Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

Hunyadi István:

Megrohannak a szakértők

M

ióta a Kaszáscsillag-lakőtele- pi toronyház kétszoba összkomfortjába költöztem,

nincs pillanatnyi nyugtom. Egymásnak adják a kilincset a szakemberek.

De hadd kezcfjem a legelején. Sokmindent beszereztem, ami egy középszerű, de igényes dolgozó kényelméhez tartozik. Csupán a falak ásítanak az ürességtől. Oda kellene valamit akasztani. De mit?

— Dekoráljunk drótmütyürökkel tanácsolta Gazsi fiam. — Popejt, a tengerészt, Frédit és Bénit, esetleg Fehérszarvast, a nagy trözsfőt szögezzük ki a falra. Mazsolát, Manócs- kát, Bonzót a gyerekszobába. Mutatós, olcsó.

Nőm viszont a subaszőnyeg mellett kardoskodott. Kiváló neszfogó is, ha bömböl teti a rádiót a szomszéd.

A vita eldöntetlennek látszott. Tanácstalanságom hízott a tanácsok sokféleségével.

— Szakember kell ide — csaptam az asztalra —, aki ért a faldíszítéshez!

Hamarosan jelentkeztek a szakemberek. Nagyot dobbant a szívünk, amikor becsöngetett a legelső. Al. mélkodva állt meg a szoba közepén és kijelentette:

— Na, de ilyet! Kulturált ember lakása, s egyetlen olajkép sincs a falon. Példátlan!

— Két hónapja, sincs, hogy ideköltöztünk. Nem volt időnk utánajárni — mentegetőztem fülig pirulva.

— Annyi baj legyen — vígasztalt és enyhén megveregette a lapockámat. — Szerencséjére, mi könnyen segíthetünk.

Hárman is cipelték befelé a festményeket. Mozdulni sem tudtunk a szobában. Ketté vált az üveg asztallap. Pergett a vakolat a falról. Többször orraestünk az utunkba tévedt lábakban. Szíves elnézést kértek és tovább dekoráltak.

Remegett a cigaretta a számban. Reszkettem egész a lábujjamig.

— Kérem, ne hordjanak ide több képet. Nem tudok választani ennyiből.

A feleségem se hagyta szó nélkül. — Túl nagyok ezek a képek a mi szobáinkba — és meglökte könyökével az oldalamat, ö már böngészte az árcédulákat is.

A szakférfiú fölhorkant.

— Fél kocsira való márkás áru cipeltünk ide,"‘’az ötödikre. Most pedig kijelentik ...

— Szolgálhatok egy kupica barack kai? A fáradságukért.

Három kupicával fölhajtott egymás után.

— Talán ezt a falusi zsánert Szaftos kép. Élénkek a színei.

Nőm súlyos léptekkel kikacsázott szobából. Megállt az ajtóban és forgatta rám a szemét.

Sértetten vonultak ki a szakemberek, s mi nyomban a takarításhoz fogtunk.

Rézkarcokkal csöngettek be más. nap. Az eladó úgy teregette szét remekeit, mint a pasziánsz-kártyát fektetve, rajzszeggel, rajzszeg nélkül

— Grafikával díszít, ha rámhallgat semmiképp se olajokkal. Ez illik a sima bútorához. Igazi reklámár. Fillérekbe kerül — hangsúlyozta ravaszul.

Ez aztán igen! Azonmód ki is választottam belőlük hármat. Asz- szomytársam a lábamra taposott.

— Elég lesz kettő.

Polgári alkat volt, nem tetszettek neki a rézkarcok.

A szakember a fejét rázogatta Nem tetszett neki a sovány eredmény. Én sem akartam az asszony- pajtással ujjathúzni. Legyen csak kettő.

Később minden napra jutott egy mesterien képzett díszletmester.

H

oztak cigánylányt mandolinnal, gitárral. Idomaik feszesen ugrottak elő az ingváll'ból. Hoztak „Raubsiccot”, éppen ledur- rantott szarvassal. Fametszetet, vasreszelék-bábut, pattogatott kukorica tablót, szalmaszoknyás bennszülött lánykát, tojáshéj melltartóval.

Megesküdött rá mindegyik, hogy övé az igazi faldísz, a modern, a nélkülözhetetlen.

Csoda-e, ha üldözéses álmok gyötörnek és marokszám nyelem az an- daxint.

