Pest Megyi Hírlap, 1978. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-02 / 52. szám
fitrr.rrr 1978. MÁRCIUS 2., CSÜTÖRTÖK Megrázó élmények Nagykőrösi beszélgetés a csillagásszal az ismeretterjesztésről Dr. Kulin György csillagász gyakori vendég Nagykőrösön. Nemcsak rokonai, barátai kedvéért teszi meg oly’ gyakran és szívesen a Budapest—Nagykőrös utait, hanem azért is, hogy találkozzon a város lelkes amatőr csillagáA belső indíttat — A tudósnak, mégha nyugdíjas is, gyakran adódik alkalma arra, hogy pályatársaival, a hasonló felkészültsé- gü szakemberekkel beszélgessen. Professzor úr miért érzi szükségét annak, hogy ilyen gyakran kapcsolatot teremtsen a hozzá nem értőkkel? Miért foglalkozik egyáltalán ismeretterjesztéssel? — Az ismeretterjesztés a tudós munkája során az egyik legnehezebb feladat. Hasonlít a pedagógiai tevékenységhez, egyszóval rendkívül kis hatásfokú. Éppen ezért csak megszállottan, valamiféle belső indíttatásnak eleget téve lehet csinálni. Amikor Arkhimédész felfedezte tételét, azt, hogy minden vízbe mártott test a súlyából anhyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya (még nóta is van erről), az anekdota szerint kiugrott a kádból, vagy a medencéből, s heuréka! felkiáltással mindenkinek elmondta amire rájött. Egyszóval a felfedezése olyan élményt jelentett neki magának is, hogy képtelen volt magában tartani. Ügy érezte, hogy ezt mindenkinek el kell mondania. Ilyen megrázó élmény kell ahhoz, hogy valakiből ismeretterjesztő legyen. Én például nem készültem csillagásznak. Állástalan diplomásként kerültem 1935- ben a Szabadság hegyi csillagvizsgálóba, és ott nekem kisbolygókat kellett észlelni. Megdöbbentő élmény volt, hogy a papíron előre kiszámított helyen ezek a kisbolygók mindig megjelentek. Egyszóval az ragadott meg, hogy a világ jelenségei számíthatók, megismerhetők. Amikor aztán belenéztem a távcsőbe, olyan élményekben volt részem, hogy nekem is kedvem támadt volna kiugrani a csillagvizsgáló kupolájából — persze csak képletesen —, s kiabálni mindenfelé: emberek! Láttatok már csodát? Gyertek nézzétek meg ti is! — Ez volt tehát az az indító élmény, mely egy életre az ismeretterjesztéshez szaival, akik a gimnáziumban, a Toldi iskolában, vagy éppen — ha már kinőttek az iskolapadból — otthon kutatják az éjszakai égbolt titkait. A csillagászati előadások látogatottsága bizonyítja a nagykőrösiek érdeklődését. s elsődlegessége kötötte, s ez hozza el Nagykőrösre is? — Valóban így van. Egy- egy ilyen élmény teljesen átformálja az embert. Megváltoztatja egész értékítéletét, világképét. A csillagvizsgáló kupolájának csendjében nekem is volt alkalmam gondolkodni saját elképzeléseimről, életemről. Ekkor jöttem rá, hogy a megismerés nem lehet egyéni kiváltság. A megismerésen osztozkodni kell. Nem lesz soha senkiből ismeretterjesztő, akiben ez az elkötelezettség nem él, vagyis az az igény, hogy a szerzett szellemi örömöt, tudást továbbadja. Én is ezért járom az országot, mert nem tudom magamban tartani azt, amit megismertem s mert tudom, hogy vannak érdeklődők, akik ugyanolyan élményekre vágynak, mint én. Itt, Nagykőrösön is. A tudománynak és a művészetnek is alapvető feladata, hogy megrázó élményekhez juttassa az embereket. Olyan élményekhez, melyeknek hatására megváltozik. Alapfeltétel a hajlandóság — A csillagászati, földtudományi ismeretterjesztésnek sokkal prózaibb okai is lehetnek. Nevezetesen az, hogy ezeket a tudományágakat sem az általános, sem a középiskolában nem oktatják. — Valóban, a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, a Német Demokratikus Köztársaságban és általában Európa legtöbb országában kötelező tantárgy valamilyen fokon a csillagászat és természetesen a legtöbb földtudomány is. Ennek ellenére — tehát oktatás nélkül is — a magyar csillagászati mozgalom — szabad legyen csak erről szólnom — a világranglista elején álL Mást ne mondjak, itt a nagykőrösi iskolákban is egészen rendkívüli az érdeklődés. Nem is lehetne megoldani, hogy most hirtelen bevezessük a csillagászait kötelező oktatását. Egyszerűen azért, mert a tanárok számos generációja nőtt fel ilyen irányú képzés nélkül. Az oktatás feladata pedig rájuk hárulna. Képtelenséget senkitől sem lehet követelni. A kötelező csillagászati oktatás bevezetéséhez teljesen új oktatási rendszert kellene kiépíteni. Űj főiskolai és egyetemi tananyagra volna szükség, s új tanárokra. Ezt nem tudjuk ésszerűen megoldani. Legalább tíz-húsz esztendő kellene ahhoz, hogy az eredmények érzékelhetőek legyenek. Az önkéntes mozgalom, melyet én hívtam életre, a csillagászat baráti körének megszervezése, sokkal gyorsabban és sokkal nagyobb hatásfokkal oldotta meg a csillagászat oktatása körüli gondokat. Egyszerűen azért, mert ennek az alapja az önkéntesség. Nagyon szeretném aláhúzni, hogy művelni csak azt lehet, akiben megvan a kellő hajlandóság a művelődésre. Semmiféle adminisztratív eszközzel nem lehet az embereket arra kényszeríteni, hogy művelődjenek. Mindenki akkor tanul, amikor belső hiányérzete támad saját ismereteivel kapcsolatban, A tudásvágyra építve — Az ismeretterjesztés nemcsak tanítás, hanem ennek a hiányérzetnek a felkeltése is? — Feltétlenül. Egyébként nekünk, csillagászoknak, nagyon könnyű dolgunk van. Csak egyetlen egyszer kell az embereket a távcső mögé ültetni, bizonyos, hogy elkezdenek érdeklődni tudományunk iránt. A távcső mindenkit megrázó élményekhez juttat. Nem baj, ha a véletlen vizsgálódónak körülnézve az égbolton, kisebbségi érzése támad, hiszen éppen ez az, amit az ismeretterjesztő kihasználhat, amibe megkapaszkodhat, s elkezdheti a tanítást. Az ismeretterjesztés nem egyszerű ismeretközlés, hiszen ezt, vagy meghallgatják az emberek, vagy nem. Az ismeretterjesztés valamennyi mozzanatának élményt is kell adnia, olyan lökést, mely az emberekben felkelti az érdeklődést, a vágyat, hogy a csillagászatról, vagy bármiről többet tudjanak. Farkas Péter Megkezdődött az elsősök beíratdsa Szerdán megkezdődött és március 15-ig tart a tanköteles korba lépő gyermekek, az új elsősök beíratása. A beiratkozások pontos idejét mindenütt a helyi tanácsok határozták meg, országosan mintegy másfélszázezer gyermek lép tanköteles korba, néhány ezerrel több, mint az előző évben. Az 1978—79-es tanévre azokat a gyermekeket veszik fel az iskolába, akik a 6. életévüket szeptember elsejéig betöltik. A rendtartás szerint az iskola igazgatója kivételesen azoknak a felvételét is engedélyezheti, akik a 6. életévüket szeptember 1. és 30. között töltik be, feltétel azonban, hogy testileg és szellemileg alkalmasak legyenek az iskolai tanulmányok megkezdésére, s az iskola is tudjon biztosítani helyet a számukra. Ilyen esetben a szülőknek vagy p gondviselőknek a kérelmet április 15-ig kell benyújtaniuk az igazgatóhoz. A kérelemhez csatolni kell a fejlettséget igazoló hatósági orvosi bizonyítványt, s ha óvodába járt a kisgyerek a vezető óvónő véleményét is. Az október 1. és 31. között született gyerekek felvételét rendkívül indokolt esetben a megyei, tanács művelődésügyi osztálya engedélyezheti. A leendő elsősöket a lakásuk szerint körzetileg illetékes általános iskolába kell beíratni. A szülők, gondviselők feltétlenül vigyék magúikkal személyi igazolványukat, illetve a gyermek születési anyakönyvi kivonatát. A rendtartás intézkedik arról is, hogy a beiratkozáskor a nemzetiségi szülök figyelmét fel kell hívni arra, hogy anyanyelvét is tanulhatja a gyermek az iskolában. Ha a lakóhelyen, illetve a körzetben levő iskolában nincs erre lehetőség, a szülők kívánságára más, a nyelvet tanító iskolába is felvehető a tanuló. A szeptemberben első osztályba lépő tankötelesek kötelező orvosi vizsgálaton vesznek részt a beiratást követően. A vizsgálat helyéről és időpontjáról az iskola igazgatója legkésőbb nyolc nappal korábban írásban értesíti a szülőt, gondviselőt. Az óvodába járók orvosi vizsgálatát az óvodában bonyolítják le, sokhelyütt ez már a befejezéséhez közeledik. Törpe óriások Obrazcov vendégfellépése az Állami Bábszínházban A KESZTYŰS BÄB keveset tud, de amit megmutat, abban tökéletes, mert élő test van benne: az emberi kéz. így hát á kesztyűs bábnak lelke van — ezekkel a szavakkal mutatta be hivatásának eszközét Szergej Obrazcov, az utolérhetetlenül nagyszerű szovjet bábművész. Utolérhetetlen, mert utánozhatatlan, pedig látszólag nem tesz semmi különöset. A bábok közül is a törpékkel, az alig arasznyiakkal dolgozik. Kezére húzza a posztóból készült figurákat, s aztán olyan könnyedséggel viszi át lelkét rájuk, mintha csak érdeklő’ en, közömbös dolgot cselekedne és a törpe-bábok megelevenednének. Obrazcov elmúlt 76 éves és fél évszázada a kezén hordja a lelkét: arasznyi bábjaiban. Az Állami Bábszínház ünnepi hetén többször volt alkalmam látni, amint Obrazcov észrevétlenül tanult. Mosolyogva figyelte a körülötte nyüzsgő emberek mozdulatait; véletlen, ösztönös reagálásait... Évekkel korábban láttam már a műsorát, pontosabban csak a jelenetek meséje volt azonos, s a figurák alapkaraktere. Most minden újként, üde frisseséggel hatott, mert a ma emberének viselkedésmódozataival gazdagodtak a figurák. Hiszen mi magunk vagyunk, a mi belső lényegünk, néha önmagunk előtt is pironkodva bevallott gyengeségeink jelennek meg a paraván fölött. A tehetség megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan képesség, az emberben vagy van, vagy nincs. De szíve és szeme mindenkinek lehet nyitott a világ iránt, a dolgok közötti rokonság kisebb-na- gyobb mértékű felfedezésére, asszociációkra mindenki képes és ez a tulajdonság tesz alkalmassá bennünket a művészet befogadására. És erre a tulajdonságra építette egyszemélyes színháza lényegét Obrazcov. Ártatlan mosollyal mutat fel egy-egy jelenséget, hogy arról környezetünkre ismerjünk. S ha önmagunkat is meglátjuk a görbe tükörben, sikkor igazán nagy a siker: önnön leleplezésünkért vagyunk hálásak ezeknek a nagyon finom szatíráknak. GONDOLATAIT mozgásban, képekben jeleníti meg Obrazcov, Ifjúként is a képi világ formálására készült: előbb festészetet és grafikát tanult Moszkvában, s aztán egy tehetségkutató versenyen énekes színészként fedezte fel Nyemi- rovics Dancsenkó, a Művész Színház főrendezője. A képzőművészet és a színészet találkozási pontján fedezte fel önmaga számára a bábjátszást, hogy tíz évig jobbára csak a maga és a közvetlen környezete örömére alakítson ki figurákat. Alig volt harmincéves, amikor megbízták a moszkvai Központi Állami Bábszínház megszervezésével és igazgatásával. Azóta igazgató-főrendezőként hűséges a bábokhoz, de hűséges a maga teremtette egyszemélyes bábszínházhoz is: sikert sikerre halmozva járta be a világot. Mindezek mellett a művésznek maradt energiája, hogy az UNIMA, a Nemzetközi Bábművész Szövetség alelnökeként tevékenykedjen, s a Hivatásom című kötetében a bábjáték elméleti kérdéseivel is foglalkozzon, közben — talán csak úgy mellékesként — könyvet írt londoni élményeiről, s feldolgozta a kínai színjátszás történetét. A tegnap esti fellépésekor alig lehetett hinni, hogy csaknem nyolcvanéves művészt látunk: robbanékony mozgása, élénk politizálása, csengő és nagy terjedelmű énekhangja évtizedeket takart el korából. És a színházhoz szokott szem hiába kereste a rutin tüneteit. pedig hát némelyik Obrazcov- etüd is túlhaladta a negyedik ikszet. Frisseségük titka éppen az, hogy alkotójuk állandó érdeklődéssel figyeli a korunk rohanásában változó embereket. ROMÁNCOK, afféle városi dalok fogják össze Obrazcov műsorának minden jelenetét. Egyik klasszikussá vált darabja — s az obrazcovi stílusra különösen jellemző — a részeg nyuszika meséje, aki az oroszlánt szeretné móresTe tanítani, s amikor előtte áll a hatalmas vadállat csak hízelgéssel és talpnyalással menekülhet, mert az oroszlán szereti a hízelgőket, A nyuszikát és ivótársát a sündisznót kesztyűs bábokkal kelti életre, de az állatok királyának maszkját már magára ölti a művész. A törpék mellett valóban óriás a hatalmas maszk, de mindez csak arra jó, hogy a kisszerűséget, a hízelgést kedvelő hatalmast is törpévé varázsolja. Mindezt kezének három ujjával csodálatosan valósítja meg. S a kezét igazán akikor nézhetjük ámulattal, amikor az elmaradt szerelmi vallomás jelenetben bábok nélkül, csupán a mutatóujjára tett stilizált fejek segítségével valóságos, félénk és szomorú embereket jelenít meg. Mondhatnánk: mindentől függetlenül önálló életet élnek a Kezei, mintha a közben énekeit dal zenéjét és harmóniáját tenné láthatóvá. Obrazcov bábos és énekes tehetségét a Carmen habanérájában kapjuk ötvö- zötten. A művész eredeti szándéka csak a Carmen-énekes- nők túlfűtött, hamis érzelmének karikírozása, amint fölébe kerekednek a szerencsétlen Don Joséknak, fölébe kerekednek a zenének, sőt az egész operának. De eközben Carmen törpényi figurája óriássá nő, hatalmas tükör lesz, amelyben ki-ki önmaga erőszakos mutogatására, saját nagyságának hangsúlyozására ébred. Talán ebben érezhetjük Obrazcov művészetének lényegét. Ezekben a cseppnyi történetekben és arasznyi figurákban, mindent képes felmutatni, ami emberi. Kriszt György HETI FILMJEGYZET A közös bűn Jelenet A közös bűn című magyar filmből (Csák György t. tu és Horinetzky Erika) Éppen tegnap este sugározta a televízió Galgóczi Erzsébet Írónő, és Mihályfi Imre rendező előző közös mozifilmjét, a Pókhálót, mától pedig új munkájuk kerül a mozikba. Érdekes összevetésekre adna alkalmat ez az egybeesés, de hát a Pókhálóról már annak idején elmondtuk véleményünket, (hogy nagyon izgalmasan tapint rá bizonyos égető mai társadalmi kérdésekre, az egyéni-, a csoport- és a társadalmi érdek(ek) morális konfliktusokat, sőt, törvénykönyvbe ütköző cselekedeteket előidéző összeütközéseire, — de a film kicsengése nem eléggé meggyőző, kimunkált). így hát inkább azt kell megvizsgálni, milyen az alkotó páros most látható munkája. Galgóczi lényegében ezúttal is egy morális kérdéskomplexust kíván körüljárni, noha a történet maga teljesen más szituációban, más körülmények között, máskor játszódik, mint a Pókháló. Ez az írónő egész munkásságán végighúzódó szándék dicsérendőéi), vap jelen most is, ebbéli az eredetileg egy regénypályázatra íródott műben. Az eset maga ugyanis — 1956. őszén egy távoli tanyán az éjszakára bekéredzkedett két disszidens- jelölt fiatalember közül az egyik éjjel agyonveri a társát, megszökik, majd másnap reggel a tanyasiak a megtalált holttestet a Dunába vetik, hogy bajuk ne essen, rájuk ne foghassák a gyilkosságot — első síkjában merő bűnügyi történetnek is felfogható, s a könyvben ez a bűnügyi szál meglehetősen erőteljes is. Ám nem ez a sík a legfontosabb az írónő számára. Magánál a kriminél sokkál jobban érdekli a szereplők, elsősorban a tanyasiak reagálása, illetve azok a belső, lélektani folyamatok, melyeket az eset bennük, a Sokorai család tagjaiban elindít. A bűntett ugyanis valósággal szétrobbantja ezt a parasztcsaládot. Az értelmes, jófejű fiú végképp szembekerül maradi, beszűkült tudatú apjával, s elszakad anyjától is, aki értetlenül figyeli a két férfi külön csatáját, s tehetetlenül őrlődik az ő konfliktusuk miatt, de lényegében azon kívül. Galgóczi azt feszegeti, hogy bár a Sokorai család ártatlan a gyilkosságban, mégis alaposan bele van keveredve az Kedves Nagy nevek olvashatók ennek az olasz filmnek a főcímén: az alapul szolgáló novellát az egyik legjobb olasz írónő, Natalia Ginzburg írta, a rendező pedig a kiváló Mario Monicelli, akit többek között olyan filmek fémjeleznek, mint a Hűtlen asszonyok, az Elvtársak, a Tündéri nők, vagy a Lány a pisztollyal. Es mégis; a nagy nevek dacára a film érdektelen, unalmas, önismétlő. Miért? A Ginzburg novella egy olasz polgári család belső válságáról szólt, arról, hogy ez a család a változásoktól való irtózás miatt szinte elszakad az élettől, s tékozló fiuk, Michele is úgy menekül ki ebből ügybe, mert rosszul működő közösségi reflexeik, maradi be- idegzettségeik a legrosszabb lépésekre késztetik őket, s a bűn elkerülésének szubjektív szándéka objektíve tettestárssá, bűnrészessé, bűnpártolóvá teszi őket. A regény filmváltozatában ez az alaptétel kevésbé világos, mint a könyvben. Valamiképp kevésbé meggyőzően sikerül a motiválás, a tett magyarázata, indoklása. Hogy ezt a másfajta művészi közeg teszi-e, vagy az, hogy Mihályfi Imre nem tudott szabadulni bizonyos parasztábrázolási sémáktól, nehéz lenne eldönteni. Alighanem mindkét tényező közrejátszik abban, hogy a film drá- maisága a legdöntőbb pontokon melodrámába csúszik át, s hogy végűi is nem napycu értjük, mi indokolta különösebben, hogy ezt a több mint húszesztendős történetet éppen ma filmre vigyék. Kétségtelen a bűntett a filmben is elindítja a család belső polarizálódását, a fiú, Imre, itt is lázad az apja elvei, életformája, rideg érzéketlensége ellen — de nem érezzük, hogy ez a lázadás jó irányba tart, hogy ez a fiú tényleg kiszakad az elmaradott tanyasi világból, s hogy jól szakad ki, értelmesen szakit vele. A befejezés — Imre belefut valahová a bokrok, rétek, nádasok világába — semmit nem old meg, és semmit nem sugall. Látványos megoldás — de ez lezárásnak kevés, gyönge. Nem sikerült szervesen belefonni a Sokoraiak történetébe a náluk a családja számára menedéket kereső funkcionárius, Wégmann elvtárs históriáját sem, és helyenként összecsi- szolatlan a színészi játék is Horváth Sándor Sokoraija gyakran afféle tanyasi dúvad, a filmen debütáló Várnagy Kati (Sokorainé) „a” parasztasszony általános vonásait játssza el néhány jelenetben, míg a két fiatal, a Sokorai Imrét játszó Csák György f. h. és a Wégmann Andreát alakító Horinetzky Erika egy egészen más játékstílust képvisel. A közös bűn ilyképp kissé úgy hat, mintha egy nagyon érdekes film első, még nem eléggé kidolgozott vázlata, megfogalmazása lenne, amelyben minden lényeges vonás, komponens, gondolat benne van, de még nincs kellően összecsiszolva, megformálva az egész. Michele a körből, hogy másképp, de végeredményben szintúgy értelmetlen módon él (és hal meg). Monicelli a filmen ezt a kritikai hozzáállást felhígítja az az egyébként kitűnő Marian- gela Melato (A rendőrlány főszereplője) által alakított, nem is kicsit flúgos leányanya történetével, s ez részint azért hiba, mert végül is nem erről a figuráról szól a film, részint azért, mert ezt a típust a fiatal Sophia Loren és Gina Lo-> lobrigida húsz-huszonöt évvel ezelőtti filmjeiből már unásig ismerjük, — sőt Monicelli saját filmjéből, melynek Monica Vitti volt a főszereplője (Lány a pisztollyal). Takács István
