Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
Mindennapjaink ápolatlan esztétikája ölébe 'varrta-e már gondterhelt arccal a gyermekét: Mi lesz belőled, kisfiam, milyen felnőtt leszel, ha mindig csak hármasokat és ketteseket hozol rajzból és éneikből ? Meg aztán olvasni sem szeretsz, még mindig ki sem nyitottad a Pista bácsitól tavaly karácsonyra kapott könyvet. Nem emlékszem, hogy fültanúja lettem volna már ilyen korholásnak. Olyannak viszont igen, hogy: Eszte- lenség, így elcsúfítani a bizonyítványt, a négyes, ötösök között rajzból (esetleg), énekből hármas. Igazán megadhatták volna a jobb jegyet, hát, tehát arról ez a gyerek, hogy nem egy Leonardo (esetileg), Caruso? Persze, erról nem tehet a gyerek. Csakhogy az értékelésben másodlagos a teljesítmény, fontosabb a tárgy iránti érdeklődés, az akarás és az elméleti részek elsajátítása, az esztétikai fogékonyság. Több morál, több kenyér Nem akarom bosszantani a tisztelt olvasót, s a könnyelmű általánosításokat is szívesen elkerülném. Mégis igaz, ha megkérdezzük az emberektől: milyen szerepet játszik életükben az esztétikum? — nem csekély részüknek például esős vasárnap jut az eszükbe, amikor a felhőszakadás elől bemenekültek egy múzeumba, eszükbe juthat a színházban elfojtott ásítás is. Aztán kész a válasz: o munka, a pénzkeresés mégiscsak előbbrevaló. S a marxista filozófia kellően bizonyította, hogy az anyagi szükségletek kielégítése megelőzi a szellemiekét, így többek között a dolgok esztétikai értékének felismerését. Ezt úgy fogalmazza meg egy régi mozgalmi dal: „előbb a kenyér, aztán a morál.. .” Csakhogy anyagi szükségleteink kielégítésének szintje már messze túljutott az alapvető feltételek megteremtésén, és úgy is mondhatnánk: több morál, több kenyér. Ráadásul az esztétikum világának bejárata nem azonos egyszerűen a színházak, múzeumok és hangversenytermek forgóajtóival. Az a bejárat sokkai tágabb, a mindennapokra nyit kaput: tanít felfedezni a természetben a fenséget, a munkában a szépet, a művészetben az emberi lényeget, a tárgyakban a jót, s persze, mindennek az ellenpólusát is. A mindennapok esztétikája tehát közvetlenül formálja az embert, és ezzel közvetve visszahat minden cselekvésünkre, életünk minden jelenségére. Ezért aligha lehet közömbös az esztétikai nevelés. Ha erről érdeklődünk, mindig azt kérdezzük, mit teszünk a jövő emberéért, az önmagát harmonikusan megvalósítani képes, helyét a világban megtalálni tudó, a társadalmi haladás mellett elkötelezett emberért. Nem válik teljessé Az esztétikai nevelést csak teljes komplexitásában szabad értékelni — mondta Péter Domonkos, az ócsai gimnázium igazgatója. — Ezen belül nagyon jelentős a tárgyi környezet hatása, itt az iskola környékének rendezettségére, a folyosók, a termek és az összes helyiségek tisztaságára gondolok, valamint az ízlésesen elhelyezett bútorokra, függönyökre, a falakra kitett képekre, sőt, a szaktárgyi szemléltetőeszközökre is, de folytathatnám a felsorolást tovább, egészen a menzán használt edényekig. Ezekkel a tárgyakkal naponta találkoznak a diákok, s ha megszokják maguk körül a szépet, az igényességet, akkor önmaguk ízlését is ehhez mérik. — Legalább ennyire fontos az emberi környezet: a tanárok példa- mutatása és a tanulók viselkedésének egymásra hatása: a kulturált megjelenés és magatartás. És természetesen az, hogy mit teszünk szóvá, mit dicsérünk, mit kifogásolunk és milyen formában. Mindezek együttesen a szépség iránti fogékonyságot, az igényességet fejlesztik. Nagyon közvetlenül ide tartoznak az iskolai rendezvények, s nemcsak az, hogy milyen formák között tudjuk ezeket lebonyolítani, hanem az is: mennyire tudjuk igazi tartalommal megtölteni. Nem várt látogatóként érkeztem az ócsai gimnáziumba, s a rend, a tisztaság, a folyosókon elhelyezett kis ülőgarnitúrák, a barátságos tantermek utóbb arról győztek meg. hogy az igazgató saját iskolájuk példájáról beszélt. Említést érdemel az irodalom-szaktanterem: körben helyezték el a padokat, középen kisebb méretű pálma, oldalt nyitott polc kézikönyvekkel, folyóiratokkal, a szekrényben: diavetítő, lemezjátszó és magnetofon. Ügy tűnhet, ez az iskola gazdagabb a többinél, pedig a valóságban csak átlagos felszereltséggel rendelkezik és a tantermeknek sincs bőviben. De sikerült emberivé, komfortossá tenni. A tanulók a komplex nevelőmunkán belül folyamatos impulzusokat kapnak esztétikai igényességük kifejlesztéséhez. Ezzel azonban nem válik teljessé az esztétikai képzés. — Valóban meg kell tanítani-ta- nulni bizonyos mennyiségű művészet-esztétikai anyagot — folytatta Péter Domonkos. — A társadalmi igényekhez és fontosságokhoz mérten ez nagyon kis mértékben valósítható meg a gimnáziumi oktatás keretein belül. És ennek nem technikai, vagy pénzügyi oka van -.ezekre a tantárgyakra jut a legkevesebb idő. Éneket, ezen belül zene- történetet, zeneesztétikát hetente egy órában taníthatunk négy éven keresztül. A vizuális kultúránál még rosszabb a helyzet: rajzot csak elsőben tanítunk és negyedikben heti egy óra jut kevéske művészettörténeti áttekintésre, műelemzésre. Ez a kevésnél is kevesebb. Tegyük hozzá, hogy egy nyolc tanuló- csoportos gimnázium, mint a miénk, vagy a dabasi — de még a tizenkettes sem — tud foglalkoztatni szakképzett ének- és rajztanárt, mert nem jön össze a , minimális kötelező óraszám. Egyetlen megoldás van: az iskolák kooperálnak egymás között. A mi énektanárunk Aszód és Ócsa között pendlizik. Arra gondolni sem szabad, hogy a pedagógus megbetegszik, mert pótolni nem tudjuk, és jönnek a lyukas órák, a helyettesítések. Ilyenkor elmaradnak a tanórán kívüli foglalkozások is, mint az énekkaré és a rajzszakköré. Pedig ezek az órák pótolhatnának valami keveset, még akkor is, ha a szakkörökre az iskola növendékeinek csak töredéke jár. A művészetekre nevelést egyáltalán nem tekinthetjük megoldottnak- a középiskolákban. Milliméternyi tudásról Pedig enélkül az esztétikai nevelés kicsorbul, torzóvá válik, többnyire rendre, fegyelemre szoktatás lesz a környezeti hatásokból, ha azok mégoly kitűnőek is. Jó hírű gimnáziumról beszéltünk. Azokról a gyerekekről, akik ilyen iskolában végeznek, azt szoktuk mondani, hogy az átlagosnál műveltebb emberként kezdik az életet. Elégedettségre még kevesebb ok marad, ha szakközépiskoláink esztétikai nevelésébe kísérlünk bepillantani. A nevelési-oktatási célok ebben az iskolatípusban is fontossá teszik, hogy a végzettek a kultúra és a művészet iránt nyitottak, befogadásukhoz szükséges mértékben képzettek legyenek. A szakközépiskolákban nincs sem rajz-, sem énekoktatás, a művészeti műveltség megalapozását a magyar és a történelem tanításától várhatnánk. Lapozzunk bele a könyvekbe. Irodalom a szakközépiskolák III. osztályainak: a XIX. századvég világirodalmi áttekintése három és fél oldalon, két névvel: Ibsen és Gogol (nincs satöbbi). Ezt követi a műfajokról másfél oldal. S íme, a teljes irodalmi mezőny: Arany János, Madách Imre, Jókai Mór, Vajda János, Mikszáth Kálmán és Ady Endre. Közben illusztrációként festmények és épületek fotóit találhatjuk. Idézzünk két jellemző példát. Munkácsy: Siralomház (részlet), s a képaláírás; A sötét és világos színek ellentéte drámai feszültséget ad a képnek. S a második: Ybl Miklós műve, az Operaház. íme, a tájékoztatás: Jól látható a reneszánsz és a barokk elemek sajátos összeolvadása. Valóban látható. Kilenc szakközépiskolást kértem, mutassanak rá egy-egy stílusjegyre. Hát, nem ment a dolog. A történelemtankönyvben a korszakok lezárásaként találunk öt-hét oldalon összefoglalást a kulturális fejlődésről, de ebben a természet- tudományok eredményeire éppen úgy kitérnek, mint a művészettörténeti adalékokra. Jól tömörített, átfogó képet kapunk ezekben a fejezetekben, emlékeztetőnek kitűnőek volnának. Csakhogy itt ez minden. Lehet bizonyos dolgokról nem beszélni. de ettől még a jelenségek léteznek. Esztétikai példa idéződik a néhány éve lezajlott pesszimizmusvitáról. Pesszimistának minősítettek egy ideig minden olyan műalkotást, amely halálról, netán öngyilkosságról, szegénységről, magányról, elidegenedésről szólt. Aztán szerencsére tisztázódott: léteznek ilyen jelenségek, nem beszélni róluk, az lenne a pesszimizmus. Nem önvédelemből bocsátottam előre a példát, amelyen már túl vagyunk, hanem a párhuzam kedvéért. Mert egy kérdés fogalmazódik: Nem követünk-e el bűnt a jövő társadalmával szemben, ha az emberiség nagy értékeit milliméternyi tudás- rőfbe szorítjuk? Útközben született a kérdés. Egy szakmunkásképző intézetbe tartottam, s tudatosan kerestem a jó példát, sziemélyes tapasztalatom szerint az átlagosnál jobb iskolát. ...csak pontosan, szépen... Érden, a 220-as intézetben nyolc szakmát oktatnak. Kőműves, szobafestő és tapétázó, autó- és gépszerelő, forgácsoló és villanyszerelő, mechanikai műszerész és szerszám- készítő mesterséget tanul 350 fiatal, a jövő munkásosztályának tagjai. Középszintű végzettséggel rendelkeznek majd. — Esztétikai nevelés? — készül a hosszabb beszélgetéshez Sárost Rezső igazgató. — A tanműhelynél kezdjük, nincs szégyenkeznivalónk, szépek, otthonosak ezek a termek. De fontosabbnak tartom, hogy a munkáról beszéljünk, a munka esztétikájáról. Számunkra a minőséggel egyenrangú az elkészült termék külalakja, szépsége. Mert amikor tanulóink a mindennapi élet tárgyaival találkoznak, ők sem elégedhetnek meg csupán a használhatósággal. Ma már ipari formatervezett világban élünk, és elvárjuk, hogy a tárgyaknak esztétikai értékük Js legyen. Tovább maradva a műhelynél: a szépséget nemcsak a munkadarabtól várjuk el, szépnek kell lenni az alkotás folyamatának is. Példa: valaki egy munkához kilenc különböző villáskulcsot használ, ezeket oda lehet szórni, a pádra, s .ajtji£„ amikor kél), válogatni. De lehet szépen sorba rakni is, és keresés nélkül azonnal elvenni. Lehet úgy odakészíteni a szerszámot és az anyagot, hogy a látvány örömet okozzon. Hiszen érti: ...... dolgo zni csak pontosan, szépen ...” — Addig szerveztünk, amíg sikerült egy nagyobb helyiséget szabaddá tenni — újságolta az igazgató. — Ebből a fiúk klubot csináltak: maguk festették, burkolták, ők szereltek fel mindent. Aztán a közelmúltban megállapodtunk a művelődési központtal, hogy olyan programot állítanak össze, amely a szórakozás mellett művelődési lehetőséget is teremt. Ismeretterjesztés formájában igyekszünk pótolni, aminek elsajátítására iskolatípusunk órabeosztása egyszerűen nem ad lehetőséget. Mert érezzük a hiányát, tudjuk: igényességet, érdeklődést kell ébresztenünk. Ezért visszük el valamennyi tanulónkat évente háromszor színházba, ezért szervezünk havonta filmvetítéseket a moziban és ezt szolgálja az iskolai könyvtár állandó gyarapítása. Szeretnénk ebből minél többet profitálni, ezért minden színházi és filmelőadás után beszélünk a gyerekekkel: mit láttak meg és mit kellett volna még meglátniuk. — Szakmunkásképző intézeteinkben az esztétikai oktatást szinte kizárólag a heti két magyar óra jelenti — kapcsolódott a beszélgetésbe Hock Ilona magyar—történelem szakos tanárnő. — Az ismereti, információs anyag szinte minimális, ezért legalább arra törekszünk, hogy amit adni tudunk, azt az élmény szintjén adjuk. Még a nyedvtanta- nításba is becsempészünk egy kevéske — legalább szakmai — művészetismeretet, például úgy, hogy a főnevekből köznevek alakulhatnak ki: a rabicfalat. Rabitz német építőmesterről nevezték el, eközben néhány diaképet mutatunk Rabitz korának építészetéről. Rendszeresen tartunk rendhagyó — ma már szerencsére egyre kevésbé rendhagyó irodalomórákat, legutóbb Keres Emilt hívtuk meg. Az eddigiek is igazol iák: oktatási rendszerünk struktúrájában a művészeti oktatás oroszlánrészét az általános iskolára tették. Az új tantervekhez készült általános iskolai nevelés- és oktatásterv ki is mondja: „Legyen — mármint a gyereknek — esztétikai érzéke. ízlése... Sajátítsa el az iskolában és szabad idejében, művészeti jellegű tevékenységek során az esztétikai kifejezéshez szükséges alapvető jártasságokat, készségeket és képességeket (— most kell nagyon figyelni!) Törekedjék a művészeti alkotások helyes értékelésére, tudja megkülönböztetni az esztétikailag értékeset és az értéktelent”. Magyarul: tudja megkülönböztetni a jól megírt fércművet a zseniális regénytől, tudja, hol a határ a nonfiguratív festészet és a mázolmány között, valamint „csak tiszta forrásból” merítve szelektáljon népdalok és műdalok között. Mindezt 13—14 évesen. Csakhogy ez bármilyen tantervi módosítás árán sem érhető el, mert a gyermek ilyen idős korában pszichológiailag még eny- nyire nem lehet érett Igényességet ébreszteni A körzetesített gyáli általános iskola valószínűleg megyénk — létszámát tekintve — legnagyobb iskolája: 2177 növendéke van, 97 pedagógussal, akik közül 28 képesítés nélküli. Az áttekinthetőség érdekében kértem Kovács Istvánná igazgatóhelyettest, hogy tapasztalatait csak a központi iskolára vonatkoztassa, mert a többi iskolában rosz- szabbak a körülmények, még osztatlan nyolcosztályos iskola is akad. A különbségek jelzésére még any - nyi: a központi iskolában két énekés két rajztanár van, ugyanakkor van olyan iskola, amelyikbe nem jutott szakképzett tanár e két tárgyra. Az is igaz: a központi iskolába jár a legtöbb gyerek, több mint 700, és a tanulócsoportok létszáma 36 és 42 között váltakozik. — Kétségtelen előny, hogy rendelkezik iskolánk az esztétikai neveléshez és oktatáshoz szükséges tanárokkal és elő tudtuk teremteni a korszerű pedagógiai segédeszközöket is — mondta Kovács Istvánné. — Már az új tanterv jegyében tartottunk olyan kísérleti órákat magyarból, ahol bemutatták a reformkor építészetét, szobrászatét, festészetét, zenéjét és irodalmát, részben a gyerekek által gyűjtött anyaggal, részben meglévő diafilmmel, hanglemezzel. Jól működő iskolai énekkarunk és a váltó műszakos tanításnak megfelelően, két rajzszakkörünk van. Akadnak gondjaink is: megítélésem szerint a napközi otthonban többet foglalkozhatnánk a gyerekek esztétikai nevelésével, de a felügyelők többsége képesítés nélküli. Örültünk annak, hogy 300 Ifjúsági hangversenybérletet vásároltak tanulóink, de — mivel Gyá- lon több mint tíz éve nincs művelődési ház — a koncerteket méltatlan körülmények között, a tornateremben kényszerültünk megtartani. — Az osztályonkénti heti két rajzórában, a tanmenetnek megfelelően is inkább csak az esztétikum iránti érzékenységet és igényességet tudjuk felébreszteni — kapcsolódott a beszélgetésbe Garay Jenő rajztanár. — Énnek a munkának az eredménye évek múlva érik be igazán. Évente 6 órát fordítunk képzőművészeti alkotások elemzésére, így a gyerekék legnagyobb része csak fogalmakat képes befogadni, — Nehéz megítélni az esztétikai nevelés hatékonyságát — szólt Me- licher Júlia énektanár —, legföljebb abban tapasztalunk eredményt, hogy a tanulók szívesebben hallgatnak zenét. Igyekszünk elérni, hogy a gyerekek egységben lássanak egy- egy történelmi kort, párhuzamba tudják állítani az adott időszak különböző művészeti ágainak alkotásait. Én nagy problémának tartom, hogy az énektankönyvek meglehetősen zavarosak, különösen a nyolcadik osztályos. De alapvetően abban látom a gondot, hogy a felsőtagozatba lépő tanulók nagyon keveset hoznak magukkal korábbi tanulmányaikból és a családi környezetből. Azt mondhatjuk, hogy többségük a magyar nóták szintjén érkezik, s innen meglehetősen nehéz eljutni az önálló értékítéletig. A már idézett oktatási és nevelési terv célkitűzéseit talán még nehezebb lesz elérni, ha — amint erről viták folynak — tovább csökkentik a készségfejlesztő órák számát. S Melicher tanárnőnek abban bizonnyal igaza van, hogy a felsőtagozat oktatásának eredményességét apróbb gyermekkorban kell megalapozni. Gyakran felmerül a kérdés, hogy a készségfejlesztő tantárgyak — a rajz és az ének mellé tehetjük a tornát is — oktatását nem lehetne-e már az alsó tagozatban szaktanárra bízni? Legalább azokban az iskolákban, ahol erre megvan a lehetőség. ★ Az iskolák túlnyomó többségében gond: nincs szakképzett ének- és rajztanár. Így aztán az egyébként is szűkre szabott óraszámok még kevesebb eredménnyel kecsegtetnek. Mert, igaz, hogy az esztétikai nevelés minden iskola valamennyi tanárának a feladata, hiszen a komplex nevelésnek része — de a konkrét ismeretek elsajátítása nélkül nem képesek a gyerekek a műalkotások értő befogadására. S életüknek egy darabja felnőtt korban is hiányozni fog. Ha nem születik meg a szintézis az esztétikai nevelés és az oktatás között, akkor a szép iránti készség ápolatlan marad, s a sokoldalúan művelt embereszmény, csak eszmény marad. Kriszt György
