Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-22 / 19. szám

Lesz egyszer egy híd... A Duna ölelésében Horányt és Surányt hiába keres­nénk a térképen, nem találnánk. Aki szeretné fölkeresni — ám előbb meg­tudni: hol is helyezkedik el a két üdülőtelep a szentendrei szigeten, hosszas kutatás után megtalálja, a Panoráma sorozatban megjelent Du­nakanyar című útikönyvecskében. A túlpartról nézve A Surányi-telep tulajdonképpen Pócsmegyerhez tartozik. A Duna ke­leti ágához tapadva, Leányfalú-Felső- göd vonalában fekszik. A Horányi-te- lep délebbre, ugyanezen a Duna-par- ton helyezkedik el, majdnem átellen- ben Szentendrével. Közigazgatását Szigetmonostor tanácsa látja el. A Dunakanyar című könyv, amely 1961-ben jelent meg, nem bánik bő­kezűen a két üdülőteleppel, de még a két községre: Pócsmegyerre és Szigetmonostorra sem veszteget sok szót. Aki erre a környékre készül, a következőket tudhatja meg belőle: a száz méter magas szentendrei vár­dombról bájos kép tárul elénk; Szi­getmonostor két tornya emelkedik a fák zöldje fölé. Szentendre és Leány­falu határával szemben széles, fa­soros út vezet Szigetmonostorra, és — tegyük hozzá: valójában nem ve­zet oda, mert az út a vízparton meg­szakad. Akinek kedve van várakoz­ni, használhatja a monostori' révet, bár meg kell fontolnia, a dolgot, mert, visszafelé ugyanannyit várakozhat. Ha van autója és nem sajnálja a benzint, elmehet Tahitót faluig, át a hídon és elindulhat lefelé a szigeten. A könyvecske elmondja, mennyit fejlődött Szigetmonostor a felszaba­dulás óta, s máris Pócsmegyerre irá­nyít tovább. De nem Szigetmonostor felől, hanem Leányfaluból vezet az útikalauz: Leányfaluval szemben Pócsmegyer piros háztetői virítanak, írja. Felsorolja a község műemlékeit, azonban mégsem látszik átmenni a községbe, mert rögtön északnak for­dul a következőképpen: Tahit és Ta- hitótfalut híd köti össze. Át is vezet a könyv ezen a hídon, de nem dél­nek, Pócsmegyer felé, hanem észak­nak irányít. Megemlíti még a jólismert Horá- nyi csárdát, azt is, hogy innen hat­hét kilométeren át, felfelé, egészen a Surányi-telepig sátortábor húzódik nyáron. Víziéletre páratlanul alkal­mas, mondja, a fűtakaró selymes, a víz aludni látszik; a horányi turis­taház 1960 óta szálloda, itt van a ví­ziélet központja. Csak a vízen át... Akár elég ennyi figyelemfölkeltés- nek, akár nem, kezdték fölfedezni a szigetet. — A hatvanas években kezdtek ideszállingózni az emberek, — mondja beszélgető partnerünk, Erős Gábor, akin. mint műszaki ügyinté­zőn. a pócsmegyeri és a szigetmonos­tori tanács osztozik. — Három-öt-ti- zenöt forint volt akkor egy négy­szögöl telek. Most kétszáztól ezer fo­rintig terjed az ára. A környék egy­re dinamikusabban fejlődik. Horány- ban zűrzavart okozott a rendezési terv hiánya. Elkészült a terv, még 1969-ben, most birtokvalósítási eljá- járással próbál rendet teremteni a szentendrei járási és városi földhi­vatal. Nagyjából ugyanez a helyzet Surányban, de már elkészült az egy­séges ingatlan-nyilvántartás. A telkek új helyrajzi számokat kaptak. A rendezési terv hiánya miatt 1975-ben, bizonyos övezetekre általános telek­átalakítási, elidegenítési és építési tilalmat kellett elrendelni Surányban és Korányban is. Tehát vanak rendezési törekvések, enélkül nincs is fejlődés. Budapest­hez közel eső területeken egyre ne­hezebb telekhez jutni, ez megnöveli a sziget, rajta Horány és Surány