Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-05 / 55. szám

1978. MÁRCIUS 5., VASARNAP SZENTENDRE ÚJABB ÜZENETE Anna Margit tárlata a Műcsarnokban Anna Margit, a Magyar Nép- köztársaság érdemes művésze újabb műveivel a Műcsarnok­ban mutatkozik be. Kiállítása március 26-ig tekinthető meg, hétfő kivételével, naponta 10 és 18 óra között. VILA GA a mi világunk, ez a tüneményes, vad XX. szá­zad a maga robbanásaival, se­beivel és reménységével. Öt személyesen is érintetté a múlt kínja, hiszen Ámos Imrében mi festészetünk nagy alakját, ő férjét is elvesztet­te. Ezért ajánlja ezen kiállí­tását méltó főhajtásként Ámos emlékének, aki most lenne 70 éves. A nyitó kép a Nap és Hold, a két gyertya, a két egybekulcsolt kéz, a két ga­lamb szimbólumával azt az emberi, festői szövetséget tar­talmazza, mely Anna Margit Ámos Imrének címzett örök hűsége. Más szenvedés is ér­te. Csontváry forrásvidékén keletkező Siratófal-a ezért nem a tárgyilagosság, hanem az öntörténet szellemében íródott képpé. Igen, Anna Margit írja rajzait, színeit, mely könnyed természetes­ségnek tűnik, holott tömör szerkezet a rossz-jó élmé­nyek sűrűsége miatt. Stefan Zweig abban össze­gezte sorsunk, hogy csak aki sírt és mosolygott, szenve­dett és örült — az élt igazán. Anna Margit számára ez a szentencia jelen idő azzal a módosítással, hogy minden problémája ellenére maga­tartása, festői gyakorlata élet­igenlő, erős küzdelem a vi­lág harmonizálásáért. Éli Cha­gall vallomását: „Ha lágyan sírsz, simogatod az embere­ket”. A most bemutatott ké­pek ilyen rejtett, széppé lé­giesült könnyek. Kiállítása nemcsak abból a szempontból jelent újdonságot, hogy még magasabb értékszínvonalra jutott, hanem a derűt is fo­kozni tudta önmagában, a népművészet segítségével. Mű­veinek vonulata kettős; hol a küzdelem okoz harmóniát, hol maga a megőrzött mese­táj, a babák színes, sértetlen tisztaságú környezete jut el az esztétikum mindig újszerű esz­közeivel a megnyugváshoz. MEGSZÍNESÍTI — s ezzel megsemmisíti a szörnyeket. Tüzes színek ötvöződnek eny­hén gnómszerű formáival, s ez nemcsak dokumentum, komyomat, hanem éppen e dialektikus összegező erő kö­vetkeztében ; karakter. Min­den műve állásfoglalás, orien­tálás az emberség helyes irá­nyába. A kollázs töredékei­vel sem az a célja, hogy avant­gárd elemeket támasszon fel, hanem a kor­szak különböző rétegeit sűríti csipkékkel, szentképekkel, sárgult fotók­kal. A szentend­rei festészet képzőművésze­tünk egyik lé­nyeges szimfó­niája, s abban külön szólam Anna Margit. Leíró sűrítések­kel érvelő szür- realisztikus lá­tomásai Ámos Imre útján ha­ladnak tovább, érte is, helyette is — az ön­állónak maradt önállósággal. Társ volt, egyenrangú társ lett. így foly­tatódik a mű­vészetben az Ámos—Anna Margit párhu­zam, ha már az életben meg­szakadt. E mély emberi, fes­tői kapcsolatból magány lett. Magány, de nem kétségbe­esés. Emberileg is vonzó, hogy nem dajkálja a szomorúságot, hanem megszünteti maga a mű, ebben is példát mutat kortársainak. A fény lesz úr­rá az árnyakon, ebben a fo­lyamatban keresi és találja meg azt az indító szövetsé­get a mézeskalácsokban és minden nép bábuiban, me­lyet oly’ nagy odaadással gyűjt keletkező képeinek „tiszta forrásaként”. Tárgyi töredékek, dirib-darabok vál­nak az új kép nélkülözhetet­len elemeivé. A depresszió reménnyé változik alkotásai­ban, ez az összes Anna-mű történése. A létezés perma- nenciájában hisz, nem az el­múlásban. EGYSZERŰNEK TÜNÖ for­mái tudatos vonalvezetés je­gyében születnek. Ezzel a gyermeki lelkülettel, a tiszta­ság szigorúságával kiáltja a képmezők egész sorában; ne ölj! Ezt az egyetlen korláto­zást hangsúlyozza művésze­te, az élet többi része: sza­badság. Ilyen képi sugallatok­kal szól hozzánk a Műcsarnok­ban az egykori Vaszary-ta­nítvány, a Szocialista Képző­művész Csoport és az Euró­pai Iskola egykori tagja, An­na Margit, aki tartós, állan­Anna Margit: Az ördög hegedűse dóan emelkedő értékeiért kapta az , érdemes művész kitüntetést 1974-ben. Érdemes volt előtte is, utá­na is, ezt igazolja ez a vá­rakozáson felül is magas szin­tű kiállítás. Nem a dolgok végéhez, az életmű új állo­másához érkezett. Neki is ma­radt, nekünk is támadt teen­dőnk. Anna Margitnak az, hogy a valóság és a képzelet közös ösvényén kerekedő trombitás önarcképet, Jeri­kó falait, a cigánymenyasz- szonyt, a vörös Rébéket, a gödölye meséjét folytassa a pusztuló bánat és a növekvő öröm látomásaival. SZENTENDRÉN hamaro­san megvalósul az Ámos Im­re—Anna Margit gyűjtemény, mely immár muzeális kere­tek között fogja hirdetni az árnyakat legyőző humánum és a képekben fennmaradt szépség emberalakító erejét. Losonci Miklós TV-FIGYELO Fiatalok órája, a stúdión kívül forgatott riportok és a stúdióban elzengetett dallamok mellett újabban olyan beszél­getések is gazdagítják a Fia­talok órájának havonta jelent­kező műsorát, amelyeken hosszabban lehet, s kell el­tűnődni. Legutóbb a színésznek és versmondónak egyaránt ki­tűnő Bánki Zsuzsát kérték az ifjúsági műsor mikrofonja elé, hogy mondja el: miképpen vé­lekedik ő, a régi nagy ünnep­ségek elmaradhatatlan közre­működője a mai megemlékezé­sek formájáról, de méginkább azok tartalmáról. Az őszinte érdeklődésre őszinte volt a válasz, amely szerint bizony kissé formálissá szürkültek a jelesebb társadal­mi megemlékezések alkalmá­val elhangzó összeállítások. Papírból olvasva hangzanak el a beszédek, és rendszerint a versek, a prózai művek szemel­vényei sem másként. Vagy.s. személytelenül. Ám így emlé­keztetni — meglehetősen kétes értékű vállalkozás! Aki kiáll a többiek elé, merje adni önma­gát. Mégha szót is téveszt, mégha közlendőjébe bele is kavarodik, a betűk mankói nélkül adja tovább, amit to­vább adni akar. Ügy valahogy, ahogyan e néhány megszívlelendő tanács után maga a megkérdezett, Bánki Zsuzsa tette, amikor oly tisztán, egyszerűen, meggyő­ződésének személyes hitelével váltotta át szavait — versre. Példájaként annak, hogyan vállalhatja ki-ki önmagát. Családi kör. Egy hasonlókép­pen szuggesztív egyéniség, Mé­ret Ferenc pszichológus tette emlékezetessé — és reméljük: sok-sok szülő számára szokás- változtatóan tanulságossá — a Családi kör legutóbbi, péntek éjszakai műsorát. Az egyik leg­kellemetlenebb és talán a leg­nehezebben elviselhető sérel­münkről, a megszégyenülisnü beszélt. Erről a mások — fő­képpen a meggondolás tanul nyilatkozó vagy cselekvő anyák és apák okozta vértelen sebről, amely — hallhattuk — csak igen nehezen, vagy oly­kor egyáltalán nem is gyógyít­ható. A gyermeklélektan kiváló művelője mindezt rendkívül meggyőzően, a hozzáértők ne­vében kérve, követelve — hogy azt ne mondjuk: ránkparan­csolva — mondta el, s aligha akadt néző, aki ki tudta vonni magát szavainak hatása alól. Bizony, bizony jó szerkesztői fogás volt e nagy fölkészüüsé- gű és előadónak is remek tu­dóst a Családi kör számára megnyerni, amely műsor — 1 valljuk be — a hasonlóképpen tv-re termett Ranschburg .le­nő kiválása óta éppen egy ilyen nézni, s hallani egyaránt jó műsorértelmező hiánya mi­att már hosszabb ideje sápa- dozott. Reméljük, tartósnak bi­zonyul majd ez az előfizetők kedvére való együttműKödés! Akácz László Tudatformálás; sablonok nélkül Pártpropagandisták és TIT-előadók klubja alakult A