Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-29 / 74. szám
4 1978. MÁRCIUS 29., SZERDA TV-FIGYELŐ Napközi. Az iskolás gyerekek szülei afféle ambivalens — vagyis kettős töltetű — érzelmekkel viseltetnek a napközi otthon intézménye iránt: egyszerre óhajtják, hogy csemetéjük is e szervezett tanulási-megőrzési forma részese legyen, s ugyanakkor épp eleget sóhajtoznak lánykáik, fiaik egésznapos bezártságát fájlalván. Kell a napközi, nem kell a napközi? S ha kell — mert persze nagyon kell —, hogyan kell? Ügy nagyjából e kérdéseket feszegette a Hét vasárnap esti műsorának egyik riportja, amely jó pár Pest megyei anyának, apának is adott gotndolkodnivalót, hisz’ egyrészt Csepelen, másrészt Százhalombattán készült egy-egy részlete. A főváros nagy iparnegyedeiben minden normákon túllépve kényszerülnek bővíteni a napközis csoportokat. Az Iskola téri általános iskolában például egyetlen négyzetméternyi terület sem jut egy ilyen hol délelőttös, hol dél- utános megőrzöttre. És Százhalombattán? Ott pedig még a foglalkozásokra alkalmas terem sem volt sokáig! Amely helyiségek most szolgálják e tanórákon túli együttléteket, hát azokat az ottani építkezés szabaddá vált barakkjaiból alakították át. Az iskolától jó másfél kilométernyire állnak ezek a barakkok, ezért aztán még autóbuszokról is kellett gondoskodni, amelyek a nebulókat hozzák-viszik... A kényszerűség és a lelemény kettőse persze nemcsak Pest megyében — szinte az egész országban föllelhető, ami egyben azt is jelzi, hogy még sok-sok kiigazítanivaló van a napközik dolgában. Húsvét. Ha úgy vesszük — és a szabadszombatosok miért ne vennék úgy? — bő három napig tartott ez a téliesen hűvös húsvéti ünnep. E bő három napból pedig — mi mást tehettünk volna? — áttévéztünk vagy egy tucatnyi hatvan percet. Kedves dobozunk műsorának összeállítói olyasféleképp cselekedtek, mint kitűnő zenebohócunk, Eötvös Gábor, aki jól ismert számában újra és újra elrikkantja magát, hogy: — Van mááásik! Mert ahogyan újabb és újabb Tegnap a pilisvörösvári gimnáziumban — a forradalmi ifjúsági napok rendezvénysorozatában — megnyílt Olcsay Kiss Zoltán kamarakiállítása: a Kossuth- és Mun- kácsy-díjas, érdemes művész szobrait, kisplasztikáit és grafikáit április 7-ig tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállításmegnyitón dr. Po. gány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója méltatta az alkotó életútját. A pilisvörösvári gimnázium tanulóinak nevében Peller Rita, az iskola KlSZ-bizottsá- gának titkára felkérte Olcsay Kiss Zoltánt az intézmény KISZ-szervezetének patroná- lására: a tegnapi ünnepség tehát minden bizonnyal egy hosszú s eredményes kapcsohangszerszámok kerülnek elő e muzsikás mókamester kabátjának zsebeiből, úgy követték egymást az ünnepre tartalékolt tv-műsorok is, szinte biztatva a nézőt, hogy érdeklődési köre és ízlése szerint válogasson belőlük. Ha például beleúnt valaki a szombati meccsközvetítésbe, akkor biztosan kedvére elgyönyörködött a másfél óra múlva levetített apajpusz- tai lovasfilmben; s ha egy láttam mar-legyintéssel elfordult a hétfőn megismételt A fekete várostól, hát nemsokára az ő szemét is magához vonzotta a műkorcsolya világbajnokság gálaműsora.., Akácz László lat kezdetét jelenti. Lehetőség nyílik arra, hogy a diákok közelebbről is megismerkedjenek az alkotóművészek tevékenységével. A kiállítás megnyitása után Olcsay Kiss Zoltán baráti beszélgetésen találkozott a pilisvörösvári gimnázium diákjaival. A bábművészetet szimbolizáló kisplasztikáját a pilisvörösvári gimnáziumnak adományozta: ez az alkotás minden valószínűség szerint bekerül az intézmény címerébe is. A kiállításmegnyitón a pilisvörösvári gimnázium ifjú- kommunistái átvették a budai járás kiváló iskolai KISZ- szervezetének járó zászlót. Ezt Olcsay Kiss Zoltán adta át a KISZ-bizottság titkárának. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS KEZDETE Kiállítás Pilisvörösvdron SZÍNHÁZI ESTÉK Velencei Az élet gyakran nem várt pályákra sodor bennünket, olyanokra, amelyekben idegenként érezzük magunkat és szerepjátszásra kényszerülünk. Luigi Pirandello tulajdonképpen egész életében ezt a témát írta; novellákban és színművekben egyaránt. Természetesen az egyes művekben különböző mélységekig jutott el a gondolat kibontásával. De munkásságára alapvetően jellemző Gramsci, olasz filozófus, kritikus és politikus megállapítása: Drámái megannyi bomba, amelyek felrobbanva a néző agyában, a banalitások, megkövesedett érzések és gondolatok összeomlását idézik elő. Pirandellót, a groteszk színház megteremtőjét aligha kell bemutatni a színházlátogatóknak, elég, ha két nálunk is sikerrel játszott művét említjük: a Hat szerep keres egy szerzőt, illetve Az ember, az állat és az erényt. Dramaturgiájának kulcsa, hogy egy látszólag nagyon is köznapi, egyszerű történetet párhuzamosan több idősíkon és egymással csak gondolatilag ösz- szekapcsolódó helyszínen mutat be. Módszerének azonban még csak csíráit fedezhetjük fel egyik korai- színművében, a Nem komoly dologban, bár a kényszerű szerepjátszás elmélete már ebben a vígjátékban is megtalálható. A Nem komoly dolgot a Vidámszínpad Velencei kéksza- káll címmel mutatta be. S a címváltoztatás tökéletesen indokolt, mert az eredeti mű csak alapanyagként szolgált Gáspár Margitnak, Endrödy Jánosnak és Tamássy Zdenkó- nak. A vígjátékba új szereplők kerültek, de olyanok, akik egy-egy Pirandelló-novellában kaptak önálló alakot. Sőt, néhány elbeszélés gondolati magva mint betétdal jelenik meg a most látható produkcióban. Nyugodtan állíthatjuk az eredeti vígjáték alapos átdolgozása nem irodalmi vétség. Örök kifogásra, kritikusi dohogásra állandó alkalmat adó időszerűsítési kényszerükről azonban most sem sikerült lemondaniuk a színpadi alkotóknak. Az irodalmi átdolgozás dicséretes tiszteskékszakáll seggel idézte Pirandellót, ezért is kirívók az úgynevezett pesti kiszólások, a szakállas viccek. Ezek stílusromboló, túldirekt elemek, s ma már szerencsére a közönség sem fogadja ezeket kitörő hahotával. A művészet iránti alázatot, a művészi fegyelmet, a produkció értékét áldozza fel néhány színész egy-egy felszínes, látszat poénért. Kár... Mert alapjában jó előadás a Velencei kékszakáll, de a néző nem veheti komolyan a színlap ígéretét; márhogy musicalt láthatunk. A zene ugyanis nem kap dramaturgiai szerepet, csak kísérője, kiegészítője a műnek. Szokott, s módszereiben közismert zenés vígjátékot mutatott be a színház. És ezzel távolról sem mondjuk, hogy