je­lentőségét, ami abból is kitűnik, hogy a Szentendre című, 1977-ben újra megjelent Panoráma útikönyv már több helyet szentel ennek a térség­nek, mint az említett Dunakanyar- útikalauz. Él nélkül, de kritikusan jegyzi meg: a Horányi csárdához hiányosan jelzett túristaút vezet. Hiába kap azonban több helyet a két község és a két üdülőtelep a könyvben, a szerzők Pócsmegyerről még mindig nem magát a községet, hanem Leány­falut nézik: parti fái alól — írják — szép kilátás nyílik Leányfalu villa­telepeire és a mögötte elnyúló hegy­vidékre. Pócsmegyer és Leányfalu között rév közlekedik; Pócsmegyer látnivalói a református templom, a szégyenkő, az Eszterházy-kúria;, há­zai a Duna vízében tükröződnek. Innen délre fekszik Szigetmonos­tor, bencés kolostor volt itt. A köz­ség nem vészelte át a török uralmat. Két templom, kétszáz éves népi épí­tészeti emlékek. Elérhető a határ­csárdától induló motoros révvel. A váci Duna-ágban révátkelő köti össze Felsögöddel; a szentendrei ágban ha­jóállomása is van. A vizet járók szívesen keresik fel Horányt és Su­rányt, a két népszerű üdülőtelepet. Horányt kompjárat köti össze Duna­keszivel és Alsógöddel. Horánygyön- gye üdülőtelep, 160 személyes turista- szállója van. Horánytól északra egy óra járás Surány, az előbbinél nagyobb szabá­sú üdülőtelep, Felsögöddel rév köti össze. Félórás séta után Pócsmegyer­re, innen révvel juthatunk át Leány­falura. A bezártság miatt Pócsmegyer és Szigetmonostor ilyenkor csendes, kihalt, Aludni lát­szik, akár a Duna nyáron. Mi történt 1977-ben a két községben és a két üdülőtelepen? — A bezártság miatt nem fejlőd­het eléggé a két község — mondja Erős Gábor. — Évente lebontanak két házat, öt-tíz épül helyettük. A Duna körbefog bennünket, csak Tahitótfa- lunál vezet híd a szigetre. A lakosság a gödi vagy a leányfalui révvel tud kijutni innen. P0csmegy"r'-n két év alatt két és fél kilométer út épült, Szigetmonostoron nagy lendülettel megkezdődött a tornaterem építése, aztán abbamaradt, az építők nem nagyon iparkodnak. Távlati terv: két tanteremmel szeretnénk bővíte­ni az iskolát. — Horányban? — Kilátás van arra, hogy az AFESZ-szel karöltve kétszáz négy­zetméter alapterületű ABC-áruházat építünk. Horányban épült 1977-ben egy körkörös út az árvízvédelmi gá­ton, egész a dunakeszi révig. Tehát ott már gépkocsival is könnyebb köz­lekedni, sőt 1976-ban kezdődött, ta­valy befejeződött a villamosítás. Minthogy Horány újabb területei még nem szerepeltek a tervben, ezek ki­maradtak a villamosításból. A vízhá­lózat még nem épült ki, az intézmé­nyes üdülők kutakat fúrnak maguk­nak: a MÉM dolgozói kútfúró társa­ságot szerveztek. Horányban a ren­dezést is meg kell várni, s nem köny- nyű rendet csinálni: a telkek időköz­ben négy-öt kézen is átmentek. — Surány? — Mindkét üdülőhelyen van hidro- glóbusz, csak a vezeték kiépítése ke­rül majd pénzbe. Mindkét helyen fellendítésre vár a közellátás, szol­gáltató létesítményeket kellene épí­teni. Surányban tavaly aszfaltbur­kolatot kapott a Tulipán utca. Ahhoz, hogy a két telep az országos üdülőte­lep névnek megfeleljen, itt még so­kat kell tenni. Eljárók és bejárók Pócsmegyernek körülbelül 750, Szigetmonostornak 1400 lakosa van. A törzslakosság egy része eperter­mesztéssel foglalkozik. Szezonban a termést a helyszínen felvásárolják. És a többiek? — Bizonyos százalékuk eljár a szi­getről, ipari üzemekben dolgoznak. A közlekedés hosszadalmas és körül­ményes. A tahitótfalui Kék Duna Ter­melőszövetkezet ad a helybeliek egy részének munkát, Pócsmegyeren épí­tő részlege, Surányban bakelitüzeme működik. Szigetmonostoron egy ma­jor található, lakatos, asztalos, és egyéb üzemrészekkel. Pócsmegyeren némi munkát ad még a homok- és sóderbánya és a szigeten a Fővárosi Vízművek. — Telkek? — Van még tartalék terület. A Ho­rányban felparcellázott telkek a ren­dezés előtt nem értékesíthetők. Su­rányban is jócskán van tartalék, de itt rendezési tervre még kilátás sincs. Hídépítés ugyan szerepel az agglo­merációs tervekben, de, hogy ez mi­korra várható, arról a két községben senki sem tud biztosat. Pedig ez ad­na igazi életet ennek a nehezen meg­közelíthető, isten háta mögötti hely­nek. — Egyetlen előnye van annak, hogy hiányzik a híd — mondja Erős Gá­bor. — A sziget így zárt, nincs zaj, nincs forgalom. Ha egyszer mégis lesz egy híd, akkor a Budapestre be­járók hamarabb érnek a munkahe­lyükre, és közvetlenül jöhetnek be az üdülők is a szigetre. Ez esetben, biztosra vehető, hogy sokan cserélik majd el az egyre zsúfoltabb környe­zetben lévő balatoni nyaralójukat ho- rányira és surányira. Hatos Erzsébet Egy életre szólóan MUNKÁK ÉS MINDENNAPOK Németh Veronika vöröskeresztes. Ez a hivatása. Ma is, nyugdíjasként is. Egy életre szóló hivatás: ott volt, amikor megkezdődött az egészség­ügy államosítása, amikor nővéreket, szakembereket kívánt az ország. A Nemzetközi Vöröskereszt segélyeit osztotta az 1954-es nagy árvízkor, s két évvel később, a földrengés ide­jén. Akkor is ott volt, amikor a Kvassay zsilipet elvitte a jeges ár és szükségbölcsődét, elsősegélyt, élel­met kellett előteremteni... — Sok volt a vargabetű. Tudja, én tanyán nőttem fel, Orosháza mellett. A bőrömön éreztem a nyomort. Gyermekkoromtól azt szerettem vol­na, hogy olyan munkám legyen, amellyel minden tanyára eljuthatok. Segíteni jó szóval, tettel is. Tanító védőnő — A felszabadulás után Szente- tornyára költöztünk. Ott találkoz­tam először védőnővel. Akkoriban nemcsak lehetősége, de kötelessége is volt minden házba benézni. A sok tbc-s beteg, s a csecsemők, öre­gek ápolása rá maradt. így adtam fejem a védőnői hivatásra. Tanul­hattam, ingyen lakhattam a kollé­giumban — ezek sem voltak lényeg­telen szempontok akkoriban. — Azután mégsem lettem védő­nő, nem adatott meg... 1949-et ír­tunk, s kiemeltek — a szentesi ápo­lónőképző intézet igazgatójának. Az egyik életcél helyett kaptam mási­kat: addig apácák voltak az ápo­lónők. Képzett, lelkes, világi nővé­rekre volt szükség. Olyan lányokat kellett rövid idő alatt felkészíteni, akik korábban nem juthattak isko­lába. Négy évfolyamot vezettem, kétszázötvenen kerültek ki ez idő alatt az iskolából. Megszerettem az oktatói munkát. Szívesen vállaltam a megbízatást, s 1951-től oktatási felelős lettem a Csongrád megyei pártbizottságon. Négy évvel később férjhez mentem, így jutottam Budapestre. Két le­hetőség kínálkozott a Vöröskereszt­nél: legyek területi instruktor, vagy Pest megye Vöröskereszt-vezetősé­gének titkára. Egyetlen pillanatnyi tétovázás nélkül Pest megyét vá­lasztottam. Talán a gyermekkori álom miatt... A kezdetektől a sikerekig Azóta eltelt 22 év. Németh Vero­nika tavaly nyugdíjba ment. Nem panaszkodhat arról, hogy tétlenül töltött két évtizedet Pest megye Vö­röskereszt-titkáraként. De beszél­jenek erről a tények: Ha valaki egy 1955-ös statiszti­kát venne elő, azt olvashatná ben­ne, hogy a megyében 94 Vöröske- reszt-alapszervezetben négyezer tag tevékenykedik. Ma: 751 szervezet­ben 60 ezer tagot számlálnak. A kezdet persze, nem volt könnyű. A Vöröskereszt-segélyek szétosztá­sa az árvizek, földrengés idején, az elsősegély megszervezése. Dunaha- rasztin például egy vagonban lak­tak, akiknek odalett a lakása... a jószág vízbe fulladt, a bútort habok sodorták... Az első feladat volt: olyan veze­tőséget szervezni, amely hatékonyan irányítja a még csekély létszámú tagságot, a tbc elleni küzdelemben, a közegészségügy megteremtésében, az oltásokra való mozgósításban. A 60-as években már mérfóld- léptű csizmát öltött a szervezet. Az első térítésmentes véradó napot a gödöllői Ganz Árammérőgyárban Y. fT.v tartották, s Dunaharasztin — az el­ső községi véradó napon — a busz­megállónál toboroztak önkéntese­ket. A legutóbbi adat: négy eszten­dő alatt 128 ezer 269-en adtak csak­nem 43 ezer liter életmentő vért... A gyarapodás évei alatt egyre sokoldalúbbá, kifinomultabbá vált a megye vöröskereszteseinek mun­kája. Tisztasági mozgalmat szer­veztek, módszergazdag egészségne- -•“lő és elsősegélynyújtó tanfolyamo­kat, család- és ifjúságvédelmi kur­zusokat. Megkezdődött az idősek társadal­mi gondozása, a gyermekvédelmi és az alkoholizmus elleni küzdelem. Megtörtént; a mennyiségi növeke­dés minőségi változásba, csapott át. Ma ezen az úton jár a Pest megyei Vöröskereszt, s aktivistái naponta lelnek új célokat, mint a környezet­vagy a lelki egészség védelme, s a népesedéspolitikai feladatok valóra- váltása. Ismerősök között Németh Veronikának 17 kitünte­tése van. Legutóbb, a Magyar Vö­röskereszt V. kongresszusa alkal­mából a Munka Érdemrend arany­fokozatával ismerték el eredményes tevékenységét, életművét. De vajon befejezett-e az életmű? — Nem tagadom, jólesik a meg­becsülés. No, nemcsak a kitüntetés, hanem inkább az, hogy ha egy is­kolába, üzembe látogatok, régi is­merősként fogadnak, elbüszkélked­nek egy-egy sikeres vetélkedővel, véradó nappal, s a brigádnaplók lapjai az időseknek, állami gondo­zott gyerekeknek szerzett örömről szólnak. — A nyugdíj? Nem igazi nyug­díj ez... Mert a társadalmi munka olyan: bármennyit vállalhat az em­ber. Most tehát „nyugdíjasként” lettem a Pest megyei Vöröskereszt elnöke, s maradtam tanácstag, s a HNF megyei bizottságának tagja. — A tervem: amíg az egészségem engedi, részt szeretnék venni a me­gyei Vöröskereszt-vezetőség mun­kájában. Jövőre a váci járást pat­ronálom és az aktivistáknak tartok továbbképző előadásokat, beszélge­téseket. — A magánéletemben? Nagy a restancia: sokat kell olvasnom. Pél­dául 7 éve vettem meg Prust egyik könyvét, a Fáraót. Most jutottam hozzá, hogy kézbevegyem. Azután rendbeteszem a lakást, nyáron pe­dig kertészkedni szeretnék, a sziget- szentmártoni hétvégi ház körül. Lé­lekben ma is tanyasi lány vagyok: kötődöm a földhöz... — Mint Vöröskereszt-titkár, napi 13—14 órát dolgoztam, a sok vidéki út miatt. Most nem mérem az időt. nem nézem az órát. Amikor a se­gítségem kérik, jövök. — Hogy meddig maradok vö­röskeresztes? Ez egy életre szól... Vasvári G. Pál Fújjuk a magunkét Ma már a középkorúak többsé­ge is csak filmről ismerheti Grock világhíres tréfáit. Gyakran nem is tudjuk, hogy egy forgató­könyv ötletben, színészi megol­dásban a jó öreg svájci bohóc gegjei bukkannak fel. Az önfe­ledt és könnyed szórakozásról folyó vita idézte Grock emlékét, s különösen a három ferde szá­jú lány és a gyertyafújás ötle­tét, mert ráillett a vitára, amely­ben dühösen fújtak a gondtalan szórakozásra, kárhoztatva az igénytelenséget. Akár a ferde szájú lányok: az egyik jobbra fújt el a gyertya mellett, a má­sik balra, a harmadik pedig alul­ra, aztán jött a negyedik, az egészséges lány, s mikor azt vár­tuk: ő majd elfújja a gyertyát — megnyálazta két ujját ésösz- szecsípte a kanócot. Nagy ötlet. S hogy művészet-e? Egészen biztosan, mert kifejez belőlünk, emberekből, valami lényegest, ta­nulságra alkalmas szikrát ad mozdulattal, mimes utánzással. Pedig hát Grock évtizedekig a varieté és a cirkusz bohóca volt, a szórakoztató „ipar” embere — ahogy ma dívik mondani —: a felszínes, olcsó szórakoztatásé. Abba a színes világba sorolha­tó, ahol jól megfér egymás mel­lett a színpadi jelenet, a san­zon, az artistaszám, a táncos lá­nyok és — szentségtörés ne es­sék — a sztriptíz is. Kár volna tagadni az effajta szórakozás iránti társadalmi igényt. S még nagyobb kár vitatni ennek jo­gosságát valami magasabb ren­dű művészet nevében, vagy leg­jobb esetben szükséges rossznak tekinteni a könnyed szórakozást. Mert, ha a munkában elfára­dunk, a mindennapokba belefá­sulunk, a szórakoztató ipar a fel­üdülés egyfajta lehetőségét kí­nálja. Azzal kecsegtet, hogy a már ismertnek vélt dolgokról mond, vagy mutat ismeretlen ér­dekességeket. Így köztudott pél­dául, hogy az elefánt tanulé­kony, mégis izgalmat okoz egy bonyolultabb cirkuszi produkció és ebben a kategóriában a ka­bar étréfa se ad egyebet: általá­nosan ismert jelenségeit egyedi használatra alkalmas informá­cióval told meg, amellyel mint­egy felülről engedi nézni a prob­lémát. Időnként szükség van er­re a felszabadultságra, Éppen úgy értékforrás a köny- nyű műfaj, ha nem akar más­nak látszani, mint ami lényege, s ha a maga nevében hivatásos szinten megoldottak a produk­ciók. Csakhogy a szórakoztató ipar jórészt nem éri el a kívánt szintet. A kabarétréfák zöme az öncélú magamutogatás keretei, a négytagú tánckarok csak arra nem jók, amire kitalálták, a beatzenekari dömping önmagát hígítja, az éneklés kritériuma, hogy ne legyen éneklés. S lám, az elnéző nézők elfogadják a tap­sot, nevetést erőszakkal provo­káló humoristákat és konferan- sziékat, vagy a gyermeteg bű­vészmutatványokat, de minden bizonnyal kifütyülnék azt a sztrip­tízt, amelyben egy idomtalan lány vetkőzne. Nyugodtan mond­hatjuk, nem a szórakozó igény­telen, ha ellátogat a varietémű­sorokra, hanem az a fő baj, ha a szórakoztatás színvonaltalan. Maradva a Grock-i példánál nem a lényeg mellett kell nagy erővel „fújni”. Közelmúltban az egyik budapesti bár igazgatója Szocialista Kultúráért kitünte­tést kapott — a döntés elvileg lehet helyes, kifejezheti a kultu­rális kormányzat megbecsülé­sét a szórakoztató iparnak. So­kak jogos ellenvéleményét az táplálta, hogy a neves éjszakai lokált szinte kizárólag külföl­diek látogatják. S az átlagosnál valamivel színvonalasabb pro­dukciók nagyon szűk rétegnek adnak kellemes élményt. Az el­ismerés persze, lehet ösztönző az egész szórakoztató iparnak. de úgy tűnik, mit sem változtat azoknak az ízlésén, elhivatottsá­gán, igényességén, akik szerte az országban művelik, szervezik és szerződtetik a szórakoztató pro­dukciókat. Kr. Gy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents