Pest Megyi Hírlap, 1978. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
Takács Tibor: Gyarmati Béla: Szentendrei tél A városlakó nem is tudja, milyen a tél, honnan is tudhatná, egy-két napig taposhatja csak a havat, azután latyakká válik, elf ekeiül, be- levész az utcák kőrengetegébe, meggyalázzák autók és mindenféle járművek, s ha mégis maradni akar, akkor gondos kezek összesöprik, összelapátolják, aztán ki a folyópartra, a rakpartra, nincs szükség hóra a városban. Jómagam már második éve kettős kötöttségben élek, Buda és Szentendre vonzásában, nyáron a nyári hőség miatt menekülök ki a városból, télen meg azért, mert szeretem a telet. A gyermekkoromban megszeretett telek emlékét keresem ilyenkor, azt, ami a negyvenes években oly izgalommal töltött el, amikor lehetett szánkózni, a szegedi töltésről messzire csúszva, amikor éjszakánként lelocsoltam a szánkópályát, hogy azonnal jéggé fagyva tegye még merészebbé, bátrabbá, vidámabbá és izgalmasabbá a holnapi szánkózást. Ezt a telet keresem én évek óta, s találtam meg decemberben Szentendre fölött Kocsival fél óra az út, igazán nem »ok, Kócos kutyám már ugrik is a hátsó ülésre, az a puli helye, jön, boldogan csahol, hogy is lehetne itthon hagyni, hogy is lehetne nélküle élvezni a téli örömöket. Tele az út autókkal, mennek Dobogókőre, Visegrád környékére, szánkópályát keresni, futnak ki a városi világból. Közöttük vagyunk mi is, de szánkó nélkül, hiszen már a mienk ősz óta fönt van, régóta spórolunk egy igazi szánkózásra. Szentendrét mindig szerettem, az első találkozás óta szeretem, igen, amikor először ámuldozhattam bájos, mediterrán hangulatú utcácskáin, s aztán fentről, a vártemplom mellvédjéről foglaltam el a városka minden utcáját. És azt a hangulatot szerettem meg e városban, amit festő barátaim, itteniek és nagybányaiak, akikkel oly sokszor jöttem ki tavaszokon és nyarakon, jöttünk a művésztelepre, ők a régi ismerősöket keresték, én barátkoztam, ismerkedtem. Miháltzéknál jót szót kaptunk, Pirkéknél bort ittunk, Ilosvai Varga Istvánéknál előbb a képeket csodáltuk, majd a kaktuszokat dicsértük és Barcsay mesternél hallgattunk, ha már kifogytunk a szóból. És ültünk a kertekben és söröztünk a Duna-parton, és lestük az alkony színeit, s úgy mentek vissza barátaim Nagybányára, hogy bizonyosan itthagyták szívük jobb felét Ezt a Szentendrét régről ismerem, a macskaköveset, imádnivalót, ahol el lehet bújni a templomkertben, ha éppen bújnivaló az ember kedve. Franyó Zoltánnal a görögkeleti püspökség kincseit néztük végig egy májusi délutánon, s úgy érkeztünk, ahogyan illik: hajóval, urasan, kényelmesen. iiäl De a téli Szentendrével csak most ismerkedem. És nem is a városival, hanem a városon túlival. Ami persze nem azonos Szentendrével, de hát hogyan mondjam másképp? Nekem Szentendre az én kinti birodalmam, ha nem is birodalom az a kétszáz négyszögöl, nekem az is még a város határa, ahogyan csakugyan a városhoz tartozik a tyukováci rész, ahová most már betonúton csúszkálunk fölfelé, mert csúszik az út, kegyetlenül, ráfagyott a nappali olvadás, autós legyen, aki felhozza a kocsiját. De hát vagyunk néhányan, merészek, bátrak, jókedvűek és főleg veszélyt nem ismerők, mert ha lent tudnánk, milyen jeges az út, talán visz- sza is