sikertelen a zene, sőt Tamássy Zdenko — Endrődy János verseire írt — betétdalai mesteriek. Dallamviláguk mértékkel olaszos, s mértékkel korhű, a cselekmény idejének (1920) megfelelő, ugyanakkor a modern ritmusuk maivá avatják a dalokat. Mindez összhangban van Gáspár Margit írói, átdolgozó szándékával, s éppen az egybeesés ad rangot a produkciónak. A rendezéssel korántsem lehetünk ennyire elégedettek, éppen a kifinomult stílusérzéket hiányoljuk. S ez magyar színpadon ritkán látható giccses képekben jelenik meg. Várady György rendező mintha függetlenítette volna magát az előadás díszlettervezőjétől. Szirupos, agyoncizellált szobrocskák, guruló gondola, színeiben bizarr, ízlésromboló elő- és háttérfüggönyök, művirágok és mű-műkövek: ez az előadás kerete. Vogel Eric díszlete ellentmond mind az eredeti pi- randellói műnek, mind a Gáspár Margit féle átdolgozásnak, mind a modern hangvételű zenének. A rendezés gyengeségeinek tudhatjuk be a már említett színpadi kiszólásokat is. Várady György alapjában nem döntötte el: hajdanvolt velencei álromantikus látványosságot, vagy színpadi művet hoz létre. Mindezek után hogyan mondhatjuk, hogy jó az előadás? Mondhatjuk, mert jól Luigi Pirandello műve a Vidám Színpadon szórakozhat a néző. A díszletekre nem szabad odafigyelni, fordított folyamatot kell létrehozni: amint a jelzett díszleteknél asszociációs képességünkkel létrehozzuk a teljes képi világot, most el kell vonatkoztatnunk a látványtól. Aztán gondolatban legyintenünk kell a néhány kiszólásra, s ezek után a jól megírt darab pereg önmagától. Sodornak az események, mert néhány nagyszerű színészi alakítás átlendít minden bosszankodáson. A SZÍnéSZCk többsége becsülendő lelkesedéssel állt helyt. Az átírásban főszereplőnek lép elő a jettatore, a bűbájosság, a szemmelverő megtestesítője. Kibédi Ervin nagyszerű megformálásában tragikomikussá válik a figura, egyébként átéljük helyzetének nevetséges voltát és társadalmonkívüliségét. Kibédi ismét érző jellemet formál. A címszereplő kékszakáll, Za- na József láthatóan élvezi, s átéli szerepének minden részletét, s jól táncol és énekel is. Csákányi László, a nőgyűlölő nősember alakját jobbára korábbi szerepeiből rakja össze, de a -nagyon sajátosan értelmezett figura mégis kellemes színfoltja az előadásnak. Gyurkovics Zsuzsa eleveníti meg az utcáról felszedett kis szállodai mindenest, Gaspa- rinát, akiből bájos dáma lesz a darab végére. Nagyjából ennyi is a történet. Gasparina a szállodái Hamupipőke, tréfából házasságot köt Memmó- val, a velencei lányok kedvencével, a kékszakállal. A tréfaházasságnak egyetlen szépséghibája van: Gasparina valóban szereti a fiút. Ezután minden bonyodalom lényege, hogy Memmo szíve is megtalálja a lányt. Gyurkovics Zsuzsa jól oldja meg az időközbeni átváltozásokat, a szerepen belüli színjátszást, s ha nem erőszakolnák émelyítő rózsaszín ruhákba, ha nem kellene az ártatlanság művirágait cipelnie, még kitűnőbb alakítást nyújthatna. Dicséret illeti a többi közreműködők közül elsősorban Géczy Dorottyát és Hlatky Lászlót, valamint Berényi Ottót, Bak Marit és Ferencz Lászlót. Kriszt György VÖDÖRBŐL — KŰTVÍZZEL MaskurámGalgamácsán zenekart hozzá a tsz gumikerekes társzekere fuvarozgatta az úton. Mögöttük