Poldi bátyám örökségére várok azóta, a díjnyertes vadásztrófeákra, s a pipatóriumra. Addig nem dekorálok

Kikelet a lankákon

Marosi Ilona tusra/za

Dénes Géza:

Miért nem lettem erdész?

Gyerekkoromban

nagyon szerettem a

szomszédos nagyerdőt és Miska bácsit, az erdészt. Szerettem Miska bácsit már azért is, mert annyi fura dolgot tudott. Tudott búbosbankát, kakukkot, vadgalambot, fürgénpergő nyelvével feketerigót utánozni. És mennyi szépet tudott mesélni az erdőről, az állatokról, a susogó szélről, a gombák közül kilépő törpékről, a sok vadászélményről. Egyszer azonban odahaza pantallót húztak rám, meg háromgombos, frissen vasalt kiskabátot, és elvitt az apám messze idegenbe — tanulni. A nagy iskolában nem olyan szépeket tömtek a fejembe, mint odahaza Miska bácsi. Amikor szünidőben hazamentem, bizony nem volt időm Miska bácsit

felkeresni, otthon is csak tanulni, tanulni, ez járt a fejemben.

Négy év telt el, és én egy tavaszi napon oklevéllel és orrom alatt pelyhedző bájuszkával tértem haza. A sok idegen tudomány úgy kiszorította a fejemből Miska bácsit, mintha sose lett volna benne. Hús- vétkor önfeledten, nagyot lélegezve sétáltam le a folyó partjára. A természet lenyűgözött. Kirügyeztek a fák, előbújtak a gólyahír virágok, s a füvet még kalapáccsal sem lehetett volna visszaverni. A folyó vize piszkos, zavaros volt, mégis olyan ..........................

TÉ

LOSZLATÓ

Bókkon Gábor:

Variációk

Kicsorbult magányom Táncoló vaságyon Fakakas tolla ég Gödölye vére kék Táncoló magányom Kicsorbult vaságyon Fakakas vére kék Gödölye tolla ég Fakakas magányom Gödölye vaságyon Kicsorbult tollú ég Táncoló vére kék

Osztojkán Béla:

Tavasz

Füsti fecske szálló fecske reád vár e

fészekecske szállj ide szállj ide jaj ne végy semmibe kinek épi { tét tem

Utasy József:

Márciusra

Lomhul a hó. Márciusra buborékokat fű a föld: kupolát a tücsöklukra, kupolát a tücsöklukra.

Gyújtózsinór minden gyökér: rügy robban, reped a göröngy, s fakad a fű, szakad a fény, fakad a fű, szakad a fény!

Kiskun Farkas László:

Kiskunlacháza

Nem csodaváros,

bár Kun László dőzsölt hajdan itt; gyereknapjaim fölött a téren Kossuth Lajos kardja őrködik.

Itt a templom, ahol megkeresztelt fényes pályát jósolván a pap.

Félretettem rég azt a keresztet, s vállra vettem súlyosabbakat.

Lapu, papsajt, kutyatej és pitypang, barna rámás, apró ablakok. „An-tan-té-nusz...” — dúdolom, amíg az Ipar utcán végigballagok.

Emlékrétek tarlóját elönti fodrozó ár, a várakozás: kisimul majd ez a gödrös utca, s nagyra nő itt minden kicsi ház.

öreg néni kérdi: „Merre kajtatsz, hogy felénk már nem nézel soha?”

— Házak, lelkek napról napra nőnek, s én naponta érkezem haza.

Fények a vízen

Németh Miklós metszete

szép. Lehajoltam, merítettem belőle egy tenyérnyit.

Néztem a leülepedő szürke, iszapos kis moszatot, meg az ugrándozva úszkáló parányi vízibolhákat.

Nem tudom, miért, de elkezdett a szívem dobolni.

A kis moszat zöldjében megláttam ezt a széles, nagy világot; láttam a cseppben a ködbevesző fenyveseket, éreztem az illatukat, hallottam a gyenge szélben a bogárkák sóhajtozását.

Üjjászületik a világ. Megrezzentem. Hátulról valaki rámszólt:

— Tán iszik a Gejzuka? Ilyenkor még nem jó a folyó.-------------------------r megfordultam,

Fe

lugrottam, | s én szembe•-------------------------- kerültem Miska bácsival. Elcsodálkoztam: a négy esztendő három mély ráncot húzott lefelé a szeme alatt, az álla kiugróvá lett, s már nem fénylett a szeme úgy, mint régen. De ő is nagyot nézett, s mindjárt korrigálta is az iménti megszólítását:

— Ne igyon itt a fiatalúr! — Akkor így mondták.

— Nem iszom, Miska bácsi.

— Hát azért... Ha van kedve, jöjjön egy kicsit őzlesre.

— Őzre lőni? Most?

— Dehogyis lőni. Csak megnézni őket. Ilyenkor isznak, reggeltájt.

— Hát menjünk, nem bánom.

Egy ösvényen baktattunk lefelé az

aljban, a malom mellett. Szótlanul tettük meg az utat. A nap sárga fénye végigcsorgott a fákon, lecsepegett a zsengezöld fűre, és apró foltokban bearanyozta az udvart. Furcsa, ismeretlen lüktetés feszítette a mellemet, hogy a bordáim is ropogtak belé. Hiába tömték tele a fejem az iskolában kémiával, biológiával, mindenfajta tudománnyal, én itt, a természet ölén szinte együgyű, buta módon szerettem volna rohanni és kiabálni tele tüdőből, minden erőmmel, hogy az egész világ meghallja, és szerettem volna magamhoz ölelni az egész zsíros, párolgó földet.

Az erdő melletti kis tisztáson letelepedtünk. Ahogy nekivetettem

Virág fakadás

hátamat egy évszázados tölgy rücskös törzsének, éppen leláthattam a csillogó vizű holtágra. Hirtelen megszólalt mellettem Miska bácsi. Olyan furcsán buggyant most elő melléből a hang, mintha nagyon messziről, valahonnan a föld alól jönne. S a nézése is megélénkült, amint a holtág felé mutatott:

— Csend legyen! Most jönnek!----------------------------lépdelt mél| Elöl a szarvas | tóságteljes----------------------------léptekkel.

Kö

rülnézett, mire mellételepedtek a karcsú lábú őzek. Volt közöttük egy, olyan karcsú i • ■ • - • • • • • * * '' vojt a iába, mint az ujjam. Lehajoltak a vízhez, és ittak. A szarvas kétágú koronája mint csupa-ágas fácska, az égnek meredt, amint szájával a víz tükrét nyalogatta. Majd hátrahajtotta a fejét: az a nagy agancskoronája ráfeküdt a hátára. Gyönyörű volt Élő kép, élő festmény. Végigremegett rajtam valami csodálatos érzés. Én nem megyek el innen, semmiféle íróasztal, vagy munkapad mellé. Én erdész leszek. Mert erdésznek lenni gyönyörűség. Oldalról ránéztem Miska bácsi arcára. Mint a sasnak, lassan előrehajolt orra volt, arca mint kinyílt, egészséges rózsa, szeme ragyogott, csakúgy falta a holtágról áradó képet. Ebben a pillanatban két lövés zúgott át a vizen. Egy erőteljes és egy gyengébb. Az utóbbit az erdő visszhangozta. S láttam, jól láttam, amint a karcsú lábú őz térdre ereszkedik, oldalra dől és rúgka- pál. A többiek hatalmas szökelléssel nekiiramodtak a partnak.

Miska bácsi puskáját kézbekapva felugrott. Alig szaladt vagy három lépést, megtorpant. Leengedte fegyverét, visszafordult, és csüggedten lehajtotta a fejét.

— Mi történt, Miska bácsi?

— Ez ellen nem lehet tenni, Gejzuka. Mert nekik szabad. A gróf, meg a ... fullajtárjai... De az Isten áldja meg az ifiurat, hát..., no

még ilyet..., csaktán nem sír? No, hát férfiak vagyunk, vagy mifene? Ejnye-ejnye? — És átfogta remegő vállamat, úgy vigasztalt.--------------- mintha egy nagy,

Ak

kor sötét szellem ' ült--------------- volna rá a lelkemre.

Mi

ska bácsinak már nem csillogott a szeme: arca fáradt lett, viaszsárga, keze remegett puskája szíján. Hová lett az egészséges, kinyílt-rózsás arca, ragyogó szeme?

— Bizony, Gejzuka — mondta Miska bácsi —, az erdőben nem csak tavasz, hanem ősz is van: nem csak élet, hanem halál is.

Ezért nem lettem én erdész.

Barnóth Zoltán grafikája