fordulnánk. Fordulunk is, de már csak az autóból kiszállva, fordulunk, mert látni kell a várost, a téli Dunát, a hófödte szemhatárt, a túlnan magasodó hegyeket, az alvó szigetet, amely csak innen a magasból látszik alvónak és dermedőnek. És ettől a panorámától egyszeriben napsütés támad. Itt mindig süt a nap, itt megszínesedik a hó, az ég, a kiserdő barnasága, a házak mosolygó sárga színfoltjai, mert itt faházak sorakoznak, kőház alig-alig merész- kedik ide a magasba. Mindebből már tudni is: senki sem tér be a házába, élvezi a napfényt, a teraszok védett zugában, ahol megáll a szél járása, ahol napsugár udvarol öregnek, fiatalnak egyaránt. De hát én a telet keresem itt fönt, a telet, amely épp a betonút végénél kezdődik. Itt a hóhatár, szinte hihetetlen, de itt van, kitapinthatóan, eddig terjed a hó és ettől kezdődik a föld nyers húsa. Előttünk szerencsére a hó, lehet benne szánkózni, hajrá, gyerünk, csakúgy, mint negyven esztendeje, a valaha-volt ifjúságban. És az út maga kínálkozik szánkó- pályának, ha nem is versenyezhet azzal a hajdanival, azért ez is betörhető, kitaposható, csak indulni kell... Igenám, de én utoljára a fiammal szánkóztam, másfél évtizede, a Csörsz park végénél, ahol azóta eltűnt a szánkópálya, ahogyan elveszett az ifjúság is, észrevétlenül, valamelyik útkanyarban. Vajon milyen lesz egyedül? Még jó, hogy korán érkeztem. A felső szomszédék integetnek, csakhogy vendégeik vannak, legalább nem engem figyelnek. A szánkó talpa rozsdás, alig akar csúszni, na, majd a tizedik forduló után, gondolom, az se baj, ha félrehúz az orra, de hát régen, hajdan mintha jobban ment volna. Még jó, hogy senki sem nevet rajtam, gondolom, s újra próbálkozom. Most már hasrafekve, úgy, ahogy régen, rádobva magam a szánkóra, aztán gyerünk, lehet repülni, csúszni félelmetes gyorsasággal. De ez a szánkópálya mégsem a szegedi meredek, ezt nem locsolta senki se vízzel, hogy ráfagyjon reggelre a jég, ezt csak vadnyulak törték, s isten tudja még, milyen erdei járókelők, ott a nyomuk a kertünkben is, lehet találgatni, hogy jutnak bé a kerítés alatt. — Én is jövök, én is jövök szánkózni, ugye jöhetek én is — harangoz máris egy vékony csengetyű, János szo'mszédomék vendégkislánya integet felém, igen, ő az, Kócos kutyám kis barátnője, az ötéves Andrea, aki hasrafeküdve imádta a teraszunkon nyáridon a hétéves pulit. És Kócos meg hagyta és tűrte a kedveskedést, nagy szó ez tőle, és pacsit adott, megmutatta a hasát cukorért, két lábra ült, produkálta magát Andrea kedvéért, akit lám egy pillanat alatt a szívébe fogadott. Igaz, ez az ötéves kislány azzal búcsúzott tőle: Drága, drága kutyus- kám — s integetett amikor a szülői szigor házaparancsolta. S ez a nyári integetés él az én Kócosomban, mert a hangra ő ugrik elsőnek, s már körüllelkendezi Andreát, ő felel helyettem: persze, hogy szánkózunk. Én nem merem magamnak sem bevallani, hogy erre vártam, ezt a pillanatot vártam én is, hogy legyen okom és jogom szánkózni, lekicsinylés, kinevetés és gúny nélkül, ne a magam kedvéért, de kis barátnőm öröméért. S már fut is a szánkó. Fölfelé boldogan húzom, mert itt nem lehet semmi üresjárat, de lefelé, száguldunk, siklunk, ketten kormá- nyozzuk a szánkót és irárjyítjuk Kócost, hogy vigyázz, mert elütünk. A