lépdelt a menet legüdébb, legkedvesebb csoportja: a ringó-sok- szoknyás, népviseletes lánycsapat. Énekeltek, táncoltak, játszottak körbefogózva, karikába, hogy csak úgy röppentek a száz ráncba szedett színes szoknyák. Vonzotta is a legények szemét, de ezúttal — mitagadás — a vendég városi asszonyokét is, mert a mostani pliszírozott szoknyadivatban különlegességszámba megy az ilyesmi. „Hogy csinálják?” — kérdezgették is a hozzáértő galgamácsai asz- szonytársaikat. Csakhát köny- nyebb azt mondani, mint csinálni ... OltOztetl a menyasszonyt Vankóné Dudás Juli J ó hangulatban telt egész Pest megyében a kétnapos ünnep, friss jókedvben a locsolkodás napja, a húsvéthétfő is. Alighanem azonban olyan mozgalmas, színes, látványos seholsem volt, mint Galgamácsán. A fiúk nótaszóval járták az utcákat már kora reggeltől. Lánysikolyok, sikkantó kacagások jelezték, hogy merre járnak. Ezúttal a locsolkodás ugyanis nem szagos vízzel, kölnivel folyt, hanem csakugyan megöntözték a lányokat. Vödörből, jó kút vízzel. Ahogy hajdanán volt szokás. Akadt is nézője-csodálója számtalan, s aki nem vigyázott, kapott maga is a nyaka közé, Vizes blúzban, lelöttyintett frizurával sem haragudott azonban senki — miért is haragudott volna. Sőt, annál nagyobb lett a nevetés, vidámság. Szerencsére az idő is kedvezett az efféle szórakozásnak. A déli haranigiszó utá órával újabb mulatságok következtek. Akkor már öltöztették a. maskurás fölvonuláshoz a menyasszonyt Vankóné Dudás Juli házánál. Mert azt mondanunk sem kell, hogy ezúttal is ő volt a fölidézett, fölélesztett egykori népszokásoknak a megszervezője, irányítója, de még több is annál: gyűjtője, összeállítója, szereposztója. Egyszóval: szíve-lelke. Pedig beteg is volt mostanában, dehát oly nagyon kérték együttesének tagjai, meg falubeli más fiatalok, a tsz KISZ-esei, hogy szeretnék fölújítani a galgamácsai régi húsvéti hagyományokat. S lehet-e az ilyen kérésnek ellenállni? H otgy mennyire érdemes volt ez a munka, azt megmutatta ez a szép délután, amelyen talán egyetlen ember sem volt a faluban, aki ne lett volna részese a mulatságnak. Akár résztvevőként, akár csak puszta nézőként. Ám, ami azt illeti, itt nem is igen lehetett senki puszta néző csupán. A bekormozott arcú, mindenféle furcsa öltözékű, „maskurák” ugyanis egy-egy óvatlan pillanatban jól bekenték a járdaszélén, a kapukban ácsorgók, nézelődők arcát is. Mások meg kis kosárkával zörgettek be az ablakokon, szóltak be az ajtón (bár be sem kellett szólni, mert senki nem ült meg a szobában), hogy tojást szedjenek tőlük. Többnyire kérni sem kellett, mert tudták már a régi szokást: ilyenkor tojást kell adni, akárcsak a délelőtti öntözésnél. A legényeknek kell az esti bálhoz, mulatsághoz. Itt nem is piros tojást osztogattak (most sem, a múltban sem), hanem csak közönséges fehéret, amit — bármily pró- zaian is hangzik — el lehet adni, pénzt lehet belőle csinálni. No persze, ez a mozzanat itt csak afféle mellékes szerepet kapott, a mókázásé volt a főszerep. Az álarcos, maskurás meneté. Amiben mindenféle figurát, ilyen-olyan alakot lehetett találni. Mint farsangkor, mert tulajdonképpen arra emlékeztetett az egész. A farsangkor szokásos álarcos, álöltözékes mókázásokra. A néprajzosok feladata