia takarít. A mosás annak a dolga, aki éppen ráér. A tágas családi ház egyik szárnya, két szo­ba összkomfort az övéké, ha úgy tetszik, önálló otthon tehát, s mert a szülők ajándéka ez volt, a beren­dezésről maguk gondoskodnak. Ami nem megy viták nélkül. Ki győz? A férj, aki három évvel idősebb asszonyánál, legyint: Ki győzne? Zsófi! Hiszen a Bibliában is világo­san benne áll, ki volt a főnök a Pa­radicsomban! Amiért kap egy ala­pos hátba vágást, de persze, nem mindenkor ilyen tréfásan intéződ­nek el a dolgok. A gépkocsivezető férj munkaidő-beosztása meglehető­sen szeszélyes, s asszonyáé se sok­kal különb a maga osztottságával. Van, hogy két-három napig csak cédulákon, meg a mamával üzen­getnek egymásnak, mert nincs szí­vük felkelteni a másikat. Munka­helyét azonban egyikük sem akar­ja otthagyni, azaz — mondják — ilyen okok miatt még biztosan lesz közöttünk vita. S mi máson még? Gazdálkodni közösen gazdálkod­nak a pénzzel, s amiben megegyez­nek, ahhoz szigorúan tartják magu­kat. Igaz, férjét olykor zavarja, hogy — két öccse van — testvérei házimalacnak csúfolják, amikor ép­pen a mosógép, vagy szörnyűség, a mosogatótál mellett találják, de, mert szereti maga körül a rendet, in­kább elviseli az ugratást. S ha jön a gyermek? Pontosabban a gyere­kek, hiszen legalább két utódot sze­retnének, akkor hogyan lesz? Ak­kor végképp pórázra kötnek — dörmög Lizák Sándor, bár arcán va­lahogy nem a szomorúság ömlik él, sőt, mintha fülig szaladna a szája, lesve, mit szól Zsófia a szavak ár­tatlan tüskéjéhez. A paradicsomi főnöknő mai utóda azonban úgy tesz, mint aki nem hallja a go­noszkodást, rohan kifelé, mire Sán­dor kacsintva: A nyakam rá, hogy nem tette a kiöntőt a kávéfőző alá! Kuncogunk, mert ugye, ezek a heb- rencs asszonyok, ám férjuram ug­rik, homlokára csapva, tálcát rak ki, csészéket, mert ez az ő reszortja. Játék? A külső szemlélőnek eset­leg. Ök azonban komolyan gondol­ják; ezt akarják megszokni. Miért? Bizonyára zavarba jönnének, ha er­re kérnék feleletet. Természetesnek érzik? Talán. Különbözni akar­nak? Lehet. A fejlettség ismérve Tudom, ebben a riportban több a kérdés, mint a felelet. Megengedve a szerénytelenséget: úgy, mint az életben. Főnöknő a Paradicsomban? Hagyjuk a tréfát, hiszen mindenna­pok vannak, s ezek korántsem pa­radicsomiak, bár kétségtelenül em­beribbek, szebbek, mint tíz, vagy húsz esztendeje. S milyenek lesz­nek újabb évtized vagy kettő után? A Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusán elfogadott prog­ramnyilatkozatban ez áll: „Társa­dalmunk megszabadította a nőket a kiszolgáltatottság súlyos terhé­től, és megnyitotta számukra az utat az egyenjogúsághoz. Az állampol­gári jogok, a foglalkoztatottság te­rületén, a közéleti tevékenységben, a kulturális és a családi viszonyok­ban történelmi jelentőségű előre­haladás történt. Ennek ellenére még sokat kell tenni a nők teljes egyenjogúságának érvényre jutta­tásáért. A továbblépés iránya: a nők fokozódó részvétele a társadal­milag szervezett munkában, szak­mai és általános műveltségük eme­lése, valamint a vezető funkciók be- töltéséoen és a bérezésben még fennálló hátrányuk megszüntetése. Különösen sok a teendő a nők csa­ládon belüli helyzetével kapcsolatos maradt szemlelet megváltoztatásá­ban. A nők teljes egyenjogúsága össztársadalmi érdek, a szocialista társadalom fejlettségének egyik is­mérve”. MÉSZÁROS OTTÖ

Next

/
Thumbnails
Contents