kutya ugrik, a szánkó is néha, ha túl nagy alattunk a göröngy és azután elszáguldunk az ámuldozó, rémüldöző szülők és keresztszülők előtt, hajrá, gyerünk, ez aztán a nagyszerű dolog! S lehagyjuk a csaholó kutyát, le a többi szánkózót, mert egyre jönnek a könyékbeliek, s újra húzom fölfelé Andreát, aki irányít, parancsol, kedvére és örömére. Csak éppen a Kócos nem hallgat rá, nem kíván melléje ülni, mert nem szereti a bizonytalanul sikló sebes alkotmányt, hanem ez nem okoz nagy gondot, ha újra lehet siklani, ujjongani, vidámodni. A harmadik siklás után lekerül az anorák Andreáról, kötött sapkája alól kibuggyan haja. elhessegeti a szeme elől, s aztán, mint aki tudja, hogy embert kíván a szánkóhúzás, mellém lép, s azt mondja. — Én is segítek! — És már húzza is a szánkót velem együtt, nem akar kiváltságos lenni. Majd, hogy kedveskedjen is, halkabbra veszi hangját, s úgy mondja: — Most mindenki azt hiszi, hogy te vagy az apukám! Rám néz, hogy mit tudok erre szólni? De nagyon riadoztatja ám a szívemet, mert ő nem tudja, hogy mindig kislányt szerettem volna, s csak fiúkat adott a sors. — Akkor most mindenki azt gondolja, hogy te vagy az én kislányom! — felelem, s szorítom a kezét, hogy ijedten rám néz, nem érti ezt a hevességet. — Anyu, anyu, gyere te is stzán- kózni velünk! — hívja édesanyját, aki csukott szemmel beszélget a nappal. — Apu — kiáltozza —, gyere te is! — De Andrea — mondom neki aggódva, hogy talán a szülők eltalálják rontani örömömet —, akkor mindenki azt fogja hinni, hogy neked két apukád van! Ezen persze gondolkozni kell, erre ötévesen még nem lehet azonnal felelni. De hamar megkapom a magamét. — Tudod — mondja —, akkor majd azt mondjuk az embereknek, hogy te a nagybácsim vagy! Jól , van, Andrea, gondolom magamban, te aztán ismered már a családi hierarchiát, tudod, hogy van benne nagybácsi és keresztapa, még jó, hogy nem ezt az utóbbi rangot adtad nekem, mert akkor most mit gondolna János szomszédom, hogy keresztapai kiváltságaira török. Szerencsére senki sem felel hívására, a szülők boldogok, hogy Andrea átmenetileg az enyém, én szomorú vagyok, hogy csak átmenetileg, pedig nekem kutyám is van, és Andrea nemcsak szánkózni szeret, hanem kutyázni is! Még csúszkálunk vagy tíszer, le s föl, le s föl, nevetünk nagyokat, zeng a környék, visszaveri hangunkat a Kada csúcsa, álmélkodnak rajtunk a szülők és a keresztszülők, de mi nem törődünk most a világgal. Most mi vagyunk csak ketten, elmerülve hóban és boldogságban, hát még, amikor elsóhajtja a szánkózás végén: — Csak veled jó szánkózni! Még jó, hogy utána sebesen hazafut, mert fel kell venni a sapkát és az anorákot, hirtelen feltámadt a szél, csíp a hideg, védett hely kell, és különben is készen van a forró tea. — Mikor jössz ki legközelebb? — kérdezi, amikor hazafelé indulnak szomszédaink. — Egy hót múlva — felelem. —; Hányat kell még addig aludni? — érdeklődik, s aztán még hallom, újra hallom: — Csak veled jó szánkózni”! Elmentek haza. Egyszeriben üres a kert. A feleségem gondosan bekötözte a kis fák törzsét, nyulak ellen, megisszuk mi is a teát, Kócos kavicscukrot kér és kap, de szomorú ő is, nincs ki után futkosni a havas lejtőn. Süt a téli nap. Vakít a hó. A szánkó talpa már nem rozsdás. Most már csúszna magától is. Világszám Szűcs Mariann: Hét nap alatt első nap hajnali újraszületést második nap harmatban fürösztött könnyű ölelést harmadik nap minden csókodhoz egy csillagot negyedik nap éjszakai tiszta csendet szelíd szavaidhoz ötödik nap 1 kenyérbe dagasztott meleg hűséget hatodik nap ágy szélén tollászkodó fehér szerelmet hetedik nap a hetedik nap megfosztottad tőlem magadat Korongozó Bozsik István tusrajza Benke László: Búcsú a fejőkétől Eltűnsz fejőkém? El. Te elavult tejszagú szerelemmel telt edény, ml hasznot hajt a kép, képed szivem zugában. Leülepszik a vér a sugárutakon s a motorizált esti csók hiába robog göndör illatért. Fejőkém az isten tudja mért hozott eszembe a benzingőzös környezet. Elakad az emlékezet s a mindenható ész nem tárol limlomot. Ég veled, Ti szegény marháim jóltejelő haszonállatkáim, tőgyetekről hullott levél a gazda-kéz — hát bőgjetek egy utolsó mélabúst.-------------------------- megvallva I Az igazat I mos^lyog-------------------------tunk, atni1 k or az öreg — összemelegedve ve- [ lünk, jó esti beszélgetéseken — kimondta: „Világszám voltam, gyerekek”. De túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy hangosan is kétkedni merjünk. Laci bácsi azonban megérez- . te, hogy nem hiszünk neki, s any- nyiban hagyta a dolgot. Mi még egy- szer-kétszer cinkosan összenevettünk, ha feltűnt körünkben a világszám, aztán nem törődtünk vele. Abban, persze, senki sem kételkedett, hogy az öregnek volt valami köze a cirkuszhoz (cirkuszművészethez), de hát messziről jött ember... A népművelési berkek abban az időben különben is csakúgy hemzsegtek a levitézlett színészektől, bűvészektől, s mindenféle cse- pűrágóktól. Többségük régi plakátokat, fényképeket mutogatott, s mindenkinek volt magyarázata arra, hogy miért tört derékba a karrierje. A történtek — rendszerint az ital hatására — kifényesedtek. De volt, aki nem ivott; a fél deciknél sokkal olcsóbb , öngerjes^téssel adta elő magát. Így ismerhettem meg Karády Katalin egykori vőlegényét — akihez a művésznő még most, Sao Pauló-i masamód korában is oltha- tatlan szerelemmel ragaszkodott —, így kötöttem barátságot egy hetven körüli (a koromról nem beszélünk, kedvesem, különben is már Beregszászban meghamisította egy kedves fiú a keresztlevelem...) primadonnával, aki már a húszas években a Sztanyiszlavszkij-szisztéma szerint játszotta Glavári Hannát. S közel kerültem még másokhoz is, mert mindig jó közönség voltam, aki hisz a mesékben. Így hát nem véletlen, hogy Laci bácsi nekem mutatta meg — évekkel első találkozásunk után — azt az amatőr filmet, amelynek fölvétele új szakaszt nyitott életében. ------------------------— a rosszul beI A filmen sötétített déi------------------------ utáni szobában. a búgó-zümmögő kis vetítőgép mellett — egy szabályos trapézszámot láthattam, ugrásokkal, fogásokkal, szaltókkal. A fölvétel pár héttel azelőtt készült. Ahogy lepergett a tekercs, az öregúr kivezetett háza kertjébe, s megmutatta a helyszínt. Erős állványrendszer volt; ez tartotta a trapézt, amelyen ugyanúgy lehetett dolgozni három artistának, ahogyan a cirkusz kupolájában. Ezt az állványzatot egy évtizedig építgette a volt cirkuszi ember. Az öreg külsejében is igyekezett megőrizni az artistát. Ettől egész megjelenése kicsit excentrikussá yált: éppen ezt akarta. Nem volt Civil. A két fiú azonban — bár kisgyerekként talán még utazott a cirkusszal a nagyobbik — már nem őrizte a manézs-hagyományokat. Még egyszer megnézem a filmet — akkor már figyelve a mutatvány finomságait is, meghallgatva a szakmai magyarázatot —, csak bámultam. — Ja, öregem — mondta Laci bácsi minden pátosz nélkül, de nagyon komolyan —, a vér nem válik vízzé! — Majd megkérdezte: —Mit gondolsz, lesz belőlünk valami? — Hogyhogy lesz-e? A szám kész, máris műsorképes — lelkesedtem. Jóakaratúan mosolygott, mint ahogy a naiv embereken szokás, s megmagyarázta: Nézd, lehet, hogy már mutat valamit a dolog, de ezzel a névvel nem lehet... A két háború között én világszám voltam. Nemcsak Európában, Amerikában is. Ha hiszed, ha nem — de most már el kell hinned! —, egy milliomosnő meg akart vásárolni. S mikor azt mondtam, hogy nem hagyom a cirkuszt, az egész manézst hajlandó volt kifizetni. — Aztán meggondolta — próbáltam ugratni az öreget. Ö azonban nem ment bele a játékba. — Nem ismered a cirkuszt — csak ennyit mondott-------------------- beszélgettünk azMá sról után. Idő kellett, --------------------- míg visszavezette m. — A trapéz, tudod — mondta akkor (így a szóvégi hangzó nélkül) — szerelem. De több is annál. Mert a trapéznak nem lehet hazudni. Húszdekányit sem, egy másodpercet sem. Mert akkor otthagy, s zuhansz a semmibe. (Az én derekamon sohasem volt longe.) De mindig hű voltam hozzá. Így aztán megvárt akkor is, mikor bekötötték a szemem, s három szaltó után repültem rá. Végre megértettem, miben állt a világszám. Mikor látta, hogy igazán hiszek, megmutatta az Amerikában készült színes fotókat — Nagy ember vagy, öreg —próbáltam engesztelni régi kétkedéseimért s kicsit meg is hatódtam. Egy idő után — ezt már csak újságokból tudom — a szám valóban műsorképes lett Ügy hírlett, a kisebbik fiú túltesz még az apán, az egykori Repülő ördögön is. Természetesen Laci bácsi volt a fogó, a gyerekek repültek. Mikor a készülő számot láttam, azért megkérdeztem: Meddig fogod bírni? (Az ötvenhez nagyon közel járt már.) Hallgatott. Másként próbálkoztam: Nem félted a fiúkat? 4Azt meg-sem- mertem^ pendíteni, hogy ő maga fél-e, vagy sem.) Egy ideig ismét hallgatott, aztán azt mondta: Ezek olyan civil kérdések... ---------------------- már sikerrel fuA Szám tott itthon, ski---------------------- látásban volt egy kü lföldi szerződés is, amikor az öreg lezuhant. A rokkantsági nyugdíjához valami nyilatkozatot nekem is alá kellett írnom, hogy a szerencsétlenül járt artista ettől-eddig népművelőként dolgozott. Sem akkor, sem később nem találkoztunk. Azt sem tudom, él-e még. Valaki dühösen mesélte, hogy minden a legnagyobb rendben ment a számmal, de az öreg valami újat akart. A próbákon úgy látszott, sikerül, s akkor ... De hát minek akar valaki ötvenen felül újítani?” — kérdezte a beavatott. — Ez olyan civil kérdés — válaszoltam szinte durván, s otthagytam. Aztán fogadkoztam, hogy majd írok egy jegyzetet arról, milyen tiszteletre méltó az az ember, aki nem elégszik meg a lecke felmondásával, aki nemcsak eljátssza, hogy bátor, aki nem kapaszkodik biztosítókötelekbe, de akinek mindig számíthatunk felénk nyújtott kezére. Nem írtam meg, mert túl retorikusnak találtam.