kideríteni, hogy más vidékektől, tájaktól eltérően, miért tolódott ez a szokás itt húsvéthétfőre. Mindenesetre ezúttal a tudományos töprengésről egycsa- pásra elterelte a figyelmet az önfeledt vidámság látványossága. Még szerencse, hogy a fotoriporter képei megörökítettek lapunknak egy-egy pillanatot, mert nehéz lenne leírni, hányféle-fajta ötlettel, hány mindenféle alakítással találkoztunk. Volt ott fura esküvői pár maszkában, ronT öbb órán át mulatott-játszott a község népe, meg sok érdeklődő is, aki eljött „élőben” látni, amit a Táj házban képeken vagy a Falum, Galgamácsa kötetből megismerhetett Dudás Julitól. Közben szemérmesen bemutatkozott a menyasszony is a menetből, bár kissé mély hangja meglepetést keltett Neve még inkább: Kiss Tibor, az ikladi Ipari Műszer- gyár dolgozója. Mert itt a lányszerepeket is — a_ régi hagyománynak megfelelően —■ fiúk alakították, mivel elsősorban a legények mulatsága volt ez annak idején, az öntözés folytatásaként. Meg a nagyobb tréfa kedvéért is. így aztán már nem csodálkoztunk, amikor egy különös menyecskét megszólítva is férfinevet hallottunk: Villányi Péter, az IBUSZ dolgozója öltözött be. Neki aztán különösen emlékezetes a galgamácsai húsvét, mert néhány éve locsolkodás idején ismerkedett itt meg egy kislánnyal, aki azóta a felesége. Így lett az együttes tagja. Mások már óvodás koruk óta vesznek részt az együttes játékaiban, szerepléseiben, mint Kiss Tibor is, vagy a pompásan szórakoztató álszerzetesként Vankó István Szól a muzsika, röppennek a sokráncú, színes szoknyák gyos csuhás szerzetes kukori- caszár-olvasóval, medvetáncoltató az egyre csak leheve- redő mackóval, kaszás halál fehér lepelben (alatta farmer- nadrágban), meg csendőr, falubíró a letűnt időkből, s a legkülönfélébb mulatságos és rémisztő alakok. Ki-kiszalad- tak a nézők közé, akik mindenütt csapatostul álltak a régi Mácsától az újig húzódó nem rövid, több kilométeres útvonalon. Itt is, ott is az útkereszteződéseknél, utcasarkokon megálltak, bevonták a vidámságba, a táncba a falubelieket. Merthogy természetesen tánc is volt. A fúvósVitlát tojásszedés: mindenki szívesen rakott a puttonyokba, kosarakba Dózsán Péter felvételei (akinek az édesanyja is a csoportban volt azelőtt), meg sokan mások. — Nézze csak — mutatta örömmel Dudás Juli — még az öregasszonyok is hogy mennek a menet után! Lánykoruk emlékei jönnek vissza, s biztosan keresik, ki az, aki most azt mondja, játssza, táncolja, amit ők valamikor... Fiatalok és idősebbek, minden korosztály képviselve volt. Ügyes fiatalok, mint a vőlegényt alakító Kovács Zoltán, az Alagi Állami Gazdaságból, meg a jókedvet-mű- vészetet szerető meglett emberek, mint Király Kálmán, Tóth József. És még hosszan lehetne sorolni a neveket a szépszámú és gyarapodó' együttesből, akiknek közös lelkesedését dicséri az emlékezetesen szép nap. A múlt a jelennek, a jelen a jövőnek adja így át értékeit ebben a nagy népi mulatságban. Mert értékmentés kétségtelenül mindez a szívderítő mozgalmasság. Miközben derűs, igazi jó szórakozás. Amiről még sokat beszélnek majd a faluban. Ahogy távolodóban is éppen meghallottam egy fiatalasszony lelkendezését: — Láttad, Bözsi nénit is bekormozták? Tiszta korom volt az arca... Lökös Zoltán