nyitott ajtón kellemes ze­ne árad ki az előtérbe, a han­gulatosan berendezett terem asztalain üdítő italos üvegek soraKOznak. Szokatlan ké­pek ezek a pártpropagandisták munkájában, amelynek fontos állomásához érkeztek a szent­endrei járás kommunistái. A budakalászi tömegszervezetek házában — az előbbiekben már jellemzett — összejövetel cél­ja a járási pártpropagandisták és TIT-előadók klubjának a megalakítása volt, amely új­szerű kezdeményezés Pest me­gyében. Harmadikként a megyében Az MSZMP Központi Bi­zottsága 1976-os októberi hatá­rozatában foglalkozott a párt­propaganda feladataival Fon­tos tennivalóként jelölte meg a munka tartalmi színvonalá­nak emelését, s hatására szá­mos figyelemreméltó kéz le- ményezés látott napvilágot. A határozatot követőleg például Nagykátán, Szigetszentmikló- son pedig a közelmúltban ala­kult propagandista klub, amelyben az aktivisták kötet­lenül, egy-egy ismert szemé­lyiséggel folytatott beszélge­tésben mélyíthetik el tudásu­kat. A szentendrei járásbeliek felhasználták és továbbfejlesz­tették a már működő megyei propagandista klubok tapaszta­latait. A munkába bevonták a TIT-ben tevékenykedő kom­munistákat is. A napokban megtartott alakuló összejövete­len Bugár Nándor, a visegrádi kórház gazdasági igazgatója, a klub vezetője ismertette a szervezeti szabályzatot, s a jö­vőt illető elképzeléseket. Az érdeklődést a résztvevők szép száma is bizonyította, minthogy a járás 95 propagan­distája közül 40-en voltak je­len. A klub érdekessége — s az alapelvek ismertetésekor Is kiderült —, hogy nemcsak a járás propagand stái, hanem a pártszervezetek ági ;ációs és propaganda fel-:'ősei, a tö­megszervezetekben és a TIT- ben tevékenykedő párttagok is tagjai lehetnek. Hasonlóan színes képet mutatnak az ala­kuló gyűlésen felsorolt, a majdan megvitatandó kérdés­körök. A havonta megrende­zendő foglalkozások témái között előadások, fórumok, módszertani bemutatók, ta­pasztalatcserék, a szemléltetés eszközeinek ismertetése, hasz­nálatuk bemutatása szerepel. A kötetlen programok között kulturális és sportrendezvénye­ket, színházlátogatást talá­lunk. Az ideológiától a módszertanig Márciusban Az emberi jogok Magyarországon címmel hall­gathatnak vitaindító előadást a klubtagok, áprilisban pedig a tudományos technikai forra­dalom és a hozzá kapcsolódó ideológiai problémákról cserél­hetik ki tapasztalataikat. Ha­zánk kulturális életével fog­lalkozó előadást tervez a ve­zetőség májusban Szocialista művészet és irodalom Magyar- országon címmel, majd az első félév végén a propagandamun­ka pedagógiai és módszertani kérdéseiről vitatkoznak a klubtagok. A terv szerint má­jusban a szentendrei megyei művelődési központban tekin­tik meg a propagandisták a Mikroszkóp Színpad előadását, majd a politikai kabaré szere­péről beszélgetnek a művészek­kel. Az első foglalkozás résztve­vői lelkesedéssel fogadták a tervet. Ugyancsak nagy tet­szést aratott Vonsik Gyulának, a Propagandista című folyó­irat főszerkesztőjének előadá­sa, amely a propagandamunka módszertanával, elméletével, de nem utolsó sorban lélekta­nával foglalkozott. Részlete­sen szólt Vonsik Gyula a pro­pagandisták felelősségéről, fel- készültségének, tudásának és rátermettségének szerepéről. Az előadást vita követte, amely kötetlen, baráti beszélgetésbe torkollott. A klubfoglalkozás befejez­tével Pákolitz Mihály, az MSZMP szentendrei járási bizottságának osztályvezetője elmondta: Az érdekesség: követelmény — Évek óta probléma, hogy olykor hiányzik propaganda- munkánkból a szín, az érde­kesség, az előadások esetenként sablonosak, nehezen jutnak el a hallgatókhoz. Ugyancsak