Pest Megyi Hírlap, 1978. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

Akár U csilla« (Tányérjaira története)

Egy dédelgetett tervem valóra vál.

tására évek óta készülök, de hú- zam-halasztom a megírását. Könyv lesz belőle, ha nem is történelem, amelyben otthonos vagyok, s aminek skatulyájába beletettek vagy húsz esztendeje a kiadók, lektorok, kritikusok. Megvan már a könyv címe is, íme, közhírré teszem, nem félek az elorozástód: „Író a padláson”, ugye, ez hangzatos is, figyelemfelkeltő is, igaz is, hiszen azt kívánom megírni, hogy hogyan is kerültem föl a padlásra, illetve a padlásokra. Mert oly sok padlást végigbóklásztam már az elmúlt tíz esztendőben, itthon is, Erdélyben, is, mindenütt, ahová csak eljutottam, s ahol engedelmet nyertem a padlásra való jutás jogához. Tulajdonképpen azt az égető szenvedélyt kívánom megírni, amely feszít 1968 óta, hogy az első tányért megvásároltam a temesvári piacon, ahová Franyó Zoltán vitt ki egy húsvét előtti héten, s ahol azonnal évszámos tányér került a kezembe, s otthon a falra, eljegyezve ezzel magamat egy életre a szép, csodálatosán szép cserepeik, régi tárgyak, azóta sem engedő szívetszorító keresésével.

Most aztán sok mindent el lehetne mondani: 1870-es matyó ládám történetét, egy 1685-ös habán korsó hozzámikerülésének nem akármilyen sorsát, a szép bokályok, kancsók, kulacsok históriáját Ma már talán 800 tárgynál is többet őrzök budai lakásomban, maholnap kiszorítanak a tárgyaim, cserepeim, s aki azt hiszi, hogy ezt dicsekvésből mondom, azt arra figyelmeztetem, gondolja csak el, mennyi időt kell eltölteni e tárgyak gondos törölgetésével. Igaz, ha vendéget várunk, a feleségem rámszól, ekképpen: „Mondd meg miket akarsz ma kézbe adni, mert azokat újra letörülgetem”, de hát nem ez a lényeges, hanem a tárgyak, amelyek mindig jókedvre vidítanak, örömmel töltenek el, mosolygásra késztetnek. Még csak annyit: ötvenegy Miska kancsó áll vigyázz állásban, ha hazatérek, én, aki csak alhadnagyságig vittem, s nem vágyódtam soha tábornoki rangra, mégis fogadom, ahogy kell, e derék hadfiak köszönését.

De most csak a tányérjaimról akarok beszélni.

A tányérjaimról, az én csillagaimról.

Ott sorakoznak szobáim egén,

úgy osztottam szét őket, mint hegygerinc vízválasztója osztja szét a vizeket, mert összekeverni őket, igazán vétek lenne. Az írószobámban kaptak helyet a cseréptányérjaim, a százesztendős vámfalusiak, a kékben fürdő hódmezővásárhelyiek, aztán a karcagiak, tataiak, és persze a korondiak, ezek a csodás színekben pompázó tányérok, amelyekhez hasonlót — meg ne haragudjanak a hazai fazekasok — de itthon senki sem csinál. Eleinte lenéztem a gyári műhelyekből kikerült rózsás tányérokat, elmentem mellettük, mígnem évekkel ezelőtt, Kalotaszeg szívében, Körösfőn egynéhány szobában meg nem pillantottam őket, tengernyi sokaságban. Hogy ragyogtak, tündököltek, pompáztak, fénylettek! Hát még amikor felfedeztem, hogy írást is rejtenek, mit rejtenek, hivalkodnak a különböző leány és férfinevekkel, vagy esetleg Kossuth apánk dicséretével, esetleg eme jelszóval: „Éljen a haza”! S amikor az egyiken ezt olvastam: „Éljenek az erdélyi leányok” szent elhatározást tettem, nekem is kellenek ilyen tányérok! S amikor elkezdtek gyülekezni, gyarapodni, sokasodni, akkor tettem meg ama nagy elhatározást, hogy elválasztom őket, ne keveredjenek a cserép tányérjaimmal. A fiúk szobájába kerültek hát a rózsás tányérok, amiket lehet nevezni paraszttányéroknak is, s ahogy egyre-másra seregeitek hozam, kitudtam titkaikat, megismertem a gyárak, műhelyek, manufaktúrák jellegzetességeit. Megszerettem a hollóháziakat, a telkibányai tányérokat, meg a bélapát- falviakat is, került hozzám murányi tányér is. A múlt század végefelé, amikor egyszeriben keresett cikk lett a rózsás tányér, eladható vásári portéka, mert ezzel csillagozták tele szobáikat az erdélyiek, a kalotaszegiek, a palócok, a matyók, s minden vidék asszonyai, a német és cseh kőedénygyárakban is csinálták a magyar piacra a rózsás fajansz tányért. Láttam egyet Tahitótfaluban, amit sajnos, nem sikerült megszereznem, pedig hogy ácsingózom rá azóta is, erre azt írták a magyarul rosszul tudó, de a magyar piacot meghódítani akaró mesterek: „Éljen á mágyár”.

Gyarapodtak, sokasodtak tányérjaim s mára olyan kollekció állt össze, immáron nem csak a fiúk szobájában, de az időközben berendezett matyó szobában is, hogy ámuldozik a betérő. Ismerőseim mosolyognak rajtam, ha kezembe kerül egy akármilyen tányér, már fordítom, nézem, mit ütöttek bele, milyen jellel ékeskedik. A hollóházi jelzések tömkelegét egy kölcsönvett könyvből okoskodtam ki a magam örömére, s azóta biztos szemmel választom M tányérjaimat, ha választani kelL

De épp ezt akarom elmesélni.

Évekkel ezelőtt, amikor a világ végére is elmentem volna egy-egy szép tányérért, meghívást kaptam Kismarosra, jönnék el, látogatóba, s felcsillantotta meghívóm a reményt, kaphatnék egy szép hollóházi tányért. Ami végül nem lett az enyém, mert adta volna a férj, de nem adta a feleség, s így aztán olyan bánatosan kocsi- káztam hazáig, hogy szavam se lehetett venni. Hogy miért sajnálták tőlem az ígért tányért, megtudtam később, mert a férj könnyen ígér, s eddig minden egyes látogató el- elvitt egyet-egyet, de most az asz- szony megmakacsolta magát; s megállította a férj könnyelmű ígéreteit. így maradtam én hoppon s tányér nélkül.

Szent elhatározást tettem másnap:

most pedig szerzek én az elvesztegetett s meg nem kapott helyett másokat. Találomra indultam el, Aszód felé, hogy ott balra kanyarodjam. Az első nagyközség határában. megállított egy új kőház. Nem volt még vakolva, odáig nem jutottak el az építők, de bent a zárt verandán ott ékeskedett két rózsás tányér. Gondoltam, talán több is akad. Megyek be, azzal a bátorsággal, ami ilyenkor megszáll, érdeklődöm, barátkozom, mondom, hogy látszanak ám kintről a tányérok, s én éppen ilyeneket szeretnék magamnak, ha lennének még.

A fiatalasszony az udvaron dolgozott, mellette ott lábatlankodott egy három-négy év forma körüli kisle- gény, de nem néztem én a gyereket, még az asszony szemét se, ha már egyszer tányérokat kereshetek.

— Nekünk is van, fönt a padláson — mondta s hozzátette kiok- tatóan — mi már festettünk, mi már nem tesszük ki ezeket.

Én még ennyi tányért soha nem láttam. Ott tornyozódtak, púpozod- tak a padlás enyhe félhomályában, vastag por alatt, de számított is ez

Amit elődeink kezdtek

MUNKÁK

ÉS MINDENNAPOK

Fábián Ferenc ma a Szilasmenti Termelőszövetkezet elnökhelyettese, hosszú évekig a csömöri Haladás Termelőszövetkezet elnökhelyettese, majd elnöke volt. A csömöri sportkörnek is hosszabb ideje ő a vezetője. Ezenkívül számos társadalmi tisztséget visel. Lakatos Tibor, a Pest megyei Tanács elnökhelyettese Fábián Ferenc népszerűségéről beszél, arról, hogy községében elismerik, mint tanácstag bizalmat élvez. Ezenkívül tagja a népfront csömöri bizottságának, a Gödöllő és Vidéke Áfész igazgatóságának.

% éltünk

__ Amikor 1929. január elsején

me

gszülettem — mondja Fábián Ferenc — a községi jegyző megkérdezte édesapámat: nem akarja, hogy születési dátumként 1928. december 31_ét írjon? Apám, ahogy később elmesélte — röviden nemet mondott. S ez volt a szerencsém. Ennék a nemnek köszönhetem, hogy a háború vége felé a fasiszták nem hurcoltak el a többi leventével. Sok, egy-két évvel idősebb barátom, ismerősöm soha nem tért vissza. Édesapám 25 hold homokon gazdálkodott, nagyapámmal együtt, szőlőt is termeltek. Emlékszem egyik mondására: „Nem jó gazda, aki nem köszön minden reggel a szőlőiének." Négyen voltunk testvérek, három fiú, egy lány, Katalin, akit nagyon szerettünk. Egyszer, estefelé meg-, ázott a határban. Hazajött, nem öltözött át, mert még szét kellett hordani a faluba három kanna tejet.

Tüdőgyulladást kapott. Meghalt tizenhat évesen.

— Még fiatal koromban szerettem meg a sportot: 1942-től 1948-ig futballoztam a csömöri csapatban, 1948-tól 1950-ig kézilabdáztam. Miután megnősültem, ahogy az akkor szokás volt, lemondtam a sportról — pedig a feleségem nem szólt bele — és folytattam az egyéni gazdálkodást több-keveseb sikerrel...

— De hát ismét bekapcsolódott a sportéletbe!

— Amikor a Csapat az NB II-be jutott, 1958-ban, vezetőnek választottak. Azóta szerepelnek a csömöri kézilabdások a nemzeti bajnokságban és most hatodszor az NB I-ben.

Követte a község

— Vezetői rátermettségét először a sportolók ismerték el. S a gazdatársak? Mikor lett termelőszövetkezeti vezető?

— Később, 1960-ban jött a tsz- szervezés. Az elsők között léptem be. Édesanyám egyáltalán nem örült ennek, édesapám már nem élt. Már a megalakuláskor nagy megtiszteltetés ért: megválasztottak elnökhelyettesnek. Azt pedig már korábban is tudtam, hogy a nagyüzemi gazdálkodásé a jövő... (A tsz-szervezők között volt Dunajszki András, a Ganz- MÁVAG vezérigazgatója. Öt idézem:

— Abban az időben a gödöllői Ganz Árammérőgyár igazgatója voltam. Segítettem a csömöri tsz szervezésében. Akkor ismertem meg Fábián Ferencet. Mindenki azt mondta róla, hogy rendes ember, példamutatóan gazdálkodik, öt kezdtük agitálni, hogy lépjen a közösbe. Azután már minden ment magától, őt követte az egész község!)

— Községünkben már korábban megalakult egy kis termelőszövetkezet — említi Fábián Ferenc —, amely addigra megerősödött. Ennek a kis tsz-nek volt elnöke Lágy ánszki Istvánná és főkönyvelője. Mátyus Lászióné. A tagság kétharmada is nő volt, ezért méltán hívtak minket asszony-tsz-nek. A lényeg viszont az volt, hogy jól gazdálkodtunk és eredményeket értünk el. Valamennyien elégedettek voltunk. Majd két éve egyesültünk a Szilasmenti, és a XVI. kerületi Aranykalász termelőszövetkezetekkel. Az elsők között fejeztem ki egyetértésemet. Amit elődeink elkezdtek kicsiben, a zöldség, paradicsom termesztését, mi ezt folytattuk, de nagyüzemi módszerekkel. A Szilasmenti Termelőszövetkezetben többféle mező- gazdasági és, ipari ágazat működik. Hosszú lenne felsorolni is. Az egyesülés első éve eredményekkel zárult.

A képernyőn is

— Szabad idejét hogyan tölti?

— Sok a munkám. Amennyi szabad időhöz hozzájutok, azzal takarékosan gazdálkodom. A szabad időm nagyobb részét a sportra fordítom . Nagyon szeretek a fiatalokkal foglalkozni Községünk bármilyen társadalmi megmozdulásában részt veszek, segítek. A helyi Röpülj, páva kör kérésére például szerepeltem egy szlovák népszokásokat

nekem, megöleltem a legszebb terhet, amit valaha is öleltem, s lehordtám két-három fordulóval.

— Majd lemosom őket — ajánlotta segítségét a háziasszony s firtatta az arcomat, elégedett vagyok-e? Én meg máris jeleket rajzoltam a tányérokat belepő porba, s élveztem, hogy ujjam nyomán egyszeriben megvilágosodtak a színek, előtűntek a formák, a rózsák, tulipánok, a felírások. Gyorsan szortírozom, ezt ide, azt oda, ez kell, az! nem kell, mert repedt, törött, kopott, de hát csak az elvivendők sokasodtak, mert alig találtam otthagyni valót Huszonnyolc tányért válogattam ki, hollóháziak, telkibányaiak, bélapát- falviak voltak, otthon forró ultrás vízben mosogattam őket, jaj, dehogyis engedtem volna át ezt a feleségemnek, vagy az anyósomnak. És hogy ragyogtak, tündököltek, amikor felsorakoztattam őket. És persze együtt sorakoznak most is, a fiúk szobájában, meg a matyó szobában, ha jól számolom már 70-en csillagozzák be szobáim egét.

Azt a falat szeretem legjobban, ahová a feliratos tányérjaim kerültek. „Mária, Anna, Klári, Kati, Erzsi” sorakoznak a tányérok, a hajdani Marik, Annák, Klárik, Katik és Erzsik tányérjai. De idekerült az Élbemutató műsorban. Január 27-én a Magyar Televízió sugározta.

(A kerepesi Szilasmenti Tsz 6 ezer 500 hektáron gazdálkodik, évi árbevétele megközelíti az 500 milliót, csaknem 3 ezer embernek ad kenyeret. Fábián Ferenc elnökhelyettes egy éve Kerepesen dolgozik, de sokan keresik fel odahaza, évtizedek óta így szokták meg, így van rendjén.

Fehér Béla, a gödöllői járási párt- bizottság első titkára mondja róla:

— Miután megválasztották a csömöri tsz elnökhelyettesének, továbbképezte magát szakmailag és politikailag egyaránt. Elvégezte a váci mezőgazdasági technikumot, majd a marxista—leninista esti egyetemet Nem röstellt beiratkozni még egy sor szakmai tanfolyamra. Nagy gyakorlati tapasztalata, tudása, igyekezete a közösség boldogulását szolgálja a Szilas mentén.)

Fábián Ferenc eddig kétszer kapta meg a Mezőgazdaság Kiváló Dolgozója kitüntetést és kétszer lett a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója.,.

Roxin László

jenek az erdélyi leányok”, s ide a „Légy boldog babám” feliratú is, ide az „Éljen a haza”, meg a „Légy hűséges Eszter” is. S ezen az utóbbin elgondolkoztam. Azon, hogy milyenek a nők. Mert ez a tányér a legkopottaibb valahány közül. Bizony, ehhez sokszor koeódott kanál, ebből sokszor mertek levest, főzeléket. És megette az egyszeri asz- szony a levest és oda volt írva tányérjára: „Légy hűséges Eszter”. És megette a főzeléket és újra olvashatta az intő-óvó írást. Nem tudom kié lehetett, ki evett belőle olyan sokszor, de csodálom, hogy volt ereje össze nem tömi, avagy, ki tudja, mennyit tartott be a hajdani Eszter a néki szánt jótanácsból.

A matyó szoba tükröse fölé kerültek-.a legszebb hollóházi tányérjaim: a törökmintásak, az egész tányért kitöltő mintájúak, ahol a tányér peremét nem választja el se csík, se minta. Egyet Erdélyben szereztem, egy másikat Szegeden. Apám épp akkor járt háztűznézőbe, a hozzávaló, hozzáillő asszonyok közül válogatott édesanyám halála után, amikor már én is erősen biztattam a magány elhagyására. S aztán, amikor egyik se volt jó, a másik se, egyszer csak hír érkezett, levélben: „Olyant találtam, mint áz édesanyád volt!” És formázta is édesanyámat az új asszonynak való, mosolya is kedves, szava is vendégmarasztaló, de én bevallom, most, utólag, hogy nem emlékszem a szeme színére, mert azt hagytam édesapámnak, én a konyhafalon legeltettem a szemem, ahol ott tündök- lött egy törökmintás hollóházi tányér. Mentem is oda, le is vettem, megfordítottam, látom, hogy bizony a legszebb hollóháziak: közül való, amit valaha is a kezemben tartottam. Apám szeme rámviliant, tet- szik-e az asszonynakvaló. én visz- szaintettem, tetszik ám! így kapott apám új feleséget, s én új tányért a gyűjteményembe.

Nagy öröm ért a múltkor. Beállít a

szerkesztőségbe egy kedves, régi barátom, váci írótársam, kicsomagol egy tányért, s nekem nyújtja: hátha még nincs ilyened. Nézem, majd elejtem örömömben, nem is tudom megköszönni, mert máris mondja:

— Tudom, te az évszámosokat szereted.

Nézem a tányért, táncoló fiú és leány, kézifestésű, mostani munka, bizony hogy évszámos, mert a dátumra villan a szemem: 1976. VIII. 28. És mellette ott a név: Dudás Juli.

Nem is tudom, hogyan hálálkodjam, de erre nem hagy időt. Én mondanám, hogy bizony nem szeretem a mai kézifestésűeket. de ugye, mondani sem kell. hogy Dudás Juli tányérja kivétel. Fel is sorakoztattam a többiek közé. fogadták is szívesen, azóta is együtt élnek, békés egyetértésben.

A matyó szobámban köröndi kosár lámpám a nap. a vesszek között át-ótdereng a fény, megvilágítja a falakat.

S a felsejlő fényben ragyognak, tündökölnek, égnek, lobognak, gyönyörűszép tányérjaim.

Akár a csillagok.

TAKÁCS TIBOR