Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 6. szám

4 av 1978. JANÜÁR 7., SZOMBAT JANUÁRI NYITÁNY Pest megyeiek fővárosi tárlatokon Vidéky Brigitta: KSrhlnta I Kántor Sándor karcagi ke- rámikus, a népművészet mes­tere. Kiállítását a Néprajzi Mú­zeumban tekinthetjük meg már­cius végéig, hétfő kivételé­vel, naponta 10 és 16 óra kö­zött. A tiszta forrás művésze' Népművészet mindenütt lé­tezik, ez az a tiszta forrás, mely a szó bartóki értelmében annyi és annyi költőt, muzsi­kust, képzőművészt emelt a magasba. Népünk tehetségét bizonyítja a sok változat, elég, ha a kerámia több elágazására gondolunk. Mennyire máskép­pen szép a nádudvari, a mező­túri, a hódmezővásárhelyi kerámia, Fazekas Lajos és Bo­dor Balázs művészete tanúsít­ja, s milyen különleges és meg­ismételhetetlen a maga nemé­ben a karcagi Kántor Sándor teljesítménye. Egy táj, egy korszak, egy nép ereje, vágya, energiája telepedik meg a Kántor Sándor korongolta for­mákban, színezett mintákban. Természetes, vele született te­hetségét pallérozta Győrffy István karcagi néprajztudós, aki Tiszafüred díszítő stílusá­ra és más tanulságokra hívta fel figyelmét, mely kialakítot­ta a Kántor-stílust. Azóta egyedülálló, amit csinál. Na­gyobb méretű madaras formá­jú edényei, Miska-korsói, szí­ves-tála joggal biztosították számára a brüsszeli világkiál­lítás nagydíját. Amikor a tv népművészeti vetélkedőjét néz­zük, amikor túrái hímzéseket, galgamácsai képeket, karcagi kerámiákat szemlélünk, akkor döbbenünk rá igazán, hogy mindenütt repül a páva, hogy népünk tehetséges fiainak al­kotó kedvét igényli és fogadja szövetséges, szolidáris érzület­tel az egész társadalom. A Néprajzi Múzeum helyes kezdeményezése nemcsak Kán­tor Sándor művészetének meg­hívása, hanem az is, hogy az aulában most is fontos mor­zsát helyezett el a Szovjetunió népeinek művészetéből, hasz­nálati tárgyaiból. Minket most különösen a zűrjén, észt, vo- gul, osztják tárgyak leptek meg. Arra gondoltunk, hogy összehasonlító nyelvészetünk bizonyította népünk finnugor eredetét, vajon festőinknek nem illene-e csendéletek egész sorával rögzíteni népeink dí­szítőmotívumainak rokonságát, egy hajdani együttélés népraj­zi formákban továbbgyűrűző nyomait? Az intimitás vásznai Vidéky Brigitta Glatz Oszkár növendéke volt a Képzőművé­szeti Főiskolán, és önmaga mestere lett az elmúlt évtize­dekben. Az ő múzeuma az otthon, képeit szobánk falára képzeljük, mert szépségük kel­lemes, intim. Jó a közelükben élni. Svájci vendégszobája, ké- zimunkázója, pódiuma egy­aránt a virágok szelídségével üzen számunkra derűs örö­met a színek néma és mégis átható megszólításaival. Vi­déky Brigitta — akinek tárla­tát a Helikon Galériában lát­hatjuk —, így festő, nem a hol­napot akarja meghódítani, ha­nem a jelent szebbé varázsol­ni a színek arányos örvendezé­sével. Az előrelépés hírnöke Régebben is sok olyan be­jegyzéssel találkoztunk a kiállítások vendégkönyvében, amelyeknek beírói Pest me­gyéből érkeztek. Erről a nem kezdeti szintről léptünk to­vább azzal, hogy már a meg­nyitót követő első napokon bő­vül a Pest megyei közönség. Növekszik az érdeklődés, egy­re hatékonyabb és árnyaltabb megyénk közművelődése. Csak ezzel magyarázható az a tény, hogy január első napjaiban már dabasi, tápióbicskei, szentendrei, váci, százhalom­battai bejegyzésekkel talál­koztunk. Jó hír ez január ele­jén. Losonci Miklós 14 millióan néztek magyar filmet Az elmúlt esztendőben to­vább növekedett a közönség érdeklődése a magyar filmek iránt. 1977-ben 14 millió je­gyet váltottak a magyar filmek előadásaira. Másfél millióval többet, mint 1976-ban. Ahazai sikerfilmek listá­ját négy játékfilm — Ranódy László Árvácskája, a Dargay Attila rendezte Lúdas Matyi, Zsombolyai János Kenguru cí­mű alkotása és Várkonyi Zol­tán kétrészes Fekete gyémá'— tokja — vezeti. Az év végére ezek a filmek érték el a legma­gasabb nézőszámot: látogatott­ságuk külön-külön is megha­ladta az egymilliót. A milliós rekord, közülük is elsősorban a Lúdas Matyi egyedülálló sike­rét igazolja: ezt a filmet ugyanis mindössze nyolc hó­napja játsszák a filmszínházak. A fő; bogy gwbüljön a jegy... ZSÁMBÉKON ELŐSZÖR VIZSGÁZTAK A PEDAGÓGUSJELÖLTEK Az asztal két oldalán tanár és tanítvány. A vizsgáz­tató, Csillay Gyuláné docens az oktatáselméleti feleletet hall­gatja. A kollokvium szó — főisko­lai kisvizsgát jelent — halla­tán az enyémmel együtt bizo­nyára sok olvasó gyomra kezd vitustáncba. S eszükbe jut az első vizsga drukkja... Előtte — Izgultok? Szilágyi Veronika válaszol, Túráról: — Persze... Pedig egy hete magolom azt a két­száz oldalt... — Mi már túl vagyunk a tűzkeresztségen — így az iker­pár, Hamzai Éva és Edit, akik a Fóti Gyermekvárosból jöt­tek. — Testnevelési szakkollé­giumba járunk, előbbre hoz­tuk a testnevelési anatómia vizsgát, és december közepén letettük. Négyesre és ötösre si­került. Erre a kollokviumra nem sok időnk maradt, kará­csonyig nem tanultunk semmit, az ünnepek között kipihentük a karácsonyt, azután szilvesz­tereztünk. Ha nekiül az ember, elég a két nap 100—100 oldal­nyi tananyagra. Reméljük... — Én még nem izgulok, majd odabenn — mondja Ba­lázs Attila, s még hozzáteszi a dabasi tanítójelölt: — zagyva­lékként kavarog az egész a fe­jemben ... — Most zajlanak az első vizsgák — mondja Börzsei Ist­ván docens, az Esztergomi Ta­nítóképző Főiskola idén indí­tott zsámbéki tagozatának ve­zetője. — Az első félévben 73 diákunk 495 órában 15 tan­tárgyat hallgatott. A félévet négy tárgyból gyakorlati jegy­gyei, ötből vizsgával zárják, a többiből aláírást kaptak. Ma matematikából és okta­táselméletből kell bizonyítani­uk, hogy az előadások, szemi­náriumok és iskolai megfigye­lések anyagát elsajátították ... A vizsgáztató, Csillay Gyu­láné docens: — Szerencsés helyzetben vannak a diákjaim, mert ed­dig az Országos Pedagógia In­tézetben dolgoztam az új tan­tervek előkészítésén, így első­kézből juthattak a legkor­szerűbb oktatáselméleti tudni­valókhoz. Talán ezért leszek szigorúbb a szokásosnál — fű­zi hozzá a tanárnő, aki ugyan­ebbe az épületbe járt tanító­képzőbe, amikor az még egy­házi iskola volt... Közben Folyosói beszélgetőpartne­reim — az első négy vizsgá­zó — sorban kihúzzák tételei­ket. Azután az iskola pecsétes papírján kezdik írni a felelet vázlatát, eleinte bukdácsoló, majd egyre sebesebben futó tollal. Rendszerré épül a lapon az imént még kavargó ismerettö­meg. Kidolgozott tétellé ala­kul, mondanivaló lesz. Mert amiről itt a diákok beszél­nek, az jövőbeli hivatásuk alapja... Vera: — Az általános mű­veltség nem mindig jelentette azt, amit ma. A XIX. század­ban azt tekintették művelt embernek, aki hibátlan hexa­metert írt, néhány éve azt, aki jártas volt a műszaki újdon­ságokban. Ma a műveltséget nyitott, fejlődőképes és ön­képzésre, továbbtanulásra ösz­tönző ismeretrendszernek te­kintjük ... (a „vallatószéken” ülve kifehéredő ujjakkal szo­rítja a vázlatot tartalmazó la­pot.) Éva: — A kombinált óra­típus több lényeges oktatási feladatot tartalmaz. Az új is­meretek nyújtásán kívül a korábban tanultakat rendsze­rezhetjük, összefoglalhatjuk, feltárhatjuk az ismeretek ösz­Halm&gyl Péter (elvétele szefüggéseit, s ellenőrizhetjük, értékelhetjük, a tanulók tudá­sát. Az órán az egyes felada­tok sorrendjét változtathat­juk... (Éva jobban izgul: vál­togatva fonja össze lábait, vagy kalimpál velük, s a hangja meg-megbicsaklik.) Edit: — A beszélgetés a ta­nár és a tanuló közös tevé­kenysége. A klasszikus Szók­ratész! beszélgetésben az ok­tató csak feleletet várt a kér­déseire, az úgynevezett heu­risztikus párbeszéd ennél ösz­tönzőbb: rávezeti a tanulót egy-egy probléma helyes meg­oldására. A lényeg az, hogy a kérdező alkalmazkodjon a ta­nuló életkori és fejlettségi szintjéhez, s hogy gondolkod­tató legyen a kérdés ... (Edit a legnyugodtabb, higgadtan fontolgatja szavait, türelme­sen végiggondolja! a közbe­vetett kérdésekre adandó vá­laszt.) Attila: — A tananyag kivá­lasztásánál figyelembeveszik a szocialista nevelés célját, a tu­dományok rendszerét, a ta­nulók már meglévő képzettsé­gét. Csak tudományosan le­zárt ismereteket tanítha­tunk».. (Attila jóslata bevált, tényleg szorong. A szó szoros értelmében: derekába mélyedő könyökkel ül, hadarva mond­ja, amit megtanult. Pedig nincs oka erre, ő is felké­szült ...) Utána Jakabos Ödön a darzsllingi temetőben, Körösi Csorna Sándor sírjánál. nyes putrikban mutatja őt: kicsi batyujával, páriasoványan. I Ilyen Ifl-tUa tett Debrecenben, beszélt és vetített itt, Gödöllőn, beszélt és vetített Szegeden — meg még vagy tucat­nyi helységében az országnak. Be­szélt és vetített, s míg kép jött kép, kaland kaland utón, mindinkább megbizonyosodott affelől: ez a jö­vés-menés sem jár kevesebb ha­szonnal, mint amikor Vargha Ber­talan magyar hittérítő preg írógé­pén Körösi Csornáról szóló írásokat másolt le Szánodéban, vagy amikor Kalkuttában az Ázsiai Társaság könyvtárában földije után kuta­tott. Nem, mert akik elmennek őt meghallgatni, nemcsak azt veszik tudomásul, hogy potom öt dollár­ral a zsebében micsoda útra mert elindulni ez a hosszú, fekete hajá­val, máig sovány testével hindu­nak is beillő kedves fiatalember, ha­nem azt is, hogy lám, ugyanannyira érdeklődik e kilenc hónap után az a másik meg az a harmadik. — Tudod — mondja ödi, míg foltos födelű naplóját újabb dátu­mokkal és nevekkel súlyosbítja —, én megjövök, én mesélek, én to­vább állok, de akik csak egyszer is közösen hallgatták meg az én oda- vissza-históriámat, jóismerősök lesz­nek, barátságot tartanak. Ügy kö­tődnek egymáshoz, mint