visszatérő kérdés, hogy többet kellene foglalkoznunk propa­gandistáink módszertani kép­zésével. A klubtevékenység mindkét említett területen se­gíti a fejlődést. Ami szintén nem lebecsülendő: megismerte­ti egymással a járás propagan­distáit, TIT-előadóit, vagyis közösséget formál. Az alakuló gyűlésen részt vevő Földes István, a TIT Pest megyei titkára még hoz­zátette: — örülünk a klub megalakí­tásának, melyben párttag elő­adóink szorosan együttműköd­nek a propagandistákkal. E munka a pártéletből nyert ta­pasztalatot ad előadóinak, de utánpótlásukat is segíti. Ám, ami a legfontosabbra klubta­gok fáradságos egyéni munka nélkül szerezhetnek ismerete­ket, adhatnak át tapasztalato­ka. Az első foglalkozás meg­felelt a szabályzatban is rög­zített alapelveknek, délután kezdődött, s jócskán az esté­be nyúlt. V. F. A tamburaze = A Vujicsics-együttes holnap, hétfőn este - Budapesten, az Erkel Színházban, a Du* = na menti népek dalaiból és táncaiból ösz- = széáliított műsorban szerepel. Veres Péter élete alkonyán azt írta, hogy a tambura „nékem még ma is minden hangszerek közt legédesebb — talán mert gyermekkort idéző”. Kis vallomás a zenéről című írása a bé­kásmegyeri magányában született, és 1964-ben jelent meg az Élet és Iroda­lomban. Akkor már régen Pest megyé­ben élte munkás napjait, távol a gyer­mekkora színterétől, a Hajdúságtól. Forrás: Nyáregyházáról Érdekes, hogy a tambura szó legré­gibb írásbeli nyoma ugyancsak Pest megyében került papírra, kétszáz évvel ezelőtt. Bállá Antal régész és történész, emellett zenében is járatos író-kutató, Nyáregyháza faluban 1774 karácsonyá­tól 1809-ig, tehát három évtizeden át szerkesztette „A HANGRÓL és annak természetérűl” szóló, 100 oldalas kéz­iratát: A muzsika szép mesterség, Lehet méltán becsülni, Nincs ott bánat, kedvetlenség, Ahol elkezd pendülni. A 23. oldalon említi a tamburát, mint közismert zeneszerszámot: „Csináltass egy üveg Tombora formát, hogy a hang annyival inkább megismerhető legyék (különben ezt akármely darab deszkán vagy asztalon végbe lehet vinni) és arra vonny fel egy akármelly húrt, vagy vékony pengő drótot: e mellett egy kis háromszögletű fácskát, melyet ahol kívánod, az húr alá vethesd, és taszíthasd.” A húr hosszának változta­tásával tanítja ilyenképpen a mélyebb és magasabb hangokat, kézbe véve a „húrverő fácskát”, vagy hegyes tollacs- kát, verd egyidőben mindkét darabját a húrnak közepe tályán.” Feljegyzi azt is — kétszáz évvel ezelőtt'—. hogy „Az Tombora és Czimbalom” kedvelt hang­szer, „mellyel nállunk a tanuló Deá­kok s némelly Parasztok élnek.” Keletről került Európába a tambura hangszer. Őse Indiában található: ez a hosszú nyakú lant, melyet pengetővel szólaltatnak meg, a neve tamburi. Per­zsiában és Turkesztánban tanbur a ne­ve. A kirgizeknél és tatároknál is rég­óta ismeretes népi hangszer. Ebből a hangszercsaládból alakult ki az északi szlávok, az oroszok balalajkája is. Örményországban és a Kaukázusban vonós lanttá módosult, de a nevét itt is megtartotta: tanpur, tambur. A délszlávok valószínűleg török köz­vetítéssel vették át Keletről a pengetős hangszert, és a szláv-török típusú vál­tozatát nevezik tamburicának. Kicsi, tésztamérő-kanál formájú, négyhúros hangszer, nálunk prímtamburának ne­vezik, vagy néhol tréfásán „mácsik- szedő”-nek. Ez a típus terjedt el a Balkánon és hazánk déli tájain, főképp a két hajózható főfolyónk — a Tisza és a Duna — mentén, Sirola Bozidar horvát népi hangszer­kutató 1942-ben azt írta, hogy a hor- vátok és szerbek a tamburát csupán magában használták, keleti módon, énekszó mellé kíséretül. Ezzel magya­rázhatjuk — írja — a „tambura sa- maica”, azaz magányos tambura és a „danugbica”, azaz időtöltő elnevezése­ket. Délszláv közvetítéssel Számunkra különösen kitüntető az a megállapítása, hogy a tamburabanda, tehát 4—5 különböző méretű tambura és a bőgő többszólamú együttes játéka — a délszlávoknál csak újabb keletű, és északról terjedt délre, „hihetetlen gyorsasággal... A horvát olvasókörök s dalos egyesületek közvetítésével még a quarnerói szigetekre is eljutott.” Ebből arra következtethetünk, hogy a magyar föld volt a tamburabandák kialakulásának színhelye: Baja, Mohács, Szeged, Szabadka, Zenta, Újvidék. A bajai tamburások — és a felsorolt töb­biek is — a prímtambura mellett a terctamburával már harmonizálnak, és a mélyebb szólamaikkal kísérnek az A- és É-basszprím, a cselló-tambura és az É-kontra tambura. Mögöttük áll a bőgős, a húrokat a babérlevél formájú kemény bőrrel pengeti, veri. Már ez a „tamburazenekari felállás” is elárulja, hogy a cigányzenekarok példájára szü­lethetett. Hasonló a szólamelosztás. A prímtamburás a vezetőszereplő, aki szintén állni szokott, míg a többiek — néha tízen-húszan is — ülnek. A magyarországi tamburamuzsika vi­rágoskertje kétségkívül Bácska volt és az ma is. A bajai tamburazenekar rá­diófelvételeit 1958 óta már a földkerek­ség sok-sok rádiója tűzte műsorára. Egyik legkapósabb csereműsorunkká vált. Bácska mellett még egy Pest me­gyei érdekességet kell említenünk: a balkáni tamburamuzsika északi felső határa itt ér véget, Pest megyében, idáig terjedt: Tököl, Pomáz és Szentendre jelzi a határt. És ha igaz a néprajz- kutatóknak az a régi tapasztalata, hogy a határterületek őrzik legtovább a nép- művészeti jelenségeket — így például Erdély a legértékesebb régi népdalain­kat —, akkor a dél-európai virágzó tamburamuzsika — ha elérkezik a her- vadásának ideje — Pest megyében fog eltűnni, elhalkulni utoljára ... Másodvirágzás a megyében No de ma még másodvirágzásánál tart inkább! Tökölön a tamburaegyüttes mellett ének- és táncegyüttes szerepel, és öregbíti hírét-nevét a hazai délszláv népművészetnek. Pomázon most ala­kult az új tamburazenekar, Golub Athanáz vezetésével, öt taggal. A ré­gi pedig — amelynek a pomázi szüle­tésű Vujicsics Tihamér volt a patronáló- ja és névadója — áttette működési szín­helyét Szentendre modern, új művelő­dési központjába, és feltöltődött kísér­letező kedvű zeneművészszakos fiatalok, kai. Győri Károly hegedűtanár (terc- tamburás), Erderics Gábor (basszprím), Brczán Milosláv villamosmérnök (csel- lós), Nyári Iván elektromos szakipari tanuló (II. brácsás), Borbály Mihály klarinétszakos főiskolás (I. brácsás), Erderics Károly harsonaszakos főisko­lás (bőgős), Szendrődi Ferenc külke­reskedelmi szakos, jelenleg kiskatona, de haza-hazajár a fontosabb szereplé­sekre (prímtamburás). Váltott hangsze­rekkel: klarinéttal, hegedűvel, harmo­nikával színezik az együttest, és remek Vujicsics-gyűjtéseket keltenek friss életre: ilyen a Carlema, Bánátsko, Mo­rava kóló és Gyere kedves este a falu­ba kezdetű dal. Holnap, március 6-án az Erkel Szín­házban és március 20-án a Zeneakadé­mián lépnek föl, néptáncosokkal és mai zenei együttesekkel egy műsorban. Bú­csúzóul — csak úgy véletlenül — isme­rős dallamot zendítenek. A dal­lam délszláv kóló, de 1947—48 óta magyar szövege van. Ez volt az első úttörődalunk: Fiatalok, úttörők, itt ál­lunk mi készen ... Benne van ma már az énektankönyvben, és mélyen a szí­vekben. A szomszédos népek között mind több és több lesz az összekötő ka­pocs. kivált a muzsika nemzetközi nyelvén. Volly István r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents