Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
Régi utca Durkó Gábor tusra/za Hunyadi István: Magasan állt ott a hó Ihász-Kovács Éva: Tél Karonfogtam, rángattam erőszakkal. Tagjaiból kifutott minden ereje. Hagyta magát cipelni, mint akit akasztani visznek.---------------------- az aláírását a mi| Fölismerlek | nisztériumban. Nem ---------------------sikerült a csalás. A Fe hér kendőjét a tájra teríti, harangzúgású csepp havak úsznak a szívben, ahol egy megkezdett dallamot ringat a szél. Szétrongyolt, szürkéskék ernyő az ég, alatta behavazott parcellák bánata sír: mekkora véső, milyen radír, micsoda technika kellene, hogy kiirthatnánk a szomorúságot. A csendben prizmás hópihe száll: megfagyott párjára gondol, tétován kuporog a csónt-ágak legtetején egy madár. bíró, ha távol maradsz. Statárium van. Nándor belátta igazamat, nem akadékoskodott. Gyalog indultunk a városba, ahol a bűntárgyalást lefoly-. tátják. Nem lehettünk messze, amikor letette a csomagját és leült. — Mégse megyek oda, Péter. Ne nézz hülyének. Visszafordulok. Sarkamra álltam Nem hagytam, hogy megfutamodjon. — Mi történt veled? Elgyávul- tál? Mindig síkraszálltál az elveidért. Az igazság bajnoka voltál. Azt akartad, hogy észretérjek én is. Szá- lasi a földreszállt Krisztus! — ezt szajkóztad, mint egy megszállott. Gatyádba szállt a te híres bátorságod? Most állj helyt a hőbörödött vezéredért, hűséges csatlós.!* Nem történik bajod, ha vallomást teszel. Rémeket látsz. Arcáról eltűnt korábbi hetykesége. Elcsigázva nézett vissza. Reszketett. | — Föl fogják ismerni az aláíráso- * mat. Köröznek. El akarsz veszíte- ; ni? — Ostobaság! Gyere! Elferdíted az aláírásod. Bal kézzel írd. Tudtam, hogy álltatás amit mondok. A Kovrig-név eléggé ritka, hírhedt alak volt a hivatalában. Az írásszakértők. Nagyító alá kerül az a jegyzőkönyv. A jobbik . az erdő, mint sok évj Más ez ] vel előbb, amikor fcen- ----------------- ne éltünk. A fák dereka vaskosabb, árnyékuk terebé- lyesebb, s a, lombosodással a villák is megszaporodtak. Pionírok voltunk, mi húztuk fel a tízegynéhá- nyadik nyaralót. Fölfele indulok a Kanonok-lépcsőn. Szeretnék befordulni a régi utcánkba, milyen is a Tücsöktanya, mióta harmadik gazdája került. Az utcában magasan állott a hó. Hó fedi lassan az emlékeket is. Itt vészelte át a háborút Andrea a két fiúval. Eszembe ötlik az ékszer, a családi smukk, hogy büszkélkedett velük Andrea. A nálunk megéjszakázó németek lopva tekingettek a verandalejárat felé, a hevenyészve befedett nyílásra. Körülszaglászta a kutya is, a hadikutya. Továbbálltak másnap, sarkukban voltak a szovjetek. Többen is meghaltak azon a békanyálas őszön. Gyújtóbomba esett egyik közeli házra, amikor Gizella néni megindult a vödrökkel. A szívét járta át a repesz. Eltávozott az öreg Vécsey. Szívrohamot kapott. Ű volt Fenyőfüreden a legsnáj- digabb gavallér, aranyzsi- nórós extengerész sapkában, hatvanegynehány esztendejével. Náci-győzelemnek szurkolt ez a miniszteriális dzsentri, hévvel bizonygatta, hogy a szovjet hadsereg kiver- zik, csakis a német és a japán a jó katona. A szovjet lövegek sokszorosan visszaverődő dörgése állította meg a szívét. Nekünk is lett elgyászolni való halottunk később, a Lincsi néni, de ez a tragédia a rákövetkező tavaszon történt. Egy csavargó hentesivadék végzett vele. Örömszerzőnek, a csönd és a pihenés házának építette Andrea a Tücsöktanyát. De visszájára fordult ez a szándék. A nagy csaták villámai elültek, lomberdő takarta el a házat az ágyútorkoktól. Jött az a vagabund, Teleki-téri nepper, tolvajzsákmányra vadászott az elhagyott nyaralókban. Tett-vett a konyhában Lincsi néni, Nándi, a sógorom, menyecskézett valahol. Politikai körözött volt, csak megfelelő áhítattal vette ajkára Szálasi nevét. Lincsi néni bújtatta ide öccsét, hiába elleneztem, azzal érvelt, hogy része volt a nyaraló felépítésében. A sógor csak a vértócsát találta meg a konyhában és a halott öreg asz- szonyt. A balta fokával ütötték agyon. Nándi volt a koronatanú, meg kellett jelennie a bűntárgyaláson. Nem volt ereje továbbmenni egy másik búvóhelyre. Egyik hadifogoly-feleség kötözte magához. Nándi tudta, hogy veszély fenyeTücsöktanyán keresték a nyomozók, ott is fogták el. A Drasche-tég- lagyárba vezényelte a fegyintézet, az agyagbányába, közvetlenül a szabadulása előtt. Ott végzett vele a szívroham. A vén kőműves-faragta ciklon- kövek túlélték a pusztulást, kettőét a bennlakók közül. Mintha egyik hívta volna a másikat. Andrea szabadulni akart az erdei háztól, a nyarak emlékétől is, melyeket átélt. Mi is elszakadtunk egymástól, hogy kipróbáljuk a magányt, a társtalanság gyötrelme« időszakát. Nem voltunk annyira korosak, hogy ki ne javítsuk, amit elhibáztunk. Kitervelte és megépítette az új nyaralót is Andrea, jó messze a korábbitól, a domb túlsó oldalán.Mi vonzotta ide? Talán a nevetséges áron elkótyavetyélt, régi hajlék, a kárbament erőfeszítések, vagy a vissza nem fordítható ifjúsága? Miféle mágnes kényszerít engem Fenyőfüredre ma is? Nincs ott keresnivalóm többet, a festő fiam családján kívül, mivel végleg idetelepédetf a fiatal cserfák alá. Nincs több ilyen pont az országban — mondogatja —, minden szöglete gyerekkor, emlék, ha kegyetlen is olykor. Engem úgy hí magához, mint vi- lágba-tévedtet az őshaza. Az egykori fészek, a fölé hajló szellős fákkal, az egymásra zsúfolt vöröslő kövek, és szakadékok. A kissé távolabb cipelt szalmafonású asztal, a lábam alatt elsurranó gyíkok, az erdő mindig hallható neszezése. Ezek a fák akkor fiatalok voltak, velünk öregedtek meg. részt választotta Iván fiam. Nem mozdul innét, vár. Ki akarja vallatni a természetben rejíő, alig megfejthető titkot. De a mi utcánk járhatatlan. Magasan áll benne a hó. Borbély Tibor versei: Hold Éjfél után három óra. Bámulom a kifli-holdat, egyedül. A gondolatok, — halkan járnak. Lábujjhegyen. Nem zavarják meg az álmát a családnak. Miként mutassam hát nekik? —, hogy ott, ahol űrhajósok jártak, most mégis Szent Dávid ül, lógatja lábát. Nem hárfát penget. Mosolyogva, halkan, hegedül. Gyermekkori táj Gyerekkorod óta tépi a szél, riasztja fagy, veri a zápor. Te mindent tudsz *az itt oly ritka fényről. Itt nőttél ki, ebből a tájból. Esti nádas Révész Napsugár grafikája Kucséber-dal Vegyenek-vegyenek! — észt pótló szereket, íróasztalt, felmagasztalt címet, rangot, kis villába: nagy harangot, nagy gyereknek kis kocsit, — vegyenek még valamit! Nem is drága, ára sincs, ingyen itt a drága kincs! Kicsi tálca, bűvös tálca! Sorba-sorba-sorba hát, — míg járom e csöpp hazát! i * * f Klasszikus fordulat Shakespeare Hamlet-jét olvassa az ifjú dán, s a vége felé elejti a könyvet. Sóhajt: így sem könnyebb, ' de bennem „kevesebb” a római. Nehéz kimondani: élve vállallak hazám! A kegyek lábánál Báróik Zoltán műanyagmetszete Osztojkán Béla: Híd alatt Az eSŐ zuhogni kezdett. A fiú dühösen rámordult a lányra: — Igyekezz! Hallod? Szedd a lábad! — jó, jó — békítette a lány. — Ne dühöngj már megint. Begombolta a blúzát és futásnak eredt. Mire beérte a fiú, ruhája csuromvizesen tapadt mellére, hátára. — Utánam gyere! Kapaszkodj a korlátba, különben a vízbe poty- tyansz. Egy perc múlva megérkeztek. — Itt lakom — szólt a fiú. — A környéken sehol sincs ennél jobb. Mire vársz? A lány gombolni kezdte a blúzát. Fázott. Amikor belebújt a fiú pulóverébe, a levetett ruhadarab még száraz részébe megtörölte arcát és a haját. — Koszi. Már nem is fázorr Közelebb ment a parthoz, leült egy kőre. Tekintete messze elkalandozott: a folyó felszínén sűrű bugyborékok kavarogtak. — Mi van veled? — kérdezte mogorván a fiú. A lány ráemelte a szemét. — Azt kérdeztem mi bajod? — Mi lenne? — A lány megvonta a vállát. — Ülj le te is — mondta később. — Nézd. milyen óriási bugyborékok úszkálnak a vízen. — A fiú lekuporodott a rongyos, rohadó matracra, magára húzott egy pokrócot, és becsukta a szemét. — Szólj, ha meguntad. Későre járt, az eső elcsendesedett, a lány még mindig a parton ült, a fiú azt hitte, alszik. — Egy hete szöktem meg — mondta váratlanul a fiúnak. — Ha elkapnak, téged vesznek elő. — Felkapta a fejét. — Tudod, mire gondolok? Hogyha elkapnak, te oda- állsz eléjük és ezt mondod: „Feleségül veszem. Eltartom.” — Felnevetett, aztán újra lehajtotta a fejét. — „Gondoskodni fogok róla.” — mondta még, szinte magának. — A rendőrök ezt persze, nem hiszik el. Bevisznek az intézetbe, rám adják a kockás flanellruhát, aztán odaülök az ablakhoz és várok. Hogy megszökhessek megint. Vagy egyszeresek beállíts. Mária néninek odaadsz egy papírt, amin pecsétek vannak.. . Szülnék neked gyereket. Amennyit csak akarnál. A kislányoknak szép fehér, vagy barna gyapjúruhákat vásárolnánk, és a fiúk sem viselnének mindig tréningruhát. — Egyébként — folytatta később —, Mária néni most oltja le a villanyt. A lányok még hancú romnak egy kicsit, de aztán kussolniuk kell. Képzelheted, mik történnek a takarók alatt... — Honnan tudod? — Tudom. A híd dübörögni kezdett. — Vonat! — ugrott fel a lány. — Most megy el fölöttünk! Miért nem mondtad, hogy itt vonatok is járnak? — Elég! — tolta el magától a fiú. — Meg akarsz hülyíteni? Ide nem hallatszott el a nagyváros zaja. A Duna sem csobogott: halkan, nehezen hömpölygőit, ahogy illik, ahogy megszokta. A lány levetette a ruháit. Odabújt a fiúhoz. — Szép vagy — mondta neki a fiú. Megtapogatta a csípőit. — Hány éves vagy? — kérdezte halkan. — Már tudnék szülni. Kisvártatva megint a lány szólt: — Alszol? — Gondolkodom. Felült. A takaró lecsúszott róla. A fiú becsukta a szemét. — Miért hoztál ide? — kérdezte tőle. — Hogy aludj. Hogy ne legyek egyedül. — Van pénzed ? Nem akarok jegy nélkül villamosra szállni. Kibújt a pokróc alól és pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit. — Eljössz értem? — kérdezte még utoliára. — Hozol pecsétes papírokat? Egy perc múlva a fiú utánaszólt. Nem kapott választ geti, elfoghatják. Kereken kijelentette, nem tesz tanúvallomást, ismerik az aláírását az igazságügyben. Nem hagytam, hogy lelépjen, kibújjon szorongatott helyzetéből. — Letárgyalják az ügyet nélkülem, nem kell, hogy odamenjek. Vásárra vinném a bőröm — ellenkezett. Ismertem a törvényt, nem hagytam, hogy kimásszon a csávából. — Ne sumákolj. Kötelességed. Te vagy a koronatanú. Itt hallgat ki a