a két ke­zem ... S míg nagyon sötét és nagyon eres végtagjait lengeti, megfényesedik az a hűvös csillogásának amúgy sem igen nevezhető szeme. Aztán azon fényes is marad, mert a hazai meg az itteni előadások után a kassait, a komáromit kezdi emlegetni. Mert — ha már egyszer így megint neki­vágott a világnak — sorra járja mindazokat a helyeket, ahol anya­nyelvén emlékezhet. Kassán a Cse- madok toborozta a hallgatóságot — még jóformán meg sem írta, de már ujjak között szorongatott koronák­kal akarták kifizetni indiai naplóját —; Komáromban a levelezőtársak. És ugyanígy lesz ez majd Szabad­kán meg Üjvidéken is, ahová a ma­gyarországi ülés után indul. Küldi a levelet: ekkor szállók vonatra, amakkorra legyen terem, és viszi képiekkel, cetlikkel teletömött vál­las táskáit, benne az elmondaní- meg a mutatnivalókkal. I Fáradtságot nem érez- napotnem ___________ számlál. Ha csak fé­li g-meddig működő tüdeje mégis fi­gyelmezteti: lassabban a testtel, mindig akad hol megpihennie. Lé­vén a kovásznai fafeldolgozó nyug­díjasa — tüdeje miatt volt kényte­len megválni a munkahelyétől —, csak arra kell ügyelnie, hogy kőr­útjának újabb állomásaira időben érkezzék. Na, meg arra, hogy úgy karácsonytájt azért mégis csak ott­hon legyen. Két gyermek — így mondják arra. így mondia ő is: egy leányocska meg egy fiúcska — vár­ja haza a fenyőfa alá az ő Indiát megjárt, folyton útra készülő, majd mindig úton lévő édesapját. Meg a két — fáin — gyermek édesanyja: a Sepsiszentgyörgyon megjelenő ma­gyar lap, a Megyei Tükör munka­társa — amúgy magyar—történelem „ szakos tanárnő. Az első út mindig hozzájuk ve­zet, ám a második a szentgyörgyi Székely Színházba, ahol az igazga­tónak, Szilveszter Lajosnak kell el­mondania: hol, milyen magyarnyel­vű előadásokat látott; hol, kikkel próbált nyélbeütni színdarab-, színész- vagy rendezőcserét. Mert — amúgy, egészen mellékesen —ez a legújabb kedvtelése Jakabos Ödön­nek: egy színpadra terelni az itt meg az ott játszókat. Elmondani, beszámolni, kérést közvetíteni, hírt átadni — ezzel telnek el az első otthoni hetek. He­tek? Ha nem hónapok... Annak a Kassán oly keményen követelt úti- naplónak a befejezése, véglegessé simítása ilyenformán megintcsak odébb tolódik valamicskét. Kínos a dolog, mert Domokos Géza, a bu­karesti Kriterion Könyvkiadó igaz­gatója már hazaérkezésekor levél­ben sürgette a kézirat gyors be­nyújtását, de hát majd csak meg­bocsátják ezt az újabb késlekedést. Még szerencse, hogy annak idején nem készült hivatalos szerződés, s a számonkérés nem lehet több, mint egy baráti ejnye-bejnye. I Hát így ez a lassan születő _______ könyv, így ez a régi, és íg y ez a mostani vándorlás: az öt dollár, az elefántok, Szanoda, Kal­kutta, Darzsiling, Csomakőrös, Deb­recen, Gödöllő, Szeged. Kassa, Ko­márom, Szabadka, Üjvidék, meg az itt, ott, amott útitársként, házigaz­daként, hallgatóként, levelezőpart­nerként megismert emberek. Így ez az Ödi-féle vándorélet, így ez az ödi-féle világ. És így azok a ba­rátságok, ismeretségek, amelyek napisütötte virágok módjára nyílnak ki mindenütt, ahol a levegőt kaszál­ják azok a nagyon sötét és nagyon eres végtagok. Akácz László — Amikor kijöttem a vizs­gáról, a lépcsőn akkorát es­tem, még a csizmám sarka is letört — nevet felszabadultan Vera. — Most csatangolok egy jót Pesten, azután megy a vo­natom haza. Otthon lesz nagy öröm... — Irtó jó túllenni rajta. A jegy? Nem lényeges, az a fő, hogy görbüljön, mert akkor nem egyes — fogja két kézre a kávéspoharat Edit. — Idén kezdtem el korcsolyázni. Dél­után megyek a műjégre. Ki­tombolom magam... Eva a kezét mutatja: — Lá­tod, nem remeg, pedig vizsga előtt citerázott. És láttam egy fekete macskát is. Majdnem bejött v. Ha így folytatódik, a végén még babonás leszek. Hogy mit csinálok délután? Lehetőleg semmit. Azaz meg­ebédelek. A fő, hogy sok hús legyen, mert megéheztem. Le­het, hogy meglepem a vőlegé­nyemet, éppen szabadságon van, katona. Attila: — Rohanok a szom­szédba. A csecsemőotthonban patronálok egy háromeves kis­fiút, Lacikát. Narancsot eszünk, éneklünk egy kicsit, meg be­szélgetünk. Azután irány Da- bas: a menyasszonyom is ma vizsgázott beszédművelésből, ő is tanítóképzős. Gondolom, eldicsekszünk egymásnak, azután — tanulni kell — neki­ülünk a mateknak, az a követ­kező ... ★ Pest megye legégetőbb is­kolai gondja, hogy kevés a szakképzett tanító. Az elmúlt tanévben iskoláink alsótagoza­tos osztályaiban háromszázket- ten tanítottak képesítés nél­kül. 1980-ban háromnegyed­száz tanító végez Zsámb 'kon, s áll a katedrára Pest me­lyében. Közöttük bizonyára ők négyen is. Vasvári G. Pál Ödi I Itt Járt ödi n**l**t Járt? Ott —1-■ 1 inkább, amint azt felé­jük, Kézdivásárhelyen mondják, és — amint az gyakran változó tartóz­kodási helyein lenni szokott — új­ra megkapta sok-sok jóemberét. Megkapta — vagyis, hogy a hatá­rainkon belül beszélt magyar nyelv szóhasználatával éljünk —, megta­lálta, föllelte számos barátját, is­merősét, akik tüstént sarkig nyitot­ták az ajtajukat, amikor megtud­ták: a világjáró kér bebocsátást. A világjáró: Jakabos Ödön kézdi- Vásárhelyi születésű, újabban sep­siszentgyörgyi lakos, aki nem keve­sebbel érdemelte ki e titulust, mint­hogy megismételte földijének, a Csomakőrösön született Körösi Cso­rna Sándornak legendás vándordí­ját: a háromszéki szülőház diófái­tól egészen Darzsilingig. Ügy, aho­gyan tervezte: oda meg vissza. Mindez, persze, több éve történt, — 1972. október 12-én, vasárnap reggel indult el Brassó irányába, és kilenc hónappal később, 1973 júliu­sában, egy nyolcvanezer kilométe­res út után ért haza —, ám Ödi az­óta is ödi, sőt, méginkább ödi, hi­szen az elmúlt évek csak tovább nö­velték hírét — méginkább kiszínez­ték legendáját nagy vállalkozásá­nak. Maga sem igen titkolja ezt a szé­kely ruhásán megkezdett, Brassó után Budapesten, majd Jugoszlá­vián, Bulgárián, Törökországon át folytatott, az indiai partokat egy zsúfolt személyhajón megközelítő, de aztán újra csak inkább gyalogosan, mint szekér- vagy autóstoppal meg­tett útját! Mondja, meséli, ahol le­het — odahaza, Erdélyben talán már a 200. előadását is megtartotta —, és, ha vetítőgépet is kerítenek vendéglátói, fölvetít néhány tucat képet abból a néhány száz fotóból, amely hol dzsungelekben, hol ele­fántlábak között, hol meg szegé-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents